Karácsony - másképp

Sokáig húztam az időt, hogy megírjam az idei karácsony történéseit. Sokáig magam sem tudtam, miért. Végül rájöttem! Tudat alatt nem akartam megírni, mert az idei karácsony most már végérvényesen eltért az előzőektől, pedig már tavaly is más volt, de akkor csak a vége és hiába a megszokott forgatókönyv, semmi sem lesz a régi, be kell látni. 

Korábban egy meglepetésekkel teli, váratlan fordulatoktól és titkoktól hemzsegő ünnep volt a szenteste, amit nagy odafigyeléssel kellett megszervezni, hogy minden a talpára essen, ne lógjon ki a lóláb, ne lepleződjön le a Titok. Idén viszont már nem vártuk olyan reszketve, lélegzet visszafojtva, az ajándékok vették át a főszerepet, melyek szintén csak részben voltak meglepőek, főleg a lány részéről. Nem okolható ezért senki, valószínű életkori sajátosság, máshol is így van, ha fény derül az „igazságra”, de érezhető volt a levegőben valami hiányérzet, némi várakozás valami iránt, ami tulajdonképpen nincs is, de jó volt azt hinni, hogy van.

Már nem kellett sétálni menni, míg a Jézuska becsempészi a meglepetéseket, nem kellett süteményt készíteni a fa alá, hogy a hosszú úton csillapítsa éhét, de „meg kellett” köszönni – a szülőknek - az ajándékokat, mert már nyilvánvaló volt, hogy tőlük származnak.

                                           A legszebb ajándék

Ez némileg elhomályosította az ünnep fényét, persze azért örömteli volt a szenteste, az együtt töltött idő, és az utána következő családi ebédek a szoros rokonsággal.

A tündér

Mielőtt elmentünk volna moziba, a kinézett film szereplőinek egy korábbi alkotásából néztünk meg egy jelenetet. Ez győzött meg minket arról, hogy látnunk kell az újabb filmjüket, ha már az előzőről lemaradtunk.
Nagyon meglepődtem, mikor a filmszínházba érve kiderült, hogy erre a filmre csak mi ketten váltottunk jegyet. Tulajdonképpen nem bizonytalanodtam el a döntésünket illetően, sőt! Örömmel vettem tudomásul, hogy a mozigépész akkor indítja el a képsorokat, mikor mi kényelembe helyezzük magunkat a nézőtéren.

Ahogy elkezdődött a film, azonnal kitört belőlem a nevetés és talán abba sem maradt volna, ha nagyobb rajongója lennék a burleszk műfajának, de nem. Szerencsére csak párszor éreztem magam kínosan, de akkor mérhetetlenül fájdalmasan érintettek az ismétlődő gagek. Ilyenkor mindig azt kérdeztem magamtól, hogy gyengeelméjűnek néznek, aki csak úgy képes megérteni a csapos rövidlátását, ha két percen belül ötvenszer megy neki a falnak? Mentségükre legyen mondva, hogy nem sűrűn kapartam emiatt a fotel karfáját, annál többször vigyorogtam viszont a pantomimba illő jelenetek briliáns megjelenítésén, de az rövid úton kiderült, hogy ez a film nem az intellektuális humorával hódít, hanem inkább a bohóctréfáival.

Maga a film abszurditása annyira meghökkenti az embert, hogy el is felejti: a mai világban nem szokás már meglepődni semmin. Nyilván tudjuk, hogy nem egy mesefilmre ültünk be, úgyhogy a néző kellőképpen összezavarodik, mikor megjelenik Fiona Gordon és az mondja: "Fiona vagyok. Tündér. Van három kívánságod!" Fiona egyáltalán nem úgy néz ki, ahogy azt a tündérektől elvárhatnánk. Nincs mit szépíteni a dolgon, e mesebeli lényekről nem egy csúnya, rőt hajú, irgalmatlanul szeplős, mezítlábas nő jut eszünkbe, mégis elhisszük neki. Nem úgy Dom (Dominique Abel), aki éjszakai szállodaportásként már igencsak meglepő alakokkal találkozott, ezért kurtán csak annyit kérdez Fionától, hogy talán egy szobát akar-e?

Ezek a képsorok indítják el azt az abszurd cselekményfolyamot, melynek hullámaiból sokszor bizarr (pl. mikor Fiona teherbe esik), sokszor morbid (a gyereket a kocsi csomagtartóján felejtik), mégis van benne valami elegancia, finomság, főleg ahogy a főszereplők mozognak, táncolnak, például a víz alatt, mint két kiváló pantomim-előadó.

Fiona megjelenésével Dom kilép a monoton, lagymatag sétálásból és futásnak ered. Fut a szerelméért, a gyermekéért, fut a rendőrök elől és a harmadik kívánsága elől is.
Ezt a filmet ugyanazért lehet szeretni, mint nem szeretni. A sziporkázó párbeszédek hiányáért, a szereplők esetlen megjelenéséért,  Fiona szeplőiért, a ráérős, nyugodt rohanásért, amikor tudjuk, hogy az üldözők úgy sem érhetnek utol, hisz ők is egy helyben futnak.

Sokszor keressük egy film mondanivalóját, hogy tulajdonképpen mit is akar üzenni nekünk, már ha akar egyáltalán. Ez a kérdés csak sokkal később fogalmazódott meg bennem, valahogy fel sem merült, talán mert nem volt hiányérzetem. A tündér c. film látszólag nem akar tőlünk semmi különöset, csak azt, hogy jól érezzük magunkat, de azért mégis kapunk valamit. Az egyszerűségbe vetett örömöt, a nem túlbonyolított élet boldogságát, a váratlan pillanatok sorsszerűségének elfogadását, az örök szerelembe vetett hitet és hogy ne vegyük magunkat olyan halálosan komolyan (mert az már nevetséges).

Nyugodtan hátradőlhetünk, vagy dőlhetünk a nevetéstől másfél órán keresztül, mert mi vagyunk a vásznon, az átlagemberek - minden hibáinkkal és erényeinkkel együtt -, akiket be akar darálni a nagyvilági gépezet.
Ne hagyjuk! Legalább 93 percig ne!!!

Novemberi ünnepek

Idén sem telt el a november Márton-nap és Tökpéntök nélkül, ahogy ez már lenni szokott évek óta.

A Márton-napot az iskola, míg a Tökpéntököt én szoktam megrendezni. Idén mindkettő rendhagyó módon zajlott.
A Márton-nap a rossz, esős idő miatt nem az Újszegedi ligetben került megrendezésre, hanem az iskolában. Ez kisebb csalódást okozott a gyerekeknek, hiszen a ligetben való sétálgatásnak - főleg sötétedés után - van némi romantikája, a saját készítésű lámpások is nagyobb szerephez jutnak, az üstben fortyogó tea is jobban esik. Hiába borult sötétségbe az iskola, és bóklásztak a pincében a kisebbek, ez nem volt ugyanaz.

Akárcsak a Tökpéntök, amit eddig sikerült különválasztani a Halloween-től, de most Tami és barátnői meglágyították a szívemet és fejet hajtottam a kívánságuk előtt, hogy bejárják a környező utcákat cukor és csoki reményében.

Ehhez már egy héttel korábban felkészültem oly módon, hogy kiplakátoztam a környéket és felhívtam az itt lakók figyelmét arra, hogy ez mégis Tökpéntök, csak részben hasonlít az amerikai hagyományra, nem kell olyan komolyan venni, de ha szeretnék megédesíteni a gyerekek örömét, hogy küldetésüket sikeresnek érezzék, készüljenek fel pár szem cukorral.

A lányok nagyon komolyan vették a feladatot, beöltöztek fekete macskának, boszorkánynak, manónak és „Cukrot vagy tréfát?” felkiáltással útnak indultak. Kicsit izgultam értük, nem is alaptalanul! Az egyik okom az volt, hogy időközben eleredt az eső, de a nagyobb aggodalmat inkább az emberek hozzáállása okozta. Néhány helyről elzavarták őket, ahol „bosszúból” egy mécsest hagytak a kapuban, de szerencsére többen kedvesen fogadták a váratlan látogatókat, így végül megtelt a kis tarisznyájuk rágóval, csokival, mandarinnal.

Mint kiderült, sokan nem is látták a plakátot, meglepetésként érte őket a látogatás, tanultam belőle, jövőre inkább a postaládákba dobjuk az üzenetet, már ha lesz ennek a kezdeményezésnek jövője.

Persze a túrával nem ért véget a party, kezdődött a finom falatok elfogyasztása, és én is készültem Tami segítségével némi finomsággal. A menü Geronimo Stilton ötlete alapján született, de sokkal finomabb lett:

... és folytatódott az éjszakába nyúló dorbézolással, hisz a vendégek maradtak, a jelmezeket pizsamára cserélték.

Pezsgő Kaviárral

Hozzávalók: pezsgő, kaviár...

Mielőtt valaki azt hinné, hogy receptírásra adtam a fejem, ráadásul elsőnek pont egy ilyen össze nem illő párosítással próbálkoznék, közlöm, hogy itt most nem a kulináris élvezeteké a főszerep - aki ismer, annak ez nem is lehet kétséges -, hanem két pici cicáé.

Kaviárról már írtam, ő az új kandúr a háznál és tegnap megérkezett mellé Pezsgő, egy tüneményes kislánycica. Kaviárnak és Csikinek mondjuk nem éppen ez volt a véleménye róla, inkább egy rossz illatú betolakodónak tartották, aki elveszi tőlük az elsőbbséget. Szegény Csiki alighogy megbarátkozott Kaviárral, most egy újabb vetélytárssal kell felvennie a versenyt, teljesen meg tudom érteni, hogy nem ugrott örömében a nyakába.

Ugyanúgy viselkedett vele is, mint Kaviárral, fújt, prüszkölt, morgott és a mancsát emelgette, de mára már szent a béke köztük, bár még érezhető némi távolságtartás, nem úgy Kaviár és Pezsgő között, ők már együtt alszanak.

Amikor hazafelé hoztuk kocsival, nagyon keservesen nyávogott a macskakosárban, de hamarosan hátra ültem mellé, és az ölembe vettem. Nagyon rendesen viselkedett, nem akart elszaladni, teljes biztonságban érezte magát a karjaimban, ha sűrűn utaznánk, biztos megszokná a kocsikázást. Az egy órás út alatt teljesen összebarátkoztunk, bátran lépett be új otthonába.

Pezsgő augusztus 26-án született, tehát pont húsz nap van a két kölyök között, de méretben óriási a különbség. Nagyon gyámoltalannak és aprócskának tűnik Kaviár mellett, mégis ő az, aki nem fél a porszívótól.

Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a farka, mert az apukájának blokkolt csigolyájú, mint Szaffinak volt, de most még éppen csak egy kis törés érzékelhető rajta, viszont nagyon tüneményes az apró fehér folt a farka hegyén.

Üdvözlet Rómából!

Nemrégiben kiruccantam egy kis időre Rómába. Nagyon hiányzott már ez a kikapcsolódás, a semmittevés, hogy otthon hagyjam a gondjaim és csak szórakozzam. Mint minden utazásnál, engem nem a múzeumlátogatás, vagy a műemlékek csodálata zökkent ki a mindennapokból, hanem az emberek! A megszokottól eltérő viselkedések, az új élethelyzetek. Természetesen a háttérben hol a Trevi-kút, hol a Forum Romanum, vagy a Colosseum, hol pedig a Spanyol lépcső szolgáltatta az odaillő díszletet a történésekhez.

Alig vettem fel a város ritmusát, máris megismerkedtem Michelangelo-val, a szimpatikus és jóképű, tősgyökeres római sráccal, aki éppen azt tervezte, hogy elveszi feleségül amerikai származású menyasszonyát, Hayley-t. Találkozásunkkor nagy volt az izgalom, mert akkor érkeztek meg a lány szülei, hogy összeismerkedjenek leendő rokonaikkal.

Egy tipikus amerikai házaspárt képzeljünk el. Az apuka, Jerry már nyugdíjas operarendező, de pont a filmekből jól ismert munkamániás, aki egy percre sem tud elszakadni hivatásától.
Így történt most is, mikor meghallotta Michelangelo édesapját, Giancarlo-t énekelni a zuhany alatt. Gyönyörű hangja még az ajtón keresztül is ledöbbentette Hayley papáját. Alig tudott megszólalni, ami rá nagyon nem volt jellemző, és gyorsan meg is hazudtolta önmagát, mikor lelkesen elkezdte rábeszélni a szerény, színpadi múlttal egyáltalán nem rendelkező apukát arra, hogy ezt a tehetséget ne dobja el magától, mutassa meg a világnak, ő mindenben segíti, hisz olyan kapcsolatai vannak, melyek egyenes utat biztosítanak a sikerhez. Ha Jerry egyszer valamit a fejébe vesz, senki sem tudja lebeszélni, mondta Phyllis, a felesége. Ez be is bizonyosodott.

Michelangelo papájának igencsak komoly, mondhatni földhözragadt munkája volt, ódzkodott a változástól, félt a kudarctól, az ismerősök előtti szégyentől, de végül belement, hogy – bár rendhagyó módon -, de megmutassa tehetségét. A kezdeti nehézségeket legyőzve hatalmas sikert aratott a színpadon. Én is ott izgultam érte a nézőtéren, halvány mosollyal az arcomon a szokatlan előadásmódot látva, de próbáltam elvonatkoztatni, nem ment túl egyszerűen, de így is fantasztikus volt.

Aztán összebarátkoztam Jack-el, a fiatal építészhallgatóval, aki azért jött Rómába, hogy a történelem örök kövei között markoljon bele ennek a tudománynak minden apró kavicsába. Harmonikus kapcsolatban élt a barátnőjével, Sally-vel, akivel nagyon egy hullámhosszon voltak, míg meg nem jelent Sally barátnője, Monica. A lány színésznőnek készült és nem is tudott kilépni a szerepéből. Állandóan azt láttam rajta, hogy túlontúl mesterkélt, sosem önmagát adja, hanem színdarabot játszik, de azt nagyon is komolyan veszi. Mivel Sally-éknél lakott, nem kellett sok idő, hogy behálózza Jack-et.
A fiú kezdetben elhárította a finom támadásokat, nem akart tudomást venni róluk, de én láttam, hogy egyre jobban fogy az ereje, már nem tud sokáig ellenállni.
Hiába mondtuk neki, hogy a vesztébe rohan, ez csak egy múló fellángolás, a lány csak játszik vele, kihasználja, hiába próbáltunk a lelkiismeretére hatni, nem hitt nekünk, a vágy elvakította.

Mindezt titokban, Sally háta mögött, ami még inkább ellenszenvessé tette ezt a kapcsolatot, és pont amikor meg akarta mondani Sally-nek, hogy mit érez, bekövetkezett az, amitől kezdetektől fogva féltettük: a csalódás. Monica egy váratlan telefonhívást kapott, ahol felajánlottak neki egy főszerepet. Egy pillanatig sem gondolkodott, hogy maradnia kéne, hisz egy új szerelem van kibontakozóban, éppen hogy csak elbúcsúzott Jack-től és már rohant is csomagolni.

Jack teljesen letört, de végre belátta, hogy igazunk volt, ez nem történhetett másként. Nem tudom, hogy elmondta-e Sally-nek, mert én akkor már eljöttem, de nagyon remélem, hogy leültek és őszintén megbeszélték a dolgokat.

Még megismerkedtem Leopoldo-val is, a komoly hivatalnokkal. Nagyon pedáns idősödő úr volt, egy feleséggel, két gyerekkel, a szokások rabja. Mindig ugyanabban az időpontban kelt, ugyanazt reggelizte – isteniek a római péksütemények, a panino-k -, ugyanazon az útvonalon indult munkába.

Egyik nap viszont paparazzók várták a kapuban, kísérték a munkahelyére és egy lépést sem volt képes megtenni egyedül. Senki sem értette, miért kíváncsiak az emberek arra, hogy a lekváros kenyér a kedvence, hogy szerinte milyen idő lesz holnap, vagy hogy milyen alsógatyát hord? Fogalma sem volt mitől lett ilyen fontos ember! A kezdeti tiltakozás után viszont egyre jobban élvezte a dolgot. A nők rajongtak érte, a járókelők autogramot kértek tőle, a portások kinyitották előtte az ajtót, az étteremben külön asztal várta, a sofőr jó tanácsokkal látta el, a televízióban interjút adott.

Mikor már kezdte volna megszokni ezt az életmódot, hirtelen a média levette róla a kezét és valaki más felé fordult. Teljes volt a döbbenete, hogy azok az ismeretlen emberek, akik eddig megszólították, most rá sem nézve továbbsétálnak. Elvesztette a figyelmet és újra ugyanaz a hétköznapi ember lett, aki mindig is volt. Én így jobban kedveltem.

Összeismerkedtem egy nagyon szimpatikus házaspárral is, Antonio-val és Milly-vel, akik épp a nászútjukat töltötték Rómában. A férj itt akarta volna megalapozni a jövőjét a munkája területén, amiben a családja közreműködésére számított, de igencsak furcsa szituációba keveredtek. Míg felesége elszaladt fodrászt keresni, hogy az összejövetelen mindenki tetszését elnyerje, sajnos eltévedt, telefonját elvesztette és a szálloda nevét sem tudta.

Férjét ezzel nagyon kellemetlen helyzetbe hozta, és egy olyan játékba „kényszerítette”, mely – eleinte – nem volt kedvére való. Carol viszont találkozott kedvenc filmszínészével, akivel közelebbről is módja nyílott megismerkedni és ezt a lehetőséget nem is hagyta ki. A részleteket nem áll módomban leírni, mert nem kaptam rá tőlük meghatalmazást, legyen elég annyi, hogy a kisebb félreértések egyre nagyobbak lettek, mely szerelmük erősségét és gyengeségét volt hívatott próbára tenni, míg végül újra egymásra talált a pár.

Hazaindulásom előtt még kiültem a Spanyol lépcsőre, hogy átadjam magam az olasz hangulatnak. Épp egy zenekar játszott. Majd érzékeny búcsút vettem a várostól: az öreg, ókori falaktól, oroszlánfejű kutaktól és az újonnan megismert barátaimtól. Kellemes emlékekkel távozom – és ennél több nem is kell. Sok embert megismertem, különböző életekbe, sorsokba kaptam betekintést és rengeteget nevettem.

Ha valaki szeretne hozzám hasonlóan kikapcsolódni egy rövid időre, nyugodtan megteheti, csak vegyen jegyet Woody Allen legújabb filmjére, melynek címe: Rómának szeretettel! Én nem bántam meg!

A fent vázolt történetek tulajdonképpen nem kerülnek egy síkra, külön-külön játszódnak, mégis – talán a helyszínnek köszönhetően – egységet alkotnak. Nincsenek nagy tanulságok, mindent megváltoztató felismerések, eget rengető drámák és mélyenszántó, filozofikus gondolatok, inkább megerősítik az embereket abban, amit már egyébként is tudnak (csak néha elfelejtenek): a sztárság kérészéletű, a szerelem pedig vak. Mindez viszont olyan finom humorral, játékossággal van fűszerezve, ami csak Woody Allenre jellemző.

Kaviár

Némi tipródás után rájöttünk, hogy nem bírunk macska nélkül élni és úgy döntöttünk elfogadjuk egy ismerősünk sziámi cicáját. Jó, ha van a háznál egy kandúr, már csak azért is, mert mióta Huncut nem jelölgeti a territóriumát, többször betévedt hozzánk egy-két kóbor macska, akik ráhozták a frászt Csikire, és valószínű, hogy a nyúlállományunk is miattuk csökkent majdnem a felére.

A kiskandúr augusztus 7-én született és a Góliát nevet viselte, míg hozzánk nem került, mert a testvéreihez képest igencsak nagyra nőtt. Tami sokáig tipródott a jövevény nevén, míg végül Kaviárnak keresztelte (én sokszor Koktélnek szólítom, magam sem tudom, miért). Jó pár cicanév közül választhattunk volna, hisz akik tőlünk vásároltak sziámit, sokaknak tudjuk, hogy milyen névvel folytatták életüket, de valami egyedit akartunk. Van olyan naptárunk is, ahol a cicanevek vannak felsorolva, de ezt is félretettük. Megpróbálom felsorolni azokat a neveket, akikkel még tartom a kapcsolatot a sziámi-vásárlás ürügyén, hátha valakinek kedve van ezek közül választani. Hihetetlen, hogy milyen leleményesek a gazdik.

Tehát: Kávé, Tejszín, Savóka, Kenőcs, Bodza, Málna, Süti, Szuzi, Grófi, Tamy, Rezső, Jenő

Kaviár egy igazán szerethető kiscica. Bújik, dorombol, úgy tud nézni, hogy az ember nem képes kitérni a tekintete elől és nyomban megsimogatja. Ahogy hazahoztuk, egyből otthon érezte magát, de Csiki nagyon gorombán viselkedett. Nem gondoltam volna, hogy probléma lesz vele, hisz olyan anyáskodó, kedves cica, de két napig csak fújt és morgott Kaviárra, amikor a közelébe ért. Szerencsére ez az állapot már elmúlt, most már nyalogatja, ha összefutnak, hatalmasakat játszanak együtt, óvatosan harapdálják egymást, bújócskáznak, fogócskáznak és egy tányérból esznek.

