Meglepibuli!!!

Tamara lányomat már hónapok óta arról faggatom, hogy tulajdonképpen mi tenné boldoggá a szülinapján. Manapság már a gyerekek annyira el vannak halmozva mindenfélével, annyira nincs értéke egy-egy tárgynak, és igazán alkalom sem az átadásra, hogy tényleg fejtörést okoz egy igazi, szívből jövő ajándék kitalálása.

Ráadásul én hajlamos vagyok arra, hogy minden ok nélkül, kizárólag a meglepetés kedvéért, bármikor bármit adni a gyerekemnek, csak hogy örömet okozzak neki és ettől én is jobbnak, szerethetőbbnek érezzem magam. Részben önzőség ez, jól tudom, de ilyen vagyok, vállalom. Azonban itt nem kell minden esetben valami drága, pénztárcát megterhelő dologra gondolni. Lehet ez egy általam készített matrica is, amire valami vicces szöveg van írva és melynek széle be van vagdosva és le lehet tépni, de lehet egy kedvenc étel is, ami nem túl gyakran szerepel az étlapon vagy hasonló.

Most viszont a 14. születésnapja eljövetelével tényleg szerettem volna valami maradandó, emlékezetes dolgot kitalálni neki.

Az csak egy dolog, hogy a szüleitől kap egy fülbevalót, mely ékszer hívatott emlékeztetnie erre a gyönyörű napra, tehát nem illik megfeledkezni róla. Az is törvényszerű ilyenkor, hogy összegyűlik a család megünnepelni ezt a napot, de erre számítani lehet, ez minden évben bekövetkezik, és mindnyájunk kedvéért történik, hiszen olykor szükséges, hogy a nagyobb család együtt legyen.

Idén valami rendhagyót akartam, valami mást, ami még nem volt. A sok ötlet közül végül annál maradtam, hogy szervezek egy meglepetésbulit.

Tami egyébként is szeretett volna a barátokkal külön ünnepelni, de én ezt most nagy sajnálkozások közepette lemondtam. Csalódott volt szegénykém, de megértette, hogy most nincs se pénz, se idő erre. Persze ez csak az elterelés volt, hiszen mindeközben én a barátok szülei segítségével meghívtam a lányokat, egy közeli ismerősöm pedig bevállalta, hogy míg megérkeznek, addig átcsalja Tamit magukhoz, hogy ne tűnjön fel neki semmi.

A buli előtti napon viszont Tamara kitalálta, hogy elmegy az egyik barátnőjéhez, Vásárhelyre. Először húzódoztam, hogy mi lesz így a tervvel, de aztán beláttam, hogy ennél jobban nem is alakulhatott volna a dolog, hisz így az előkészületekre nem csak pár órám, hanem egy egész napom marad.

És elérkezett a nagy nap. A barátnők pontosan érkeztek, még arra is volt idő, hogy felfújják a lufikat, és elbújjanak a szobájában.

Tami sem késett a kísérőjével. Azonnal felküldtem őket a szobájába, hogy pakoljanak le. Ekkor rontottak rá a meglepivendégek, lufikat dobálva, sikongatva. Nagy volt az őrjöngés, és a boldogság.

Én is elégedett voltam a kivitelezéssel, büszke a lányokra, hogy senki sem árulta el idejekorán a titkot és boldog, hogy igazán sikerült meglepnem a lányomat, ami a torta és a pizza hozzávalóin kívül csak odafigyelésbe, valamint gondos és körültekintő szervezésbe került.

Az esti tábortűznél és filmnézésnél még némileg kontroll alatt tartottuk a lányokat, de az éjszakai duruzsolás és röhögcsélés már teljesen kimaradt számunkra. Arra még azért emlékszem, hogy hajnali 3-kor hangfoszlányok szűrődtek fel az étkezőből - talán ekkor fogyott el a maradék pizza is a sütőből.

Nem is tudom, hogy bírtak reggel felkeni, valószínű, hogy a palacsinta illata térítette magához a társaságot.

Kalandos szülinap

Megint eltelt egy év, egy rövid, esős nyár után, elérkezett a lányom születésnapja. A kicsi családunkban minden hónapra jut egy szülinap a nyári időszakból és Tami zárja a sort.

Mint már sok éven keresztül, most is két bulit kellett tartani, mert a családi összejövetel egyértelmű, a baráti buli pedig kötelező. Szerencsére a családi szülinapot nem zavarta meg az időjárás, végig nagyon jó meleg volt, bár a strandolás elmaradt, csak egy családtag vetkőzött fürdőruhára és csobbant a medencében. Egy valaki ugyan hiányzott az összejövetelről, de azért jól éreztük magunkat.

Sok fejtörést okozott nekem a baráti buli megszervezése, mert Tami az idén több helyre is meg volt hívva, ahol „ottalvós”, „pizzasütögetős”, „pólófestős” partykat rendeztek a szülők. Én is ki akartam tenni magamért, de az szóba sem jöhetett, hogy itt aludjon tíz gyerek, az idő is hűlt, sátorozásról sem lehetett szó.

Azt találtam ki, hogy Kalandparkba viszem a társaságot. Tami repesett a boldogságtól, mikor felvetettem az ötletet és már írta is a meghívókat. Mire eljött a nagy nap, kicsit beborult, de ez nem tántorított el bennünket, vártuk a vendégeket a kijelölt helyen. Szép lassan meg is érkezett a csapat és némi szabályismertetés után el is indultak egyenlőre a junior pályán. Mikor Tami alatt leszakadt az egyik gumi, feltettem néhány kérdést a szervezőnek, aki közölte, hogy magasabban ilyen biztos nem lesz. Nem lett, de lehet, hogy csak azért, mert arra nem mentek.

