Zátonyra futottunk

Másnap délelőtt megint városnézés volt a program, amit nem lehet megunni. Úgy gondolnánk, hogy már jártunk minden utcában, láttunk minden házat, de aztán előbukkan egy ismeretlen környék, találunk egy érdekes kutat, vagy épületet, esetleg parkot, netán fagyizót vagy éttermet.

   

Délután visszamentünk a temetőbe. 14:00-kor nyitott, mi egy órával később érkeztünk, de szerencsére, mert a portás bácsi még utánunk érkezett pár perccel. Nincs kőbe vésve semmi, csak a sírfeliratok.

Sajnos sikertelen volt az újabb látogatásunk is, emberünk nem talált semmit, amivel el tudtunk volna indulni, vagy legalábbis továbbmenni ezen az úton. Hálánk jeléül vittünk neki egy csokit, amit el sem akart fogadni, de aztán mondta, hogy odaadja az unokájának és már mutatta is a telefonján a kissrác fényképét, átszellemült arccal.

            

Szerettem volna eljutni egy könyvesboltba, hogy valami igazán olasz irodalommal térjek haza, de hiába kérdezősködtünk, hiába kerestük a google-ban, egyszerűen nem találtunk egyet sem.

Végül eljutottunk egy címre, ahol vasrács volt a bolt elé húzva. A mellette lévő fodrászüzletből Gigi elmondta, hogy pedig nyitva kéne lennie a könyvboltnak, nem tudja, mi történt a tulajjal. Sétáltunk tovább ezen az utcán és csak sikerült egyet fellelni, egy igazán jóillatút. A szépirodalom helyett egy szakácskönyvet vettem magamnak, hátha a többiek is pozitívan részesülnek az olvasmányomból.

Estére már gondolatban a hazautat tervezgettük, úgyhogy írtam Giuseppének, hogy hányra jöjjön értünk, mert megígérte, hogy kivisz minket az állomásra kocsival.

Cimitero

Reggel lefutottam a partra, hogy ne csak sétáljak Molfettában. Pihenésképpen megszemléltem a halpiacot, ami közvetlenül a zöldségpiac mellett volt, de már ez a számomra korai időpont is későinek bizonyult, az árusok szedelőzködtek, bennem sem láttak potenciális vásárlót, pedig imádom a tengeri halakat, a folyami a nyomába sem érhet.

A tengerig nem volt probléma eljutni, a lábam tudta, hogy merre menjen. Na de visszafelé már bonyolódott a dolog. Nehezebb is volt a futás felfelé, sokszor keveredtem ismeretlen sikátorokba, többször akkorák voltak a lépcsők, hogy térdemelésben bírtam rájuk felszökkenni, de szerencse, hogy a telefon nálam volt, a segítségével ráleltem a helyes irányra.

Mikor hazaértem, Tami éppen átszaladt a boltba, ami csak egy saroknyira volt. Szinte be sem csukta az ajtót maga mögött, olyan vihar kerekedett hirtelen, hogy csak néztük mi lesz ebből. Pillanatok alatt besötétedett, az égből jégeső hullott, a szél kavarta a szeméttel dúsított faleveleket. Mi pedig vártuk a lányunkat, aki egy szál rövid ujjú pólóban még a nyárban indult el és késő őszben kellett hazajönnie. Végül Anti megszánta és utánaszaladt két ernyővel, mert tudta, hogy nem fog elindulni friss péksüteménnyel a kezében.

Míg megreggeliztünk, újból nyár lett és mire elindultunk, már a tócsák is felszáradtak. Külön váltak útjaink, Tami a kávézóba ment, mi a temetőbe. Most korábban érkeztünk, és egy kedves öregúr fogadott minket felettébb kíváncsian. Miközben előadtuk, hogy honnan jöttünk és miért, vaskos temetői könyveket húzott elő a századelőről, és lapozgattuk. Sajnos nem találtunk egyetlen ismerős nevet sem, viszont közben megtudtuk, hogy a Contessi név inkább Bariban használatos, Molfettában nem. Bariban viszont legalább 4 cimitero van, oda kevés lesz pár nap. Mondta, hogy utánanéz máshol is, hátha ki tud deríteni valamit, holnap menjünk vissza.

