2011. február 25., péntek

Pirók-vadász

A tavasz ugyan még nem jött el - sőt, pillanatnyilag több mint 20 centis hó borítja az udvart és egész Szegedet -, de két nappal ezelőtt még volt némi remény a jobb idő eljövetelére, legalább is a kisebb rágcsálók és mászkálók jelenlétéből már erre következtethettem volna, mint például a hangyák előbukkanása a fürdőszobában. Az alábbi eset is ekkor történt.
Csiki kikéredzkedett egy kis sétára az udvarra. Nem sokkal később kaparta az ajtót, hogy be akar jönni. Szinte oda sem nézve résnyire kinyitottam az ajtót és ő besurrant. Pár perccel később furcsa morgásra lettem figyelmes. Az egyik kiscicából jött a hang, aki az asztal alatt majdnem összegömbölyödve figyelmeztette a körülötte álló bámészkodó testvéreit, hogy el a kezekkel, az én zsákmányom. Ekkor vettem észre, hogy a szájából egy – hozzá képest – hatalmas pirókegér lóg. Csiki hozhatta be nekik játszani. Kancsika volt a legszemfülesebb, ő kaparintotta meg a zsákmányt, aki szerencsére már nem élt, de ettől mit sem vesztett értékéből a cica szemében.Megkezdődött a macska-egér játék. Dobálta, rohangált vele, praclizta, az alomban be is panírozta, miközben nagyon ügyelt arra, hogy a többiek, akik kissé megilletődve bámultak, meg ne kaparintsák. Mindig úgy fordult, hogy ne férkőzhessenek a közelébe. Nekem is nagyon nehéz volt ezeket a felvételeket elkészítenem, de még nehezebb volt lefújni a meccset és véget vetni a hancúrnak. Úgy rohant előlem, mikor meg akartam fogni, mintha az életéért futna. Alig bírtam elkapni a grabancát, de még amikor felemeltem, akkor is szorította az egeret a szájában és morgott, mint egy vadmacska. Kicsit én is megijedtem, hogy jól megkarmol, ha már teli szájjal nem tud harapni, de nehezebbnek bizonyult kiszedni a fogai közül az egeret. Nem akartam, hogy megegye, mert a szervezete még nincs felkészülve az ilyen "természetes" táplálékra, és megbetegedhet. Miután kidobtam a csíkos hátú rágcsálót, Kancsika még sokáig nyomozott utána, hiába töröltem fel a padlót, ő még egy darabig érezte a földön a szagát. Jó kis vadász.

2011. február 19., szombat

Sokat ígérő szombat

Nagy terveink voltak szombat éjszakára. Erre a napra főleg Anti készült, már egy hónappal korábban elkezdte növeszteni a szakállát, hogy dobogós helyet érhessen el a Bajusz Partyn. Én nem repestem a boldogságtól, ahogy egyre szúrósabbá vált a pihés bőre, a szőrzet mindinkább eluralkodott a szája körül, hogy már csak egy vékony csík jelezte, hol is kéne megcsókolnom, de elviseltem, bár azzal a kikötéssel, hogy a nagy nap éjjelén teljesen megszabadul tőle és végre kedvemre puszilgathatom.
Akkor fúlt kudarcba ez a tervünk, mikor megnéztük a neten a programot, hogy mikorra is kell odaérnünk. Már el sem indultunk, mert időközben módosították a belépési feltételeket: csak elővételben váltott jeggyel lehetett részt venni a zártkörű eseményen, mely jegyeket gyorsan el is kapkodták. Ja, és farsang is párosult az eseményhez, ami nagyban fokozta volna számomra az élvezeti értéket, hogy ne csak a férfiak legyenek középpontban, de persze erről is lemaradtunk. Azért nem estünk kétségbe, hanem a mozik műsorát tanulmányoztuk. Csak egy olyan film akadt, melyet érdemesnek találtunk arra, hogy másfél óráig lekösse figyelmünket. Egy finn film, a Szerelmek Háza.