Most már csak egy új lány cicát kell vennünk, de sajnos minden hirdetés az ország másik feléből származik, a közelben egyszerűen nem találunk megfelelő sziámit. A fókaszín mellett tulajdonképpen csak az az egy kritériumunk van, hogy szerető családban kezdje élete első heteit, ne külön szobában, vagy a fáskamrában, amikor csak akkor látja az embert, ha enni kap.

Remélem hamarosan sikerül találnunk egyet.

Tízévesen...

… furcsa a világ. Ez egy küszöb a kisgyermekkor végén és a kamaszkor elején. Fárasztó a gyereknek is megélni, persze tudatosan nem érzékeli, de én, mint szülő nagyon jól látom, ahogy próbál a korosztályának megfelelően viselkedni, de még az én pici engedelmes lányom maradni, mint mikor esténként összekötöm fürdéshez a haját, sosem mulasztja el közölni velem, hogy hamarosan akkora lesz, mint én.

Nyakig vagyunk a Rubiconban, amikor a varázslat elmúlik, a mese nem megnyugtató, a valóság pedig félelmetes. Szerencsére azért a lányom nem lett olyan mértékben befelé forduló, hogy ne ossza meg velem a gondjait, ne tőlem kérjen tanácsot, ne tőlem várja a magyarázatot, de látom rajta, hogy egyre többször fordul elő, hogy ő akarja megoldani a felmerülő problémákat, jobban szeret egyedül dönteni és igencsak megfelelő és odaillő érveket kell felhoznom, ha meg akarom győzni az igazamról.

Az önállóságra vezető hosszú utat már busszal teszi meg. A tanévnyitó után döntött úgy, hogy most már egyedül jön haza. Egy hétig gyakoroltuk az útvonalat. Kétszer együtt tettük meg az utat, második alkalommal, mindig rossz irányba fordultam, hogy ő vezessen, majd egyedül indult el, de én „titokban” követtem, aminek a második sarok után az lett a vége, hogy mosolyogva integetett, mikor lebuktam egy bokor mögé – a járókelők legnagyobb örömére. Végül tényleg egyedül jutott el a buszmegállóig, ahol vártam, hogy beszálljon az autóba és az utolsó lépcső az volt, hogy végignéztem, ahogy felszáll a buszra. Ezek után közölte, hogy mégsem járna egyedül, inkább menjek érte. Oké. Két nappal később viszont elhatározta magát, hogy önállóan teszi meg az utat és ehhez azóta is ragaszkodik, sőt egyre jobban élvezi, főleg, mikor összefut egy-két ismerős gyerekkel a buszon.

A születésnapját is a lelkiállapotának megfelelően rendeztük meg… háromszor.

Először, amikor tényleg megszületett (szeptember 4-én), ez idén egy keddi napra esett. Az ajándékokon már nem kellett törnöm a fejem, mert közölte, hogy mit szeretne, de azért az altfurulyára nem számított.

A második szülinap egy játszóházban volt a barátaival. Nagyon tetszett, hogy mindenkitől olyan ajándékot kapott, ami tényleg neki szólt, illett hozzá, főként valami cicás, de volt, aki kartonból készített neki egy zongorát, zongoraszékkel, kottával és boldoggá tett, hogy Tami is mennyire érzi a sajátkezű munka értékét, ez lett a legkedvesebb ajándéka. Az már kevésbé tetszett, hogy az egyik kislánytól elő-ajándékot is elfogadott, csak azért, hogy hívja meg az ünnepségre, de tudom, milyen konfliktusok vannak a baráti körében, úgyhogy a döntést rábíztam, nem szólhattam bele, de azért a véleményemet kifejtettem.

A harmadik szülinapot természetesen a rokonsággal együtt ünnepeltük egy olyan napon, amikor szeptembert meghazudtolóan kitűnő idő volt és most először történt meg, hogy minden elfogyott az asztalról, ami a házigazdákban kétségeket kelt, mert vagy annyira jól sikerült minden, hogy mindenki pukkadásig lakott, vagy pedig keveset készítettünk. Ez már nem derül ki soha, hiszen nagyon udvarias a családunk, direkt nem bántanának meg, kivéve ha igazuk van, azon pedig nem szabad megsértődni.

Szóval kíváncsian várom a felnőttéválás korszakának első lépcsőfokait. Remélem elég stabilak azok a fokok, nem fog egy sem beszakadni alattunk, vagy ha mégis, a korlátban még meg tudunk kapaszkodni…

Zsiráf, gibbon és a többiek

Már sokszor írtam a szegedi Vadasparkról, számomra mindig ünnep, amikor odamegyünk. Lehet, hogy azért, mert nem megyünk sűrűn, lehet, hogy az emlékek ébrednek fel bennem, mikor még ott dolgoztam, vagy csak a hely varázslatos, de mindig elbűvöl az a békés környezet, ami ilyenkor körülvesz (ügyelni szoktam arra, hogy olyan napot válasszunk, amikor valószínűsíthető, hogy nem megy túl sok látogató).
Tulajdonképpen nem is voltam még másik Vadasparkban, úgyhogy összehasonlítási alapom sincs, csak a budapesti állatkert, melyről nem akarok rosszat írni.

Nyilván a fő vonzerejét egy ilyen parknak az állatok adják, ami Szegeden minden évre tartogat meglepetést, újul, bővül, változik és sajnos egy-két állat eltűnik.
Idén a pingvinek beköltözése aratott nagy sikert és valóban aranyosak is, ahogy úszkálnak a medencében, majd tárt karokkal szárítgatják magukat a napon. Nagyon jól megcsinálták, hogy közvetlenül a látogatók előtt van a medence egyik fala és a bátrabbak egész közel is úsznak a kíváncsi tekintetekhez. Nincs is mitől félniük, itt csak tisztes távolban vannak a ragadozók, az emberek is a jólétükért aggódnak, persze belemehetnék a szabadság kérdésébe, de most ezt nem tenném.
A vidrákat viszont nem sikerült meglesnünk, pedig ott is az üveges falon keresztül lehetett volna megtekinteni őket, de szerintem nem is voltak, vagy pont akkor bújtak el, mikor mi arra jártunk... négyszer.
Ugyanígy üres területet nézegettünk fürkészve, hogy a vörös pandákat kilessük, ahogy nyújtózkodnak, vagy összegömbölyödnek egy faágon, de aztán észrevettem, hogy nem valószínű, hogy ott bárki is nyújtózkodna, vagy gömbölyödne, hisz nyitva van az ajtó.

Az idei nagy szenzáció most a zsiráfok voltak számunkra. Remek kilátót készítettek elébük az építészek, így szemmagasságból vizslathattuk őket, de aztán többet akartunk. Meg akartuk etetni őket, sőt megsimogatni az orrukat és hagyni, hogy csorogjon ránk a zsiráflé. Sikerült... köszönhető ez egy régi ismerősömnek, akivel összefutottunk és pont a zsiráfháznál kellett füvet nyírnia.
Így hát almával a kezünkben bementünk hozzájuk. Kísérőnk három fura nevet kiáltott, mire a három hosszúnyakú picit felgyorsítva lépteit, odakocogott hozzánk. Terpeszbe álltak, hogy elérjék a kezünkben lévő gyümölcsöt és boldogan befalatozták. Szívesen leírnám, ha emlékeznék rá, hogy hívták őket, de sajnos elfelejtettem. Tami nagyon boldog volt, és büszkén nézett föl a kilátóra, majd közölte, hogy most minket is néznek, mint a zsiráfokat. Én láttam egy-két irigykedő tekintetet is, de nem nagyon mertem levenni a szemem a három bikáról, mert néha jól meglódították a fejüket és a nyál szökőárként csurgott a szájukból, nem örültem volna annyira, ha ránk is jut.

