Incompresa

Aki egy kicsit is ismer, tudhatja, hogy a kedvenceim között első helyen szerepel Olaszország és a macskák. Ha pedig olasz macskákról van szó, akkor örömöm a köbön.

A Lány macskával című olasz filmnél egyértelmű volt, hogy már az első vetítésnél ott a helyem, ráadásul eredeti nyelven hallgathattam, ami még többet adott.

Nem egy közönségfilm, bár én kötelezővé tenném minden szülőnek, főleg a válni készülő szülőknek. Hátborzongató és nagyon valóságos képet rajzol arról a világról, mikor két ember önnön sértettsége miatt megfeledkezik a gyerekéről, arról, hogy felelősséggel tartozik iránta és annyira magával van elfoglalva, hogy nem törődik utódja lelkivilágával.

Tőlem nagyon távol áll ez a világ, hisz próbálok a gyerekemnek egy olyan szeretetteljes és biztonságos otthont teremteni, ahonnan könnyen és bizalommal elindulhat majd az ismeretlen felé. Viszont nem vagyok biztos benne, hogy ez az élet, amit a vetítővászonról láttam, annyira elrugaszkodott lenne sok család hétköznapjaitól. Sajnos. Pedig még csak hasonlónak sem lenne szabad megtörténnie egy gyerek életében, ami miatt ennyire semminek és senkinek érezze magát.

Ariaról sokáig nem tudtam eldönteni, hogy hány éves, mert többször olyan közegben mozgott, ami nem volt a korosztálya, sokszor úgy beszélt és viselkedett, ami nem illett hozzá és reménykedtem is, hogy idősebb, mint amennyinek kinéz, mert szétfacsarodott a szívem, ahogy láttam, mint megy tönkre.

A szülők hatalmi harca csak egy kis szelet volt Aria életében. Ezt még tetézte az is, hogy a szülők alapvetően művészemberek voltak, vagyis a „normálistól” elrugaszkodottak, ami egyébként nem törvényszerű, hogy megnehezítse egy család életét, sőt! Az anyuka kiváló zongorista, az apuka közkedvelt színész volt. Előbbi természetesnek vette tehetségét, utóbbi küzdött, hogy igaz legyen.

Az anyuka bohémsága, végletekig csapkodó hangulatingadozásai, a senkire és semmire sem tekintettel lévő viselkedésmódja, a csekély felelősségérzete, a boldogság utáni vágyakozása, az önző életmódja nem nyújtott biztonságot a gyerekei számára, nem mutatott kiutat a problémák kezelésére.

Aria, aki nem csak a legkisebb volt a családban, de akit szintén meglegyintett a művészet szele, ezáltal fokozottabban érzékeny volt a körülötte lévő hatásokra, nagyon nehezen viselte és dolgozta fel szülei szertelenségét. Sokszor borzasztó nehezen tudta elfogadni és megérteni, hogy egyáltalán mi is történik körülötte, miért történik ez körülötte és miért ő ezért a felelős! Kiutat, magyarázatot vagy segítséget pedig nem igazán várhatott.

Apja sztárallűrjei, bizonyítási kényszere, mely kisebbrendűségéből adódott, párosult egy olyan fokú babonasággal, melyet épeszű ember csak kiröhög, na de nem ebben a családban! Az apa ellentmondást nem tűrő hangon utasítgatta családját, meg sem hallva, hogy a másik, mit akar, majd sértődötten vonult el a meg nem értett művészek álarca mögé. Szeretete főleg külsőségekben mutatkozott meg és annyira átlátszó volt, mintha csak egy szerepre gyakorolna.

És ha ezek után még volt kedve ennek a kislánynak ebben a családban létezni, akkor ott voltak a nővérei, akik közül a nagyobbik mindent elkövetett, hogy megkeserítse életét.

Márpedig volt kedve ehhez a családhoz tartozni, bármily meglepő, de talán természetes is, hiszen ez volt számára az etalon és mint egy rendes gyerek szerette a szüleit. Még akkor is, ha őt nem szerették viszont. Igyekezett megfelelni nekik, próbálta megérteni őket, miközben szeme tele volt rettegéssel és könnyel, hogy mikor üt, és mikor ölel az anyai kéz.