A felnőtt pályára már nem mindenki mehetett fel, mert nem mindenki érte el a minimum méretet és olyanok is voltak, akik inkább lent akartak maradni. Az egyik lányt csak úgy engedték fel, ha én is elkísérem, pedig most valahogy nem volt kedvem odafent mászkálni. Biztos éreztem, hogy valami történni fog. Hát történt is! Az egyik biztosító csatot elfelejtették rám kapcsolni, így mikor csúsztam, a kezemmel tartottam magam. Végül beszorult az ujjam, alig bírtam kihúzni és úgy kellett megmenteni. Nem ilyen élményre vágytam! Tami is megijedt kissé, de aztán eleredt az eső, úgyhogy a többieknek is le kellett mászniuk, mert túl csúszóssá vált a talaj.

Nem is baj, mert ekkor került sor az ajándékozásra, a torta és a szendvicsek elfogyasztására, és hogy minden kötöttség nélkül – biztosítókötél, csapok stb. -, jól érezzék magukat.

12 évesen

Egyre sűrűbben jut eszembe, hogy vajon mi lesz a lányomból, ha felnő? Persze nem kérdezgetem tőle nap mint nap, mint azt velem tették gyerekkoromban, amitől borsódzott a szőr a hátamon. Úgy sem lehet erre parancsszóra felkészülni, ha nincs meg az a belső késztetés, mint néhány gyerekben, akik már óvodáskorukban tudják, hogy mik lesznek. Majd eljön az ideje, amikor rájön, hogy mivel szeretne foglalkozni, vagy arra, hogy mivel nem.

Pillanatnyilag nekem is könnyebb megállapítanom, hogy mihez nem fűlik a foga, mint, hogy miben teljesít kiemelkedően, bár abból is adódik szép számmal. Igyekszem ilyenkor nem elfogultan megítélni, mert az csak természetes, hogy számomra ő a világ közepe, aki bármibe is kezd, mindent a legjobban teljesít, de képes vagyok kritikusan is szemlélni, csak hogy ne bízza el magát.

Látom a hibáit is, igyekszem felhívni rá a figyelmét, mert most még könnyebben tud rajta változtatni, és meglepő, hogy tudatosan igyekszik is.

Megpróbálom felsorolni, hogy melyek a gyenge és erős oldalai.

Kitűnő logikával rendelkezik, sokszor engem is meglep, hogy nekem miért nem jutott ez eszembe! Ezért sem értem, miért nem képes könnyedén megoldani a számtanfeladatokat.

Tudom, hogy tiszta hangja és fantasztikus hallása van – talán tőlem örökölte, bár lehet, hogy az övé jobb, mint az enyém -, hallás után bármit lefurulyázik, már két kézzel zongorázik, mégis beéri azzal, amit már elért, és nem akarja megismerni az újat. Persze tudom, hogy a rendszeres gyakorlás elvonja az időt a játéktól, de azt is látom, hogy napi tíz-húsz percnyi ülés is elegendő lenne számára, hogy kiválóan teljesítsen. Pillanatnyilag a kedvemért zongorázik, amitől rosszul vagyok, mert én nem várom el tőle, hogy a kedvemért szeressen valamit. Ha ő nem leli benne örömét, akkor inkább ne vergődjön vele. Csak az a baj, hogy mikor sikerül megtanulnia egy darabot, akkor nagyon boldog, érzi, hogy megérte a fáradtságot, de minden egyes alkalommal újra kezdődik ez a harc.

Látom, hogy milyen mozgékony, egy pillanatra sem áll meg, fáradtságról sosem panaszkodik, mégsem hajlandó kitartóan futni, pedig képes lenne rá, de mint minden, a futás is agyban dől el. Ő már eleve úgy kezd neki, hogy nincs kedve, nem is tudja lefutni a megadott távot, ebből lehet sejteni, hogy tényleg nem fog sikerülni.

Tapasztalom, hogy könnyedén jegyez meg dolgokat, pillanatok alatt megtanul verseket, és hónapok múlva is emlékszik rá, de a szorzótáblát még mindig összekeveri.

Nagyon jó a nyelvérzéke, kiválóan ejti ki az angol vagy a spanyol szavakat, de nem hajlandó bemagolni őket, mert még nem látja, hogy ha ennek az ismeretnek a birtokába kerül, akkor már csak egy lépés, hogy idegenekkel szót értsen.

Gyönyörűen rajzol, a kézügyessége egyre rendezettebb, nem okoz neki problémát, ha kötni, varrni, vagy bármivel kreatívkodni kell, viszont egyre ritkábban veszi a fáradtságot, hogy kitaláljon dolgokat, inkább másol, kopíroz, utánoz. Persze ettől is ügyesedik, nem vész kárba ez az idő.

Fantasztikus kapcsolatteremtő készséggel rendelkezik, bár ellenszenvét sem takargatja. Őszintén próbál viselkedni, ám ez baráti társaságában egyre nehezebb, főleg ha alakoskodnak körülötte, ha rosszindulatúan viselkednek a háta mögött. Próbál megfelelni az elvárásoknak, vállalva azt is, hogy feladja önmagát, csak sajnos ettől rosszul érzi magát és még nem érti, hogy az egyénisége fontosabb, mint mások véleménye.

Hihetetlen empátiával viseltetik mások iránt, legyen az ember, vagy állat. Számtalanszor volt, hogy a sérült plüsst kellett megvenni, mert azt senki sem fogja, ahogy az is, hogy lehet, hogy ő is megütötte magát, de a másiknak talán jobban fáj és a kismadarat, aki kiesett a fészekből csak ő mentheti meg.

Nagyon egyéni a humora, és egyre többször sikerül megtalálni a közlési formát is. Nálunk sosem telik el úgy nap, hogy ne kacagtunk volna.

Tulajdonképpen mindennel meg vagyok elégedve, de mindenből hiányzik egy kis plusz. Hiányzik az, hogy lássam a célkitűzést, bár rövidtávú dolgok adódnak, de az első kudarc után, sutba is vágja őket. Nem elég kitartó és még nem is nagyon tudja, hogy mi számára a fontos.

Most ilyen. Benne van a tehetség, de hiányzik a kitartás. Az biztos, hogy mindennél jobban szeretem és azt hiszem ő is kedvel engem. Kíváncsi leszek hogy egy-két év múlva mit írok majd az üres lapra.

Tízévesen...

… furcsa a világ. Ez egy küszöb a kisgyermekkor végén és a kamaszkor elején. Fárasztó a gyereknek is megélni, persze tudatosan nem érzékeli, de én, mint szülő nagyon jól látom, ahogy próbál a korosztályának megfelelően viselkedni, de még az én pici engedelmes lányom maradni, mint mikor esténként összekötöm fürdéshez a haját, sosem mulasztja el közölni velem, hogy hamarosan akkora lesz, mint én.

Nyakig vagyunk a Rubiconban, amikor a varázslat elmúlik, a mese nem megnyugtató, a valóság pedig félelmetes. Szerencsére azért a lányom nem lett olyan mértékben befelé forduló, hogy ne ossza meg velem a gondjait, ne tőlem kérjen tanácsot, ne tőlem várja a magyarázatot, de látom rajta, hogy egyre többször fordul elő, hogy ő akarja megoldani a felmerülő problémákat, jobban szeret egyedül dönteni és igencsak megfelelő és odaillő érveket kell felhoznom, ha meg akarom győzni az igazamról.

Az önállóságra vezető hosszú utat már busszal teszi meg. A tanévnyitó után döntött úgy, hogy most már egyedül jön haza. Egy hétig gyakoroltuk az útvonalat. Kétszer együtt tettük meg az utat, második alkalommal, mindig rossz irányba fordultam, hogy ő vezessen, majd egyedül indult el, de én „titokban” követtem, aminek a második sarok után az lett a vége, hogy mosolyogva integetett, mikor lebuktam egy bokor mögé – a járókelők legnagyobb örömére. Végül tényleg egyedül jutott el a buszmegállóig, ahol vártam, hogy beszálljon az autóba és az utolsó lépcső az volt, hogy végignéztem, ahogy felszáll a buszra. Ezek után közölte, hogy mégsem járna egyedül, inkább menjek érte. Oké. Két nappal később viszont elhatározta magát, hogy önállóan teszi meg az utat és ehhez azóta is ragaszkodik, sőt egyre jobban élvezi, főleg, mikor összefut egy-két ismerős gyerekkel a buszon.

A születésnapját is a lelkiállapotának megfelelően rendeztük meg… háromszor.

Először, amikor tényleg megszületett (szeptember 4-én), ez idén egy keddi napra esett. Az ajándékokon már nem kellett törnöm a fejem, mert közölte, hogy mit szeretne, de azért az altfurulyára nem számított.

A második szülinap egy játszóházban volt a barátaival. Nagyon tetszett, hogy mindenkitől olyan ajándékot kapott, ami tényleg neki szólt, illett hozzá, főként valami cicás, de volt, aki kartonból készített neki egy zongorát, zongoraszékkel, kottával és boldoggá tett, hogy Tami is mennyire érzi a sajátkezű munka értékét, ez lett a legkedvesebb ajándéka. Az már kevésbé tetszett, hogy az egyik kislánytól elő-ajándékot is elfogadott, csak azért, hogy hívja meg az ünnepségre, de tudom, milyen konfliktusok vannak a baráti körében, úgyhogy a döntést rábíztam, nem szólhattam bele, de azért a véleményemet kifejtettem.

A harmadik szülinapot természetesen a rokonsággal együtt ünnepeltük egy olyan napon, amikor szeptembert meghazudtolóan kitűnő idő volt és most először történt meg, hogy minden elfogyott az asztalról, ami a házigazdákban kétségeket kelt, mert vagy annyira jól sikerült minden, hogy mindenki pukkadásig lakott, vagy pedig keveset készítettünk. Ez már nem derül ki soha, hiszen nagyon udvarias a családunk, direkt nem bántanának meg, kivéve ha igazuk van, azon pedig nem szabad megsértődni.

Szóval kíváncsian várom a felnőttéválás korszakának első lépcsőfokait. Remélem elég stabilak azok a fokok, nem fog egy sem beszakadni alattunk, vagy ha mégis, a korlátban még meg tudunk kapaszkodni…

Malacka története

Arra ébredtem, hogy Tami azt mondja: aludj tovább nyugodtan, Csiki is a fejed fölött fekszik, én is csak felkelek pisilni, megnézem aput és jövök vissza. A lányom boldognak tűnt.Kinéztem az ablakon, Anti egy ecsettel kenegette Malackát. Tegnap készítette ezt az állványt a számára, de ez egy hosszabb történet…

Gondolkodtam, hogy a malacka történetét írjam meg, vagy pedig névelő nélkül, nagy betűvel Malackának nevezzem. Utóbbit választottam, mert bár nem voltam közelebbi kapcsolatban vele, úgy érzem valamennyire részt vettem az életében, még ha kissé felszínesen, érintőlegesen is, inkább csak hallomásból, mégis némileg a szívemhez nőtt.

Malacka egy vietnámi csüngőhasú jószág, kit arra rendeltetett a sors, hogy felcseperedvén táplálja az emberek hízásra hajlamos testét. Rengeteget rohangált még lány korában testvéreivel együtt egy tanyán, míg elérte a vágósúlyt. Füvön, kukoricán és moslékon nevelkedett. Egy idő után már eldőlt a sorsa, nem lesz tovább házikedvenc, vagy versenymalac, hanem augusztus elején nyárson fog pirulni, Anti születésnapján.

