Dívák

Nagyon nehéz írnom erről a filmről, mert sokszor félelemmel töltött el a látvány, hiszen nekem is van egy pont ilyen idős lányom, akinek a problémáiról, örömeiről azt gondoltam, hogy mindent tudok, és hogy ezek a felmerülő gondok csak a mi családunkban fordulhatnak elő, rendkívül egyediek és megismételhetetlenek és most kiderül, hogy tulajdonképpen, ha más is a háttér, valahol rá lehet húzni egy sémát erre a generációra. És ez egyáltalán nem az ő hibájuk.

A filmen hasonló élethelyzetek köszöntek vissza, mint nálunk otthon, csak most három lányból láttam viszont ezeket a részleteket a gondolkodásmódról, a felmerülő kétségekről, az indokolatlan dühről és az indokolt felháborodásról, a kétségbeesésről, a félelmekről és a felhőtlen boldogságról, a küzdelmekről, a bennük vívódó megválaszolandó kérdésekről és a számukra sokszor értelmetlen felnőtt gondolkodásmódról.

Számomra nem volt dokumentumfilm jellegű az alkotás, mert a rendező rendkívül eredetien oldotta meg, hogy kérdezzen is meg ne is, ettől gördülékeny lett és nem zavaró és erőltetett. Az elején érezhető volt némi feszengés, de aztán, mikor a lányok kezébe adta a kamerát, hogy készítsenek felvételeket arról, amiről akarnak, akkor, amikor ők akarnak, valahogy megváltozott a hangulata a filmnek. Kezdetben ők is feszengtek, fogalmuk sem volt, miről beszéljenek, aztán valahogy egyre nyíltabbá, őszintébbé és egyre mélyebbé váltak ezek a bejelentkezések és olyan dolgok derültek ki az életükből, az őket foglalkoztató kérdésekről, melyekre az ember nem is gondolna, mert lehetetlen kitalálni azt a sok traumát, csalódást, azt a sok gyötrelmet, amit már fiatal életük során átéltek.

Három különböző karakterű, habitusú lány életébe kaptunk bepillantást. Már minden iskolából eltanácsolták őket, jelenleg az érettségi előtt állnak és egy alternatív iskolába járnak. Díváknak nevezik magukat, de ők is röhögnek ezen, mert ez csak a látszat. Szani, Tina és Emese.

Szani a hangadó, ő az, aki gondolkodás nélkül kimondja a véleményét, amit nem is bán meg, még ha sűrűn is van fűszerezve oda nem illő szavakkal. Egyedül él, egy karaoke-bárban dolgozik, hogy el tudja tartani magát, szinte mindig fáradt, de a smink ezen is segít, akárcsak a hangulatán, hogy jobban érezze magát és eltakarja a mások által nem látott bőrhibákat.

Tina csonka családban nőtt fel, amiről senki sem beszélt, csak egyszerűen megtörtént. Drogfüggő lett, de aztán lejött a szerről és nagy lendülettel vetette bele magát, hogy elérje céljait. Mert neki konkrét céljai vannak, ez lendíti előre az élet forgatagában, a küzdelem! Jógaoktató szeretne lenni és főleg gyerekekkel foglalkozni, és ettől senki sem tudja eltántorítani. Jelenleg egy moziban dolgozik, hogy ne terhelje a családi kasszát.

Emese művészlélek, igencsak befelé-forduló, depresszióra hajlamos attitűddel, grafikus múlttal jelenleg fizikából akar érettségizni, de nehezen megy a koncentrálás, mert nem bír aludni. Szedhetné az antidepresszánst, de nem akarja. Tudatosan nem. Az apukája nagyon bízik benne, hogy a lánya bármit elér, amit csak akar, de ez a bizalom nem hogy ösztönözné, inkább feszélyezi és kétségbe ejti, hogy nem képes az elvárásnak megfelelni.

A külsőségek, melyeket magukra aggatnak a lányok, mint smink, műköröm, színes haj, nem arra hivatottak, hogy ne lássuk meg őket, hanem hogy ne azt lássuk, amik valójában. Ne derüljön ki első ránézésre, hogy mi van mögötte.

