Barletta

- Sergio! - ugye tudod, hogy nem sokára megérkeznek és még fel kell vinni a művirágokat, hogy kicsit otthonosabbá tegyük a szobát.

- Tudom, tudom, elmondtad már elégszer! Ne aggódj már annyira! Mikor érkeznek pontosan?

- Mindjárt megnézem a chaten, mert már én sem emlékszem… annyi kérdésük volt és úgy tűnik eléggé bizalmatlanok, lehet, hogy majd mindenbe belekötnek, nem is lesznek kedvesek. Emlékszel milyen türelmetlenek voltak, hogy nem válaszoltam nekik azonnal! Te pont akkor utaztál el és én el is felejtettem, hogy írnom kéne, de mikor az sms-t küldték, azonnal reagáltam rá és azt beszéltük, hogy ha Bariba érnek, akkor felhívnak.

- Oké, de ne felejtsd el az eredeti kérdést!

- Hogy mit?

- Hogy mikor érkeznek? Melyik napon?

- Ja igen, 8-án, pénteken. Vagyis holnap!

- Minden rendben lesz, nyugodj meg kérlek, csak még ugorjunk be a kávézóba...

- Hú tényleg, el ne felejtsünk szólni nekik, mert én nem mondanám el, hogy nem is minden napra kapnak reggelit, még csak az hiányozna, hogy 4 személyre álljam 10 napig!

- Ezt azért a hirdetésbe is beleírhattad volna, nem?

- Bele, de így azonnal lecsaptak rá…

- Nem biztos, hogy emiatt…

- Nem baj, majd az a tökkelütött pincér elmondja nekik, hogy csak 4 reggeli jár, vele hiába hepciáskodnak, mert lepereg róla, ahogy a köszönés is, ennyit meg tud tenni a kedvemért, ha már minden nap ott fogyasztunk! Jaj, remélem tetszeni fog nekik a picike lakásunk. Hisz Barlettában minden lakás ilyen kicsi, vagy még kisebb. Az meg, hogy a centro storicoban van, közvetlenül a gyönyörű templomunk mellett, igencsak előnyére válik.

                                                                             ***

- Na, sikerült megértetned Jacobbal, hogy mit akarunk?

- Hát nem volt egyszerű, de aztán le is írtam neki, hogy pontosan mit kell mondania, és harmadjára már fejből tudta.

- Szerintem, mikor megérkeznek, menjünk ki eléjük az állomásra és hívjuk meg őket egy kávéra, közben mindent megbeszélünk.

- Már, ha lesz közös nyelv, amin beszélhetünk! Bár írni szépen tudtak, alig volt benne hiba. Az autóba viszont nem hiszem, hogy elférnek, hisz négyen vannak, csomagokkal, Te meg sosem pakolsz ki a csomagtartóból…

- Miért is tenném, hisz két nap múlva megint mennem kell Milánóba, tudod.

- Persze, menned kell… Esetleg engem is elvihetnél…

- Nem is tudtam, hogy jönnél! És a vendégek? Ha bármire szükségük van? Ki figyel rájuk?

- Nyugi, nem megyek veled sehová, majd csapunk a lányokkal egy, vagy több görbeestét.

- Na látod, ez sokkal jobb program!

                                                                               ***

- Na, Loredana? Minden oké? Megnyugodtál?

- Meg Sergio, tényleg nem volt semmi probléma, nagyon kedvesek, és az elromlott hűtő miatt sem hepciáskodtak, bár azért volt némi arcjátéka a nőnek, hogy is hívják? Olyan fura neve van.

- Zitta, ha jól emlékszem és tök jót beszélgettem vele az autóban. Elmondta, hogy honnan tud olaszul, hogy a dédmamája nem messze született, hogy imádja Dél-Itáliát, rendkívül szimpatikus nő és a külsején tényleg látszik az olasz vér…

- Gondolom Te is tetszettél neki a csábos csíkos nadrágodban.

- Abban biztos lehetsz! és nem akarták elhinni, hogy mixer vagyok Milánóban.

- Ja, Dalíhoz hasonlítottak a kackiás bajuszod miatt. Egyébként én is ismerem ezt a sztorit, mert a pasi, Antonio nekem is elmesélte, míg elsétáltunk a kávézóig. Remélem Jacob holnap érthetően előadja a reggelivel kapcsolatos információkat.

