Sütemény

A társaság már itt volt, mire mi is megérkeztünk. Mindenki máshonnan jött és más időpontba indult, tehát egyszerre semmiképpen sem tudtunk volna ideérni, de ez nem is volt elvárás, sőt egy olyan „szigetre” érkeztünk, ahol semmilyen elvárás, megfelelési kényszer, alakoskodás nem kellett ahhoz, hogy elfogadják az embert. Legyünk természetesek, ha már a természetben vagyunk.

Hosszú utat tettünk meg, mire ideértünk. Nem tudom, miért kell ennyire messzire menni ahhoz, hogy az ember eltávolodjon a megszokásaitól, a mindennapi feladataitól, hogy elfelejtse a munkáját, az otthoni gondokat. De muszáj több száz kilométerre elutazni, hogy elhiggyük, a napi rutin ténylegesen a távolba vész, így tudjuk kiventilálni a fejünkből, a reflexeinkből. Talán azért, mert innen nincs lehetőség hazaszaladni, hogy a hirtelen felmerülő problémát a nyakunkba vegyük, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy senki más nem tudja megoldani, nélkülünk nem működik semmi úgy, ahogy kellene, pedig dehogynem! Lehet, még jobban is…

Én a kakukktojás voltam ebben a csapatban, minden szempontból. Az egyedüli nő, az egyetlen, aki nem szokott horgászni, az egyedüli, aki nem ismeri a társaság minden tagját, így a szokásaikat sem. Sosem feszélyezett az új közeg, sőt felkeltette a kíváncsiságomat, bár az ismeretlen dolgokat csak úgy szeretem, ha van rá időm felkészülni, de most volt. Bíztam magamban annyira, hogy bármilyen helyzetben feltalálom magam, nem esik nehezemre beilleszkedni, vagy ha nem tetszik a közeg, amibe kerültem, el tudok különülni, elmélyedni a belső világomban, amire annyira kevés időm jut. Megfigyelő típus vagyok, bár szeretem lecsapni a feldobott labdát, de azt is tudtam, hogy itt vendég vagyok, inkább attól féltem, hogy majd én feszélyezem a többieket.

Természetesen ezen a hosszú úton én vezettem az autót, amit örömmel vállaltam, hisz én voltam – ebben is - az egyetlen, aki nem szokott inni és tudtam, hogy ilyenkor a csapatnál a poháremelgetés megszokott. Az úton jókat beszélgettünk, nevetgéltünk, egyszer megálltunk kávézni, többször pisilni, hisz útitársaim bőven fogyasztottak. Több alkalommal elhangzott az „Isten, Isten”, a „fenékig” és hasonló felkiáltás, de nem estek túlzásba, akkor még csak szórakoztatóra itták magukat. Az autó teli volt horgászbottal, szákkal, etetőanyaggal, némi élelmiszerrel és rengeteg alkohollal. Én a laptopomat hoztam és a ruháimat, ami férfiszemmel túl soknak bizonyult a három napra.

Ökröstónira mentünk, egy horgásztóhoz egy picinyke faluba. Nagyon vártam, hogy kiszálljak az autóból, mert vágytam a kikapcsolódásra, arra készültem, hogy itt végre kipihenem magam, nem kell törődnöm semmivel, csak amivel én szeretnék, nincsenek teljesítésre váró feladatok, csak vagyok és azt csinálok, amit akarok. És ez be is jött.

Egy picike tó mellé érkeztünk, frissen nyírt füvön hajtottunk az emeletes faházig, ami pár méterre volt a víztől, közte borostyánnal futtatott terasz, sütögetőhely, kemence, párnázott padok, egyik oldalon lépcsőről, másik oldalon feljárón lehetett megközelíteni a tavat.

Mint mondtam, már mindenki a parton volt és egymás szavába vágva újságolták, hogy mennyi halat fogtak, folyton kapás van és kárászok, pontyok ugrálnak a szákba. Annyira szép és csöndes volt a hely, hogy nem győztem betelni vele. A Nap is kisütött, őszies melegséggel futott végig az arcomon, bár estére igencsak lehűlt a levegő így október elején, de akkor a sűrűn csillagzott ég feledtette a hideg fuvallatokat.

Minden nap futottam és írtam, mikor nem éltem társasági életet. Számomra ezt jelenti a kikapcsolódást. Közben gyönyörködtem a tájban, élveztem az egyre gyengülő napsugarakat, hallgattam a kifogyhatatlan történeteket, ettem a gasztronómiai csodákból és úgy döntöttem, hogy most én is sütök egy tortát. Legalábbis írott formában.

A társaság olyan volt, mint egy torta, melynek hozzávalóit különböző receptekből szedték össze, de a végeredmény egész finom lett. Ebben a süteményben volt marcipán, rumaroma, szódabikarbóna, mazsola, eper, mandula és a tetején hab.

Marcipán egy jól megtermett, nagypocakú jóindulat, mosolygós szemekkel, karcos, erőteljes, de nem hangos tónusú orgánummal. Ő volt a csöndes, a megtestesült nyugalom a társaságban, de azért szívesen beszélt, ha hagyták szóhoz jutni, vagy pedig már többet ivott a kelleténél. Mint minden marcipánnak, volt benne némi kesernyés utóíz is, ami az előítéleteiből és a tapasztalataiból táplálkozott. Ezt sűrű bocsánatkérésekkel igyekezett palástolni. Gyakorta összekacsintottunk, ha kicsit távolabb kerültünk egymástól, integettem neki és ő szélesre húzott szájjal visszaintegetett.