Hamarosan azonban Ariának észre kellett vennie, hogy miután a szülők elfelezték a két nővérét, számára nem maradt hely. Hol itt, hol ott próbálta megkóstolni a biztonság ízét, de hamarosan tudatosult benne a szomorú valóság: nem kell senkinek.

Szerencsére volt egy macskája, Dac. Egy koromfekete cica, akit az utcán szedett össze. Rokonlelkek voltak. Igyekezett minden szeretetét neki átadni, mert ő hajlandó volt elfogadni. Igyekezett minden ölelést, simogatást tőle visszakapni, melyeket ő adott neki. A koravén kislány sorra nyeri az irodalmi pályázatokon a díjakat, mert - ahogy ő mondja - csak az igazat írja. Képzeletében a szülei ott ülnek az első sorban a díjátadó ünnepségen, de aztán újra és újra fel kell ébrednie, hogy nincs ott senki. Egyedül van. Tudja, hogy a macska is elszaladna és soha többé nem látná, ha kiengedni a ketrecből, vagy ha nem szorítaná magához, mikor kiveszi. Nem kockáztat.

Egy 9 éves kislány, akit a szülei csak elvétve simogatnak meg, inkább minden rosszért őt okolják, hibáztatják. Egy tini, akitől a legjobb barátnője is elfordul, mert számára már túl zűrössé vált a légkör körülötte. Egy kamasz, aki olyan eszközökkel próbál magához édesgetni barátokat, melyekkel csak kudarcot vallhat. Csak egy törékeny kicsi lány, aki olyan társaságban találja magát, ahol drogoznak és cigarettáznak, üvöltöznek és tányérokat vágnak a falhoz. Mégis próbál beilleszkedni, megfelelni, ő is olyanná válni, ami számára már természetes, minket nézőket pedig ledöbbent. Nem akar kilógni a sorból, a fogszabályzót minden este beteszi, bárhol is érje az éj, de nem érzi jól magát ebben a világban, ahol csak kiabálnak, őrjöngnek, káromkodnak. Ez nem egy kislány világa, de ez az Ő világa.

Néha becsúszott a filmbe néhány pozitív jelenet, amitől Aria végre boldognak tűnt és nevetett. A baj ebben csak az volt, hogy ilyenkor is csak a szülők voltak boldogok és vetítették rá a kislányra, pedig eszük ágában sem volt örömet okozni legkisebb porontyuknak. Ezért is történt, hogy a következő pillanatban már el is lökték maguktól, kegyetlenül.

Aria pedig küzd, igyekszik felhívni magára a figyelmet, „jó kislány” lenni, de aztán megint csak Dac marad egyedül mellette és érzi, hogy ennek az életnek nincs értelme, hogy neki nincs jövője, őt senki sem érti meg és nincs, aki szeresse.

A képzelete sokkal színesebb és biztonságosabb, örömtelibb és boldogabb, ezért inkább odamenekül. Örökre.

Nem beszélek zöldségeket!