Mivel nem szándékoztunk bajlódni a levágásával, mert nem is értünk hozzá és az időnkbe sem fér bele, megbíztunk egy böllért, hogy végezze el ő ezt a malacot próbáló feladatot. Hárman kerültek a böllér karmai közé, a befogásuk volt a legnehezebb, mert igen fürgének bizonyultak hájtól mentes, izmos alkatuknál fogva, és mert ez volt az egyetlen, amit Anti hajtott végre. Szegénynek a dereka meg is húzódott eme művelt közben, sokáig emlékeztette erre a napra. Akárcsak a böllért! Mikor munkához látott, az egyik malacka úgy gondolta világgá megy, egy pillanat alatt megtalálta a kiutat és megszökött átmeneti gazdájától, olyannyira, hogy azóta sem került elő. Szemtanú híján, nem tudjuk a pontos történéseket, rossz nyelvek szerint a böllér hűtőjébe került a szökött malac, az érzékenyebb nyelvűek viszont sajnálatuknak adtak hangot, hogy két malacot ily módon ingyen vágott le, mivel nem fogadott el pénzt a szökött hízó miatt. Egy darabig még reménykedtünk, hogy előkerül, társai visítását hallva visszatér a megmentésükre, vagy este, vacsoraidőben visszakószál, de nem így történt.

Így két malacka került a hűtőnkbe, egyikük feldarabolva, másikuk viszont egészben, fölös belsőszerveitől megfosztva.

Telt múlt az idő, mikor is eljött a nagy nap, hogy terítékre kerüljön. Ehhez egy nyársat kellett készíteni, bár meg is lehetett volna vásárolni, de az túl egyszerű lett volna. Antinak ez egy kihívás volt, hát boldogan ugrott fejest az ismeretlenbe. Napokon keresztül böngészte a netet, hogy miként, hogyan, miből, merre s meddig, aztán készített egy egyszerű rajzot, megvette hozzá az anyagot és hozzálátott. Hogy miért? Azért, hogy megdöbbentse a meghívott vendégeket, azért, hogy egy élményt nyújtson számukra, hogy kiélje a kreativitását és azért, hogy bezsebelje a megérdemelt elismerő pillantásokat. Terve megvalósulni látszott.

Még előző nap felszúrta a nyársra Malackát, majd hajnalban elkezdte a sütést. Az érkező vendégek sorban vették elő a mobiltelefonjukat, hogy a nem mindennapi látványt megörökítsék, egyikük azonnal beállt, hogy leváltsa Antit, aki már 8 órája el sem mozdult a nyárs mellől, nehogy kimaradjon egy-egy forgatás, vagy sörrel permetezés, amit 3 percenként meg kellett ejteni, hogy ne égjen oda, ne repedjen meg a bőre és kívül-belül ropogósra süljön.

A nyársa tűzve egész mókásan nézett ki Malacka, mintha mosolyogna, de bennem a szánalom ébredt fel iránta. Biztos, hogy életében nem erre a végre készült, de sorsunk ellen nem hadakozhatunk. Ebben az esetben a „malac tervez, ember végez” mondás valósult meg és azt kell, hogy mondjam jó volt ez így. Bár én vega létemre csak a látványban „gyönyörködtem”, a többiek viszont ízlelőbimbójukkal kiélvezték a fejedelmi lakoma minden falatkáját. Én nagyon elfáradtam, Anti is, de titkolta, repesett a boldogságtól, amit az ajándéközön is megkoronázott. Ma Anti volt a király, bár bolondhoz méltón dolgozott meg érte, de boldoggá tette.Malackából azért elég sok megmaradt, pedig többen repetáztak, a maradékot, amit nem csomagoltunk el a vendégeknek egy macska majszolta el másnap reggel, bár nem volt a meghívottak között, de a váratlan vendégekre is számítani kell.

Én is boldog voltam, hogy a környezetemben ennyi elégedett embert láttam.

8

Tami ma lett nyolc éves. Megint idősebb lett egy évvel - én meg persze fiatalabb. A múlt héten kicsit faggatóztam, hogy örülne-e egy fergeteges bulinak, ami nem a családi összejövetelt jelenti, mert az alapból jár. Repesett a boldogságtól, én meg kedvemet leltem a nem annyira költséges, mint inkább szervezést igénylő programnak. A vendéglista összeállítása gyorsan megtörtént, a négy éves óvodai kiképzés még élénken él emlékezetében, ezért úgy határozott, hogy inkább az óvodából ismert barátait hívná meg, mint az osztálytársakat, akikkel az egy év alatt nem alakult ki még erős kötődés, kivéve egy testvérpárt, akikkel a nyáron többször találkozott, kicsit összebarátkoztak.

Nem akartam semmit sem elkapkodni, már a hét elején nekikezdtem a tervezésnek. Alaposan átgondoltam a menüt, a spenótot csiliszósszal elvetettem, helyette kókuszgolyót, muffint és szendvicseket akartam tálalni. Gondoltam a kókuszgolyókból készítek egy fura tortát, amire a gyertyát szúrom, esetleg piramis alakban pakolom egymásra őket, vagy kiírom belőle, hogy boldog szülinapot, vicces is lesz és könnyen szelhető. Aztán tanulmányoztam az időjárást, hogy melyik nap lesz alkalmas talán még fürdésre is. A péntek látszott a legnapsütésesebbnek, szombattól már borulást, esőt jelzett a meteorológia. Mikor az időpont is megvolt, jöhettek a meghívók. Ebben már a lányom segítségére is szükség volt, a szöveget ugyan magamra vállaltam, de neki kellett megcímeznie. Készítettem egy vicces kinézetű borítékot, Tami „megrajzolta” a címzetteket és amikor elkészült, aláírta a szöveget. Most már csak a kézbesítés volt hátra.

