Toszkán szépség

Az olasz filmek mindig is a kedvenceim voltak, de ez a film nem ettől élvez prioritást. Egyetlen hátrányát tudom csak megemlíteni, hogy mivel feliratos volt, sokszor nem bírtam időben elolvasni a szöveget, olyan gyorsan követték egymást az események. Persze ez nem is történhetett másképp, hiszen az olasz temperamentumhoz hozzátartozik a gyors beszéd, amit szintén imádok.

A film egy igazi olasz család hétköznapjaiba enged bepillantást, melynek pillérei az anya és az apa annyira különböző karakterek, hogy hatalmas kompromisszumra lenne szükségük az együttéléshez, de erre csak a feleség képes. A féltékeny, agresszív férj nem akar változni, a gyönyörű feleség, Anna viszont kiszolgáltatottságát tűri, amíg lehet, a gyerekeknek pedig nincs beleszólásuk a felnőttek játszmáiba, de véleménye azért már van a 8 év körüli kisfiúnak, Brunonak, míg húga, Valeria sodródik a történésekkel.

Erről viszont úgy harminc évvel későbbi visszaemlékezésekből értesülünk, és bár a Toszkán szépség cím az édesanyára utal, a főhős inkább Bruno. Az ő emlékezés-foszlányaiból követhetjük nyomon a család mindennapjait, egészen az édesanya haláláig. Bár csak töredékekből rakjuk össze a kirakóst, még sincs az az érzésünk, hogy bármi is kimaradna belőle, olyan mesterien követik egymást az események, az időben ugráló jelenetek egy pillanatra sem darabolják szét a témát.

Most viszont kezdem az elején.

A gyönyörű, mindig mosolygós és életvidám Anna váratlanul és akaratán kívül lett győztes egy szépségversenyen, ahol elnyerte a „Leggyönyörűbb Anya” címet. Családja nemhogy büszke lett volna rá, a férj és a fiú inkább elítélték, megjelenését kihívónak tartották, holott épp ellenkezőleg! Anna szégyenlősen, visszafogottan viselkedett, lényéből naivitás sugárzott, melyet még inkább kihasználtak a körülötte lévő férfiak. Egyedül kislánya nem érzi még a körülötte lévő feszültséget, és boldogan mosolyog anyjára.

Minden nőnek szüksége van az elismerésre, de ebben a családban Anna ezt nem kapja meg. Ő mégsem küzd az elérhetetlenért, boldog, mert célja van. Az, hogy tisztességes és gondtalan életet biztosítson a gyerekeinek, hogy boldogságban nevelje fel őket, hogy ne szenvedjék meg a családi konfliktusokat. Mindent megtesz, hogy ez így legyen, de sajnos az akarata kevésnek bizonyul.

Férje nem tudja türtőztetni magát és jó pár pofon kíséretében kidobja az utcára, ezzel olyan kilátástalan helyzetbe hozva a két gyerekes anyát, amitől bárki depresszióba esik. Bárki, de nem Anna, kinek első tette, hogy rámosolyogjon a gyerekeire, olyan őszintén, amitől még a viharos tenger hullámai is megnyugodnának, majd egy vidám dal dudorászása és hangos nevetgélések közepette sikerül minden kétséget eloszlatni a lurkókban, hogy bármiben is hiányt fognak szenvedni ezután.

Anyjuk nem bír kibújni a bőréből. Akárhol megjelenik, a dívát látják benne, hát munkát is olyat kap, melyben ezt tudja kamatoztatni. Gyerekeit mindenhová igyekszik magával vinni, hol a konyhások vigyáznak rájuk, hol a cselédek, ő pedig amint egy perc ideje adódik, rohan hozzájuk, ha csak annyira is, hogy átölelje őket.

Ezt a traumát a kisebbik gyermek, Valeria könnyebben átvészeli korából és neméből adódóan, míg Bruno, ahogy idősödik egyre inkább nem találja helyét, egyre dühösebb édesanyjára, holott megfogalmazni sem tudja tulajdonképpen, hogy miért is haragszik rá. Szégyelli, hogy annak idején felment a színpadra és elismerésben részesült a külseje miatt, sóvárgó férfiszemek vetkőztették le a tekintetükkel, vagy inkább az apjával hasonul, neki akar megfelelni és átveszi a fájdalmát?

Akár így, akár úgy, az általa nehézkesnek megélt gyerekkor miatt vagy egyébként is ez lett volna a sorsa, nem tudom, de tény, hogy nem igazán sikerült felnőnie. Van ugyan barátnője, de nem is akar vele együtt élni, képtelen megérteni partnere kívánalmait, ahogy magát a kapcsolatot sem tudja hová tenni. Van ugyan munkája, de nem igazán érdekli, nem szeretne elmélyülni benne, még drogozni is csak ímmel-ámmal képes.

Egyet tud, hogy az anyját soha többé nem akarja látni. De aztán ebben is elbizonytalanodik, mikor a húga megkeresi, hogy elvigye a kórházba, ahol édesanyja fekszik. Végül rászánja magát és követi Valeriát, de Brunonak még ebben is csalódnia kell.

Arra számít, hogy egy megtört, ráncos öregasszony fog sírva a nyakába borulni, ehelyett egy életvidám nő fogadja, aki ugyan haldoklik, de nem vesz róla tudomást és minden mozdulatával azt közli a fia felé, hogy bár nem tökéletes, élete során több hibát is elkövetett, de így kell, hogy elfogadják, főleg a gyerekei.

Bruno nem akarja meglátni a jeleket, az üzeneteket, úgy érzi, hogy életében csak a halál hozhat megváltást. Amikor Anna végleg lehunyja szemét, akkor tud csak úgy nézni rá, mint egy édesanyára, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy felnevelje a gyerekeit és bár sokszor meghunyászkodott, férfiak kiszolgáltatottja lett, de tartását egy pillanatra sem veszítette el. Még a halálos ágyán sem.

Ez a film nem tűnik kitalált történetnek, ahogy valósnak sem. Nem dráma, mint ahogy vígjáték sem. A szereplők hitelesek, bár tudjuk, hogy csak játszanak.

Ez a film egy különleges ízvilágú koktél az élet kristálypoharában, a háttérben a valóság buborékaival, az élet önfeledt, gondtalan, édes gyümölcseivel és egyéni, sokszor csípős tragédiáival.

Csak szívószállal fogyasztható!

Citrom-liget

Pierce Brosnant már többféle karakterben üdvözölhettük a mozivásznon. A legfelejthetetlenebb számomra a Mamma mia!, ahol egyszerűen felülmúlhatatlan volt az együgyűsége, leszámítva a zenei hozzá nem értését. A Csak a szerelem számít című filmben is visszaköszön némileg ez a bizonytalan, „nem az én világom”, „nem én vagyok a megfelelő ember” érzése, de ahogy egyre jobban elemeztem a filmet, rájöttem, hogy ez talán nem is az ő hibája, hanem a film sajátja.

A szerep szerint ő Philipp, egy sikeres, kemény üzletember, mégis van benne valami szerethető, érzékeny és esendően emberi, bár ezt igyekszik titkolni, és arra fogja, hogy csak azért szeretik az alkalmazottai, mert megfizeti őket. Viszont a fia, Patrick (Sebastian Jessen) szeretetét nem lehet megvásárolni, pedig a fiú látványosan szereti és igyekszik mindenben a kedvében járni, az apa számára érthetetlen módon, hisz kudarcnak érzi szülői szerepét. Úgy érzi, hogy ő csak egy véletlen résztvevő a fia életében, főleg felesége halála óta. Úgy közlekedik a családban, mint egy kívülálló, egy megfigyelő, pedig sokan számítanak rá és fontosnak érzik a jelenlétét. Ez az ellentmondás végigkíséri a filmet és feloldás sem születik.

Ida (Trine Dyrholm), az őszinte, nyíltszívű anya – a film dán címe őt helyezi előtérbe: Den skaldede frisor, vagyis A kopasz fodrász -, épp egy súlyos betegségen ment keresztül, ami nemhogy megtörte volna, inkább felnyitotta a szemét. Úgy látja önmagát, ami valójában, bár benne is van némi bizonytalanság és még több félelem, de igyekszik minden helyzetben feltalálni magát, képes kívülről szemlélni az eseményeket, nem szégyelli kimondani, amit gondol, teszi mindezt eredeti humorral, széles mosollyal az arcán, megértően és túlcsorduló, megbocsátó szeretettel a gyerekei és a férje iránt, aki meg sem érdemli. Próbál a mának élni, nem foglalkozik férje csalárdságával, számára pillanatnyilag, lánya, Astrid házassága a fontos.

A két sors Olaszországban fonódik egybe igazán, ahol Patrick és Astrid készül arra, hogy egybekösse életét. A fiatalok látszólag nagyon boldogok Philipp citromligetében, ahonnan az apa egész gyümölcs- és zöldségvállalkozása elindult. Sajnos egyre jobban beárnyékolja a boldogságot valami rejtett titok, ami a film végére nyilvánvalóvá válik és meghiúsítja az esküvőt.

Először azt hittem, hogy a fiatal párról fog szólni a történet, ők vannak a középpontban, majd úgy láttam, hogy inkább a szülők azok, akiknek a sorsát nyomon követhetjük, de aztán rá kellett jönnöm, hogy a mellékszereplőknek tűnők élete is ugyanolyan fontos ebben a filmben, akárcsak az elhunyt feleség nővérének és lányának keserű kapcsolata, akár Ida férjének és szeretőjének tanácstalansága…

Az egész film valahogy érdekfeszítő, vicces, cselekménydús, váratlan és meghökkentő. Főleg a mély érzelmekből táplálkozik, de ezt nem szájbarágósan teszi, hanem csak úgy, ahogy az életben jelen vannak, a mindennapokban, csak most nem sétálunk el mellettük. A legegyszerűbbnek tűnő dolgok is lehetnek bonyolultak és fordítva. Mindig is furcsa volt számomra más családok életébe betekinteni, ez nem történik meg túl gyakran az emberrel. Izgalmas látni, hogy élnek mások, milyen párhuzamok vannak s milyen különbségek, milyenek a viszonyok, ezt mindig is izgalmasnak találtam és ez a film pont erről szól. Két családról, az ő problémáikról, a tényekről, az érzésekről, a lehetőségekről, a kudarcokról… az életükről.

Pár jelenet egészen mélyen érintett és meghatározta a filmről alkotott véleményemet.

Az első mikor a dán reptéren összefut a két örömszülő, Philipp és Ida. Szerencsétlen találkozásnak tűnhet első pillanatra, mégis nagyon fontos benyomásokat tesznek egymásra és a nézőre, ahogy a kétségbeesett nő még nagyobb kétségbe hajtja magát – és autóját -, azért, hogy feloldja a kilátástalannak tűnő helyzetet és megbékítse az agresszív férfit.

A második jelenetben Ida lemegy a tengerhez, minden fölösleges dologtól megszabadul, ami nem tartozik hozzá, és a habokba veti magát. Philipp véletlenül meglátja és kiparancsolja a vízből, mert félti a nőt. Maga sem tudja mitől, miért, buta kifogás, hogy föntről látott egy veszélyes áramlást, de úgy érzi törődnie kell ezzel a számára idegen, mégis oly vonzó nővel, aki a megkeményített szívét némileg meglágyította, talán akkor mikor közölte vele, hogy kopaszodik.

A harmadik, mikor egy trattoriában Philipp elmeséli élete tragédiáját, de nem úgy, hogy az embernek a könnyeivel kelljen küszködnie, mert annyira megható, hatásvadász és csöpögő, hanem kicsit durván, szűkszavúan, érzéketlenül, hogy az embernek a könnyeivel kelljen küszködnie.

A legszebb jelenet a film végére került, mikor már minden elrendeződni látszik, mégis érződik a bizonytalanság, némi félelem, ami végigkíséri életünket, hogy sohasem lehetünk teljesen bizonyosak a jövőt illetően, nem tudhatjuk, hogy mi fog történni a következő pillanatban, csak reménykedünk, hogy semmi kiábrándító és vágyhatunk egy boldogabb életre.

A szerelem művészete

--> -->

Furcsa dolog a szerelem és az egyik legfelemelőbb érzés a világon. Megmagyarázhatatlan, kifürkészhetetlen, ellentmondásos… és még sorolhatnánk. Biztos, hogy sok köze van az érzés kialakulásában a kémiának, akár csak a pillanatnyi lelkiállapotnak, a korábbi tapasztalatoknak, vagy a temperamentumnak és így tovább. A szerelmet nem lehet megmagyarázni, sem leírni, csupán csak körülírni. A szerelmet érezni kell!

A szerelem művészete nem keverendő össze Ovidius művével, bár némi hasonlóságot mutat a könyv és Emmanuel Mouret, francia rendező filmje. Míg Ovidius műve egy szerelmi tankönyvnek felel meg, ahol tanácsokat osztogat férfiaknak és nőknek, hogyan lehet a szerelmet felkelteni, megszerezni és megtartani, addig a könnyed francia film inkább a nyitott kapcsolatokat fürkészi, mint például, hogy létezhet-e szerelem nélkül szex és fordítva. Mindezt olyan gondolatokkal – idézetekkel – fűszerezve, melyek sokszor elgondolkodtatják a nézőt. Nagyon érdekes kívülállóként látni mások gyötrelmeit vagy boldogságát, kicsit beleélni magunkat a szereplők lelkiállapotába, motivációiba, netán azonosulunk velük.

Érdekes párhuzam villan fel már a film elején, mikor a szerelmet, mint színeket mutatja be a rendező. Valakinek kék, van akinek rózsaszín vagy lila, lehet sárga és fűzöld is. Megható, mikor a zeneszerző keresi saját dallamának párját, mely kiegészíthetné őt. Én is vágytam arra, hogy végre beteljesüljön, szorítottam, izgultam érte és talán ez volt az egyetlen, mely nem nyerte el tetszésemet, amiért nem találta meg, viszont általa kezdődött el az a zenei vonal, mely végigkísérte a filmet és amely szerintem önmagában is megállta volna a helyét. