A tündér

Mielőtt elmentünk volna moziba, a kinézett film szereplőinek egy korábbi alkotásából néztünk meg egy jelenetet. Ez győzött meg minket arról, hogy látnunk kell az újabb filmjüket, ha már az előzőről lemaradtunk.
Nagyon meglepődtem, mikor a filmszínházba érve kiderült, hogy erre a filmre csak mi ketten váltottunk jegyet. Tulajdonképpen nem bizonytalanodtam el a döntésünket illetően, sőt! Örömmel vettem tudomásul, hogy a mozigépész akkor indítja el a képsorokat, mikor mi kényelembe helyezzük magunkat a nézőtéren.

Ahogy elkezdődött a film, azonnal kitört belőlem a nevetés és talán abba sem maradt volna, ha nagyobb rajongója lennék a burleszk műfajának, de nem. Szerencsére csak párszor éreztem magam kínosan, de akkor mérhetetlenül fájdalmasan érintettek az ismétlődő gagek. Ilyenkor mindig azt kérdeztem magamtól, hogy gyengeelméjűnek néznek, aki csak úgy képes megérteni a csapos rövidlátását, ha két percen belül ötvenszer megy neki a falnak? Mentségükre legyen mondva, hogy nem sűrűn kapartam emiatt a fotel karfáját, annál többször vigyorogtam viszont a pantomimba illő jelenetek briliáns megjelenítésén, de az rövid úton kiderült, hogy ez a film nem az intellektuális humorával hódít, hanem inkább a bohóctréfáival.

Maga a film abszurditása annyira meghökkenti az embert, hogy el is felejti: a mai világban nem szokás már meglepődni semmin. Nyilván tudjuk, hogy nem egy mesefilmre ültünk be, úgyhogy a néző kellőképpen összezavarodik, mikor megjelenik Fiona Gordon és az mondja: "Fiona vagyok. Tündér. Van három kívánságod!" Fiona egyáltalán nem úgy néz ki, ahogy azt a tündérektől elvárhatnánk. Nincs mit szépíteni a dolgon, e mesebeli lényekről nem egy csúnya, rőt hajú, irgalmatlanul szeplős, mezítlábas nő jut eszünkbe, mégis elhisszük neki. Nem úgy Dom (Dominique Abel), aki éjszakai szállodaportásként már igencsak meglepő alakokkal találkozott, ezért kurtán csak annyit kérdez Fionától, hogy talán egy szobát akar-e?

Ezek a képsorok indítják el azt az abszurd cselekményfolyamot, melynek hullámaiból sokszor bizarr (pl. mikor Fiona teherbe esik), sokszor morbid (a gyereket a kocsi csomagtartóján felejtik), mégis van benne valami elegancia, finomság, főleg ahogy a főszereplők mozognak, táncolnak, például a víz alatt, mint két kiváló pantomim-előadó.

Fiona megjelenésével Dom kilép a monoton, lagymatag sétálásból és futásnak ered. Fut a szerelméért, a gyermekéért, fut a rendőrök elől és a harmadik kívánsága elől is.
Ezt a filmet ugyanazért lehet szeretni, mint nem szeretni. A sziporkázó párbeszédek hiányáért, a szereplők esetlen megjelenéséért,  Fiona szeplőiért, a ráérős, nyugodt rohanásért, amikor tudjuk, hogy az üldözők úgy sem érhetnek utol, hisz ők is egy helyben futnak.

Sokszor keressük egy film mondanivalóját, hogy tulajdonképpen mit is akar üzenni nekünk, már ha akar egyáltalán. Ez a kérdés csak sokkal később fogalmazódott meg bennem, valahogy fel sem merült, talán mert nem volt hiányérzetem. A tündér c. film látszólag nem akar tőlünk semmi különöset, csak azt, hogy jól érezzük magunkat, de azért mégis kapunk valamit. Az egyszerűségbe vetett örömöt, a nem túlbonyolított élet boldogságát, a váratlan pillanatok sorsszerűségének elfogadását, az örök szerelembe vetett hitet és hogy ne vegyük magunkat olyan halálosan komolyan (mert az már nevetséges).

Nyugodtan hátradőlhetünk, vagy dőlhetünk a nevetéstől másfél órán keresztül, mert mi vagyunk a vásznon, az átlagemberek - minden hibáinkkal és erényeinkkel együtt -, akiket be akar darálni a nagyvilági gépezet.
Ne hagyjuk! Legalább 93 percig ne!!!

