Io sono Tempesta

Úgy látszik Marco Giallini nélkül már nincs is jó olasz film. Ami nem is csoda, mert ez az ember minden manír nélkül olyan jól tudja hozni a számára megálmodott szerepeket, mintha tényleg mindenféle szituációban leélt volna már legalább egy életet.

Az Én vagyok a Vihar című filmalkotásban Ő Numa Tempesta, egy gátlástalan vállalkozó, a világ szépségei iránt látszólag közömbös pénzügyi mágnás, akinek se bejelentett lakcíme, se barátja, se gyökerei, de ellenállhatatlan és karizmatikus egyéniség, aki rendkívül otthonosan mozog a felső tízezer sznob társadalmában, vagy a korrupció melegágyában.

A film fő mondanivalója nem esik annyira távol a mindennapi élettől, de ennek az egyszerű témának a kivitelezése fölöttébb egyéni. Mindig voltak szegények, mindig lesznek gazdagok, és mindig is lesznek olyanok, akik ezt túlélik, felülemelkednek, kitörnek, vagy lecsúsznak, netán börtönbe kerülnek.

A filmben megfelelő az egyensúly a két véglet között, se nem röhögünk gúnyosan a pórul járt gazdag új munkakörén – merthogy ezt is méltósággal végzi, már amikor végzi – se nem sírunk a szerencsétlen hajléktalanok sanyarú sorsán, mert sikerül úgy éreznünk magunkat a film végéig, hogy ez így van jól, így természetes.

„Ne meséljem el inkább az én sztorimat? Mert a Tiéd láthatóan dögunalom.”

Tulajdonképpen Numa is hajléktalan, csak lelkileg. Magabiztossága megnyerő, de azért nem annyira, hogy elnézzék egoista megnyilatkozásait, mely véleményét még nyíltan hangoztatja is, míg aztán meg nem fordul a kocka és hirtelen mindenki szemében egy maximálisan empatikus emberré válik, akit csak a szeretet ösztönöz az önzetlent jócselekedetekre. Persze a köpönyeget elsősorban a pénz fordította meg, de aztán rájövünk, hogy kezd felébredni benne az igazi együttérzés, hogy nem érzi cikinek, hogy segítsen alkalmi ismerősein, bemutassa alkalmi partnereinek, majd velük együtt véghez vigyen egy hatalmas csalást, amit persze nem úszhat meg büntetlenül.

„Ugyanannyi pénzbe kerül egy jó ügyet, mint egy rossz ügyet támogatni”- mondja ezt a gátlástalan ügyeskedő, aki a pénz hajhászása közben elfelejti felemelni a fejét, hogy körbenézzen, mennyire egyedül maradt. A három pszichológiai tanulmányait végző prosti sem tud túl sok segítséget nyújtani a mélylélektan traumáinak feltárásában – lehet, hogy még nem tartanak itt a tananyagban, vagy éppen hiányoztak -, de legalább viccesek.

A filmnek remek a stílusa. Az embert megkeserítő gondokat olyan finoman és észrevétlenül ábrázolja, hogy csak később jövünk rá, milyen mélyenszántó mondanivalója van az ötszintes szálloda folyosóján kocogó üzletembernek, a játékgéptől a gyereket ellökő, benne rejlő önző kisfiúnak, aki a következő pillanatban már maga elé is helyezi. Vagy az előbb említett kisfiú mindig vidám papája, Bruno (Elio Germano) nem teljesen tisztességes üzleti felismerésének, netán az őszintén naiv és nem mellesleg gyönyörű prosti nyíltságának az idegen és ismeretlen és még rosszul is öltözött emberek irányába, avagy Angela (Eleonora Danco), a szociális vezető következetes határozottságának, mely keménység majdhogynem sosem távozik belőle és már-már negatív képet sugall vallásossága és segíteni akarása ellenére is.