A postában nem bízom, és abban sem nagyon, hogy egy ilyen hóbortos borítékot fel lehet egyáltalán adni, úgyhogy beültünk az autóba és házhoz szállítottuk őket. Nem is akartunk bemenni, csak sunyin a postaládába dobni, de már az első címnél rajtakaptak minket, Tami legnagyobb örömére, mert addig is játszhatott, míg én a szülőkkel beszélgettem. Nem is volt baj, hogy nem orvul csempésztük a postaládába, mert kiderült, hogy számukra nem jó az időpont. Aztán azt is megtudtuk, hogy egy másik közös ismerős is nyaral, csak péntek este jön haza.

Új időpontot tűztünk ki, egy nappal későbbre, amikorra ugyan már rossz időt jósoltak, de hátha. El sem tudtam képzelni, hogy tíz gyereket hogy fogok a lakásban elhelyezni, ha mégis szakadna az eső, de reménykedtem. A remény hal meg utoljára.

Eljött a nagy nap. Éjjel iszonyú szélvihar söpört végig a környéken, de reggel már nem fújt, kicsit ugyan beborult, de kellemes volt a hőmérséklet. Anti kinyitotta az asztal fölötti napernyőt, amely most esernyőként szolgált, ha mégis kilyukadnának a sötétebb fellegek. Arra nem számítottunk, hogy a feltekert napernyőben albérlők laknak, és elég mérgesek, ha megzavarják őket a reggeli szunyókálásban. Több méltatlankodó darázs kezdett keringeni a fejünk felett, majd az egyikük megcsípte Tami lábujját. Az ünnepelt hősiesen tűrte a fájdalmat, amit Fenistillel próbáltam enyhíteni. Hamar csitult az égető érzés, kezdett megfeledkezni a balesetről, nem úgy a darazsak! Jól beleharaptak az első vendéggyerek lába ujjába. Alkalmaztam a jól bevált receptet: kenőcs és zokni, így minden rendben folytatódott tovább.

Először is a kiscicákat nézték meg a vendégek, akiket ugyan féltettem kicsit, annyira aprók még, de képtelenség volt elterelni a figyelmet róluk. Beleegyeztem, hogy pár percig simogathatják a szőrmókokat, aztán mennek vissza a dobozba. Így is történt. Mondtam, hogy most pedig mindenki megfog egy-egy játékot és kiviszi a kertbe, mert kezdtünk túl sokan lenni a házban. Ez is megtörtént, és jó sokáig lekötötte őket a kirakós, a jenga és a nevenincs játék. A menü is elnyerte a gyerkőcök tetszését, amit abból tudtam leszűrni, hogy alig maradt valami, pedig nem keveset készítettem. A golyó-torta viszont elmaradt, mert az egyik anyuka hozott egy finomabbat.

Az őrület akkor kezdődött, mikor megtalálták Tami fonalait. Volt jó pár, színes motring, melyek egy dobozban lapultak, arra várva, hogy Tami körmöcskézik, netán köt belőlük valamit. Szinte a másodperc törtrésze alatt kitalálták, hogy mit is lehetne velük kezdeni. Nekem már nem volt beleszólásom a történtekbe, nem mintha akartam volna bármit is mondani, a lényeg, hogy jól érezzék magukat és csak az egyik ajtó kallantyúja tört le a hancúrozásban, szóra sem érdemes, na meg Csiki volt kicsit megzavarodva a sokadalomtól, merthogy az összes gyerek a házban, a kölykei közelében tartózkodott. Azt találták ki, hogy pókok lesznek és befonják az egész lakást. Az egyik lány a légy szerepét vállalta magára, ezért felült a hintára és a háló fölött lebegett. Mikor a házzal elkészültek, jött a kert. Azt is befonták. Mikor elfogyott a fonál, az egyik gyerek kitalálta, hogy vágják szét. Fogalmam sem volt, hogy öt ollóm is van, gyorsan el is tettem hármat és csak a két nagyobb lánynak engedtem a használatát, akik azonnal megkezdték a pókháló szétvágását, így megkönnyítették a későbbi rendrakást. Mire megérkeztek a szülők a porontyukért, már nem csak kúszva, vagy gólyalábon lehetett közlekedni.

Délután, mikor egy pillanatra kettesben maradtam a lányommal az udvaron, odafordult hozzám és mosolyogva, kicsit szégyenlősen azt mondta: „olyan furcsán érzem magam.” Felém fordítottam az arcát és anyai tekintettel alaposan szemügyrevettem, nem sápadt-e, nincs-e rajta valami sérülés, amit eddig nem vettem észre, de nem láttam semmit, így megkérdeztem, mégis mit érez? Hozzám bújt és így felelt: „olyan boldog vagyok”. Hogy időt nyerjek és ne bőgjem el magam, gyorsan megkérdeztem tőle, hogy mitől érzi boldognak magát. Azt hittem azt feleli, hogy mert jól sikerült a buli, vagy mert túlélték a kiscicák a gyerekek állandó szeretetáradatát, vagy hasonló, de megint meglepett. Még közelebb bújt hozzám, már amennyire ez lehetséges volt, majd egyszerűen azt mondta: „mert itt vagy velem”. Szerencsére eleredt az eső, hidegen csapódott az arcomra, hogy ott elkeveredjen a forró könnyeimmel…

Annyira jól sikerült a buli, hogy két lány még itt is aludt nálunk, megtapasztalhattam, hogy milyen lenne három gyerekkel. Kicsit furcsa érzés volt, de meg tudnám szokni, csak meg kellene tanulnom több palacsintát sütni.

Ez a buli a múlt héten zajlott, még jóval Tami születésnapja előtt, de mire megírtam eljött a negyedike, az a nap, mikor 8 évvel ezelőtt életet adtam ennek a csöppnyi lánynak. Életem legboldogabb és leghosszabb napja. Azóta is tart. Boldog születésnapot kicsikém!

Hét évesen

Hogy milyen a világ 7 évesen? Erre Tami tudna kellő magyarázatot adni, hiszen hét éves lett, iskolás, már diákigazolványa is van, amit ugyan én hordok magamnál, mert még nincs szüksége rá, nem jár busszal, én viszem mindenhová és ez még így lesz egy darabig.

Az iskolát nagyon jól viseli, mivel pszichológiai szemmel nézve ideális egy első osztályos gyereknek, hogy nincs túl éles vonal az óvoda és az iskola között. Kedves mondókákat tanulnak a reggeli órakezdésre, vagy például a kézmosásra, ami így szól: húsz kicsi bocs, elindul és kezet mos”. Ennek minden iskolában így kéne működni, az óvoda nem iskola-előkészítő, mint ahogy tévesen sokan gondolják. Az első osztálynak kell még hasonló szellemben működnie, mint az óvoda, különben annyira éles a váltás, hogy sok gyermek már itt megutálja az tanulást.

Az egyedüli problémám idáig a napközire vonatkozik. Még csak háromszor mentem délután a lányomért, de ebből két alkalommal nem tudta a napközis tanár, hogy hol van a gyerekem. A játszótér az iskolához tartozik, ott töltik a délutánt és el kell kéredzkedniük, ha be akarnak menni az iskola mosdójába, ezért nem értem, hogy miért nem tudja, hol van. Ha nincs a játszótéren, akkor biztos bement – közölte a tanár, amivel egyáltalán nem nyugtatott meg, bár mentségére legyen szólva, zavartságát magyarázhatja, hogy nem tudja még kit, hogyan hívnak. Már egy gyerek eltörte mindkét karját a játszótéren, és mikor Taminak mondtam, hogy ugye ő nem fog meggondolatlanul veszélyes dolgokat művelni, egyáltalán nem nyugtatott meg, mikor közölte, hogy a veszélyes dolgok a legizgalmasabbak. Nem mondhattam neki ellent, hisz igaza volt, de mit csináljak, anya vagyok, aki nagyon félti a gyerekét.

Szombaton tartottuk a lány születésnapi buliját. Már előző éjszaka nem sok jót ígért az időjárás, szakadt az eső, hurrikán jellegű szélfúvással párosítva. Ahhoz pedig, hogy húsz embert a házban leültessek, el kéne költöznünk, úgyhogy maradt az aggódás. Mikor reggel felkeltem és kinéztem az ablakon, teljesen elborzadtam a borongós felhők láttán. Azt sem tudtam, hozzákezdjek-e egyáltalán a sütéshez, vagy inkább mondjuk le az egészet. Antiból viszont sugárzott a pozitivizmus, úgyhogy nekifogtam a menü elkészítéséhez. Aztán jöttek az egyéb gondok. Egyik fogásnak rántott csirkét terveztem. Kitettem a tányérokat, liszt, tojás, morzsa. Morzsa? Pár szelet húsra elegendő zsemlemorzsa maradt a tasakban. A rakott tésztához tejföl kellett, de sehol sem találtam a hűtőben. Rakosgattam a szalámikat, sajtokat, de hol a túróban van a tejföl? Végül meglett, Anti pedig hozott morzsát is, mikor a tortáért ment. Igen ám, de a gyertyákat elfelejtettük. A fiókban megtaláltuk a tavalyiakat, és akkor voltam annyira előrelátó, hogy többet vettem, úgyhogy még marad jövőre is.

Dél előtt fél órával pedig kisütött a Nap és el sem bújt, míg le nem nyugodott, úgyhogy minden jól alakult.

Tami nagyon örült a tortának...

... és a „gibbon-játszótérről” sem esett le, mint a múltkor:

Nyakleves szülinapra

Igazi kerti mulatságot rendeztünk a hétvégén. Na nem csak úgy spontán, volt rá ok épp elég, többek között Anti születésnapja.
Már napokkal korábban pedzegettem, hogy sütök neki tortát, olcsóbban kijön, mintha drága pénzért megrendelnénk a cukrászdában, szívesen megtenném érte. Húzódozott, hogy lesz még annyi pénzünk, ne fáradjak, de éreztem, hogy kétségei vannak az eredmény sikeres kimenetele miatt, azért szeretné, ha inkább vennék. Ez kicsit rosszul esett, bár igazságot is találtam benne, éreztem az élcet és a gúnyt a szavaiban, de ekkor már biztos voltam benne, hogy én fogom elkészíteni. Végül két receptnél állapodtam meg: egy málna- és egy epertorta tetszett meg leginkább. Mindkettőnek szezonja van, úgyhogy megvettem a hozzávalókat. A málnatorta keksz alapú volt, nem kellett sütni, csak hűteni, úgyhogy azt még előző nap elkészítettem, de mikor rátettem a díszítést, éreztem, hogy ez nem lesz az igazi. Szerencsére az epertorta meghozta a várva várt sikert, jól is nézett ki, nem volt olyan émelyítő, mint a bolti. Aki megkóstolta, annak ízlett, aki pedig nem evett belőle, mert már nem fért több étel a hasába, az még másnap is mondta, hogy nagyon bánja, hogy kihagyta.

Fantasztikus idő volt, úgyhogy a gyerekek részéről a szülinapi mulatság átváltozott medence partivá. Bár egyszer-kétszer rá kellett szólni a fiúkra, hogy szelídebben játszanak, de ezt leszámítva jól érezték magukat. Mikor már lement a Nap, kivettem Tamit a vízből, nehogy megfázzon. Ez nem tetszett a lánynak, de azért eltűrte az anyai gondoskodást, ám nem bírta sokáig nézni a tovább viháncoló gyerkőcöket. Ekkor gondolt egyet, hogy felmászik a babaházra. Engedélyt is kért, amit megkapott, hiszen máskor is felment egyedül, tudtam, hogy nem fog leesni. Igen ám, csak a drágám kitalálta, hogy a babaházat a terasszal összekötő kötélen - ami a medence fölött is átível -, végigmászik, és majd jól belecsobban a vízbe. A tervben nem is volt hiba, csak hogy az ő kis karja nem elég erős, hogy több méteren keresztül függeszkedjen. Alig tett meg fél métert, nem bírta tovább tartani magát és lehuppant a földre úgy három méter magasról, rá a mérleghintára.

