Szappanbuborék

Életem egyik legfontosabb pillanata a reggeli kávézás. Hétközben már a munkahelyem konyhájában végzem el ezt a szertartást, ami hozzá tartozik. Felteszem a vizet forrni, addig elszaladok a hatalmas üveg kávéért, útközben letekerem a tetejét és beleszimatolok, nem, inkább belefúrom az orrom az üvegbe és akkorát lélegzem, amekkorát csak bírok…

Bemegyek a mosdóba... jé, valaki bejött utánam, de miért ilyen rémült az arca, mit lát rajtam, nincs semmi, csinosan felöltöztem, mint szoktam, még esélyem sem volt se összekoszolni, se leenni magam. Kiabál valakinek, de nem hagy itt, mert aggódik, látom az arcán, pedig szerintem nincs semmi különös.

Rángatózik a kezem, nagy ügy, másnak is volt már ilyen, biztos, bár nem örülök, hogy most velem történik ez, fura, nem is mozgatom, de magától ugrik, de a lábam is, össze fogok esni, de egy erős kar megtart, keményen fog a hónom alatt és már nincs semmi baj…

Cselló hangot hallok, mély, öblös hosszan kitartott vonókezelés, megnyugtató és kellemes dallam, szerintem mosolygok, mert ez így jó, bár még hallom, hogy valaki telefonál, segítséget kér, pedig nem kell, de ezt már nem tudom vagy nem akarom kimondani.

Viharfellegek kerülnek fölém és elhalkul a zene, egyre távolodik a basszus és elkezd dörögni az ég, de aztán a kedvesem szól: „itt vagyok, ne félj”. Nem félek, eddig sem féltem, csak kényelmetlenül éreztem magam, mert nem értettem, hogy mi történik körülöttem. Egyedül voltam.

De aztán Ő elmegy, nem látom sehol. Hiányzik, vele biztonságban vagyok, de idegen arcokat látok és pánikot… majd megszúr a gyűrűm, ahogy elfordul, és hozzáér a kisujjam oldalához és belémhasít. Anyától kaptam és egy évig azt hittem, hogy elkallódott, véletlen lecsúszott az ujjamról, mikor begyújtottam a kazánba és odaveszett. Kihamuztam, átnéztem tüzetesen, de nem találtam rá. Szomorú voltam, de nem annyira, mert anyától kaptam egy másik gyűrűt is, amit pedig direkt kidobtam, mert gonosz volt hozzám, mindig megkarmolt és mikor az arcomat hasította végig, akkor elégeltem meg és megszabadultam tőle. Abba a vízbe dobtam, ami mellett gyerekkoromban sétáltunk és anyukám azon gondolkodott, hogy velem vagy nélkülem ugorjon-e bele.

Ez a gyűrű viszont most erőt ad, lehet, hogy azóta már megbocsátott nekem és nem haragszik rám, hogy annyi gondot okoztam neki és nem tudtam megmenteni, mert nem kért segítséget.

Kisütött a Nap, már elmúlt a vihar, azt játszom, hogy belenézek a fénybe és összeszűkül a pupillám, majd hirtelen lesütöm a szemem, és újra kitágul… érdekes látom, ahogy összeszűkül, és nem vakít el a napsugár, bírom a kihívást.

Erős vagyok, de hogy kerültem ide? Ezek szerint gyors is vagyok, hisz a nevem is azt jelenti. Mindegy, ha ilyen könnyen ideértem, akkor vissza is tudok majd menni, de most inkább körülnézek, mert az erdő eső után kicsit ugyan nedves és hideg, de barátságos, csendes.

Hajtogatom az ágakat, de néha arcon csap, picit fáj, de nem nagyon, ilyenkor feljajdulok, de nem hallja senki, hisz egyedül vagyok.

Miért vagyok itt egyedül? Hol vagy Szerelmem? Itt kéne lenned, Te biztos állatokat is látnál, de nekem egyre jobban átvizesedik a ruhám és most már nagyon fázom… majd csak találok valami menedéket, a filmekben mindig van valami lehetőség a kijutásra… igen arra… egy tisztás, és süt a Nap, nagyon melegen, most már csak meg kell állnom és egyenletesen lélegezni és akkor visszatérek oda, ahonnan elindultam…

A Szent Megbotránkoztatás

Alejandro Jodorowsky teljesen ismeretlen volt előttem, idáig. Most lehetőségem volt megnézni A szent hegy című alkotását. Akik ismerik a rendezőt, óva intettek, hogy ezzel a filmmel kezdjek nála, de ez volt porondon, nem válogathattam.