Bruno fia, Nicola (Francesco Ghegi) hitelesen testesíti meg az erősen veszélyeztetett helyzetű gyerekek keserű sorsát, de tudatosan nem áll be a sorba, ahogy azt előre elképzelhetnénk, és nem engedi meg magának, hogy a tanulást hanyagolja, inkább meg akarja mutatni, hogy ez az egyik legfontosabb, hogy a fiataloknak jövőjük legyen, ha okosan használják a fejüket. Nem él vissza a helyzetével, pedig megtehetné, hisz aranyos arcocskája minden nőneműben szánalmat és segíteni akarást vált ki, de ő ezt megfordítja, inkább ő nyújt segítő kezet Numának. Ő még tud tiszta, gyerekfejjel gondolkodni, hogy nem a pénz, vagy annak hiánya miatt nyomorodnak meg emberek, hanem az elfojtott, ki nem mondott szavak, tisztázatlan emberi kapcsolatok, saját maguk félrevezetése és becsapása az okok, melyek nem engedik, hogy nyugodt, pihentető álomba merülhessenek éjszakánként.

Sajnos a film végén nem kapunk tanácsot a két szélső réteg minél fájdalom mentesebb közeledésének kivitelezéséhez, sőt egy kicsit csalódást is okoz a hajléktalanok új életvitele. Viszont Numa megbékélése a világgal, a gyerekkori traumájának feloldása, amilyen egyszerűen és természetesen kezeli a régmúlt sérelmeit és megtalálja azt a hangot, amivel orvosolni tudja, mindezt ugyanolyan méltósággal és nyugalommal, mint mikor korrupt üzletember volt és nem voltak anyagi gondjai, engem teljesen lenyűgözött és levett a lábamról.

A lekezelő, nagyképű és hirtelen haragú emberből egy az apróságoknak is örülő, egyszerű gyerek válik, aki képes megbocsátani, a hibáit beismerni és a büntetést elfogadni, és így végre nyugodtan, rémálmok nélkül aludhat éjjelente, mit sem törődve a kétes színű és szagú ágyneművel.

A film nem hoz őrületes erkölcsi tanulságokat, nem vált ki burleszkbe illő kacarászásokat – bár volt két jelenet, ahol már-már súrolta (sajnos) -, nem csöpög benne a romantika és nem ropognak a fegyverek. Életszerű, vicces, elgondolkodtató, megnyugtató, felkavaró és egyszerűségében bonyolult. Csak mint maga az Élet!

Csapó! Ennyi!

Zátonyra futottunk

Másnap délelőtt megint városnézés volt a program, amit nem lehet megunni. Úgy gondolnánk, hogy már jártunk minden utcában, láttunk minden házat, de aztán előbukkan egy ismeretlen környék, találunk egy érdekes kutat, vagy épületet, esetleg parkot, netán fagyizót vagy éttermet.

   

Délután visszamentünk a temetőbe. 14:00-kor nyitott, mi egy órával később érkeztünk, de szerencsére, mert a portás bácsi még utánunk érkezett pár perccel. Nincs kőbe vésve semmi, csak a sírfeliratok.

Sajnos sikertelen volt az újabb látogatásunk is, emberünk nem talált semmit, amivel el tudtunk volna indulni, vagy legalábbis továbbmenni ezen az úton. Hálánk jeléül vittünk neki egy csokit, amit el sem akart fogadni, de aztán mondta, hogy odaadja az unokájának és már mutatta is a telefonján a kissrác fényképét, átszellemült arccal.

            

Szerettem volna eljutni egy könyvesboltba, hogy valami igazán olasz irodalommal térjek haza, de hiába kérdezősködtünk, hiába kerestük a google-ban, egyszerűen nem találtunk egyet sem.