- A nő mindent megért, ha a válasznál gondolkodik is a szavakon, úgyhogy nem lesz semmi baj. Úgy sem mennek haza azért, mert kevesebb reggelit kapnak, mint amit ígértünk…

- Csöngettek! Ki lehet az? Vársz valakit?

- A csajszi volt, mert elhagyták a szüleiket és nem bírtak bejönni. Remélem ebből nem csinálnak rendszert, hogy engem zavarnak fel!

- Nyugi Loredana, hamarosan ők is megszokják, hogy mit lehet és mit nem, elég intelligensnek néznek ki ahhoz, hogy felfogják a szabályokat. Kiülünk a teraszra? Keverek neked egy koktélt.

- Remek… Nézd, már mennek is a tengerhez. Mi már napok óta nem voltunk, pedig itt van 10 percre, de mindig itthon ülünk.

- Mert innen remek a kilátás, a szomszédoktól pedig megtudjuk az összes pletykát, amit hallanunk kell.

- És mert te holnap már megint elutazol a csodálatos Milánódba.

- Te pedig bulizol a csajokkal és megint szexin öltözöl fel, mint ahogy szoktál.

Előbb-utóbb mindenre fény derül! – Milánó 6.

Az idő haladtával egyre jobban összebarátkoztunk a szállásadóinkkal. Blancáról kiderült, hogy egy nagyon kedves dél-amerikai lány, ha nem szólunk hozzá, akkor a háttérbe húzódik, belebújik a laptopjába és észre sem lehet venni. Persze csak addig, míg Andrea el nem kezd vele beszélgetni, mert akkor kinyílik a szája! Több vitatkozást végighallgattunk köztük, ami valószínűleg megoldással zárult, mert nem volt köztük harag.

Andrea viszont állandóan mosolygott, kezdeményezett, hihetetlenül nyitott volt a vendégeire, a társaságra, ez lételeme volt. Ám az egész lakás nagyon nyitott volt és ezt szó szerint kell érteni! Mi is csak akkor csuktuk be az ajtónkat, mikor elmentünk itthonról, különben megfulladtunk volna, de ez egyáltalán nem okozott gondot. Soha senki sem tévedt még véletlenül sem a szobánk felé, maximum az ajtóval szemben lévő hűtőig. A bejárati ajtót viszont soha nem láttuk becsukva! Még éjszakára sem! Hát ennyire nyitottak, de nincs is félnivalójuk! Andrea mesélte, hogy egyszer az egyik vendég ellopta a napszemüvegét, ennyi rossz tapasztalata származott a vendéglátásból!

Mint később kiderült, a függőfolyosó további részén már nem lakott idegen, megvették a mellette lévő két lakást is és azon fáradoztak, hogy komfortossá varázsolják, nyílván továbbfejlesztve az eddigi szolgáltatásukat.

Az egyik helyiség, amiről már írtam, egy ideig belülről is látható volt, de harmadnapra befalazták, oda galériát építettek. Aztán volt még egy hatalmas lakás, ami tágas volt és üres, teli ablakkal! Az ablak iránti tiszteletünk jelentősen nőtt az elmúlt napokban.

A lakrészünkben csupán három szoba volt. Az előző részben említettem, hogy sorfal állt a fürdőszoba előtt és ez nem vicc!

Lassan sikerült kibogoznunk, hogy tulajdonképpen hányan is éltünk egy fedél alatt, és ez hogyan lehetséges.

A vendégek többnyire pár napra maradtak, esetleg egy éjszakára, szóval nem is találkoztunk velük, mint akik a mellettünk lévő szobába költöztek és másnap már el is tűntek. Viszont néhányukat sikerült arcról megjegyezni, felületesebb ismeretséget kötni, például a lengyel lánnyal, aki még előttünk érkezett és utánunk távozott. Néha váltottunk vele pár szót, jól beszélt olaszul. Volt, hogy éjfélkor futottunk össze vele, mikor kedve támadt levest főzni, vagy hajnalban, a mosdóba menet, ahogy a müzlijét falatozza.  

 Aztán ott volt a japán srác, akit Andrea után már mi is csak Tokiónak szólítottunk. Ő pár nap után alakot váltott, egy hasonló kaliberű, csak alacsonyabb ferdeszeműre. Volt egy idősebb szír vendég is, nagyon mosolygós és barátságos, vagy a svájci orvostanhallgató, aki tulajdonképpen arab volt. Ő rendkívül visszahúzódó volt, bérelt kocsival csillagtúrázott Olaszországban. Egy idő után sikerült kicsit feloldani és már a sört is megkóstolta, de azért inkább naranccsal próbálkozott és nem értette, hogy Andrea miért röhögi ki állandóan.