A süteménybe nagyon jól illett egy kis édes rumaroma is. Ő volt a társaság egyik mozgatórugója. Folyamatosan pörgött, mindig azt leste és kereste, hogy járhat az ember kedvében, miben segíthetne, mivel teheti jobbá az ittlétét, ami többnyire az étkezésre, ivászatra irányult, hisz itt kicsi volt a repertoárja. A beszéde is rendkívül gyors volt, akárcsak a gondolkodása, figyelt és azonnal kitalálta, mire lehet szüksége a másiknak, akárki is legyen az, mert nem csak irányomban volt előzékeny, hanem mindenkivel. Mindezt szívesen tette, nem esett nehezére, teli volt jobbnál jobb történetekkel, melyek megerősítették bennem, hogy mennyire odaadó és figyelmes akár a családjáról, akár a barátairól, akár a beosztottjáról van szó. Ha munkát keresnék, nála szeretnék dolgozni, szerintem minden ember ilyen főnökről álmodik.

Indián neve többször előkerült az adomázások közepette, aki az ő alkalmazottja volt, és akit elragadott az ital. Őt is magukkal szokták vinni egy-egy ilyen túrára, de most Rumaroma direkt megkérte, hogy maradjon otthon pihenni, mert mindenét fájlalta. Olyan hihetetlen dolgok történetek vele, melyeknek sajnálom, hogy nem lehettem részese. Volt egyszer, hogy nagyon berúgott, vagyis ez nem egyszer volt, hanem szinte mindig. Akkor is horgászni mentek és ő nem hozott sátorfedelet, amit a szellőzőre kell tenni, hogy ne essen be az eső. Talált egy műanyag zsákot, szétszakította és azt tette a lyukra. Kiderült, hogy az a zsák, amit picit elfújt a szél, Marcipán sátorzsákja volt. Természetesen Marcipán mindezt nevetve mesélte.

Akárcsak azt a történetet, mikor Indián sok szerencsétlenkedés után elesett a vízparton és nem bírt felállni. Mindezt azután tette, hogy a botjával átdobott Marcipán botjai fölött, melyek természetesen összegabalyodtak. Indiánt úgy kellett kihúzni a vízből, mert a lába már belelógott, az eső is eleredt, míg ő feküdt hanyatt és némi jajveszékelés után beletörődött sorsába, hogy esélye sincs szárazon maradni.

De Marcipánnal is történtek dolgok, mint például, mikor nem talált haza a víztől kicsit messzebb lévő szállásra. Időközben besötétedett és nem ismerte fel azt az utcát, amit egy ott álló kocsiról jegyzett meg, merthogy az autó időközben máshová állt. Elvesztette az egyetlen támpontot, amit balga mód kiválasztott. Fel-alá járkált a környéken, a szemétből felvett egy matracot, maga sem tudja miért, de azt ölelve baktatott oda-vissza, míg össze nem futott a többiekkel, akik hazafelé tartottak, így sikerült biztonságba kerülnie.

A süteménybe mindig kell egy kis szódabikarbóna is, de nagyon vigyázni kell az arányra, hogy ne legyen se túl sok, se túl kevés, mert akkor elveszíti funkcióját és nem teljesíti az elvárt kötelességét, hanem megböfögtet. Szódabikarbóna mindig kész volt, hogy keresztbe tegyen a másiknak, vagy félrevezesse, persze csak a poén kedvéért, azzal viszont nem törődve, hogy ez a másiknak lehet, hogy nem annyira vicces. Az volt a lényeg, hogy ő jót szórakozzon rajta. Hihetetlen önuralommal rendelkezett, póker arccal volt képes előadni a hihetetlen történeteket, melyeknek igazságtartalma hagyott némi kivetnivalót maga után, de azt már nem lehetett tudni, hogy ő ezzel mennyire van tisztában. Véleménye mellett akkor is kitartott, mikor már ő is tudta, hogy nincs igaza, de ezt képtelen volt beismerni. Mindezek mellett, a logikus gondolkodása és előrelátása nem maradhatott ki a társaságból.

Van a süteményünkben mazsola is, mégpedig nem akármilyen fajta! Tud nagyon édes lenni, félénkségét palástolva előzékeny és őszintén kedves mindenkihez. Kifelé rendkívül erősnek és magabiztosnak mutatja magát, de azért belülről inkább egy szeretetéhes kisgyerek. Remek mesélő és nagyon viccesen adja elő a történeteket, még akkor is talál benne poént, ha nincs is benne és rengeteg sztorit ismer. Nagyon figyel és kitalálja a ki sem mondott titkokat, pillanatok alatt összerakja a puzzle-t, ha kell saját maga rajzolja meg hozzá a hiányzó elemeket. Roppant mód kíváncsi, de az emberek szívesen osztják meg vele a gondolataikat, ha nem, akkor igyekszik a kérdéseivel kipuhatolni. Mazsola nem gondol a távoli jövőre, a mának él, ő egy Carpe diem fajta.