Végül eljutottunk egy címre, ahol vasrács volt a bolt elé húzva. A mellette lévő fodrászüzletből Gigi elmondta, hogy pedig nyitva kéne lennie a könyvboltnak, nem tudja, mi történt a tulajjal. Sétáltunk tovább ezen az utcán és csak sikerült egyet fellelni, egy igazán jóillatút. A szépirodalom helyett egy szakácskönyvet vettem magamnak, hátha a többiek is pozitívan részesülnek az olvasmányomból.

Estére már gondolatban a hazautat tervezgettük, úgyhogy írtam Giuseppének, hogy hányra jöjjön értünk, mert megígérte, hogy kivisz minket az állomásra kocsival.

Cimitero

Reggel lefutottam a partra, hogy ne csak sétáljak Molfettában. Pihenésképpen megszemléltem a halpiacot, ami közvetlenül a zöldségpiac mellett volt, de már ez a számomra korai időpont is későinek bizonyult, az árusok szedelőzködtek, bennem sem láttak potenciális vásárlót, pedig imádom a tengeri halakat, a folyami a nyomába sem érhet.

A tengerig nem volt probléma eljutni, a lábam tudta, hogy merre menjen. Na de visszafelé már bonyolódott a dolog. Nehezebb is volt a futás felfelé, sokszor keveredtem ismeretlen sikátorokba, többször akkorák voltak a lépcsők, hogy térdemelésben bírtam rájuk felszökkenni, de szerencse, hogy a telefon nálam volt, a segítségével ráleltem a helyes irányra.

Mikor hazaértem, Tami éppen átszaladt a boltba, ami csak egy saroknyira volt. Szinte be sem csukta az ajtót maga mögött, olyan vihar kerekedett hirtelen, hogy csak néztük mi lesz ebből. Pillanatok alatt besötétedett, az égből jégeső hullott, a szél kavarta a szeméttel dúsított faleveleket. Mi pedig vártuk a lányunkat, aki egy szál rövid ujjú pólóban még a nyárban indult el és késő őszben kellett hazajönnie. Végül Anti megszánta és utánaszaladt két ernyővel, mert tudta, hogy nem fog elindulni friss péksüteménnyel a kezében.

Míg megreggeliztünk, újból nyár lett és mire elindultunk, már a tócsák is felszáradtak. Külön váltak útjaink, Tami a kávézóba ment, mi a temetőbe. Most korábban érkeztünk, és egy kedves öregúr fogadott minket felettébb kíváncsian. Miközben előadtuk, hogy honnan jöttünk és miért, vaskos temetői könyveket húzott elő a századelőről, és lapozgattuk. Sajnos nem találtunk egyetlen ismerős nevet sem, viszont közben megtudtuk, hogy a Contessi név inkább Bariban használatos, Molfettában nem. Bariban viszont legalább 4 cimitero van, oda kevés lesz pár nap. Mondta, hogy utánanéz máshol is, hátha ki tud deríteni valamit, holnap menjünk vissza.

Elmentünk a lányomhoz, aki még mindig a telefonját nyomogatta, miközben megkóstolta az összes felkínált ételt, úgyhogy én már nem is akartam enni, csak a számlát kiegyenlíteni.

Itthon érzem magam

Másnap reggel megkerestük a legközelebb lévő kávézót, ahol wifi is van. Szükségünk volt némi információra a netről és Olaszországban ritkán volt a lakásokban internet. Persze, ha már kávézó, akkor jó kis beszélgetés a helyiekkel és finom tramezzino és caffé fogyasztása.

Aztán megnéztük a várost nappal is, részletesebben is és megsimogattuk az összes macskát, akivel találkoztunk. Az egyik parkban tábla figyelmeztetett, hogy itt egy macskakolónia él, ne etessük, mert nem éhesek.