Egyik nap érkezett egy magyar srác is, aki csak egy éjszakára maradt és Andrea tiszta rosszul volt, hogy olyan nyelven hadarunk, amit ő nem ért, minduntalan közbe szólt és igyekezett a saját medrébe terelni a témát, előbb-utóbb sikerrel.

Majd megérkezett Bariból a legjobb barátja, Stefano, aki Andreához képest kicsit konszolidáltabban viselkedett, mesterségét tekintve fogorvos, látszott rajtuk, hogy évek óta ismerik egymást, egymás szavába vágtak, volt közöttük valami régre visszanyúló kapocs, állandó testi kontaktus, összekacsintás.

És nem utolsó sorban ott volt Gaetano, aki szintén baráti és munkatársi minőségben volt jelen (bár hozzá kell tennem, hogy az érkezésünk óta nem láttunk építkezést, mert vagy akkor csinálták, mikor nem voltunk otthon, vagy nem is foglalatoskodtak ilyen felesleges haszontalanságokkal, bár Andrea előszeretettel viselte a festékfoltos ruházatát, mint aki dolgozik), és aki annyira butuska volt, hogy már szinte forgott. Ő mesterségét tekintve fodrász volt, a rövid gatyáját állandóan az alsógatyájába tűrte és bár nagyon aranyos volt, az istennek sem értette meg, hogy egy hölgytől nem illik megkérdezni a korát!

És akkor még az átutazó vendégekről nem írtam, akiket nem is láttam, csak egy-egy pillanatra, főleg a mosdóra várva. Hogy ez miként lehetséges?

Egy szobát mi foglaltunk el, oda nem költöztettek. A mellettünk lévő volt a legdrágább helység, egy franciaággyal, irigylésre méltó, utcára nyíló ablakkal – amit mi is láthattunk az üvegünkön keresztül. Itt ritkábban volt vendég, néha a mamma aludt benne vagy csak tévézett, mert hogy itt még az is volt.

A konyhából nyíló szobában pedig olyan barlangrendszer volt, amit elképzelni sem tudtunk, csak azt láttuk, hogy folyamatosan jönnek ki emberek, majd megint újabb arcok. Aztán egyszer Antit körbevezette Andrea és mindenre fény derült. Egy hatalmas helyiség, osb lapokkal elválasztva, melyek nem értek a mennyezetig, átjárta őket a levegő és nyilván a hang is. Mindegyik lyukban egy-egy emeletes ágy volt, talán egy kis szekrénnyel és ennyi.

Nyilván azért volt ilyen forgalmas és kelendő, mert nem hogy Milánóhoz képest, de mindenhez viszonyítva rendkívül olcsó volt, az árért pedig nem járt több. Valamiből finanszírozni kellett a fejlesztéseket a szomszédos helységek kialakítását, Tami napszemüvegét és a mai vacsorameghívásunkat, ugyanis Andreával már annyira összebarátkoztunk, hogy tett egy ilyen ajánlatot estére.

Kellett is a sikerélmény, mert a mai programunk kudarcba fulladt. A Naviglio Grande-ba akartunk eljutni, ami egy a mesterségesen kialakított csatornákra épített hidakon található főleg éttermekből álló hangulatos negyed, legalábbis az útikönyvek szerint, viszont mi rossz irányba fordultunk és bár a csatornát megtaláltuk, de egy görög éttermen kívül semmit sem. Egy bárban lehűtöttük, egy fagyizóban felvidítottuk és az első áruházban vásárolt szendvicseket a parton elfogyasztottuk.

A vacsi viszont kárpótolt minket a tévedésünkért! Andrea gyakorlott mozdulatokkal és annál hangosabb pakolások közepette pasta di funghi porcini, vagyis vargánya gombás tésztát főzött fantasztikus gyorsasággal igen kiválóan! Az italt mi álltuk, vagyis vittük a szokásos olasz sört, a Birra Morettit, de én a hűtőben felfedeztem a kedvenc olasz boromat, vagyis a Lambruscot, Andrea élt a lehetőséggel és igyekezett leitatni, amitől határtalan jókedvem kerekedett és már az sem érdekelt, hogy a szauna szobánkhoz közeledve egy óriási csótánnyal futottam össze, amit a sikolyomra érkező Andrea azonnal lecsapott a papucsával…

Buona notte sogni d'oro!