Még parkolót kerestünk, mikor a film elkezdődött, de egy szempillantás alatt megvettük a jegyet, majd mit sem törődve a pénztáros utasításával, mely szerint az utcáról tudjuk megközelíteni a termet, felszaladtunk a lépcsőn, az „utcai teraszon” keresztül a kamaraterembe, hisz ott szokták játszani a művészfilmeket. Kicsit szokatlan volt, hogy senki sem akarja megnézni a jegyünket, de belopóztunk, leültünk. Pár percnyi szemlélődés után, gyanús lett a vetítővásznon pergő esemény. Mivel finn filmre ültünk be, furcsa volt a kosztümös parádé. Azt sem igazán értettük, hogy ha már vígjáték, miért bőgnek ennyit?! Amikor pedig tíz perc múlva feljött a stáblista, egyértelművé vált, hogy rossz teremben vagyunk. Szegény John Keats életét, illetve csak a halálát sikerült megnéznünk.Rohantunk vissza a pénztároshoz, hogy akkor mégis hová kellett volna mennünk? Tényleg ki az utcára, onnan nyílik egy ajtó, ami régen videotéka volt, de most a Csőke József terem nevet viseli. Mire előkerült a jegyszedő, aki kinyitotta előttünk az ajtót, újabb tíz perc telt el. A közel félórás késés után abba a jelenetbe csöppentünk, mikor egy félmeztelenre vetkőzött pocakos, kopaszodó, de nagyon szelíd tekintetű férfi láncfűrésszel kettévág egy fotelt. Biztató. Mint később kiderült a feleség kedvenc ülőalkalmatossága volt ez a bútordarab. Pár perc múlva az előttünk lévő sorban felállt egy pár és kisétált a teremből. Antival összenéztünk, bár sötét volt, de beleláttunk egymás fejébe, mindketten egyre gondoltunk: biztos rossz filmre ültek be.
Kicsit nehéz volt számomra összerakni az eseményeket, de egy idő után kezdett összeállni a kép, mire vége lett a filmnek, addigra az elejét is kisakkoztam. Kiderült, hogy a középpontban egy nagy család áll, teljesen hétköznapi figurák, apa, anya, gyerekek, testvérek, férjek, szeretők, átmeneti szexpartnerek, és ha nem is szorosan a család kötelékéhez tartozó, de itt-ott bekúszó kíváncsi szomszédok. Az alaptörténet banalitását ellensúlyozta a színészekből áradó természetesség, hitelesség, a visszafogott, nem túljátszott, vicces, kicsit paródiába hajló jelenetek sajátos megformálása. Tulajdonképpen ez tette emberivé magát a filmet. A színészek játéka elhitette, hogy akár velem is megtörténhet, persze nem, de ha mégis, talán én is így viselkednék, vagy ha nem is így, legalább megfordulna a fejemben. Az az utca, lehetett volna az enyém, vagy a tied is, akárcsak a ház, vagy a konfliktus. Az író emberismerete kiválónak bizonyult. A karakterek telibe találtak, mind fizikailag, mind lelkileg stimmelt a szereplők jelleme a megformálandó személyiséggel, mindegyik eltért a másiktól és hogy ne üljön le a történet, valakivel állandóan összetűzésbe került. A jelenetek egymásutánisága kis mértékben volt kiszámítható, inkább meglepő, amikor már azt hittem, hogy nem bír újat mutatni, akkor megint csavart egyet rajta a rendező.A film egy középkorú, szakmájában sikeres házaspárról szól, Juhaniról (Hannu-Pekka Björkman) és Tuuláról (Elina Knihtila), akik válófélben vannak, de nem tudják eldönteni, hogy ki maradjon a több éves házassággal összegürizett fészekben, és kinek kössenek útilaput a talpára. Egyértelmű, hogy mindkét fél maradni akar. Ekkor azt találják ki, hogy ha önszántából nem megy az egyik, majd elűzi a másik. Mi is erre a legjobb módszer egy érzelmileg még összekapcsolt pár esetében? Természetesen, ha féltékennyé teszi a férfi a nőt és a nő a férfit. Az alkalmi partnerek belemennek a játékba, ki ezért, ki azért, többször nem is kedvetlenül. Ez tényleg csak az alaphang, mert kiderül, hogy a leskelődő szomszédok, álruhás rendőrök, az elvált nagyszülők, gengszterek, a segítőkész testvér, bűnöző, a „jóbarátok” önmagukat fényező gáncsoskodók, a főszereplők pedig egy szeretnivaló esetlen érző lelkek, akik nem azért teszik, amit tesznek, hogy megszabaduljanak egymástól, hanem pont fordítva. Hogy felhívják magukra a másik figyelmét, hogy fontossá váljanak a szemében, a hibájukkal együtt is szerethetők és nélkülözhetetlenek legyenek egymás számára.A kezdetben békésnek induló válás egy eszeveszett tébolyba csap át, miközben le nem hervad a néző arcáról a mosoly és miközben a szereplőknek is van merszük magukon nevetni. Persze minden jó, ha a vége jó, a férj visszakapja feleségét, a két szerető is egymásé lesz, akárcsak a barátok, de még a kihallgatást vezető rendőrpár is egymásra talál. Le a kalappal a finn filmművészet előtt, zseniális vígjátékkal szórakoztattak el, de a finn nyelvbe beletörne a bicskám.
(Mikor befejeztem az írást, szokásomhoz híven megnéztem, hogy az „igazi” filmkritikusok, hogyan értékelték ezt az alkotást. Magyarul semmit sem találtam, csak a történet prózai leírását, úgyhogy ez most unikumnak számít.)

