Venezia

Ez a nap természetesen Velencéről szólt, de persze nem szokványos velencei útibeszámolóra kell számítani, hisz azt már megírták sokan, nálam sokkal jobban, hanem teljesen másról lesz szó.

Már a reggel másképp indult, hogy felvettem a futócipőt és körbekocogtam a környéket. Ez nem is volt olyan egyszerű, mert lépten-nyomon elfogyott a talpam alatt a talaj. Hol egy patakocska állta az utamat, hol egy magánterületet hirdető tábla, amit egy idő után már figyelmen kívül hagytam, mert különben vissza is fordulhattam volna egy kilométer után. Ekkor viszont kurjongató másnapos fiatalokba, vagy talicskát toló építőmunkásokba, netán kertészkedő öregurakba botlottam, és ha jobban belegondolok mindenkinek volt egy kedves szava hozzám. Ha már ott járok és eddig nem találkoztunk, szívesen meghívnak egy pohár valamire, vagy felajánlják hogy elvisznek, mert futni mégiscsak fárasztó. Bár nagyon szórakoztató volt a társaság, sportértéke igen alacsony volt ennek a futásnak, azt leszámítva, hogy egyenes terepen nem tudtam haladni, csakis felfelé vagy lefelé.

Mire visszaértem – és még csak el sem tévedtem, ami szintén felér egy csodával – már a többiek is elkészültek, így gyorsan letusoltam és indulhattunk is Velencébe. Körülbelül egy órányira voltunk a várostól és már ismertük a járást, úgyhogy egyből a több emeletes parkolóba álltunk be. Itt mikor kiszálltam az autóból, a lányom közölte, hogy a ruhámon egy hatalmas folt éktelenkedik a fenekemnél. Nem értettem, mi történt, hisz tisztán vettem fel. Aztán kiderült, hogy mikor tegnap pizzát hoztak, pont arra az ülésre tették, ahol én most ültem egy órácskát. Észre is vették, hogy kifolyt belőle az olaj, le is törölték illetve ezt csak hitték. Na én most felszívtam a maradékot. Szuper! A fenekemen egy barna folttal kell végigsétálnom Velencén! Soha vissza nem térő alkalom. Szerencsére a táskám pántját meghosszabbítva el tudtam takarni a foltot, de azért állandóan ügyelnem kellett arra, hogy az egyébként szép kerek fenekem mindig takarásban legyen.

Mentünk a Tronchetto-hoz, hogy felüljünk a vaporettóra, mely bevisz minket a Szent Márk térre. Furcsa volt, mert az állomáson nem működött a jegykiadás. A büfében kellett megvenni. Mikor felszálltunk, akkor pedig a kutya sem ellenőrizte, hogy van-e jegyünk. Minek vettünk?

Különváltunk a fiataloktól és mindenki ment amerre látott. Mi Antival egy gelateriába, mert nem akartam eltérni a korábbi szokásomtól, mely szerint minden nap, minden városban eszem egy pisztácia fagyit és iszom egy finom kávét.

Estig Velencében maradtunk és most kerültük az összes ismert hidat és teret és igyekeztünk olyan sikátorokba besurranni, mely isten tudja hová vezet.

Az utazó

A másik film Az utazó. Szintén nagy nevek fémjelzik a sztárok világából. Én most láttam először Angelina Jolie-t (Elise). Kiábrándító, mint színész. Tény, hogy nagyon csinos, de minden irigység nélkül állíthatom, hogy egyáltalán nem szép, művésznek pedig csapnivaló. Még jó, hogy partnere, Johnny Depp (Frank) elterelte róla a figyelmet. Hihetetlen, hogy vannak olyan színészek, akiknek bármit elhiszünk. Azt is, hogy egy egyszerű, esetlen matektanár, aki felesége autóbalesete óta csak utazgat, keresi elvesztett felének hasonmását, és azt is, hogy ő a legdörzsöltebb nyakkendős bűnöző, aki bármilyen helyzetből győztesként áll fel.Néhány váratlan jelenet és több odaillő poén fűszerezte a krimi műfajába sorolható filmet. Néha izgalmas volt, de nem túl durva, ami egy amerikai filmtől elvárható lett volna, de nem egy német rendezővel (Donnersmarck). A film tulajdonképpen egy francia krimi, (Anthony Zimmer, 2005) átdolgozása.Mulatságos volt a Scotland Yard küszködése, hogy elkapja az igazi tettest, rengeteg mellényúlással, megszállottsággal és kétségbeeséssel az arcukon. Frank nyugodtsága már gyanút kelthetett volna az emberben, de az utolsó előtti filmkockáig sikerült elhitetni a nézővel, hogy az történik, amit látunk.
Elise szánalmasan próbálta bebizonyítani, hogy ő a legjobb ügynök a világon, csak az a baj, hogy ezért nem tett egyebet, minthogy szebbnél szebb ruhákba öltözött, kacérabbnál kacérabban nézett a portásfiúkra, mindent elkövetett, hogy mindenki a lábai előtt heverjen. A legviccesebb jelenete az volt, mikor belépett a bálterembe, és mint a Hamupipőkében mindenki őt figyelte, férfiak és nők egyaránt és utat engedtek neki, amit ő el is várt, az aktuális Don Juant pedig azonnal kikosarazta. Nevetségesen bugyuta volt, és arcátlanul bárgyú, ahogy premier plánban rebegtette a szempilláit, bár tény és való, hogy gyönyörű volt az estélyi ruhája, szívesen felpróbáltam volna :).Velence képei azonban némileg enyhítették a filmből áradó együgyűséget. Imádtam, ahogy a csónakból a házba léptek, akár csak a gondolák ringatózását a vízen és a gyönyörű épületeket a Canal Grande mellett.