Mi is készültünk finom falatokkal, de ezt senki se csinálja utánunk, mert az állatokat etetni szigorúan tilos! Elnézést is kérek az igazgatótól, hogy egy évben egyszer-kétszer megetetem a kedvenceimet, de ennyi jár nekem, vagyis nekik. Nagy kárt nem okoztunk vele, mert miután jóllakattuk a gibbonokat pár falat banánnal és almával, jött a gondozó az ebéddel. Arra számítottam, hogy majd fintorogva turkálnak a táljukban, vagy hozzávágják a gondozóhoz a megbarnult almaszeleteket, ehelyett úgy estek neki az ételnek, mintha két napja nem kaptak volna.

Továbbra is a gibbonok a kedvenceim és most már a nevüket is tudom: Rafael, Melani és a kis Jáde. Szerencséje volt a hímnek, mert pont egy olyan feleséget kapott, aki kedvére való volt, pedig nem szokott ez elsőre sikerülni, de amint ivaréretté vált a lány, azonnal megülték a nászt. Született is egy kis porontyuk, aki még többnyire az anyján lóg, de azért már tudja használni a nem mindennapi hosszúságú karjait is.

Sajnos énekelni azóta sem hallottam őket, mióta nem dolgozom itt, de azt megtudtam, hogy váltják a színüket. Azt hittem, hogy a nőstény mindig barna s fekete a hím, de nem. A kicsi most barna, de majd befeketedik, ha ivarérett lesz, mivel fiú.

Nyolcórai sétálgatás után végre hazajöttünk a mi vadasparkunkba, hiszen nálunk is felfejlődött a nyúl- és tyúkállomány. Tyúkot sajnálatból kezdtünk el tartani - sajnáltunk ötven forintot fizetni egy tojásért :) -, tulajdonképpen a ketreces életmódtól mentettük meg Totót, Tyutyut és a legendás Csutkát. Azt sem tudták szegénykék, hogy mi az a fű és hogy kell megenni, sokáig tartott, míg a tápra szoktatott begyük befogadta az ízletes magokat, de meghálálták finom tojással.
Aztán csatlakozott hozzájuk Címke és Begyes, majd jött Bráma és Gatyás, utána egy törpe pár és a két jérce, na meg Tanyasi és Taréj, a kakas, majd hozzánk került Gyöngyös is, aki nevét fajtájáról kapta és nagyon féltem tőle, hogy be nem áll majd a szája. Ahonnan jött rosszhírét keltették, de meghazudtolta önmagát és tényleg nagyon murisan néz ki.
A nevekből is látható, hogy mostanában nem fogunk csirkepaprikást enni (bár ha kihúzzák a gyufát, nem kegyelmezek nekik), viszont annál több rántottát, lágy- és tükörtojást vacsorázunk.
Már egy kotlósunk is van, Címke, hamarosan letelik a 3 hét, kíváncsi vagyok hány csibe fog kikelni, mert elég ügyetlenül kezdte a melengetést. Állandóan elgurult egy-egy, aztán amit a többiek tojtak, maga alá szedte, de akkor már olyan sok volt alatta, hogy kilógott alóla. Nem tudom, mennyire tesz ez jót a leendő kiscsibének.

Szegény nyuszikák viszont elszenvednek néhány csípést a fejükön, de jótékonyan is hatott rájuk a baromfinép. Sokkal szelídebbek lettek, bár csak Vendég engedi meg, hogy megsimogassuk és ő az egyetlen, aki hajlandó kézből falatozni. Jött egy újabb nyúl is közéjük, Bagoly, aki elég félénknek bizonyul, de majd felbátorodik.

Közel tíz apró nyuszi született az elmúlt hónapban, és azért mondom, hogy apró, mert a szüleik törpe nyulak, úgyhogy ők sem fognak túl nagyra nőni és valami tündériek! Bolyhosak és nyuszognak, feketék fehér tappanccsal, szürkék fehér nyakörvvel vagy hófehérek, szülőktől függően, de elég nehéz megállapítani a családi viszonyokat.

Tami egyet meg is szelídített, Maszatot, aki már eltöltött egy éjszakát a házban, és ennyi idő elég is volt ahhoz, hogy másnap könnyedén elkapja a grabancát.

Búcsú

Huncut cicánk már négy éve tartozik a családunkhoz, és egy alkalmazkodó, kedves, de makacs kandúr lett belőle. Annak idején miatta vettünk egy nőstény cicát, hogy ne csavarogjon el olyan sűrűn, és ez egy darabig működött is. Aztán egyre többször házon kívül tartózkodott, de azért minden nap hazatért - ha másért nem enni - kivéve, amikor "elrabolták", vagy amikor éjszakába nyúló programja volt, de ez ritkán fordult elő.

Ahogy beköszöntött a jó idő, az éjszakákat már ritkán töltötte itthon, sőt ha akarta volna, akkor sem maradhatott, ki kellett rakni a szűrét, különben amint elaludtam, felnyávogott, mert eszébe jutott, hogy sürgős elfoglaltsága van valamelyik háztetőn. Sokszor jött haza összekaszabolva, vagy fájós lábbal, sántikálva, de sosem haragudtunk rá, mindent megtettünk, hogy jobban legyen. Ezt általában Tami vállalta magára, nagyon szerette babusgatni, bekötözni a mancsát, vagy csak a párnájára fektetni és bebugyolálni.

Tami legjobban "kukuccsozni" szeretett vele. Huncut feküdt a mosógépen, Tami pedig sűrűn felbukkant az ajtó mögül, mire Huncut szólt, hogy: látlak!, persze macskanyelven.
Imádta a dobozokat. Nem tudtunk olyan kicsit elé rakni, amibe ne próbálta volna meg begyömöszölni magát.

Mikor hazaértünk autóval, bárhol is volt, felismerte a kocsi hangját és szaladt elébünk. Nagyon szeretett ilyenkor beszállni, azonnal a kalaptartóra ült, vagy az ölembe, az sem zavarta, hogy közben a kormánnyal taszigálom, sőt szerintem simogatásnak vélte, és sokszor még akkor sem szállt ki, mikor már rég leállítottam a motort. Örültünk, hogy megtanult "közlekedni", már nem is nagyon féltettük, ha átkelt az úton. Eddig mindig megúszta.

Sajnos ma nem. Anti talált rá az út szélén. Sérülés ugyan nem látszott rajta, de már nem lélegzett. Mikor Tami meghallotta, hogy mi történt, keservesen sírni kezdett. Akárcsak én. Sokáig nem apadtak el a könnyeink, Tami is megért már jó pár macskatemetést, de ez más volt. Meg sem akarta nézni az élettelen testet, inkább elővette a fényképes albumot és azt nézegette. Később lerajzolta Huncutot és kitűzte a falra, az asztala fölé, hogy mindig szem előtt legyen.