Gyümölcs sem hiányozhat a süteményből, mert tőle lesz üde és könnyen emészthető és ő adja meg az ízét, a jellegét az egész tortának. Ebben a tortában eper van, mely roppanósra érett, tűzpiros és mézédes. Eper az, aki kerüli a konfliktust, de ha mégis kialakul, akkor igyekszik elsimítani, de nem úgy, hogy ebből bárkinek is hátránya származzon. A környezete alakítja olyanná, amilyen az íze lesz, nagyon fontos, hogy megkapja a szeretettel teli tápanyagot, a melegséget, a napsütést, mert különben nem érik meg mosolygós pirosra, hanem fanyar lesz az íze vagy még rosszabb, íztelen. Vidámsága mindenkit magával ragad, mellette nem lehetsz rosszkedvű vagy bánatos, mindenre van egy jó ötlete, ha nincs, akkor pedig képes úgy elterelni a fájó gondolatokat, hogy szinte észre sem veszed és már vele nevetsz.

Kell egy kis mandula is ebbe a különleges süteménybe, hogy még eredetibb legyen. Nem volt benne sok, csak néhány szem, de éppen ezért még nagyobb feltűnést keltett a hozzávalók között. Mandula keményen tartotta magát, hisz tudta, hogy egyedül is megold bármit, amit szeretne. Keveset beszélt, főleg nagy társaságban, de négyszemközt megnyílt, levetette héját, de azért még így sem lett csupasz. Szívesen hallgatott vagy beszélt, attól függően, hogy mit kívánt a szituáció. Ha nem léptek az intim szférájába, akkor boldogan alakította közössé a történeteket, de ezért nem tett erőfeszítéseket.

Na és kell hab is a tortára, vagyis ez már fakultatív, csak külsőség, elhanyagolható, mert lehet, hogy tőle már túl émelyítő lesz. Tulajdonképpen nem tesz hozzá a süteményhez semmi fontosat, leginkább csak elfedi a lényeget, eltakarja a gyönyörű tortát, ami nélküle is kerek egész. De mivel van, rákenjük a tetejére. Hab csak önmagát szereti, nem nagyon érdekli a környezete, csak annyiban, hogy a környezete őt csodálja. Hangja mély és erőteljes, amit szeret is használni, pedig keveset mond. Nem esik nehezére megjátszani magát, se nem eltúlozni az érdemeit, nincs tekintettel a másikra, de nem rosszindulatból, hanem mert nem érdekli. Legjobban a tortadobálási játékot szereti, mikor szétloccsanhat valaki arcán, még akkor is, ha ezért megutálják.

A novella helyszíne és cselekménye kitalált történeten alapul, bár van némi valóságalapja. A képek illusztrációk, a történet szereplői elképzelt alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve lehet.

Életmódváltás Hokával

A futás mindig is a szívügyem volt, bár mostanában - főleg a hideg idő beköszöntével - hanyagolom ezt az edzést, viszont helyettesítem mással, hogy azért formában maradjak.

Volt egy éves kihagyásom is, mikor csonthártyagyulladás képződött a sípcsontomban, aminek semmi más gyógymódja nincs, mint a pihentetés. Az nem vált be, hogy hetekig nem erőltettem, de aztán már annyira hiányzott a mozgás, hogy nekiveselkedtem, és így minduntalan vissza-visszaestem, míg aztán tényleg leálltam a futással és kb egy évig nem mentem sehová.

Szerencsére ezután már nem köszönt vissza a fájdalom a lábszáramba, gyógyultnak tekintettem magam, viszont azért nem ugrottam a mély vízbe, szépen fokozatosan terheltem a lábam, míg el nem értem a 4-5 km-es távot. Ennél többet nem szeretnék a jövőben futni, mert úgy érzem, hogy a heti 30 km már sok lenne, ez a csökkentett táv pont elég arra, hogy formában tartsam és jól érezzem magam a bőrömben.

Ugyanis pihenés közben persze felszedtem pár kilót, nem sokat, de éppen annyit, hogy amikor újra kezdtem az edzést, hamar elfáradtam és az egyik térdem is jelezte, hogy túl van terhelve.

Kemény diétába kezdtem, vagyis tulajdonképpen nem, csak elkezdtem odafigyelni, nem csak arra, hogy mit, hanem hogy mennyit.

Letöltöttem egy kalóriaszámláló alkalmazást, amiből kiderült, hogy brutális mennyiségű zsírt viszek be a szervezetembe egy-egy nap. Hiába zsíroztam magam extra szűz oliva olajjal és létfontosságú vitaminokat tartalmazó napraforgó maggal, a megengedett zsírt többszörösen túl léptem, amiből következik, hogy esélyem sem volt, hogy a mérleg kevesebbet mutasson.

Így odafigyelve átvette az étrendemet a kiegyensúlyozott mennyiség a zsír, a szénhidrát és a fehérje területén. Utóbbit mértéktelenül lehet fogyasztani, így beépült a az étrendembe a zsírszegény túró, a sok hal - bár itt vigyázni kell a zsírral -, a gyümölcsöcsök, bár a lényeg tényleg az, hogy semmiből se együnk túl sokat.

Pár hét után már jelentkeztek az első megerősítő méredzkedések, melyek arra ösztönöztek, hogy folytassam. Természetesen volt, hogy átléptem minden határt, és elvesztettem a kontrollt, de ilyenkor olyan lelkiismeretfurdalásom támadt, hogy másnap még többet edzettem, így kompenzálva a kilengést.

Az éhségérzet egyébként gyorsan elillant, a gyomrom hozzászokott a rendszeres mennyiséghez, ha nasizni támadt kedvem, akkor például mazsolát ettem, vagy túrót, attól függően, hogy édeset, vagy sósat kívántam, mert ezek hamar jóllakottság érzetét keltették. És persze ittam sokat, minimum két liter folyadékot naponta, ami szintén segített a telítettség érzetében.

