Milánóban (is) drága az élet! – Milánó 8.

Reggelente már a legolcsóbb kávét fogyasztottuk, vagyis a szállásunkon, amit mi főztünk, néha Andrea meg is hívott bennünket.

Itália nem tartozik a legdrágább országok közé, bár már az olcsók közé se, mint ahogy régebben volt, legalábbis magyar viszonylatban. Milánó viszont biztos a kivétel, aki erősíti a szabályt. Nincs mit szépíteni, ez a város iszonyú drága!

Persze, aki ügyes – mint mi -, azok megtalálják a megfelelő helyeket, ahol ha nem is olcsón, de nem sokkal drágábban vásárolhatnak, ehetnek, mint idehaza.

Az első ilyen lehetőség a nagyobb bevásárlóközpontok, ahol töredékéért lehet megvenni az élelmiszert, italt, bármit, amit ott árulnak.

Ha nem otthon akarunk étkezni, akkor léteznek olyan éttermek, melyek nem terhelik meg túlzottan a pénztárcánkat. Vannak olyan helyek is, ahol lehetőség van arra, hogy ha kifizetünk egy drágább italt, bort, sört, bármit, akkor ingyen fogyaszthatunk a gazdag svédasztal kínálatából. Ezeket úgy hívják, hogy aperitivo, elég sokat lehet belőle találni Milánóban.

Aztán ott vannak a gyorsétkezdék, ahol ugyan nem a legolaszabb ételt kínálják, de a szükség törvényt bont, a lényeg, hogy energiához jussunk és legyen erőnk folytatni a városnézést.

Ha néhanapján nem él ezekkel a lehetőségekkel a turista, akkor gyorsan kifogy a pénzéből, mert egy étteremben, még ha nem is a legpuccosabb, egy sör 4-7 euró, egy kávé és az üdítő 3 körüli.

Ha ebédidőben ülünk be valahová inni, akkor ne számítsunk arra, hogy asztalhoz ülhetünk. Miután többszöri nekifutásra végre bejártuk a Sempione parkot, mely hatalmas, teli látnivalóval, árnyékos padokkal, tavakkal és kézből falatozó kacsákkal, kitikkadva egy közeli étterembe tértünk be, ahol a baristával szemben foglaltunk helyet, mivel alig múlt dél.

Fantasztikus kávét ittam, gyönyörű csészéből, a hozzá illő érdekes vonalú kiskanállal. Hogy miért említem ezt ennyire részletesen? Van nekem egy rossz szokásom. Olaszországból soha nem térek úgy haza, hogy meg ne lovasítsak egy cuki kiskanalat. Nagyon sajnálom ezt a hóbortomat, de kényszert érzek, hogy ezt megtegyem. Kell az adneralin, hogy senki ne vegyen észre és kell a készletbe is otthon. Ez van. Most is beszereztem egy gyönyörű példányt. Több helyütt ittam már kávét, de itt tört rám a szükség. Egyébként, ha kicsit túlozni akarok a latte árába a kanalat is beleszámították.

Milánóban a legfelháborítóbb, hogy egy gömb fagylalt 2,5-3 euróba kerül, ami nélkül viszont nehezen tudtunk meglenni a lányommal. Egyszerűen az olasz fagyinak nincs párja! Hiába írják nálunk, hogy eredeti olasz recept alapján készítették, a nyomába sem ér kint vásároltnak. Az ízharmónia annyira tökéletes, hogy utánozhatatlan. Ráadásul már nem csak tölcsérben, tégelyben, pohárban, de akár szendvicsben is fogyaszthatjuk, ami egyáltalán nem csökkenti az élményt, sőt! Az én kedvencem továbbra is a pisztácia, Tami viszont mindenfélét kóstolt és egyszer sem hallottam, hogy csalódott volna.

Mivel elérkeztünk az utolsó napunkhoz, úgy döntöttünk, hogy a legdrágább helyen, vagyis a Duomo és a Sempione park közötti sétálóutcán fogyasztjuk el a vacsoránkat, mely természetesen a legolcsóbb ételekből tevődött össze. Tami lasagnet, Anti tejszínes gnocchit, én spaghettit rendeltem. Mindegyik tányér közel 10 eurót ért, vagyis 3.200 forint körüli összeget, és tényleg ezek voltak a legolcsóbbak. Tulajdonképpen nem volt rossz, persze mire is számítottunk, hisz az olasz konyha legegyszerűbb ételeit rendeltük, bár furcsálltam, hogy nem kaptam a tésztához sajtot. Természetesen azonnal hozták, ahogy megemlítettem és nem is számoltak felárt, vagyis járt hozzá!