Csak az emlékek maradtak belőle. Nagyon fog hiányozni. Csikinek is.

A szerelem művészete

--> -->

Furcsa dolog a szerelem és az egyik legfelemelőbb érzés a világon. Megmagyarázhatatlan, kifürkészhetetlen, ellentmondásos… és még sorolhatnánk. Biztos, hogy sok köze van az érzés kialakulásában a kémiának, akár csak a pillanatnyi lelkiállapotnak, a korábbi tapasztalatoknak, vagy a temperamentumnak és így tovább. A szerelmet nem lehet megmagyarázni, sem leírni, csupán csak körülírni. A szerelmet érezni kell!

A szerelem művészete nem keverendő össze Ovidius művével, bár némi hasonlóságot mutat a könyv és Emmanuel Mouret, francia rendező filmje. Míg Ovidius műve egy szerelmi tankönyvnek felel meg, ahol tanácsokat osztogat férfiaknak és nőknek, hogyan lehet a szerelmet felkelteni, megszerezni és megtartani, addig a könnyed francia film inkább a nyitott kapcsolatokat fürkészi, mint például, hogy létezhet-e szerelem nélkül szex és fordítva. Mindezt olyan gondolatokkal – idézetekkel – fűszerezve, melyek sokszor elgondolkodtatják a nézőt. Nagyon érdekes kívülállóként látni mások gyötrelmeit vagy boldogságát, kicsit beleélni magunkat a szereplők lelkiállapotába, motivációiba, netán azonosulunk velük.

Érdekes párhuzam villan fel már a film elején, mikor a szerelmet, mint színeket mutatja be a rendező. Valakinek kék, van akinek rózsaszín vagy lila, lehet sárga és fűzöld is. Megható, mikor a zeneszerző keresi saját dallamának párját, mely kiegészíthetné őt. Én is vágytam arra, hogy végre beteljesüljön, szorítottam, izgultam érte és talán ez volt az egyetlen, mely nem nyerte el tetszésemet, amiért nem találta meg, viszont általa kezdődött el az a zenei vonal, mely végigkísérte a filmet és amely szerintem önmagában is megállta volna a helyét. Gyönyörű zongorafutamok egészítették ki a film mondanivalóját, a háttérből sokszor előtérbe kerülve.

Először azt hittem, hogy csak rövid jeleneteket látunk, pillanatnyi bepillantásokat különböző párok ilyen-olyan kapcsolataiba, de aztán ezek a párok visszatértek és megérthettük mozgatórugóikat, érzéseiket, vágyaikat.

A sokszereplős filmben sajnos a neveket nem bírtam megjegyezni, de szemem előtt van a fiatal pár, akik már nagyon régóta együtt vannak és a kihűlni látszó kapcsolatukat próbálják felélénkíteni egy harmadikkal, de aztán kiderül, hogy nincs fontosabb számukra egymásnál és ezért a legkínzóbb áldozatot is képesek vállalni.

Akár csak az idősödő házaspár esetében, akiknél viszont a hölgy csak arra vár, hogy engedélyt kapjon a férjétől a félrelépésre és akkor már nem is lesz számára olyan vonzó.

Aztán itt van a szingli barátnő, aki arról álmodik, hogy a barátnője felajánlja a pasiját, és mikor ez a valóságban is megtörténik, megrémül és belemegy egy olyan kapcsolatba, ahol titokban tarthatja kilétét. Persze a vakrandira fény derül, és milyen jó is ez így.

Vagy a szomszédok furcsa „kombinés” találkozása, ahol a nő még nem lábalt ki előző kapcsolatából, de nagyon szeretne, az idősödő férfi pedig már nagyon vágyik egy új társra, mert fél, hogy kifut az időből. Hihetetlen szópárbajok, félreértethető mondatok, és ki nem mondott vágyak kerülnek felszínre, de a türelem meghozza gyümölcsét.

Pazar a szereposztás, bár számomra ismeretlenek, de a színészek esetlensége vagy határozottsága, vágyaik és álmaik megformálása nagyon élővé teszik magát a történetet, a nézőnek szinte az az érzése, hogy épp a szomszédot kukkolja.

Mindenki a boldogságot keresi, élete párját és jó látni, hogy a félreértéseken és egyet nem értéseken felül tudnak emelkedni szerelmük és boldogságuk érdekében.

„Abban a pillanatban, amikor szerelmes lesz az ember, zene csendül a fülében, mindenkinek másféle muzsikaszó…”

Az író-rendező tulajdonképpen érzelmeink hangszerén játszik és nem amatőr módon.

Vágta

Már írtam arról, hogy Tami a lovak szerelmese lett, pontosabban egy lóé, Csillagé. Sajnos a tanulás félbeszakadt, mikor eltörte a karját, aztán jött a tél, a hideg, a szél, de most már kivirult annyira az idő, hogy újrakezdhettük a lovas iskolát.

A tanára sajnos már nem tanított a lovardában, bár ő ezt biztos nem bánja, hiszen Pestre költözött, hogy a Spanyol Lovasiskolába járhasson, ami számára előrelépés, de én kicsit tartottam az új oktatótól, hisz a régivel már annyira megbarátkoztunk, összeszoktunk. Szerencsére félelmem alaptalannak bizonyult, mert egy kiváló és nagyon kedves hölgy lett az új tanár.

Ami a két edző közt a legnagyobb különbség, hogy míg Luca lassabban és alaposabban tanított, Gerda nagyobb léptékben halad, de azért nem felelőtlenül, nagyon figyel a lányra, aki viszont élvezi, hogy nem ugyanazt csinálja órákon keresztül és szerintem sem gyors számára a tempó, felveszi az iramot, nagyon koncentrál. Az első két órán azért az alapokat ismételgették, de aztán már azon vettük észre magunkat, hogy a lány vágtat a lóval!

Tami kezdettől fogva egy lóra ült. Kiválasztott egy kissé makacs, öntörvényű, de kedves pacit, Csillagot. Az hogy pónira üljön, egy pillanatra sem fordult meg a fejében.

Az én fejemben is régóta motoszkál, hogy meg kéne tanulnom lovagolni. Eddig elméletben próbálgattam, figyeltem a lányom, mit és hogyan csinál – úszni is így tanultam meg, csak akkor nem a lányomat néztem -, és ma rászántam magam, hogy felüljek Csillag hátára. Fantasztikus élményben volt részem! A futástól van olyan combizmom, hogy nem okozott nehézséget, hogy kapaszkodás nélkül megtartsam magam a nyeregben, és a fél órába az is belefért, hogy eljussunk a vágtáig.

Kicsit féltem tőle, de azt kell mondanom, hogy ez a legkönnyebb és persze a legjobb. Nem csak a gyorsaság miatt, hanem a vágta ritmusa annyira kellemes, hogy nem is érzem, hogy lovon ülnék, míg az ügetéstől sokszor iszonyú fájdalmat éreztem az egyébként nem túl csontos hátsóm tájékán.

Érdekes volt, hogy Csillag Tami parancsait fenntartás nélkül elfogadta, míg az én ösztökélésemre alig reagált. Gréta segítségével szerintem el sem indultam volna vele, amit ő is az ostor csapkodásával ért el. Ettől Csillag vágta közben úgy megharagudott, hogy kirúgott felé (lovas nyelven: bakolt). Én ebből csak azt éreztem, hogy a ló kellemes vágtája hirtelen egy össze-vissza ritmusra vált, a feneke kimegy balra, én meg igyekeztem a nyeregben tartani magam.

Egyébként is a legrosszabb az volt, mikor vágta után ügetésbe lassítottunk és én elkezdtem pattogni a ló hátán. Ilyenkor a fájdalomtól csak röhögni tudtam és hol a ló, hol a saját hátsómat paskoltam meg kínomban. Tami persze később ellátott tanácsokkal, hogy ilyenkor tanügetésbe kell váltanom nekem is, ami azt jelenti, hogy nem csak simán ülünk a lovon, hanem ritmusra emelgetni kell a fenekünket. A lányom úgy beszélt, mint egy kis szakértő.

Tény, hogy van érzéke hozzá, és érdekes mód ebben az esetben a kitartása is működik.

Tavasz hírnökei

Végre itt a várva várt tavasz, mi sem bizonyítja jobban, minthogy kibújtak a földből az első kisnyulak. Sajnos örökölték a félénkséget a szülőktől, úgyhogy nagyon nehéz volt lencse végre kapni őket, de Anti türelmén nem jártak túl. Igazából azt sem tudjuk eldönteni, hogy kik a szülők, a színük sem ad támpontot. Először öt nyuszit számoltam meg, de aztán fogyatkoztak. Sajnos annyira aprócskák, hogy a kóbor macskák martalékául váltak, ha nem voltak elég ügyesek és a föld alatti járat sem nyújtott számukra menedéket, mert annyira széles a bejárat, hogy még egy oroszlán is befér rajta.

Nyuszink ugyan van, de sziámi kiscicánk nem akar születni. Csiki legutóbbi szülése annyira megviselte, hogy azóta tüzelni sem akar, a kandúr minden kezdeményezését elhárítja. Valószínű, hogy meddővé vált, pedig annyira hiányoznak a hajnalban ébresztgető, ágyba pisilő szőrmókok.

Viszont a tavasz megérkezett, amit már úgy vártam, hogy egy szál pulcsiban, napszemüveggel indulhassak el reggel itthonról és ne kelljen hazasietni begyújtani.

Rumini

Tamival lelkes meseolvasók vagyunk. Mindig sikerült olyan mesére lelni, amit a lányom különösen szeretett. Miután elolvastuk az összes magyar népmesét, belecsöppentünk Benedek Elek, Lázár Ervin és Csukás István gyönyörű mesevilágába, akárcsak Török Sándor vagy Rumcájsz kalandjaiba – a lista persze nem teljes, csak hirtelen ezek jutottak eszembe - rátaláltunk Berg Judit cipelő cicáira, na meg Pannára és Csiribíre, a tündér gyerekekre. Többnyire sikerült mindig olyan mesét kiválasztani, amit nem csak Tami, hanem én is felettébb élveztem. Hogy ez annak köszönhető-e, mert még sokszor én is gyereknek érzem magam, vagy mert a mesék a felnőttnek is szólnak, talán azért mert egyforma a lányommal az ízlésünk, vagy én alakítom ki az övét, vagy ő az enyémet, nem tudom pontosan, ezek tudatalatti dolgok inkább.

Rumini számomra ismeretlen kisegér volt, Tamitól hallottam először, ő pedig az iskolából, mikor a tanár néni felvetette, hogy jelentkezzenek a „Keltsük életre a betűket!” című pályázatra. A gyerekek nagyon lelkesedtek az ötletért, akárcsak a szülők többsége. A kihívás arról szólt, hogy miként lehet ezt a mesét, történetet minél kreatívabb formában élővé tenni. Vagyis a betűk életre kelnek a gyerekek által, természetesen némi felnőtt segítséggel.

Rumini egy árva kisegér, aki elszegődik a Szélkirálynő nevű hajóra. Hamar kitűnik talpraesettségével, fondorlatos észjárása sokszor megmenti a hajót a sárkánytól, a poliptól vagy a kalózok támadásától. A vicces és izgalmas jelenetek váltakozása egy percre sem hagyja a gyereket, hogy gondolatban másfelé kalandozzon. Tami annyira élvezte, annyit mesélt róla, hogy itthonra is megvettem a köteteket és másodjára is elolvastuk, de még ekkor is olyan izgatott volt a lány, hogy egy fejezet nem volt elég elalvás előtt, pedig nem is olyan rövidek. (Zárójelben megjegyezném, hogy olyan is volt, mikor Tami már elaludt, de én még tovább olvastam.)

Az iskolában is elkezdődött a tervezgetés. Első lépésben a mesét kellett elolvasni, hogy megismerkedjenek a szereplőkkel, eseményekkel. Mivel a Waldorf-iskolától nem áll távol a mesevilág, ezt könnyen be tudták építeni a tantervbe (kézimunkázás közben, vagy olvasási gyakorlatként). Közben kiötölték, hogy a pályamű egy agyagból készült Szélkirálynő legyen, egerekkel a fedélzetén, na meg a rettenetes sárkány és polip, aki tulajdonképpen csak a fát szereti, de azt nagyon. Hetekig dolgoztak a történet megszületésén, lelkesen, együtt és örömmel.

A végeredményt itt lehet megtekinteni, de ajánlom figyelmetekbe más iskolák pályamunkáit is, persze nem kétséges, hogy ez a legjobb:-).

A pillangó halála

Szegény pillangó! Haldokolva ott ül
Egy rózsatőn és végpercére vár.
Tolongnak hozzá gúnyos szánalommal
A dolgos hangya és sok bölcs bogár.

“Lám!” szól a hangya. “Megmondtam, hogy igy jársz!
Ily sorsra jut, megmondtam, a ledér!
Csak kezdetén vagyunk még a tavasznak
És a te pályád immár véget ér.

Minket lenéztél, – és mi vígan élünk!
Van friss egészség s jólétből telik!
Ha dolgoztál, izzadtál volna, mint mi,
Élhettél volna száz esztendeig!”

“Sajnállak!” mond egy vékony lábu szöcske.
“Megölt a mámor! Látod, kedvesem,
Én is vagyok szerelmes, sőt örökké
Epeszt a vágy, – de én máskép teszem.

Én cirpelek sorvasztó szerelemről
Bús kobzomon egész éjeken át,
De ez nem ront meg, – és hozzá mindennap
Jó étvággyal eszem a vacsorát.”

“Botor lény!” mond egy harmadik, nagy orrú
Komoly bogár, ki túrja a sarat…
“Röpködtél, égtél, enyelegtél folyvást!
A gyönyör elszállt… nos, hát mi maradt?”

“Elfonnyadt arc, lecsüngő, gyönge szárnyak,
Minden tagodban láz és sorvadás!
Maradtál volna, mint én, a homokban,
Most nem halnál meg, hiu kéjvadász!”