2011. február 15., kedd

Sajnos hamarosan útra kelnek

Nagyon kevés az időm, ezért nem is írok sokat a cicákról, csak annyit, hogy gyönyörűen fejlődnek, rengeteget esznek, már megbízhatóan szobatiszták és égedelem rosszak. Az már biztos, hogy minden leendő gazdi türelmét próbára fogják tenni, nincs olyan anyag, amibe bele ne mélyesztenék a fogaikat vagy a karmaikat, nincs olyan magasság, amire ne próbálnának meg felkapaszkodni, és ha elálmosodnak, a legkényelmesebb ágy az én ölemben van, de imádják a fürdőszobaszőnyeget, vagy a konyhapadlót, persze csak akkor, ha a padlófűtés már jó meleget áraszt magából. Nagyon szeretnivaló jószágok, mindenkit azonnal levesznek a lábukról, szó szerint, mert sokszor lépni sem lehet tőlük. A legmeghatóbb, mikor hazaérek a munkából, ami azt jelenti, hogy több órán keresztül egyedül voltak, és szaladnak elém, kapaszkodnak fel a lábamon és olyan aranyos cérnavékony hang jön ki a torkukon, hogy rögtön elolvadok tőlük.
Most pedig jöjjenek az ígért fotók, mindenféle tevékenység közepette, a szülők ajánlásával.

2011. február 3., csütörtök

Sziámi cicusok

A kiscicák majd egy hónapig a szekrényben kuksoltak, szoptak és aludtak. Mostanra viszont átköltöztek a dobozba, de ez már csak a hálószobájuk, mivel, ha ébren vannak, állandóan a talpunk alatt, vagy a nadrágszáron csimpaszkodva közlekednek. Van már kedvenc helyük is, az egyik az elmaradhatatlan párna, amit annak idején én kaptam, de most már cicapuff, a másik pedig a szekrény alja, ahol élvezik a padlófűtés és a biztonság melegét és ahonnan két napig pókhálósan bújtak elő. Kezdik elsajátítani a kulturált toalett használatát is, bár ennek még nagyon az elején járnak, ritkán is van rá szükségük, mivel még kizárólag anyatejből nyerik az energiát.Két kandúr és két kislány született, egyszerűen tündériek. Még teljesen egyformák, nem lehet őket megkülönböztetni, egyiknek sincs a lábán fehér folt, mint a múltkori alomnál, mégis van egy kakukktojás. Mondhatni szembetűnő a szexepilje. Természetesen ő a kedvenc, én azt sem bánnám, ha nem kelne el, de megérteném. A sziámikra jellemző, hogy kicsit kancsalok. Ez még nem is lenne baj, mert jól áll nekik, na de hogy kifelé bandzsítson az egyik szemével!? Ilyet még én sem láttam. Ettől függetlenül, hihetetlenül bájos és bújós, ő az első, aki a hívásomra hozzám szalad. Talán van még remény, hogy kinövi, de ha nem, az sem baj, a leendő gazdi nagyon jól jár vele, már ha nem akarja tenyészteni.