2014. november 29., szombat

Káprázatos holdvilág, avagy az ellentétek vonzzák egymást

Egy újabb Woody Allen filmet néztünk meg egy gyönyörű estén, címe Káprázatos Holdvilág. A film pont illett a hangulatunkhoz, mert nagyon romantikusra sikeredett Woody ezen filmje is, akárcsak az Éjfélkor Párizsban. Még egy rokonszál feltűnt a két film között, mégpedig, hogy itt is visszarepültünk az időben egészen a 20-as, 30-as évekig.

Az események több színhelyen játszódtak, bár maga a történet bárhová illett volna, leginkább Angliába –oda viszont nem utaztunk. A kínai bűvész, aki tulajdonképpen tipikus angol gentleman, Berlinben lép fel, de nem soká Dél-Franciaországban találja magát. Na, nem véletlenül, mert a hírhedt Wi Ling Soo, alias Stanley Crawford (Colin Firth) nem olyan fajta, hogy meggondolatlanul viselkedjen! Ő a megrögzött racionalizmus, az éber figyelő, akit nem befolyásolnak érzelmek, kósza felvetések. Ő a megtestesült londoni arisztokratikus visszafogottság, aki még véletlenül sem ejt ki a száján oda nem illő szavakat, aki céltalanul sem tekint a távoli semmibe, mintegy elmerengve, aki soha sem tesz felesleges mozdulatot, maga a mozdulat öröméért, minden porcikája megfontolt sémát követ, amitől eltérni már képtelen, legalábbis azt hiszi.

Annyira távol áll tőle a földi síktól elrugaszkodó, megmagyarázhatatlan természetfeletti, mint az, hogy zakó nélkül jelenjen meg egy estélyen. Olyan biztos abban, hogy nincs szellemvilág, hogy az élet vége a halál, hogy Isten csak egy fantazmagória, mint abban, hogy az általa eltüntetett elefánt a sokat gyakorolt trükk eredményeképpen ott és akkor fog előbukkanni, ahogy ő azt előre kigondolta. Az élet nem illúzió! – állítja egy bűvész, ki az embereket „csapja be” nap mint nap, profi szinten.

El is utazik Franciaországba, a nagynénjéhez, természetesen inkognitóban, hogy egy médiumot leleplezzen, aki visszaél egy család jóhiszeműségével, hogy kicsalja pénzüket.

A Catledge család – és szűkebb környezete – el van ragadtatva a gyönyörű, fiatal hölgy, Sophie Baker (Emma Stone) ártatlan tekintetétől, aki reményt gyújt a háziasszony szívében, hogy elhunyt férjével kapcsolatba léphet, és aki képes házassági kort éppen elérő fiúgyermek kamaszos vágyainak tüzét oltani, persze ebben nem kis szerepet játszik a hatalmas kastély, a tömött buksza, a gondtalan élet reménye.
Romantikus, vágykeltő környezetben találjuk a két főszereplőt, a Cote D’Azuron, bár leszámítva egy-két autóutat, alig látunk belőle valamit. Főleg szobákban – ahol a szeánszokat tartják, vagy teáznak -, a kastélyokhoz tartozó parkokban ejtőzve, a nyári meleg szellőt élvezve, játszódnak a jelenetek.
Nem a környezet a fontos, hanem a színészek játéka. Tény, hogy nehéz levenni a szemünket Stanley egyenes, magabiztos tartásáról, akárcsak a bájos Sophie hatalmas égszínkék, tiszta tekintetéről.

A páros az első pillanattól kezdve nem közömbös egymás iránt, de először még ragaszkodnak saját szerepükhöz. A nő, hogy elhitesse a férfivel, hogy ő nem csaló, ő tényleg spirituális beállítódású és szellemekkel suttogó. A férfi pedig nehezen lép ki a saját maga felépített szerepkörből, a fellengzős, kissé arrogáns, a „mindig igazam van” típusú, néhol lenéző, néhol finoman goromba, de kíméletlenül őszinte naturalizmusból. De aztán ezek az éles határok kezdenek elmosódni. A nő szinte már arra vágyik, hogy a férfi leleplezze, a férfi pedig félretéve minden büszkeségét, ország-világ előtt kész beismerni tévedését a földöntúli élet létezéséről.

És mikor már odáig vetemedik (sic!), hogy a Mindenhatóhoz imádkozzon, akkor csap a homlokára és ismeri fel, hogy milyen balgán viselkedett! Ő is bedőlt a gyönyörű szempárnak és nem fordított kellő figyelmet a részletekre, melyek majd kiszúrták a szemét!
De vajon mi a fontosabb? Az hogy az igazunkat hangoztassuk és kíméletlenül eltiporjuk a számunkra nem valóságos képzeteket, vagy az, hogy örömmel a karjába dőljünk annak az érzésnek, mely ugyan megmagyarázhatatlan, mégis boldoggá tehet bennünket?
Az egész filmre jellemző az ellentmondás, a választékos, kifinomult felsőbbség és a meggondolatlan, hiszékeny ártatlanság párhuzama. Nagyon jól megférnek egymás mellett, főleg, hogy az átmenetet az az igazi angol humor közvetíti, mely egyedülálló és utánozhatatlan.

Ez a romantikus vígjáték akkor sem okozott volna csalódást, ha nem a 20. házassági évfordulónkon nézzük, de mivel így történt, még inkább tetszett. Ennyi év után mi már nagyon jól tudjuk a film tanulságát, hogy a földi élet egyetlen értelme a szerelem!