Elmentünk a lányomhoz, aki még mindig a telefonját nyomogatta, miközben megkóstolta az összes felkínált ételt, úgyhogy én már nem is akartam enni, csak a számlát kiegyenlíteni.

Kirándulás

Torre Mileto egy nagyon érdekes szigetnyúlvány, aminek az egyik oldalán a tenger, a másik oldalán egy tó van. Nevéből kiindulva található rajta egy torony is, de sajnos felmenni nem lehetett. A kemping mellett egy élelmiszerbolt, egy bár és egy étterem volt csupán. A bárban lehetett fagyizni és kávézni, amit mi meg is tettünk, de csak egyszer, ugyanis förtelmes volt mindkettő. Nagy valószínűséggel a konkurencia hiánya okozta ezt a minőségromlást, ami a borzalomig süllyedt, úgyhogy soha többet nem fogyasztottunk ott készült élelmiszert, csak dobozos vagy üveges terméket vásároltunk. Viszont többször jött egy bácsika, utánfutós kocsival, amiről bio zöldséget és gyümölcsöt kínált. Tőle már szívesen vásároltunk.

Pár napot csak pihenéssel töltöttünk, és a környező falvakba kirándulgattunk, mint Foce Varano – ahol az egyik legfinomabb polipot ettem, sütve, nem rágósan és tulajdonképpen a szemem előtt készült el, sőt a halászt is láttam, aki a reggeli fogással együtt hozta -, vagy Gargano Blue. A tengerpart mindenütt gyönyörű volt, tiszta és kék. Egyszer megálltunk egy ösvénynél és szaladtunk a tengerig, mert égette a talpunkat a forró homok. Egy gyönyörű partszakasznál kötöttünk ki, ahol csak azért nem maradtunk tovább, mert épp egy csókolózó párt zavartunk volna meg a jelenlétünkkel.

Aztán egy nagyobb lélegzetvétel következett, Molfetta. Itt nem titkolt célunk volt, hogy megtaláljuk az őseimet. Miután körbejártuk a várost, bementünk a temetőbe és az volt a baj, hogy túl sok őst találtam, nem igazán tudtam eldönteni, melyikük lehet az enyém. A neve biztos, Mauro Altomare, de annyi ilyen családnév létezik Molfettában, hogy erre egy egész nyaralást szánni kell, hogy talán közelebb jussak a megoldáshoz, úgyhogy elterveztük, hogy a következő projekt majd ez lesz.

Viszont körbejártuk az egész várost, ami nem túl nagy, de annál gyönyörűbb. Az óvárosban elbeszélgettünk egy hölggyel, aki odáig volt Tamara szépségétől. Mesélt egy kicsit a városról, a lakókról, a felújításokról és érdeklődve hallgatta az őseim történetét.

Láttunk egy esküvőt is, amit már az étterem teraszáról fotóztam. Épp a pálmafa alá terelgette a családot a fényképész, hogy készítsen egy közös fotót, mikor egy nő elkezdett felém integetni és kiabálni, hogy Angela, vieni! Nem értettem, kinek mondja, hisz én nem vagyok Angela, körbenéztem, de mellettem nem állt senki. Eztán, odaszaladt hozzá a másik oldalról valaki, gondolom Angela, hogy nyugodjon meg, ő ott van. Engem viszont kirázott a hideg, ugyanis a dédmamámat, aki itt született Molfettában, Angelának hívták.

Antiékat viszont a menyasszonyi kocsi nyűgözte le, hiszen olyan, mint amivel jöttünk, csak egy jóval korábbi - és szebb - kiadás.