Már az első öt percben éreztem, hogy mitől is féltettek a barátaim, vagy azok, akik egy kicsit is ismernek engem. Valójában elég nehéz kibillenteni a komfortzónámból, de azért a film felénél már úgy éreztem, hogy én mindent láttam, engem már nem lehet meglepni semmivel. Hát de!

A mondanivaló is nehezen kristályosodott ki, sőt előbb azt hittem, hogy nincs is, de ez nem igaz. Ha eltekintünk a meghökkentő képsoroktól, előbukkan mind a vallási, mind a filozófiai sík, az emberi személyiségtípusokról nem is beszélve. Egyszerre jelenik meg a múlt, a jelen és a jövő. A jelen társadalom torz és eltúlzott, de ezzel is kiemelt jelentőségű képe valamint az ezotéria fontossága és talán egyetlen kiútja az ember pusztulása ellen. A cél eléréséhez az embereknek csupaszra kell vetkőzniük és nem csak a ruhájuktól kell megválni, hanem a vagyonuktól és az emlékeiktől is, csak így érhető el a cél.

A szent hegy anyagi fedezete John Lennontól származik, aki a Vakond című film megtekintése után utasította a Beatles menedzserét, hogy azonnal utaljon Jodorowskynak egy milliót. A film első vetítése után az újságírók megkérdezték Jodorowskytól, hogy esetleg él-e bármilyen tudatmódosító szerrel? „Az LSD én vagyok” – felelte a rendező.

A film látványvilága hol gusztustalanul alpári, gyomorforgatóan undorító, hol pedig színpompás geometriai alakzatok kompozíciója. Megsemmisít mindent, ami kommersz, a rendező mindenkibe belerúg egy kicsit, vagy nagyot, a hatalomba, az egyházba, a katonaságba, de a legnagyobb pofont mégis a néző kapja.

Először azt hittem szöveg sem lesz, bár túl sokat szerintem nem tett hozzá a történethez, a képi világ mindent egyértelműen kifejezett, de azért jó volt, hogy néha megszólaltak, ettől kicsit emberibbé vált a film.

Hogy egy kicsit „szimpatikusabbá” tegyem ezt a műalkotást, néhány jelenetet megemlítenék, ami vagy elriasztja vagy vonzóvá teszi ezt a „remekművet”.

Mindenképp kiemelendő képkocka, mikor Jézus lemászik a keresztről és elszív egy jointot. Azt hiszem itt még reménykedtem, hogy ez egy vígjáték lesz, de aztán jöttek az óriási békák, jelmezben. Ezt a jelenetet ma már nem lehetne leforgatni az állatvédők jóváhagyásával. Hogy kicsit mélyebbre menjünk a fertőben, szívesen elevenítem fel azt a képsort, mikor a legújabb találmány, az önműködő orgazmusmérő szerkezet kerül bemutatásra és azon sem lepődtem meg, mikor egy vak és süket férfi az alapján hozta meg a döntését, hogy felesége múmiájának éppen száraz vagy nedves-e a puncija. Kit zavar, hogy egy víziló tusol a szökőkútban, vagy hogy az alkimista aranyrögöt melléktermékből készít, de nem csak úgy sejtetve, utalva rá, hanem konkrétan megmutatva.

Egy univerzális kérdés megválaszolása az egész film lényege, vagyis az örök élet, a halhatatlanság elérése. Hát ezt nem adták ingyen! Az út odáig nagyon rögös volt és a fentebb említett jeleneteket az újabb agyszülemények sorban elhomályosították. De nem a hegy a lényeg, hanem az odáig vezető út! A rendező sorra túllépi a határokat, nem veszi figyelembe az emberek érzékenységét, empátiáját, egyáltalán nem érdekli, hogy mennyire szürreális és bizarr egy-egy képkocka, próbára teszi a nézőt, hogy döntse le maga körül a korlátokat, engedje szabadjára a fantáziáját és ne botránkozzon meg minden csip-csup dolgon, sőt röhögjön az egészen.

Hála Istennek a legszebb jelenet is elérkezik: az utolsó képkocka! Nem (csak) azért ez a legfelemelőbb pillanat, mert az utolsó, hanem mert itt oldódott fel ez az egész pszichedelikus utazás! Ezért volt érdemes végignézni az egész káprázatot!