Ma korábban hazatértünk, mert be kellett csomagolnunk. Blanca hajnali 3.15 órára rendelt nekünk taxit, gondoltuk elég lesz másfél óra a becsekkoláshoz, mivel 6-kor indul a gép és egy óra az út busszal a reptérre. Hát majdnem tévedtünk. Annyira távol voltak egymástól az ellenőrző pontok és olyan rengeteg ember nyüzsgött a váróban, hogy tíz perccel a repülő indulása előtt jutottunk csak fel.

Véget ért a kiruccanás, de már sokkal könnyebben kezdünk neki egy hasonló kaliberű útnak, mert rengeteg tapasztalatot szereztünk, Milánót pedig úgy ismerjük, mint a tenyerünket!

Ja, és meghívtuk Blancát és Andreat hozzánk. Augusztusban jönnek.

Mille grazie!

Bőségtál

Hozzávalók: 1 öntudatos, akaratos, lázadó fiatal nő, 1 szerelmes, kissé visszafogott férj, 1 szenvedélyes, provokatív, latin szerető, 1 családi kifőzde, egy csipetnyi provokáció, egy teáskanálnyi komikum, egy késhegynyi pikantéria és egy nagy adag fűszeres szósz.

Ezekből a hozzávalókból gyúrta egytálétellé Joaquín Oristrell legújabb alkotását, a Mediterrán finomságokat. A temperamentumos film tele van pikáns falatokkal, néha meghökkentő ízekkel, de soha sem gyomrot forgatóan, inkább könnyen emészthetően.

A történet egy fiatal lányról, Sofíáról (Olivia Molina) szól, aki 16 évig szülei éttermében segédkezett, és sajátította el az alapokat, de hamar rájön, hogy ő ennél sokkal többre képes. Nem akar tovább iskolába járni, mert ő már csak alkotni akar, mégpedig ételkölteményeket, melyek szerinte meghozzák számára a hírnevet. Nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint hogy ő lesz a világ legjobb szakácsnője. Hiába mondják neki, hogy a legjobbak mind férfiak, az ő feladata kizárólag az otthonteremtés és gyereknevelés, elhatározásától nem lehet eltántorítani. (Az egy kis csalódást okoz, hogy már a film elején a még meg sem született narrátortól megtudjuk, hogy valóban ő lesz a legjobb, szerintem, kár volt elkiabálni.)

Megismerkedik egy férfivel, Frankkel (Alfonso Bassave), aki a közeli étterem vezetője, és egy rövid próbálkozás után felismeri a lányban rejlő lehetőségeket. Persze nem hollywoodi filmről van szó, ahol öt perc után kiszámíthatóvá válna a történet, hanem egy spanyol vígjátékról, teli drámai pillanatokkal és paprikás hangulatú dialógusokkal. Sofía tehát próbálkozik, de nem jut előrébb. Férjhez megy Tonihoz (Pacó Leon) és szül 3 gyermeket, keresi a helyét és céljai megvalósításának módjait, míg rá nem döbben, hogy ott vannak mellette. Vagyis a két férfi: a férje Toni és a mentora Frank. Mindkét férfi hisz a lány tehetségében, mindketten segítik, hogy ismert és sikeres legyen és mind a ketten fülig szerelmesek belé. Sofía sem tud, vagy inkább nem akar kettejük közül választani, és mikor végre sikerül megoldani, hogy minden feszélyezettség nélkül hárman is jól érezzék magukat együtt, onnantól kezdve Sofía is megtalálja a különböző ételekhez illő fűszereket és leveszi a lábáról az ínyenceket. Elutazik Franciaországba egy gasztronómiai tanfolyamra, ahol kitűnik tehetsége és olyan trükköket tanul, melyeket sikeresen alkalmaz a későbbiekben. A filmből nem derül ki, hogy milyen ételkülönlegességek kerülnek ki a keze alól, nincsenek külön kiemelve a konyhatechnikai kérdések, kizárólag a csokoládés szardíniát említik meg, ami így kimondva nem túl biztató. Ám arra fény derül, hogy több tucat, a supermarketben vásárolt csirkéből is olyan fantasztikus kulináris élményt tud kreálni, mely elfogyasztása után a volt tanárai megnyalják mind a tíz ujjukat, és kivívja az éttermi kritikusok figyelmét is.

Ez nem egy gasztrofilm, ez tulajdonképpen mellékszál, bármi mással behelyettesíthető, itt egy különleges, határozott nőről van szó, aki véghez viszi, amit akar, úgy ahogy ő akarja és aki előtt végül mindenki meghajol.

A film sokszor provokatív, a hagyományos családmodellt elutasító elemekkel, visszafogott, nem méztől csöpögő romantikával, természetességgel, valódi problémákkal, meglepő fordulatokkal, borsos pillanatokkal és komikus jelenetekkel. Egy igazi bőségtál. Ínyenceknek.