Bár teli volt az udvar emberrel, különösen senki sem figyelt rá, különben is meglepetésre készült, a váratlan fordulatról pedig se ideje, se mersze nem volt szólni. Én a házban szöszmötöltem valamivel, Anti az asztalnál szórakoztatta a vendégeket, csak a fülsértő sírásra rohantunk oda mind a ketten. Olyan ideges lettem, hogy lekevertem Antinak egy fülest. Szép kis szülinapi ajándék! Egyszerűen nem bírtam másként kiadni az ijedtség okozta feszültséget. A lányomat mégsem akartam bántani, Anti ott volt kéznél, és Tami épp azt ecsetelte, hogy apa is végigmászott a kötélen, azért próbálkozott meg ő is, tehát még okot is találtam rá.Szegény Anti azt sem tudta mi van. Átadta a lányomat, aztán sértődötten elvonult. Ettől az igazságtalanságtól én még rosszabbul éreztem magam, de előbb át kellett vizsgálnom a lányt, hogy minden csontja épségben van-e. Szerencsére nem tört el semmije, viszont az egyik lábát rendesen végighorzsolta a mérleghinta. Ha az nem lett volna ott, akkor talán észre sem vesszük, hogy leesett. Mindenesetre elmagyaráztam neki, hogy még egyszer meg ne próbáljon ilyet, és szóljon, ha valami cirkuszi mutatványra készül. Nagy nehezen lenyugodtunk, Anti is megbocsátott, bár egész délután hallgathattam a cikizését, de megérdemeltem. Ezt a kis közjátékot leszámítva remek buli volt, azt hiszem a vendégsereg is jól érezte magát és miután mindenki távozott, mi sem kezdtünk neki a pakolásnak.

Szülinap

Ha tavaly szeptemberben ilyen meleg lett volna, nem jövünk hamarabb haza az nyaralásunkról, az biztos. De most el sem mentünk, úgyhogy Tami nem mondhatta, hogy 4 évesen ment el Olaszországba és 5 esztendősen ért haza. Itthon ünnepeltük a hatodik életévét és én már az egész hetet arra szántam, hogy minden a helyére kerüljön, legalábbis elméletben, mert a gyakorlatba mindig bele-beleszól valami, amire természetesen nem számítunk, nem vagyunk felkészülve.
Most leginkább a meleg szólt közbe, bár vettünk rengeteg üdítőt és amennyire a hűtőnktől telt hideg is volt, csak arra nem számítottunk, hogy este Anti kihúzza a konnektorát, hogy meg tudja fenni a késeket, és elfelejti visszadugni. Még szerencse, hogy reggel észrevettem, úgyhogy délre nagyjából hűvös lett benne, de a szomjat inkább a szóda vagy az ásványvíz oltotta volna, amivel pedig nem készültünk. A fagyasztó próbált ugyan jégkockákat gyártani, de az ő sebessége is véges.
Ezt leszámítva jól érezték magukat a vendégek. Mi mindent elkövettünk, hogy ez így legyen, próbáltunk mindenkire figyelni, mint egy jó pincér csak azt lesni, ha valakinek valamire szüksége van, sőt, ha éppen nem kér semmit, arra is, én még azt is felajánlottam, hogy valahogy bebuborékosítom a csapvizet, de inkább csak az ír krémlikőr beszélt belőlem, mint a józanész.Tamit sikerült megint meglepnünk! Mi már felköszöntöttük születése napján, de akkor tortát nem kapott, csak most. Korábban említette, hogy emeleteset szeretne. Antira bíztam ezt a feladatot, mivel ő szokott inkább cukrászdába járni a kollégájával, úgyhogy ott próbálkozott, ahol a legfinomabb volt a sütemény. Nem csalódtunk. Gyönyörű emeletes epertortát készítettek, az összes belvárosi cukrászda elbújhat szégyenében egy farönk alá. Igaz a nagy szélben nem bírtam meggyújtani a gyertyákat, vagy ha igen, azonnal el is aludtak, de ettől nem lett ízetlenebb a sütemény, sem éretlenebb a tetején a gyümölcs.Tami nagyon boldog volt, hogy minden kívánsága teljesült. Az előkészületekben is segített, bár a (túl) tárkonyos pulykaragut és a palacsintákat nem bíztam rá, de a terítésben, szalvétahajtogatásban, gyerekek szórakoztatásában kivette a részét. El is fújta a szél az előre összehajtogatott halmot, de összeszedtük.A gyerekek is jól szórakoztak, főleg mikor Petikének sikerült megfogni az egyik kiszökött nyulat. Nagyon ügyes volt, mi már négy napja kudarcot vallunk, főleg mióta ketten vannak kint. Én már röhögni is hallottam őket, ahogy elsuhannak mellettem, és már olyan akrobata mutatványokra is képesek, mint kerítés oldalán futás.
A felnőttek is belemelegedtek a hűs italok fogyasztásába, jókedvük is kerekedett tőle, főleg apukámnak, aki egy pillanatnyi hatásszünetet kihasználva azonnal nótára fakadt. Hamarosan partnerre is akadt, és nem nagyon tudtunk olyan népi műalkotást mondani, amelyikről azonnal ne jutott volna eszébe… egy hasonló.A vendéglátó abból tudja leszűrni, hogy mennyire ízlett az étel, hogy mennyi marad belőle. Jelentem nem maradt, pedig én nem is ettem a főztömből, és ha jól emlékszem, Anti sem szedett magának. Meg is vagyok elégedve magunkkal, most már elmondhatjuk, hogy belejöttünk, hisz 22 főre főzni úgy, hogy senki se maradjon éhen nem kis teljesítmény, főleg ha nem szakács vagy gyakorlott háziasszony a szakmánk.
Mostantól félelem nélkül nekiugranék akár egy nyúlpörköltnek is, ha meg bírnám fogni.
Az ünnepelt és az utolsó vendégek távoztakor kicsit megpihentünk a romhalmaz előtt, majd erőt vettünk magunkon – ebben sokat segített a szúnyogok éles és eltántoríthatatlan támadása - és alig másfél óra leforgása alatt nagyjából össze is pakoltunk, beleértve a mosogatást, a gyerekszoba mütyürjeinek egy helyre való összesöprögetését is. Sokat segített, hogy napközben két jelentkező is akadt, aki beszállt a szennyes tányérok eltüntetésébe, úgyhogy nekem kevesebb jutott, és hogy Anti azt tette, amire megkértem, hordta a kezem alá a maszatos cuccot.
Azért majdnem éjfél lett, mire ágyba kerültünk, de jól esett ledőlni a matracra és jól esett, hogy Anti azt tette, amire megkértem.