A program egyik nagy előnye, hogy amikor beállítod a kitűzött célt, akkor ő kiszámolja, hogy a fogyás ne legyen drasztikus, nem engedi, hogy azonnal sokat fogyj, hanem szép fokozatosan, apránként visz a cél felé. Így tulajdonképpen nem voltam soha annyira éhes, hogy felfaljak két heti mennyiséget egy óra alatt.

Közben az időjárás is kezdett sportolásra alkalmassá válni, megenyhült, egyre többet mentem futni, így muszáj volt beszereznem egy új Hoka cipőt. Az előzőt már 2014-ben vettem, kezdte elveszíteni a rugalmasságát, bár még így is messzemenően stabil volt terepen. Az új pedig egyszerűen gyönyörű és annyira rugalmas, hogy alig érzem, mikor a talajhoz ér a talpam. Többmindent változtattak a kivitelezésben, parányit másképp kell benne futni, mint az előzőben, néhány izmot jobban éreztem a vádlimban az első edzés után, de alapjában ugyanazt a biztonságot nyújtja, amikor felhúzom, mint az előző.

Az edzésen annyit változtattam, hogy többnyire biciklizéssel kombinálom, mert Nannerlnek nem elég az 5 kilométeres kocogás, így még hozzátoldok 8 kilométert két keréken, ezzel már ő is ki van békülve, rohanhat mint az őrült mellettem. Persze most télen felszedett egy kis tartalékot, úgyhogy gyorsan kifárad, de azért amikor indulunk, nem kíméli magát, sem engem, annyira boldog az együtt töltött idő lehetőségének.

Fél-félmaraton

Mint azt a rendszeres  blogolvasóim tudják, kedvenc sportom a futás. Nem akarok túlságosan belemenni eme sport filozófiájába, a lélekre és testre ható kedvező élettani és pszichés hatásaira, hisz annyit írtam már róla, sőt egy internetes oldalon meg is jelent egy posztom, akit érdekel, olvassa el.

Most arról szeretnék egy-két mondatban kitérni, hogy miért jelentkeztem én, mint megrögzött magányos futó, aki nem szívesen cseréli a terepet betonra, egy versenyre, ahol legalább négyszázan voltunk.

Az első, amiért a verseny mellett tettem le a voksomat, hogy nem kellett elutaznom a helyszínre, hiszen Szegeden rendezték meg. A másik ok, hogy egyre többször ötlött fel bennem, hogy próbára kéne már tennem magam egy hosszabb távon, mégpedig a félmaraton 21 km-es szakaszán.

Többen biztattak, hogy meg tudom csinálni, hisz már igencsak régóta futok, és ez csak a duplája lesz annak, amit képes vagyok könnyedén teljesíteni. Kocogás közben egyre többet gondoltam a versenyre, egyre inkább el tudtam magam képzelni, ahogy átszakítom a célszalagot, persze ahhoz elsőnek kellett volna befutnom, de ez csak egy kósza gondolat volt a részemről, hisz már annak örültem volna, ha nem leszek utolsó.

Elkezdtem komolyan készülni a feladatra. Remek edzésterveket lehet találni már a neten és egyéb helyeken, akár ismerőstől, akár letölthető programok által. Hozzá is láttam a kivitelezéshez még a nyár végén. Arra viszont nem gondoltam, hogy igencsak megerőltető, hogy majdnem minden nap neki kell indulni, ha nem is mindig hosszútávot, de így is nagy szervezést igényelt, hogy végre tudjam hajtani a megadott feladatokat.

Viszont volt egy nagy segítségem, aki elvárta, hogy nap nap után belebújjak a futócipőmbe, ő pedig nem más, mint Nannerl, a nemrég családtaggá lett német juhászkutyus. Ő aztán nagyon tudott biztatni, hogy ne adjam fel. Egy hosszabb távnál "csak a kedvéért" álltam meg, gondoltam nagyon elfáradhatott, kell egy kis pihi. Ahogy leálltunk, rám nézett, a száját is becsukta, hogy lássam ő ugyan nem liheg, majd utunkat folytatva, követ vett a fogai közé, amit tíz méterenként elejtett, hogy még inkább szórakoztassa magát az unalmas terepen.

Mivel kihalt környéken futottunk, csak ritkán kellett figyelnem rá, vagy parancsolnom neki, hogy viselkedjen, többnyire ott bóklászott mellettem, vagy fel-felbuktatott, ha már unta a monotonságot.

Egy 24 hetes edzéstervet néztem ki magamnak, de csak fele annyi időm volt a kivitelezésre, ezért többször átugrottam edzésnapokat, volt hogy heteket is. Már ez sem volt szerencsés, de egy darabig nagyon jól haladtam a programmal. És amikor lefutottam a 13, majd 16 km-es távot, utóbbit szakadó esőben, betonon, azt hittem, hogy most már senki és semmi sem állíthat meg.

Az egyetlen problémát én magam jelentettem saját magam számára. A testem részben felkészült a feladatra, de a lelkemnek kellett volna még egy kis idő. A versenyleírásban az szerepelt, hogy akit lehagy a 7 km/h-val tekerő biciklis, az kiesik a versenyből. Ettől nagyon rettegtem, bár az eredményeim messze meghaladták ezt a sebességét, soha sem mentem 9 alá, mégis, mint egy mumus vagy demoklész kardja, ott lebegett a fejem felett ez a lehetőség, mely magával vonja a kudarcot és egyre kevésbé tudtam kiverni a fejemből.