A Z generáció egy nagyon ambivalens korosztály, teli megválaszolatlan kérdéssel, sokszor tanácstalansággal, néha túlzott elbizakodottsággal. Az egyik biszex, a másik leszbi, az egyiknek van célja, a másiknak semmi. Az egyik depressziós, a másiknak öngyilkos lett az anyja, egyiknek ép a családja, akit támogatnak, a másik rengeteget dolgozik, hogy meg tudjon élni. Az egyik visszahúzódó, a másik hangos, az egyik rengeteget iszik, a másik elítéli a drogot, a harmadik röhög az egészen.

Viszont mindegyikük önmagát adja. Van véleményük a körülöttük lévő világról, benne önmagukról, nincsenek előítéleteik, de felettébb kritikusak, sokszor komolyak, elgondolkodnak magukról vagy a körülöttük lévő dolgokról, és mindennél jobban fáj nekik az igazságtalanság. Nem igazán találják fel magukat ebben a világban, mint külső szemlélő nézik a körülöttük lévő valóságot, benne saját magukat. Ami viszont mindegyikükben egyforma, hogy ki vannak éhezve a szeretetre!

A film végén bennem felmerültek még kérdések, melyeket szívesen feltettem volna, mert anya vagyok, egy aggódó szülő, aki meg akarja menteni a gyermekét ezektől a gyötrelmektől és kínlódásoktól. De ezt a filmet nem én rendeztem, hanem egy fiatal srác, Kőrösi Máté, akiben természetesen nem merültek fel anyai gondolatok és talán jobb is így, hogy nem válaszoltak meg minden kérdést.

Ez a film engem abban erősített meg, hogy beszélgetni kell a gyerekeinkkel. Nem szabad rájuk hagyni, ha nem akarnak, erőszakosabbnak kell lenni, ha látjuk, hogy valami nem stimmel, de nem szabad agresszívnek sem lenni, mert akkor befordulnak és hagyni kell, hogy ők akarjanak megnyílni! Hogy ez lehetetlen? Hogy kivitelezhetetlen? Hogy egy mondaton belül ellent mondok saját magamnak? Így van. Ezért is rohadt nehéz. Van is recept meg nincs is megoldás, csak küzdelem…

A fotók a trafo.hu honlapjáról származnak.

Made in Hungária

A 8. évfolyam mérföldkő egy gyermek életében. Ilyenkor nagyon sok változáson megy keresztül mind külsőleg, mind belsőleg. Nem tudja, hogy kicsoda és mi a keresnivalója ebben a világban, ahová szeretne tartozni, de fogalma sincs, miként tegye. Napról napra változik, keresi önmagát, lázad és nem ért egyet senkivel, a kamaszodás teljesen kimeríti, nem képes koncentrálni vagy kellőképpen teljesíteni és ettől rosszul érzi magát, befelé fordul, a külsőségekre helyezi a hangsúlyt, vagy vállat rándít és úgy tesz, mint akit egyáltalán nem érdekel semmi, csak a haverok.

Mindeközben a környezete is változik, a helye is a világban és a megszokott egyszerre idegenné válik. Lezárul egy korszak, elérkezik a ballagás ideje, hogy felvételizni kell más iskolákba, de még a Waldorf-gimnáziumba is, ahol adott volna a továbbjutás, de egy olyan megmérettetésre is sor kerül, amit drámának nevezünk.

A helyzet korántsem olyan drámai, mint neve jelzi. A gyerekek azért hozzá vannak szokva a szerepléshez, hisz minden évben elő kell rukkolniuk valamivel, de ekkor egy nagyobb lélegzetvételű, komolyabb eseményre kerül sor. Egy színdarabra, amire rengeteget készülnek, több hónapon keresztül, kezdetben csak a szabadidőben, az utolsó hónapban viszont már napi szinten, akár az órák helyett is. Ebben az esetben kb. 300 órát vett igénybe mind a szereptanulás, a koreográfia elsajátítása vagy a jelmezek megalkotása.