A szerelem művészete

--> -->

Furcsa dolog a szerelem és az egyik legfelemelőbb érzés a világon. Megmagyarázhatatlan, kifürkészhetetlen, ellentmondásos… és még sorolhatnánk. Biztos, hogy sok köze van az érzés kialakulásában a kémiának, akár csak a pillanatnyi lelkiállapotnak, a korábbi tapasztalatoknak, vagy a temperamentumnak és így tovább. A szerelmet nem lehet megmagyarázni, sem leírni, csupán csak körülírni. A szerelmet érezni kell!

A szerelem művészete nem keverendő össze Ovidius művével, bár némi hasonlóságot mutat a könyv és Emmanuel Mouret, francia rendező filmje. Míg Ovidius műve egy szerelmi tankönyvnek felel meg, ahol tanácsokat osztogat férfiaknak és nőknek, hogyan lehet a szerelmet felkelteni, megszerezni és megtartani, addig a könnyed francia film inkább a nyitott kapcsolatokat fürkészi, mint például, hogy létezhet-e szerelem nélkül szex és fordítva. Mindezt olyan gondolatokkal – idézetekkel – fűszerezve, melyek sokszor elgondolkodtatják a nézőt. Nagyon érdekes kívülállóként látni mások gyötrelmeit vagy boldogságát, kicsit beleélni magunkat a szereplők lelkiállapotába, motivációiba, netán azonosulunk velük.

Érdekes párhuzam villan fel már a film elején, mikor a szerelmet, mint színeket mutatja be a rendező. Valakinek kék, van akinek rózsaszín vagy lila, lehet sárga és fűzöld is. Megható, mikor a zeneszerző keresi saját dallamának párját, mely kiegészíthetné őt. Én is vágytam arra, hogy végre beteljesüljön, szorítottam, izgultam érte és talán ez volt az egyetlen, mely nem nyerte el tetszésemet, amiért nem találta meg, viszont általa kezdődött el az a zenei vonal, mely végigkísérte a filmet és amely szerintem önmagában is megállta volna a helyét. Gyönyörű zongorafutamok egészítették ki a film mondanivalóját, a háttérből sokszor előtérbe kerülve.

Először azt hittem, hogy csak rövid jeleneteket látunk, pillanatnyi bepillantásokat különböző párok ilyen-olyan kapcsolataiba, de aztán ezek a párok visszatértek és megérthettük mozgatórugóikat, érzéseiket, vágyaikat.

A sokszereplős filmben sajnos a neveket nem bírtam megjegyezni, de szemem előtt van a fiatal pár, akik már nagyon régóta együtt vannak és a kihűlni látszó kapcsolatukat próbálják felélénkíteni egy harmadikkal, de aztán kiderül, hogy nincs fontosabb számukra egymásnál és ezért a legkínzóbb áldozatot is képesek vállalni.

Akár csak az idősödő házaspár esetében, akiknél viszont a hölgy csak arra vár, hogy engedélyt kapjon a férjétől a félrelépésre és akkor már nem is lesz számára olyan vonzó.

Aztán itt van a szingli barátnő, aki arról álmodik, hogy a barátnője felajánlja a pasiját, és mikor ez a valóságban is megtörténik, megrémül és belemegy egy olyan kapcsolatba, ahol titokban tarthatja kilétét. Persze a vakrandira fény derül, és milyen jó is ez így.

Vagy a szomszédok furcsa „kombinés” találkozása, ahol a nő még nem lábalt ki előző kapcsolatából, de nagyon szeretne, az idősödő férfi pedig már nagyon vágyik egy új társra, mert fél, hogy kifut az időből. Hihetetlen szópárbajok, félreértethető mondatok, és ki nem mondott vágyak kerülnek felszínre, de a türelem meghozza gyümölcsét.

Pazar a szereposztás, bár számomra ismeretlenek, de a színészek esetlensége vagy határozottsága, vágyaik és álmaik megformálása nagyon élővé teszik magát a történetet, a nézőnek szinte az az érzése, hogy épp a szomszédot kukkolja.

Mindenki a boldogságot keresi, élete párját és jó látni, hogy a félreértéseken és egyet nem értéseken felül tudnak emelkedni szerelmük és boldogságuk érdekében.

„Abban a pillanatban, amikor szerelmes lesz az ember, zene csendül a fülében, mindenkinek másféle muzsikaszó…”

Az író-rendező tulajdonképpen érzelmeink hangszerén játszik és nem amatőr módon.