Elérkezett a nagy nap! Három távot írtak ki: a félmaratont, 10,5 km és volt még egy 2024 méteres. Anti és Tami utóbbiba neveztek be, de inkább csak azért, hogy engem tudjanak biztatni, ott legyenek mellettem, ha nem is végig.

Feltettem a rajtszámomat, üdvözöltem néhány ismerőst, majd egy kis bemelegítés után elindultunk. Anti futott mellettem egy darabon, Tami pedig elém, mikor megkerültük a ligetet. A versenytársak nagy lendülettel iramodtak neki a távnak, de én is egész elöl foglaltam helyet. Viszont megtartani nem tudtam. A betonon kocogva úgy éreztem, alig haladok, olyan lassú vagyok, persze tudtam, hogy ez nem igaz, de sajnos folyamatosan előztek meg az emberek, egyre inkább elvesztettem a józan ítélőképességemet.

Az útvonalat nagyon jól kitalálták, de nem lehetett elkerülni, hogy Szeged mind a két hídját ne érintsük. Mikor másodjára szaladtam fel az emelkedőn, a jobb térdem elkezdett hasogatni. Mire átértem rajta, már eldöntöttem, hogy nem futok tovább, feladom és csak a rövidebb távot futom le.

Antiék vártak a célban, ahol a félmaratonisták jobbra, a tíz kilométeresek balra futhattak.

Csodálkoztak, hogy balra futottam és egy padnál letáboroztam. Hiába biztattak, én csak pityeregtem. Kis pihenés után legszívesebben újra folytattam volna, főleg, hogy még tíz perc után is folyamatosan jöttek a versenyzők. Ezek szerint egyáltalán nem voltam lemaradva, a mérőm szerint 9,9 k/h-ás tempót tartottam, viszont akkor már nem kezdtem neki újra.

Hazamentünk, letusoltam, majd pedig visszamentünk, hogy megtapsoljuk azokat, akik helyezést értek el és még egy tombolát is nyertünk.

A kudarc után még nem futamodok meg teljesen, adok magamnak még egy esélyt, csak egy melegebb időpontban. Megpróbálok addig alaposabban felkészülni, de legelőször is a fejemből kiverni a negatív gondolatokat.

Color futás

A tegnapi napon még egy fontos szín került napirendre a napnyugta előtt kicsivel, csakhogy a naplemente színe is bekerüljön a kavalkádba. Tami jelentkezett a Color futás nevezetű programra. Nem én ajánlottam neki, mert nem is tudtam róla, hanem a barátai mondták, hogy ők mennek, menjen ő is.

Tamit kimondottan nem vonzza a futás, csak a hecc kedvéért és a haverok unszolására vett részt rajta, de lelkesen ment jegyet vásárolni már elővételben, hogy olcsóbb legyen. Én mondtam, hogy nekem ne vegyen, mert a 3 km-es táv engem nem vonz és maga a színezés sem.

A meglepetés akkor ért, mikor a helyszínre érkeztünk. A bejáratnál szóltam, hogy nekem nem kell jegy, én nem futok, csak bekísérem a gyerekemet. Erre közölték, hogy az nem úgy van. Ha nincs jegy, akkor be sem mehetek. Ezzel nagyon megleptek. A tegnapi napom nagy részét a Color futás honlapjának böngészése tette ki – milyen ártalmas vagy nem ártalmas porokat szórnak a nebulók fejére, arcába, szemébe, szájába, néhány kommentben értesültem arról is, hogy ez a futás nem egyenlő a Color Run-nal, sem a Színes futással, ez egy „új”, „egyedi” Color futás nevű kezdeményezés (sic!) -, de arról egy szó sem esett, hogy aki nem fut, be sem mehet.

Nem akartam túl sokáig hepciáskodni, hát kifizettem a már emelt jegyárat, legyen ez a tanulópénz.

Aztán végighallgattam a motiváló szövegelést a színpadon, megnéztem, sőt néha még csatlakoztam is a „sztárvendégek” bemelegítő gyakorlataihoz, és rá kellett döbbennem, ahogy ujjaimmal malmozva ugrabugráltam, hogy nagyon kinőttem már ebből. Ezzel tudatosult is bennem, hogy hát nem is ezért vagyok itt, hogy én jól érezzem magam, hanem a lányom kedvéért, úgyhogy csak annyit kell tennem, hogy vigyázok rá, míg elbohóckodik, ökörködik a barátaival.

Így már könnyebben kitartottam a visszaszámlálásig, melyet egy mély orgánumú pasi üvöltött a megafonba, mert elfelejtette bekapcsolni. Az útvonalat ismertem, így megkerestem a legalkalmasabb helyet, ahol bevártam a lányomat, aki még kérte, hogy locsoljam le vízzel, mert akkor jobban ragad rá a por, a kék, ami még hátravolt.

A félreinformálást leszámítva egész vicces lett volna a dolog, főleg, hogy az én lányomat is rá tudták venni egy kis futásra, mert mozogni bárhogy, bármikor csak jó lehet, és az is tetszett, hogy a legelső sem lett győztes!
A lányom pedig mostantól kívülről is színes egyéniség lett!

Túl a körtöltésen, két keréken – Megyünk a pályahíd alá!