A 8. osztály idén a Made in Hungária című zenés darabot adta elő. Ez az osztály hozzá van szokva a nehézségekhez, a váratlan helyzetekhez. Többször adódott már olyan dolog az iskolai életükben, amitől a Waldorf-pedagógia inkább óvja és kíméli a gyereket, nekik viszont keresztül kellett menniük rajta, de talán ennek is köszönhető, hogy hihetetlen problémamegoldó képességgel rendelkeznek. Igyekeztek is mindent önállóan megoldani, de legalábbis vétójogukkal élni, ha pedig nem sikerült, biztosak lehettek benne, hogy ott van mellettük Manyi néni, az osztálytanító, hogy kihúzza őket a csávából vagy egy új utat mutasson, természetesen a szülők segítségével, ha erre adódott igény.

A nehézségek a külső szervezésben is megjelentek, mint a színhely megválasztása, a technikai előkészületek, a zenekar véglegesítése – mivel az élőzene evidens volt – vagy a jelmezek megválasztása, kivitelezése. Mondanom sem kell, hogy utóbbi nem a fiúk életében okozott többször fennakadást, de végül a lányoknak is sikerült közös nevezőre jutniuk. A piros pöttyös szoknyát, a hozzá tartozó tüllel ők varrták meg, akárcsak a fiúk a nyakkendőjüket.

És akkor még itt van, hogy az összes akaratot és utasítást be kell(ene) tartatni egy 14 éves kamasszal, aki már a nézésében is többet pimasz, mint nem, aki percenként képes megsértődni egy-egy apróságon, visszabeszélni, ha úgy érzi, neki van igaza és fölöttébb felháborodni, ha nem tetszik neki valami, akár jogosan, akár nem.

És hogy mi lett a végeredmény? A pódiumra egy olyan összeszokott, egymásra figyelő és egymást segítő társaság érkezett, akik nem elég, hogy nagy nyilvánosság előtt fesztelenül mozognak a színpadon, de még élvezik is! A lányoknak fülig ért a szájuk, ha énekeltek, ha táncoltak, a fiúk lazák voltak, ahogy egy rockzenészhez illik és szemtelenek, ahogy a természetükből adódik. A táncok koreográfiája illett az egyéniségükhöz és a darabhoz, néha kihívó volt és erotikus, néha játékos és visszafogott. Pont olyan volt a paletta, amilyen egy ilyen korú gyerekben nap, mint nap lejátszódik: színes és izgalmas, fájdalmas és szívet melengető, vicces és groteszk.

A főbb szerepek telitalálatok voltak. A néző észre sem vette, hogy Miki csak a próbák felétől volt képes részt venni a csapatmunkában, mivel sokáig mankóval járt. Az sem látszott, hogy az egyik fiúnak éppen gyomorrontása volt, az egyik lánynak görcsölt a hasa, egy másik fiú pedig tegnap balesetet szenvedett, nehezére esett a beszéd is.

A „mellékszereplőket” sem nevezném mellékesnek, hiszen a legtöbb humor tőlük származott! A ritkán látott társbérlő színpadra lépése önmagában nevetést generált, akárcsak Bigali elvtárs parádés alakítása. Némileg kevesebb volt az osztálylétszám, mint a szereplőgárda, ezért néhányan akár három szerepben is „tetszelegtek”, kiválóan oldva meg ezt a nehéz feladatot is.

A Made in Hungária filmbeli változatától a színdarab több helyen eltért, ami szerintem előnyére vált, hiszen itt fiatalabbak adták elő, az ő jellemükre formálva. A forgatókönyvből számos dolog ki lett húzva, meg lett „szelídítve” illetve át lett koreografálva, csak azért, hogy waldorf-kompatibilis legyen, ne sértse a közízlést, mindezt anélkül, hogy azért az alapvető konfliktus se sérüljön és építkezni tudjon a végkifejletig.