                                     

A tegnapi borongós időjárást elfújta a szél és bár a tenger nem hívogatott fürdésre, a napsütés rendkívül kellemes volt a városnézésre. Rengeteget járkáltunk mindenfelé, az óváros régi kövei, ha mesélhetnének, sokat elárulhatnának a régi korokról, bár így beszédesek voltak. Sajnos néhol már támogatni kellett az ódon falakat, melyek simák voltak és önmagukban is szépek. Néha lepihentünk valahol, néztük az embereket, ettünk gyümölcsöt, szedtünk olivabogyót és elmentünk a temetőbe.

Ugyanaz a bácsika volt a portás, aki a múltkor is. Elküldött minket az irodába, ahol reméltük, kapunk valamilyen információt, de sehol senkit sem találtunk, bár a kiírás szerint még nyitva kellett volna lenniük. Persze ez Olaszország, sokszor egyedi nyitvatartással, meghosszabbított sziesztákkal és persze, hogy a portás ezt nem tudta. A temetőhöz vezető úton és bent a cimiteroban is rengeteg papagáj él, akik folyamatos csivitelésükkel és a zöld szárnyuk rebesgetésével vonzzák magukra a figyelmet.

A városban nagyon sok fiatal bandázott mindenfelé. De tényleg fiatal, 10-12 évesek, kiöltözve, néhol éppen a ruha hiánya szúrt szemet, némelyik lányka pedig úgy ki volt festve, mintha színházi fellépésre sietne. Az idősebb fiúkat onnan lehetett már távolról megismerni, hogy parányi bajusz serkent az orruk alatt. Gondolom ez volt a védjegyük.

Ahogy lement a Nap, lehűlt a levegő is, úgyhogy beültünk a kedvenc pizzériánkba - mintha törzsvendégek lennénk - és míg vártuk a vacsorát, addig ittunk egy forró teát. Persze Anti kemény volt, őt csak a hideg birra tudta felmelegíteni. A pizza megint isteni volt, én pisztáciásat kértem, ilyet még úgy sem ettem és abszolút illett a tésztához és a hangulatomhoz.

Aztán Anti - a segítségemmel - leírta a pincérnőnek a papír alátétre, hogy mi már jártunk itt nyáron és akkor is nagyon finom volt a pizza. A lány bevitte a szakácsnak megmutatni, aki válaszul meghívott minket egy pohár italra. Az olaszok és a magukat olasznak képzelő magyarok már csak ilyenek. Barátságosak és kedvesek.

Molfetta visszavár

Ahogy azt már a nyaraláskor elterveztük, Molfettára vissza kell jönni. Nem csak azért, mert gyönyörű, hanem mert tartozom magamnak annyival, hogy utánajárjak, valóban itt éltek-e az őseim. Csak a családi legendából táplálkozik minden információm, ami sajnos nem túl sok, és néhol ellentmondó is. Mikor még élt a dédmamám, én kisgyerek voltam, nem foglalkoztatott a családfakutatás, nem kérdezgettem a származásáról. Az együttlétünkből csak arra emlékszem, hogy hol magyarul, hol németül, hol pedig olaszul beszélt hozzám. Többször rá kellett szólnom, hogy Nanyika, nem értem, amit mondasz. Ekkor észbekapott, mosolygott egyet és magyarul folytatta, vagy ismételte meg, amit az előbb más nyelven már kifejtett.

A legenda úgy szól, hogy Nanyika, azaz Angela Contessi Molfettában született, 1901-ben. Az apukája Mauro Altomare, kőtörő volt, az anyukája Paola Contessi. Már itt furcsa kicsit a dolog, ugyanis ezek szerint az anyukája nevét vitte tovább a dédmamám, ami nem jellemző arra a korra, kivéve, ha nem házasodtak össze. Ez megint csak különös, hogy a mélyen vallásos Olaszországban, ilyet tehettek, vagy ők nem voltak vallásosak, amit nem hiszek, mert ő és a nagymamám még engem is tanítgattak imádkozni - az már más kérdés, hogy ennek ellenére nem vagyok vallásos. Mégis ez a legvalószínűbb, főleg, ha arra emlékszem, mikor nem ízlett neki valami étel, akkor dühösen felkiáltott, hogy Porca Madonna (Disznó Madonna), majd elnevette magát, mintha ezzel akarná ellensúlyozni a kimondott szavak erejét.

Nanyika 3 éves volt, mikor megszületett az öccse, Carlo, aki sajnos azonnal meghalt és magával vitte az anyukáját is. Az apuka ott maradt egy csöppséggel, elvileg rokonok nélkül, ami megint csak eléggé furcsa, hogy egyetlen családtagja sem volt a közelben. Ezért döntött úgy, hogy az Erdélyben élő nagynénihez költözteti a lányát, hogy ő nevelje fel. Így került a dédmamám Lugosra.

Szóval ennyit tudtam, sok részletet nem és már kibogozni a valóságot az élő családtagoktól nem igazán sikerült. Ezért el kellett jönnünk Molfettára kicsit körülnézni. A dédmamám neve is nagyon érdekes, ugyanis grófnőt jelent, és reménykedtem benne, hogy talán még a családi kastélyt is megtalálom az óvárosban.

Temesvárról indultunk repülővel egy borongós, őszi napon. A Román repülőtéren csak én nem sípoltam be, úgyhogy Antit és Tamit tüzetesen átnézték, az olasz vámosok pedig Tamara személyijét gondolták hamisnak, mert az övében volt már chip. A dél-olasz városba érve egy kicsit enyhült az idő, bár kezdetben csepergett az eső. Bariban szállt le a repülő és innen még vonatoznunk kellett pár városon keresztül, hogy megérkezzünk Molfettára. Csupán 20 percre voltunk vonattal Baritól, ugyanis volt, amikor 150-nel ment a kis drága, ami tulajdonképpen nagyon olcsó volt, a jegyárakat tekintve.

Készülünk az olasz gesztikulálásokra.

Szokásos módon, amint megérkeztünk, felhívtam a szállásadónkat, aki közölte, hogy üljünk be egy kávéházba, hamarosan jön értünk az apukája, mert ő éppen vidéken van (később kiderült, hogy nem éppen, hanem mindig, mivel egy másik városban él). Elküldtem sms-ben a kávézó címét és vártunk. Az apuka csak nem jött, hanem felhívott, hogy a lakásnál vár minket, ami nem volt messze. 

Közben Tamara megszelidített egy pillangót, aki épp cukrot eszeget

Kinyitott egy szürke, kétszárnyú vasból készült garázsajtót. Legalábbis úgy nézett ki, de kiderült, hogy ez bizony nem garázs, hanem a mi otthonunk, legalábbis egy hétig. Az utcáról a nappali-konyhába léptünk be. Itt volt egy kihúzható ágy, fent az emeleten pedig még egy szoba duplaággyal. A lakás a bútoroktól és a szentképektől a falon kissé avittnak tűnt, de persze nekünk nem ez volt a fontos, hogy luxus körülmények között töltsünk el napi pár órát, amíg itthon tartózkodunk.

Ez az emeleti ágy és balról látszik egy kis fény, ami nem ablak, hanem a lentről érkező ajtóból szűrődik ide fel. A helykihasználás érdekében a ruhaszárító is ide került.

Elbúcsúztunk az Oroszországban végzett mérnökúrtól - hihetetlen kikkel ismerkedünk meg útközben - és nyakunkba szedtük a lábunkat, hogy még sötétedésig körbeszimatoljuk a várost.

L'ultimo cena

Torre Miletoban az utolsó estén vettük a bátorságot és betértünk az egyetlen étterembe vacsorázni. Tamara bolognai spaghettit fogyasztott, Anti rákot rendelt én pedig valami ismeretlen nevűt, ami biztos, hogy nem rák, legalábbis a pincér szerint. Aztán kihozott egy óriási rákot. A végére már belejöttem a pucolásába, de továbbra sem szeretem, bármennyire is egészséges és az ujjaim is büdösek lettek tőle.