A szombati napunk nagyon színesre sikeredett. Mondhatnám, hogy a színes egyéniségekkel így van ez nap mint nap, de nem szeretnék beképzeltnek tűnni, mivel nem is vagyok az, de az objektivitáshoz hozzátartozik, hogy nélkülünk biztos nem lett volna ennyire kolorisztikus ez a nap.

Persze mi sem lettünk volna azok, ha nem vesznek körül bennünket a biztos pontok, vagyis a szervezők, akik újabb fantasztikus túrát eszeltek ki számunkra.

A szegedieknek nem újdonság a Sárga nevezetű üdülőtelep, ahol gólyalábakon állnak a hol szedett-vedett, hol gyönyörűen megépített, kicsempézett oldalú, vagy bádoggal bevont, de egy építész számára mindenképpen fricskának tűnő házak változatos kavalkádja. Mindez köszönhető a Tiszának, aki képes évente kibuggyanni a medréből, hogy az előző évben gyönyörűen rendbe hozott teraszt pillanatok alatt leamortizálja. Ezért sokan már úgy vannak vele, hogy nem is érdemes kiflancolni, jó lesz oda valami annak látszó is, melyről rövid időn belül lehull a lepel és tényleg annak látszik, mint ami.

A sikátorszerű, zegzugos utcácskák között megtalálható Szeged híres étterme is, nem is egy. Egyikük falán olvasható le a pontos adat, mikor a Tisza úgy döntött, hogy ráijeszt a lakosokra. Történt mindez 1970-ben és 2006-ban.

A Sárga nem csak a Tiszáról híres, hanem arról is, hogy rengeteg macska lakja. Van aki kóbor, van aki nem, és ha kiönt a víz, az összes cica az egyik étterem nádfedelére telepszik, lévén ott a környék legmagasabb pontja, és várják a ladikon közlekedő lakosokat, hogy ételhez juttassák őket. Végül is étteremben vannak, vagy mi a szösz, ha nem is a megszokott módon.

Ottjártunkor volt szerencsénk találkozni a Sárga legkülönlegesebb cicájával, kinek egyik hátsó lába valamilyen balesetből kifolyólag (nagyon lapos volt) sínbe került, de ez nem gátolta meg abban, hogy pillanatok alatt fel ne rohanjon a közelben lévő vastag fa törzsére.

A Sárga után egy nevezetes hajóroncsot tekintettünk meg. A hajdanán jobb időket megélt híres, hírhedt Szőke Tisza kultúr- és diszkóhajó, már csak egy roncs, egy váz, semmi sem emlékeztet régi mivoltára, pedig fantasztikus élettörténete volt.

A túra végcélja az autópálya-híd alja volt, de addig még sikerült találkoznunk pár csacsival is. Épp jött etetni őket egy mókus, hozott nekik tököt és almát, és néven szólította egyiküket, ebből mindjárt arra a következtetésre jutottam, hogy nem először teszi azt, amit tesz. Matyi – mert így hívták a névenszólítottat -, azonnal felrohant a meredélyen, nyomában még négy csacsival, kivételt csak egy képezett, ki szemmel láthatóan állapotos volt, ő szép komótosan, kerülőúton érkezett meg a helyszínre. Volt közöttük pirók-szamár is. Aki nem ismeri ezt a fajtát, nem is fogja, mert mi találtuk ki. Onnan az ötlet, hogy bundája nagyon hasonlított a pirók-egér szőrzetére, ami pedig már tényleg létezik, vagyis egy sötét csík húzódik a hátán végig.

Tulajdonképpen itt nem a szamarat akartuk megnézni, hanem a tiszai kompot, melyről túravezetőnk kiselőadást is tartott, a fenti bekezdésben látható, mennyit jegyeztem meg belőle.

Az algyői olajmezők közepette tekeregtünk tovább, de nem olajkútnál, hanem egy pozitív kútnál horgonyoztunk le kis időre. Számomra minden kút pozitív, hisz kellemesen hűs mivoltával gyengéden oltja szomjamat, de aztán megtudtam, hogy nem ettől pozitív, hanem mert anélkül jön fel a földből, hogy bármi módon erre kényszerítenék.

Míg a többiek ittak, addig én futottam, mert amióta felmentünk a töltésre, másra sem vágytam jobban, mint arra, hogy talpammal érintsem a talaját, mely puha volt, de nem saras, egyenletes és hívogató. Sajnos senki sem vállalkozott arra, hogy a biciklimet utánam hozza, így nem volt lehetőségem menet közben futni is, de a tíz perces pihenőt már aktívan kihasználtam…

Eztán már tényleg elértük a végcélt, ahol megebédeltünk, beszélgettünk, csodáltuk a látványos, falra festett graffitiket, kihallgattuk a szemben horgászókat, hiszen a víz rendkívül jól vezeti a hangot, fényképezkedtünk és meditatív jelleggel Tami egy tornyot is épített az erre alkalmas kövekből.

Visszafelé már nem a töltésen, hanem az autópálya melletti szervizúton tekertünk, ahol csupán egy birkanyájjal találkoztunk, kik ijedtükben rossz irányba kezdtek futni, vagyis előttünk, keresztbe, és ahol Anti színes kalapját lengetve integetett a kamionosoknak, kik azonnal vissza is dudáltak neki, vagyis nem tudni kinek, mert én pont akkor és ott cseréltem le a pólóm egy pántosra, teljesen véletlenül.