Az ember bármikor képes a változásra, önmaga jobbá tételére, ha erre kellő motivációval rendelkezik és saját maga is akarja, még attól sem riadva vissza, hogy a rendelkezésre álló képességeit túlszárnyalja.
Rengeteg pszichológiai tanulmány született már arról, hogy miképpen befolyásolják egy felnőtt egészséges érzelmi fejlődését a gyermekkorában tapasztalt környezeti tényezők. A válasz nem egyszerű, számos tényező beleszól, hogy egy kiskorú miképpen lesz képes teljes életet élni felnőtt korában. A szülők felelőssége határtalan, de idetartozik az iskola, a barátok, vagy a barátok hiánya, akárcsak a szemközti házban lakó mogorva vénember, vagy a zöldséges, netán a buszsofőr. Azt az egyet leszögezhetjük, hogy a szülők szeretete a legfontosabb, az a bizalom, ahogy a gyermekük felé fordulnak, és az a tény, hogy egy gyerek nem a mi másolatunk, hanem egy önálló, fejlődőképes nyersanyag, akit csak akkor tudunk befolyásolni, ha a változtatások nincsenek ellenére, ha az elvárás találkozik a gyerek egyéniségével. Ezért kell a szülőnek is változni, miközben a gyermekét neveli, mert lehet, hogy a cél nemes, de az odáig tartó út sokféle formát ölthet.
Germain Chazes (Gérard Depardieu), a nagydarab, lomha, melák zöldségtermesztőnek sanyarú gyermekkora volt. Apját nem ismerte, anyját pedig sokszor szerette volna nem ismerni. A megaláztatások nem csak otthon érték, az iskolában is a tanárok célpontja volt, akin kiélhették kicsinyes bosszújukat saját szerencsétlen életük miatt. Anyja születésétől kezdve utálja. Sajnálatos véletlennek tartja, aki még arra is képes volt, hogy ötkilósan jöjjön a világra, hogy még több fájdalmat okozzon neki. Ez teljesen nonszensz, de ez a nő, akit nem is neveznék anyának, élete megrontójának tart egy gyereket, aki sokszor láthatatlanná szeretne válni, de ez elég nehezen sikerülhet nem éppen filigrán testalkata miatt.Ez a szeretetéhes férfi viszont minden nehézségek dacára felnőtt, van munkája, vannak barátai a kocsmában és szereti a galambokat. Nincs két egyforma galamb – mondja Margueritte-nek (Gisele Casadesus), akivel a parkban ismerkedik össze. A törékeny, madárcsontú, élete vége felé járó hölgy nem kezeli le a tudatlan, kezdetben minden mondatát félreértő és kocsmai szlenget használó, de jóindulatú férfit. Sőt! Felolvas neki. Első regényük A Pestis, Camus-től. Nem egyszerű megérteni a történetet, de a hölgy hamar rájön, hogy hihetetlen auditív memóriával rendelkezik hallgatósága, amit meg is mond neki. Germain nem érti az idegen szavakat, de nagy rutinja van a kitérő válaszokban, így nevetve és harsányan közli, hogy á dehogy, csak mindent megjegyez, amit egyszer hall. Az idős hölgy mosolyog, nem szól semmit, tovább olvas.Germain az anyát keresi Margueritte-ben, miközben nem feledkezik meg saját anyjáról sem. Egymás szomszédságában laknak, gondját viseli, már amennyire a gyűlölettől elvakult nő ezt engedi neki. A kocsmában egyre feltűnőbb lesz Germain műveltsége, hogy gótokról és longobárdokról beszél, hogy a Közönyből idéz, de nem ásnak a mélyére, csak kiröhögik, ami megfelel Germainnak, nem szeretné beavatni őket a titokba. Sokáig még barátnőjének sem mondja el, csak mikor az rákérdez, hogy mégis kinek vitte azt a csokrot, amit az asztalán látott reggel, ha már ő nem kapta meg.Germain mikor némi tudásra tesz szert, kicsit elbizonytalanodik, ahogy felismeri hiányosságait. Az ember minél többet tud, annál inkább látja, milyen kevés is ez, Germain annyira már okos, hogy lássa milyen ostoba, arra is rájön, hogy nem a háborús emlékműre firkált nevével kéne nyomot hagynia maga után. Ez a felismerés teljesen elbizonytalanítja, szeretne visszatérni a homályba, a megszokott életébe, amikor csak a paradicsomokkal és a macskájával beszélgetett, sörözött a kricsmiben, de Margueritte egészségi állapotának romlása nem hagyja, hogy feladja.
A hölgy kutatóként dolgozott valamikor, hatalmas könyvtára van, de a fejében még több tudás, imád játszani a szavakkal, és mivel nincs gyermeke, nagyon boldog, hogy ilyen rövid időre némileg gondoskodhat erről a maflának látszó emberről. Mikor azonban kezdi elveszíteni szeme világát, az eddig csak hallomásból tanult Germain rákényszerül, hogy most már ő olvasson fel az asszonynak. Annette (Sophie Guillemin) támogatja, segíti kedvesét, együtt gyakorolják az olvasást. A lány szeretne már családot, de a rossz emlékek visszafogják a férfit, hogy gyermeket nemzzen. Ugyan mit adhat át ő egy pici embernek. Hogy mit? Szeretetet.
A film mondanivalójának lényege ez a szó: szeretet, mely a sok vicces jelenet után, az utolsó percekben már könnyet csal a néző szemébe és a filmet elteszi az agyának egy olyan fiókjába, amit bármikor kihúzhat.