Bár a gyerekek nem értették mindig, hogy mit, miért csinálnak és miért úgy reagálnak, hisz ez a nemzedék nem érezheti át azt a korszakot, amikor nem volt szabad eltérni a megszokottól, hogy mindenért engedélyt kellett kérni, és többnyire elutasításban részesültek, mégis sikerült beleérezniük és kifejezniük a főbb mondanivalót. A lázadás – a kamaszos lázadás – azért érződött a játékukon, nem voltak kínos szünetek, megakadások, a színhely-változtatások is elég gyorsan peregtek, nem volt szükség túl sok díszletre, a gyerekek uralták a színpadot, vonzották a tekintetet. Amatőrök voltak, de profi amatőrök, akik élvezik, amit csinálnak és elvarázsolják a nézőt, aki azon veszi észre magát, hogy csak tapsol és éljenez, és nem hiszi el, hogy elrepült másfél óra!

Két előadás is lezajlott, egymás után, amitől kicsit féltem, hogy a másodiknál már túl fáradtak lesznek, ehelyett parányit még jobban sikerült, mint az első és ugyanolyan lelkesedéssel vitték végig, sőt még néhány cenzúrázott gondolat is bekerült a jelenetekbe, csak hogy igazi legyen a show-törés!

Meglepetésünkre a szülőket is felcipelték a színpadra, hogy együtt „csavarjuk fel a szőnyeget”, és persze a megérdemelt tortát is elfogyasztották, ki így, ki úgy J.