A végállomás természetesen a tápai falu végi kurta korcsma volt, ahol még néhány kutya színesítette az állati repertoárt, és az árnyék józanította ki kábult fáradtságunkat.

A túra 36,5 kilométerre sikeredett.

A Hoka oka

Egy futócipő maximum 1000 km-ig hordható. Persze függ ez attól is, hogy milyen talajon futunk, és milyen súlyosak vagyunk. Én általában terepen futok, bár ha beköszönt az esős évszak, akkor ez egyre ritkábban fordul elő. Átlagban havi 90 km-t futkosok, ami azt jelent, hogy egy évben 1080-at, tehát évente új cipőre lenne szükségem.

Az utóbbi években Nike Pegazus cipőt viseltem, két párat is elhasználtam belőlük. Akkor még nem igazán figyeltem, hogy mikor jár le az ideje egy cipőnek, úgy gondoltam, hogy érezni fogom. Így is lett. Az elsőnek kilyukadt az egyik talpa, de csak olyan pici mértékben, hogy észre sem lehetett venni, viszont nedves környezetben állandóan vizes lett a lábam és ez nem volt kellemes.
A második Pegazusnál viszont eltűnt belőle a rugalmasság. Kezdetben még vezetni sem tudtam benne, annyira magas volt a talpa, a végén már minden egyes rázkódást megéreztem és a betonon való futás egyre jobban megviselte a térdemet.
Az ideje már rég lejárt, úgyhogy úgy döntöttem, befektetek egy igazán jó, profikat is megszégyenítő cipőbe. Egyre többet gondolok már a maratoni táv lefutására is, nálam minden így kezdődik, hogy sokáig csak gondolok rá, aztán ha úgy érzem, akkor belevágok. Talán ez a cipő segíteni fog ebben, bár az biztos, hogy még nem az idén.

Kinéztem a Hoka típusú futócipőt. Igencsak borsos árral rendelkezik, de nem akartam garasoskodni, inkább spóroltam, hogy megvehessem. Igen ám, de nem is olyan egyszerű beszerezni! Van Szegeden egy Nyúlcipőbolt nevű üzlet. Gondoltam, ha máshol nem is, ott kapok. Rászántam egy szombatomat, hogy egyáltalán megkeressem, vittem a régi cipőmet is, hogy a hozzáértők segítsenek a megfelelő típus kiválasztásában. Aztán kiderült, hogy rosszkor mentem, a bolt zárva. A nyitvatartási idő ugyan azt feltételezte, hogy nem kéne lakatnak lennie az ajtón, de akkor sem jutottam be a rácsokon. Se egy telefonszám, se egy „rögtön jövök” tábla nem volt sehol. Csalódottan hazamentem.
A neten megnéztem a bolt honlapját. Felhívtam őket, de nem vették fel. Ekkor írtam egy hosszú, csalódottságomnak hangot adó levelet. Még aznap jött válasz, melyben elnézést kértek. Természetesen nem akartam haragot tartani, cipőt szerettem volna, így folytattam a levelezést. Kiderült, hogy a szegedi boltban nincs Hoka cipő, csak a pestiben. Kértem, hogy mondja meg, milyen listából választhatok és küldjék le Szegedre, hogy felpróbálhassam. Ez a levelezés szombati napon zajlott. Az utolsó levelemre a válasz csütörtökön érkezett meg. Hiába volt pozitív a levél tartalma, bár csak egy típust tudott felajánlani az üzletvezető, nem vártam ennyi időt.

Kedden megrendeltem a Nomádsporttól a számomra legszebb és legmegfelelőbb cipőt! Csak azért ódzkodtam a neten való rendeléstől, hogy nem lesz jó a méret, hisz a 25 cm-es talpamra választhattam a 249 mm-es és a 253 mm-es között, vajon jól döntök-e? Utóbbit választottam és pénteken meg is érkezett.

A One One Bondi 3 típust vettem meg, pontosan illik a lábamra, hihetetlenül kényelmes és csodaszép! Direkt olyat választottam, amit betonon és terepen egyaránt tudok használni, és most megyek el az első próbafutásomra mindkét talajon tesztelve.

Támadás!

Nem igazán szeretem, ha futás közben bármi is utamat állja, eltereli a figyelmemet, mert ebben az időpontban van csak alkalmam magammal foglalkozni, magamra figyelni, arra gondolni, amire csak szeretnék, álmodozni vagy problémát megoldani, jó zenéket hallgatni vagy a madárcsicsergést.

Szerencsés alkalom ez arra is, hogy fejben megírjak akár egy posztot, vagy egy levelet, valahogy ilyenkor jutnak eszembe a legjobb gondolatok, lévén, hogy az agyam pár kilométer után már lemegy alfába, mégis éber vagyok, egyre több endorfin termelődik, akárha csokit falnék, mégsem hízom.

Ennyi ömlengés után bárki kitalálhatta, hogy szeretek futni! Nem esik nehezemre, hogy kitartsak kilométereken keresztül, egyszerűen beépült a mindennapi életembe, el sem tudnám képzelni, hogy ne fussak.

Kevés kivételtől eltekintve a töltésen szoktam ezt a sportot űzni, ahol erre alkalmas terepet alakítottak ki, vagyis nincs kibetonozva, km kövek vannak az út mellett, nincsenek mély barázdák a talajon, hogy a bokám épségét veszélyeztetnék. A füvet időnként kaszálják, főleg akkor, ha már nagyon csiklandozza a vádlimat és csak néha jár arra autó, saját felelősségére, mert ha utolér, biztos lehet benne, hogy engem ugyan nem kerül ki.