Egy kicsit lehűlt a levegő, mert tegnap este hatalmas vihar volt. Be is ázott a sátrunk, állandóan fordultam, hogy ne csöpögjön rám a víz. Reggelre viszont szépen kiderült az idő, csak a hullámok jelezték, hogy mi történt.

Másnap reggel készültünk hazafelé. Délig el kellett hagyni a kempinget, különben ki kellett volna fizetni még egy napot, viszont csak este, kicsit hűvösebben akart Anti vezetni. Összepakoltunk hát és leparkoltunk a tengerparton. Azt terveztük, hogy egész nap strandolunk, pihenünk, na és elköltjük a néger árusoknál a maradék készpénzünket. Gyönyörű ruhákkal és rengeteg hűtőmágnessel felpakolva tértünk vissza a bázisra. Az alkudozás - ami kötelező, mert az árusok nem szégyellik kimondani az irreális árakat, amiket tulajdonképpen ők sem hisznek el, hogy bárki is kifizetné - egy idő után már könnyen ment, szinte féláron, vagy ugyanannyiért, de dupla mennyiséget vettünk. Néha megjátszották magukat, hogy felháborodtak a kimondott összegen, de mi is elég jó színészek vagyunk és mikor látták, hogy szó nélkül továbbállunk, már egyből marasztalni próbáltak, míg kompromisszumot nem kötöttünk. Még estefelé visszaszemtelenkedtünk a kempingbe tusolni, a srác csak nevetett és jóváhagyta, mondjuk fizettünk érte, egy szava sem lehetett.

Beérve az első városba, Termoliba, megvacsoráztunk egy cukrászdában, ami finom fagylaltot, süteményt és kávét jelentett. Hatalmas élet volt még ilyen kései órán, hétköznap is.

Éjfél után megállított minket a rendőr. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem érti, amit mond, de tényleg nem igazán volt érthető, hogy mit akar. Anti szerint nem látott még ilyen autót, elsősorban a kíváncsisága vezetett odáig, hogy feltartóztasson minket. Persze a kötelességét is teljesítette, úgyhogy elkérte a papírokat is, mint például a kocsi zöldkártyáját. Kiderült, hogy az nincs, Anti elfelejtett elhozni, csak a tavalyit találta meg. Ekkor a nem filmsztár kinézetű rendőr közölte, hogy folytassuk inkább gyalog az utunkat. Ezt már el is mutogatta, úgyhogy nagyon hülyének kellett lennünk, hogy ne értsük. Egyébként be volt fizetve minden, csak kinyomtatni felejtette el Anti a papírt, amit én el is mondtam, úgyhogy végül továbbengedett minket. Hajnalban aludtunk a kocsiban pár órát, majd folytattuk az utunkat. Ekkor megint megállított egy carabinieri, de őt csak az érdekelte, hogy hányan vagyunk az autóban és hová megyünk.

Riminiben néztük a napfelkeltét, és próbáltunk átjutni a településen, de állandóan útlezárásokba és egyirányú utcákba botlottunk, mert a gps úgy gondolta, hogy a 30-as övezetben szeretnénk megöregedni. Nagy nehezen eljutottunk Rovigo-ba, ahol Stefano már várt minket. Végre a kényelmes ágyban pihenhettünk ismét, a megszokott környezetben. Most volt időnk kicsit jobban szemügyre venni a városkát, és bár szép volt, a kényelmes kávézóival és a főtéren lévő piacával, nagy benyomást nem tett rám.

Másnap Andrei-nál aludtunk Corno di Rosazzo-ban, ahol ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Andrei azóta megtanult pár magyar szót, de folyamatosan szerette volna bővíteni a szókincsét. Már kedvenc szava is volt, amit boncolgatott és jókat nevetett rajta, a görögdinnye.