Tamara

Legutóbb egy angol vígjátékot néztünk meg a moziban. Az alaptörténet elolvasása után nem volt kétség, hogy látnunk kell, a film címe ezt még inkább megerősítette, hiszen kedvenc nevemet tartalmazta: Tamara Drewe.
A történet tömören a következő. Van egy kisváros, Ewedown, ahová előszeretettel látogatnak el különböző korosztályú és nemű írópalánták, nagy reményekkel a szívükben, hogy bestsellerre kerülhetnek, hiszen az egyik farm direkt úgy rendezkedett be, hogy kiszolgálja a bohém, rigolyáktól nem mentes művészeket. Csendes, nyugodt környezet, ahol csak a tehenek bőgése zavarhatja meg némileg a koncentrációt, szemet gyönyörködtető lankás domboldalak, és a főnökasszony, aki mindig időben szolgálja fel a teát, az uzsonnát, mindig megfelelő szavakkal illeti a kétségbeesett, vagy önbizalomtól túlfűtött vendégeket. Könnyű neki – mondják rosszindulatúan -, hiszen férje A Híres Író, aki szintén ott szüli meg sikeresebbnél sikeresebb krimijeit, sokszor felesége útmutatásai alapján, persze ezt a könyvnapokon és különböző fórumokon nem reklámozza.A tikkadt állóvizet azonban felzavarja egy ici-pici sortban megjelenő vonzó és titokzatos nő. Ő Tamara Drewe (Gemma Arterton), aki szülőfalujába tért vissza azzal a nem titkolt szándékkal, hogy rendbe hozatja, majd pedig értékesíti a régi szülői házat. A London nagyvárosához szokott nő immár sikeres újságíró, akire alig ismernek rá, mivel nem átallott plasztikai sebészhez fordulni, hogy végre megszabaduljon a gyermekkorát végigkísérő csúfolódás és gúnyolódás okától. Néhány kép erejéig felelevenedik az akkori énje, személyisége és kokettálása a falu férfijeivel. Most már viszont nincs szüksége a különböző trükkökre, hogy kivívja a férfiak elismerő pillantását, elég csak rájuk néznie, elsétálnia mellettük. Magabiztossága zavarba hozza az ellenkező nemet, akik ugyan nemet akarnak mondani, csak nincs erejük hozzá.Nicholas (Roger Allam), az öntelt, önimádó híres író is kikosarazta annak idején, de most le sem bírja venni a szemét a fiatal lányról, aki nagyon élvezi ezt a pálfordulást. Nem úgy a feleség, aki előtt a férj már többször gyanúba keveredett, nem is alaptalanul, de kevesebbszer bizonyosodott be, viszont éppen elégszer ahhoz, hogy Beth (Tamsin Greig) ne tudjon többé bízni benne, kiábránduljon házastársából, akiért feláldozta egész életét. Ez nem megy olyan egyszerűen, még az utolsó után is elhiszi, hogy ez volt az utolsó, de ebben - viszonzásként a sok jóért -, segít neki az egyik vendég, Glen (Bill Camp), aki Thomas Hardy szemüvegén keresztül nézi a világot.
Ez a történet egyik oldala, tényleg nagyon leegyszerűsítve, mert olyan apró rezdülések színesítik a történéseket, egy tekintet, egy mozdulat vagy egy szó, hogy az ember először észre sem veszi milyen jelentőséggel bír, csak érzi, hogy ez valamiért fontos volt.A másik oldalon pedig két unatkozó tinédzser áll, akik a kamaszkor legrosszabb szakaszában járnak. Amikor nem számít semmi más, csak hogy nekik jó legyen, amikor a bosszú édesebb a méznél és amikor a gyermeki fantázia találkozik a felnőttes érzésekkel. Mindenről megvan a saját véleményük, amiről természetesen azt gondolják, hogy az egyetlen és az igazi kinyilatkoztatás. Őrülten rajongnak az egyik zenekar dobosáért, Benért (Dominic Cooper), aki pont az ő városukban lép fel. Pénzt ugyan nem kapnak a szülőktől, hogy el tudjanak menni a koncertre, amiért az anyjuk a legádázabb boszorka az egész világon, az őrök könyörtelenül elzavarják őket a kerítéstől, de még nincs minden veszve. A koncert után meglátják a rocksztár autóját, ahogy leparkol Tamara Drewe háza előtt. A gyermeki fantázia beindul, megkezdődik a leskelődés, a tervek szövögetése. Szépen kisakkozzák, hogy mi történhet a házban, hogy számukra ez milyen előnyökkel járhat és miképpen tudnának Ben közelébe férkőzni.Az egyik kislány, Casey (Charlotte Christine) kezd ugyan besokallni az állandó intrikától, na meg azt is tudja, hogy kettőjükre biztos nem figyelne fel a srác, talán nem is volt ez a rajongás a részéről olyan őszinte, csak sodródott az eseményekkel barátnője kedvéért, úgyhogy gond nélkül le is mond a jutalomról. A másik kislány, Jody (Jessica Barden) viszont nem riad vissza sem betöréstől, sem hazudozástól, csak a szent cél lebeg a szeme előtt, hogy egyszer őt karolja át, őt csókolja meg az eszménykép. Az egyáltalán nem érdekli, hogy az általa küldött e-mailek mekkora galibákat okoznak az érintettek világában, ahogy az sem, hogy mikor végre megtörténik a nagy találkozás, egyáltalán nem úgy zajlik, mint ahogy azt elképzelte.A film tulajdonképpen egy évet ölel át, tavasztól tavaszig, és ezek az évszakváltások adnak egy ritmust a jeleneteknek. Az angol humor egészen elképesztő atmoszférát teremt, a kliséktől mentes, irodalmi utalásokkal teli, eredeti poénvilága nagy hatással van a nézőre, akárcsak az, hogy a filmben tulajdonképpen a főszereplők mellékszereplők és a mellékszereplők a főszereplők. Nagyon sok mindenről írhattam volna még, például a helyi bikáról, Andy-ről (Luke Evans), aki csak kisbika, hiszen csak egy nő van a faluban, akinek szüksége lehet rá. Nem írtam a tehenekről, akik viszont sokan vannak és veszélyesek is tudnak lenni és Ben kutyájáról, aki pedig imádja kergetni őket. Az írópalántákról sem írtam, akiknek megvan a saját kis történetük, szokásaik és indulataik. És nem írtam a válogatott káromkodásokról sem, melyek viszont a legviccesebb jelenetek közé tartoztak, bár azt nem tudtam eldönteni, hogy tényleg jelen voltak a filmben, vagy csak a fordító fricskája volt, de ajánlom mindenkinek, hogy ha nagyon mérges, a jól bevált indulatszó helyett, használja inkább a masszapasztát vagy a basszalikomot…, ja, és nézze meg a filmet.