S a negyedik szól: “Ó, szegény barátom!
El kellett volna csúfitnod magad!
Az volt a baj, hogy szárnyakkal születtél!
Mért nem vágtad le röpke szárnyadat!?”

Igy szólnak sorra. – Meglebbenti szárnyát
A bágyadt lepke és halkan felel:
- “”Mit szántok engem? Én e szép világot
Megbánás nélkül, bútlan hagyom el.

Amerre szálltam: halmokon, mezőkön
Minden virág szerelmes volt belém,
Mind engem csókolt, engem boldogított
S én valamennyit hévvel ölelem.

Ha sejtenétek, mit éreztem én át,
Jajongnátok önsorsotok felett,
S a boldogságnak egy pillanatáért
Odadobnátok minden életet!

Ti szántok engem? Unalom szülötti,
Engem siratni jöttetek ide?
Ó nyomorultak! Több, száz éveteknél:
Az üdvösségnek egy lehellete!

Hő napsugár, kék ég, virágok fátyla
Takarta el előlem a valót,
A szerelem ringatva vett karjára,
S most, mielőtt ébrednék, meghalok!”

Szólt s hangja elhalt. Egy végső sohajtás.
Melyben még egyszer föllángolt a mult
Összes heve… Aztán, ahol leszállott,
A rózsa szívén csöndesen kimúlt.

Ábrányi Emil, 1878.

Farsangoló

Az idei farsang több ízében is elütött a többitől. A Waldorf-iskola szokása, hogy minden évben más osztály szervezi a programokat. A karácsonyi Pásztor-játék az elsősök feladata, az Adventi bazár a másodikosoké, a farsang felelőse pedig a 3. osztály. Idén ez a mi feladatunk volt. Abból a szempontból szerencsések voltunk, hogy már kétszer láthattuk - bár kívülállóként - a szervezés menetét, így megtapasztalhattuk az erősségeit és a hibáit is. Igyekeztünk elkerülni a kevésbé sikeres megmozdulásokat és olyan programokat kitalálni, ami a vegyes korosztálynak (8-12 évesekről van szó) megfelel.

A másik dolog, amiben különleges volt az idei karnevál, hogy Tami kijelentette, bár ismét macska lesz, de nem kell ruhát varrnom, ő fogja összeválogatni a szekrényéből, majd egy maszkkal kiegészítve teljesen elmacskásodik. Arra is gondolt, hogy én se maradjak önmagam, kitalálta, hogy tűzmanónak fog öltöztetni, amihez szintén ő válogatja ki a ruhákat, készíti a maszkot.

A karnevál nem egy napos, mint az tudjuk. Az én időmben csak egy délután volt, amikor beöltözhettünk, fánkot ehettünk és ami a legrosszabb volt benne, hogy a legjobb jelmez – ki is döntötte el? – díjat kapott. (Sosem kaptam.) Nem tudom, hogy a hagyományos iskolákban így van-e még, de nálunk szerencsére nem. A jelmezes beöltözés előtt egy héttel nyomokban már elkezdődik a karneváli hangulat. Minden reggel jön a „kormozó” (tényleg csupa korom), és az előző nap kihirdetett feladatot kéri számon, mint jelszó, versike, csíkosba jöttél-e stb., és aki nem teljesíti a feladatot, az könyörtelenül bekormozza. A legjobb ebben az, hogy volt olyan gyerek – köztük az enyém is -, aki bár tudta a megoldást, inkább nem mondta el, csak hogy egy fekete pötty legyen az orrán. A gyereküket iskolába hozó szülők sem maradtak ki a mókából, én már az első nap bekormozódtam, mert elfelejtettem a jelszót, de láttam olyat is, mikor a kormozó az egyik tanárt kergette.

Az ünnepre készülő hangulatot az tette teljessé, hogy az osztályunkról készült maszkokat kiállítottuk. Ez úgy történt, hogy az egyik délelőtt – az egyik óra helyett -, gipszes gézdarabokat ragasztgattunk a gyerekek arcára, ami tíz perces száradás után megkeményedett. Ekkor már csak le kellett venni és lehetett festeni. Bár elég vastagon bekrémeztük a gyerkőcök pofikáit, többüknél ráragadt a maszk a kis pihékre, vagy a szemöldökükre, de „könyörtelenül” leszedtük, a visítások azonban inkább kacajt fakasztottak. Miután kifestették az álarcokat, egy paravánra tűzték a folyosón, hogy mindenki megcsodálhassa.

Ezután már csak ki kellett találnunk, hogy milyen játékokkal szórakoztatjuk a diákokat a főnapon. Hét, 12-15 fős csoportra osztottuk őket, mivel ennyi terem állt rendelkezésre, ahol a játékokat levezényelhetjük. Minden teremben egy-egy szülő várta a különböző színű csoportokat. A hatodikosok színeknek öltöztek, ők szedték össze a sárga, kék, piros, zöld stb. színű karszalaggal ellátott gyerkőcöket. Ez azért is volt jó, mert ők már el tudták látni ezt a felelősségteljes pozíciót, ráadásul a játékokból sem maradtak ki. Minden feladatra körülbelül 15-20 perc jutott, fontos volt az időt betartani, hisz a közös program után még az osztályokban külön farsangolás volt, hisz lekváros fánkevő verseny nélkül nincs igazi farsang.

Minden teremben más meglepetés várt a játékosokra. Volt ügyességi, gyorsasági, rejtvényfejtő és kreativitást igénylő feladat. Az egyik teremben seprűtáncoltatás folyt, a másikban totóztak, a harmadikban kanalakat dobáltak egy vájlingba, a negyedikben rengeteg bab közül diót kellett kiválogatni, persze vakon, az ötödikben bomba robbant, a hatodikban egy történet elmesélése után rajzoltak, a hetedikben pedig két próbababát kellett felöltöztetni a teremben eldugott jelmezekből úgy, hogy „valaki” legyen belőlük. (Ha valakit érdekel, szívesen részletezem a játékokat).

A csoportok egymás után mentek be a termekbe, és az utolsó állomásnál mindenki egy pohár pezsgővel távozott, csak hogy mindenki nyerjen. Akinek poharat láttam a kezében, gyorsan meginterjúvoltam, hogy megtudjam, mennyire tetszett nekik a játék, milyen érzésekkel távoztak. Boldogsággal töltöttek el a válaszok, a többféle korosztály ellenére mindenki pozitívan nyilatkozott, nem is nagyon tudtak kiemelni egyet közülük, akárcsak az, hogy visszatérve a terembe a harmadikosok folytatták a bombás játékot, a szülők pedig próbálták a babból kiválogatni a diót, mert nem hitték el, hogy az nem is olyan egyszerű.

Jó volt látni a csillogó szemeket, a felszabadult játékot és végre mi sem izgultunk tovább, megnyugodhattunk, hogy ismét sikerült megoldani egy izgalmas feladatot.

Azért azt is megemlíteném, hogy volt a felnőtteknek is farsang, mert a felnőtt tulajdonképpen egy nagyra nőtt gyerek, ő is szeret játszani, bolondozni, kilépni a hétköznapokból, és ha kellő motivációt kap, akkor ugyanolyan önfeledten, bár egy kicsit másképp, tud mulatni. Aki nem ismer fel bennünket Antival, az elárulhatja, hogy kit lát.