Születésnap

Tamival tegnap születésnapi zsúrra mentünk, miután az óvodából hazatérve kiszíneztük az életnagyságú Tami babát, amit az ágy fölé szögeztünk. Nem szoktunk a lányommal a McDonald’s-ban étkezni, de nagyon kellemes csalódás ért. Az, hogy kedvesen fogadják a vendéget, nem számít különlegességnek, de az, hogy egy pillanat alatt ott teremnek, mikor le kell törölni a széket, azt én már figyelmességnek vettem, bár azt megjegyezném, hogy a szék alja nem tőlünk lett csupa ragacs. Míg elkerültem a gyorsétkezdéket, úgy látszik, fejlődtek (vagy éppen azért). A választék egész széles, nem csak a megszokott hamburger, sajtburger, dupla-, tripla- és megaburger van az étlapon, hanem tortilla tekercs, csirkefalatok, saláták, de azért nem akarok túl nagy reklámot csapni nekik, eleget reklámozzák ők magukat.
Egy külön teremben foglalt helyet a 9 gyerek, trónusban ült Dominik, az ünnepelt. Mi szülők ki is vonultunk az étteremi részbe és az üvegablakon keresztül néztük, ahogy jól érzik magukat a kölykök. Nem voltak egyedül, mert két órán keresztül egy lány foglalkozott velük, azt hiszem Dórinak hívták. Különböző játékokat talált ki számukra, hogy egy percre se üljön le az emelkedett hangulat.
Először is mindenkinek kiosztott egy-egy csákót, kitűzőt a nevükkel, aztán a rajzlapnak háttal kellett rajzolniuk, majd jött az uzsonna: pici hamburger, sült krumpli, csirkefalatkák és bio tej(!). Miután elfogyasztották, zenés játék következett. Biztos mindenki játszott már gyerekkorában olyat, hogy egy székkel kevesebb van az asztal körül, és mikor elhallgat a zene, le kell ülni. Akinek nem jut hely, kiesik a játékból. Utána táncoltak, de mikor elhallgatott a zene, szoborrá kellett merevedni. Lufi fújó verseny is volt, amin a szülők is jókat derültek, nem mindenkinek sikerült rájönnie a technikára.
A program végén Dóri hozta a tortát, melyből a felnőtteknek is jutott, majd felköszöntötte az ünnepeltet, sőt az összes gyerek kapott egy kis ajándékot (mint később megtudtam, ez a menühöz járt): a fiúk autót, a lányok pónilovat. A legnagyobb meglepetés fizetéskor érte a szülőket, csupán 8.500.-ba került a terembérlet, a kétórai foglalkozás, evés-ivás, torta és ajándék. A jelenlévő szülők mindegyike egyetértett abban, hogy az ő gyereke is itt fogja tartani a buliját, így nem kell félteni a bútorokat, kristálypoharakat, nem kell játékokat kitalálni, sütni-főzni egész nap, és nem nyúlik a végtelenségig a buli, mert így elkerülhető a könyörögés mindkét fél részéről.
Még odakint fogócskáztak egyet a lurkók, aztán indultunk haza. Vittük Tami pajtását is, mert tőlünk egy utcányira laknak és az apukának el kellett sietnie. Olyan ordítást levágtak az autóban, csak úgy viccből, hogy két választásom maradt: vagy belebolondulok, vagy én is ordítok. Utóbbit választottam. Dini még maradt nálunk kicsit játszani, miután engedélyt kértünk az apukától.
Félőset játszottak. Felvilágosítottak, hogy ezt úgy kell, hogy először is én kimegyek. Ők becsukják a szobaajtót, lekapcsolják a villanyt és reszketnek a sötétben. Csak azt nem értettem, mikor benyitottam, hogy miért volt Tami félmeztelen? Kértem őket, hogy játszanak valami mást, de nem volt foganatja. Legközelebbi zavarásomkor, az ágy alól bújtak elő, lányomon most harisnya nem volt. Azt mondták doktorosdit játszottak. Mondtam, hogy most én leszek az orvos és a megelőzésre fektetem a hangsúlyt, úgyhogy a felfázást elkerülendő gyorsan visszaöltöztettem a lányomat. Ezután az asztal alá bújtak és hamarosan Dénes jött oda hozzám, hogy ő nem tudja, milyen manók vannak itt, de levették a nadrágjáról az övet, és nem bírja visszafűzni.
Na ekkor vettem elő az autókat, hogy most már eleget „reszkettek”, és én is, inkább ezzel játszanak. Érezték, hogy nem lehet tovább feszíteni a húrt, szépen játszottak is, míg meg nem érkezett Dini édesapja.