Én ugyanis középen futok. Egyébként nem, de ilyenkor mindig. Merthogy arra nem mehetne autó, a gátőr is biciklivel járja be a környéket, én pedig jogot formálok arra, hogy a tiszta levegőmet ne rontsa el sem a kipufogógáz, sem a jármű után felkavarodó por. Ilyenkor csúnyán szoktak rám nézni, csúnyákat is szoktak mondani, de én hátat fordítok nekik, felhangosítom a zenét a fülemben, hogy még csak véletlenül se.

Hát igen, tábla tiltja az autók járását, de mi van a méhekkel? Most ez izgat a legjobban, ugyanis minap rám támadt egy kisebb raj. Nem mondom, hogy a nyugodt futásom egyenletes maradt. Azt sem, hogy nem vert ki azonnal a víz. Szerencsés alkatom van abból a szempontból, hogy a stressz először talpraesetté tesz, nem fagyaszt le, csak mikor elmúlt a veszély, akkor esem kétségbe.

Az történt, hogy derűsen futkároztam a megszokott tempómban. Egy tábla figyelmeztetett, hogy „Vigyázat, méhek”. Ezt már többször elolvastam és mindig elgondolkodtam, hogy mégis hogyan vigyázzak? Mit kell tenni, ha a közelben méhek vannak. Arra a megoldásra jutottam, hogy csak egy kiút lehet, nem szabad arra menni. Egyéb vigyázás nem nagyon jutott az eszembe, de mivel már többször kocogtam arra és semmi bántódásom sem esett, hát nyargaltam tovább gondtalan.

Egyszer csak a hajamra esett valami. Pillanatok alatt átfutott az agyamon, hogy a fák elég messze vannak, a szél sem fúj, levél, termés, ilyesmi nem nagyon lehet, akkor ez egy méhecske lesz. Még meg is sajnáltam egy pillanatra, hogy most mit élhet át, majd óvatosan kiszedtem a hajamból és hirtelen feldobtam a magasba, mielőtt beleharap az ujjamba. Büszke voltam magamra, hogy ilyen higgadtan letudtam ezt a dolgot és futottam tovább.

Pár lépés után viszont zümmögésre lettem figyelmes. Ismét a másodperc tizedrésze alatt átfutott az agyamon, hogy ezt a zümmögést valószínűleg nem madarak adják ki, akik néha elszállnak a fejem felett, ahogy az is biztos, hogy igencsak hangos, ha már a fülhallgató muzsikája ellenére is kiválóan hallom. És ha már hangos, akkor minden esély megvan rá, hogy nem csak egy kóbor rovartól származik (szoktam így agyalgatni, mint egy csekélyértelmű medvebocs).

Hátranéztem, és azonnal Micimackó bőrében éreztem magam! Nem akarok hülyeséget mondani, mert nem volt időm megszámolni őket, de közel hatvan méh igyekezett a nyomomba érni, gondolom nem azért, hogy versenyezzünk, és a győztes viheti a mézet! Úgy mértem fel, hogy elég jó eséllyel hamarosan le is hagyhatnának, már ha ez volna a céljuk.

Talán meghallották a hajamba gabalyodott méh sikolyát, és társuk segítségére siettek? Vagy látták milyen gorombán dobom el a pajtásukat és ettől felbőszültek? Nem tudom, de mikor felfogtam, hogy mi készül kialakulni, úgy megugrottam, mint egy macska, aki verebet akar fogni. Gyorsan megsejtettem viszont, hogy akármilyen jó futó is lennék, képtelenség, hogy lehagyjam őket. Az volt a mázlim, hogy - a hőségre és a kihalt tájra tekintettel, hisz ott voltam, ahol már csak a méh jár - már korábban levetettem a pólómat és a nadrágom korcába tűztem. Most gyorsan kikaptam onnan és miközben iszkoltam, mint egy riadt vadló, a fejem felett csapkodtam a pólómmal, akárcsak lasszó lenne a kezemben. Úgy száz méter után kezdtem lassítani, mert már nem is bírtam volna az iramot, és mert úgy véltem, sikerült megszabadulnom tőlük.

Óvatosan hátranéztem és megnyugodtam, hogy elmúlt a veszély. Visszafelé már a töltés aljában futottam, ami kissé bokatörő, de nem mertem volna újra keresztülgázolni a méhfelhőn, bár fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit gondolnak ezek az okos rovarok, hogy alulmaradtak. Lehet, hogy várnak, hátha visszamegyek, lehet, hogy csak ennyi volt a céljuk, hogy elzavarjanak, mindenesetre nem akartam megkérdezni tőlük.

Egész úton azon gondolkodtam, hogy a töltésen számtalan futó, de sokszor biciklis gyerekek próbálnak kikapcsolódni, a várostól megszabadulva a természetben feltöltődni. Szabad ilyen veszélynek kitenni őket? Vagy az a hibás, aki arra megy, hisz van kint tábla, hogy "Vigyázz", de hogy kell vigyázni?

Erre még nem jöttem rá.

Másnap visszamentem a helyszínre, hogy készítsek néhány fotót illusztrációként, de meglepetésemre eltűnt a tábla, eltűntek a méhek is. Két hatalmas farkaskutya hűsölt a kaptárok helyén, úgyhogy megállás nélkül továbbmentem, mielőtt velük is összetűzésbe kerülök.