Tamara szerette volna Nannerlt megajándékozni valami olasz játékkal, és hihetetlen, de 4 km-re a határtól találtunk egy kisállatkereskedést, ami még két percig nyitva volt. Ezután jöttek a szerpentinek, amit most már annyira nem élveztünk, főleg, hogy az autó elkezdett fura hangokat kiadni az egyik kereke környékén. Anti persze ura volt a helyzetnek, de azért az autó kerekedett felül rajta.

És végül szerencsésen hazaértünk erről a feledhetetlen utazásról, hogy tervezzük a következőt! Az egyetlen baki, amit elkövettem csak itthon derült ki, lefekvéskor. A kedvenc, pöttyös párnámat Andreinál felejtettem. Legyen az én bánatom az ő öröme!

Kirándulás

Torre Mileto egy nagyon érdekes szigetnyúlvány, aminek az egyik oldalán a tenger, a másik oldalán egy tó van. Nevéből kiindulva található rajta egy torony is, de sajnos felmenni nem lehetett. A kemping mellett egy élelmiszerbolt, egy bár és egy étterem volt csupán. A bárban lehetett fagyizni és kávézni, amit mi meg is tettünk, de csak egyszer, ugyanis förtelmes volt mindkettő. Nagy valószínűséggel a konkurencia hiánya okozta ezt a minőségromlást, ami a borzalomig süllyedt, úgyhogy soha többet nem fogyasztottunk ott készült élelmiszert, csak dobozos vagy üveges terméket vásároltunk. Viszont többször jött egy bácsika, utánfutós kocsival, amiről bio zöldséget és gyümölcsöt kínált. Tőle már szívesen vásároltunk.

Pár napot csak pihenéssel töltöttünk, és a környező falvakba kirándulgattunk, mint Foce Varano – ahol az egyik legfinomabb polipot ettem, sütve, nem rágósan és tulajdonképpen a szemem előtt készült el, sőt a halászt is láttam, aki a reggeli fogással együtt hozta -, vagy Gargano Blue. A tengerpart mindenütt gyönyörű volt, tiszta és kék. Egyszer megálltunk egy ösvénynél és szaladtunk a tengerig, mert égette a talpunkat a forró homok. Egy gyönyörű partszakasznál kötöttünk ki, ahol csak azért nem maradtunk tovább, mert épp egy csókolózó párt zavartunk volna meg a jelenlétünkkel.

Aztán egy nagyobb lélegzetvétel következett, Molfetta. Itt nem titkolt célunk volt, hogy megtaláljuk az őseimet. Miután körbejártuk a várost, bementünk a temetőbe és az volt a baj, hogy túl sok őst találtam, nem igazán tudtam eldönteni, melyikük lehet az enyém. A neve biztos, Mauro Altomare, de annyi ilyen családnév létezik Molfettában, hogy erre egy egész nyaralást szánni kell, hogy talán közelebb jussak a megoldáshoz, úgyhogy elterveztük, hogy a következő projekt majd ez lesz.

Viszont körbejártuk az egész várost, ami nem túl nagy, de annál gyönyörűbb. Az óvárosban elbeszélgettünk egy hölggyel, aki odáig volt Tamara szépségétől. Mesélt egy kicsit a városról, a lakókról, a felújításokról és érdeklődve hallgatta az őseim történetét.

Láttunk egy esküvőt is, amit már az étterem teraszáról fotóztam. Épp a pálmafa alá terelgette a családot a fényképész, hogy készítsen egy közös fotót, mikor egy nő elkezdett felém integetni és kiabálni, hogy Angela, vieni! Nem értettem, kinek mondja, hisz én nem vagyok Angela, körbenéztem, de mellettem nem állt senki. Eztán, odaszaladt hozzá a másik oldalról valaki, gondolom Angela, hogy nyugodjon meg, ő ott van. Engem viszont kirázott a hideg, ugyanis a dédmamámat, aki itt született Molfettában, Angelának hívták.

Antiékat viszont a menyasszonyi kocsi nyűgözte le, hiszen olyan, mint amivel jöttünk, csak egy jóval korábbi - és szebb - kiadás.

Lent délen

Az utolsó hosszabb út következett a célig, vagyis Torre Mileto-ig. Végig a tengerparton mentünk, viszont olyan forgalmassá vált ez az útszakasz, hogy sokszor csak lépésben tudtunk haladni. Aztán megérkeztünk és egy kicsit megijedtem. Egy kihalt, sok helyütt kiégett vagy kifosztott lakóépület mellett haladtunk el a kempinget keresve. Némelyik házból kiüvöltöttek, néhol félmeztelen gyerekek rohangáltak hatalmas szemétkupacok mellett és nagyon nem tudtuk, hogy hol vagyunk, de reméltük, hogy rossz helyen.

Az út mellett lapátolt egy férfi. Anti megállt mellette, hogy megkérdezzem, merre van a Little Campeggio. Rám emelte a tekintetét, de szerintem nem is látott, dőlt belőle a piaszag és ugyan mozgott a szája, de fogalmam sincs, mit mondott, pedig egyáltalán nem beszélt gyorsan, sőt, mintha újra nekifutott volna egy-egy szónak, én viszont mondtam Antinak, hogy adjon gázt. Legközelebb egy nőt kérdeztünk meg, aki már el tudta magyarázni, hogy túl korán fordultunk le a főútról. Végre kivilágosodott, eltűntek a putrik és egy gondozottabb, bár szerény kivitelű nyaralóövezetbe érkeztünk, ahol egymás mellett két kemping állt. Az egyiknél több lakóautót, sátrat láttunk, míg a miénk szinte üres volt. Nem akartunk semmi messzemenő következtetést levonni ebből az információból.

A főnök helyett az anyukája fogadott bennünket, aki nagyon kedves volt és tudta, mit kell tennie, bár a papírmunkát a fiára bízta. A nénit egyébként mindig lehetett látni a bejáratnál, ugyanis a porta mellett volt a saját kis háza, aminek a teraszán hol krumplit pucolt, hol újságot olvasott, de sosem felejtett el inteni nekünk. Szerintem ő volt a térfigyelő kamera.

Elfoglaltuk a helyünket, majd még a sátor felállítása előtt lementünk a tengerhez. Homokos volt, hosszú, végeláthatatlan partszakasszal, ahol kedvemre kocoghatok, akár már holnap reggel.

Gondoltuk nem indult be még a szezon, ezért vannak ennyire kevesen, és valóban később több autó és lakóautó érkezett, fiatalokkal, vagy egész családokkal, de sosem maradtak olyan sokáig, mint mi. Persze a hatalmas alapterülethez képest elhanyagolható volt a foglalt helyek száma. Egyszer a mellettünk lévő placcon egy cica is letáborozott, pórázon volt szegény, de csak így lehetett egy helyben tartani. Egyébként az egész szigeten nem voltak macskák, viszont annál több kutya.

Pár nap eltelte után a tulaj úgy döntött, hogy egy kis plusz bevételhez akar jutni, így a korábban ingyenes tusolókra pénzautomatát szerelt. 3 napig szerelte, mire mindegyiket sikerült beüzemelnie. Nem sajnáltuk tőle az 1 eurót, annyiba került egy sör is.

Bár csendes környéken voltunk, főleg, hogy alig szálltak meg vendégek, de azért csend sosem volt. A tenger zúgását nem nevezném zajnak, az állandó hullámzás hangja inkább megnyugtató. Napközben a kabócák cirregése, berregése biztosította az alapzajt, akik csak napnyugtakor csendesedtek el, amikor - vagy éppen ezért - kezdődött az élet a parton és a bárban, ahol pedig zenés-táncos esteket rendeztek a 60-as évek zenéjéből. Valamiért sosem mentünk le mulatni egyet.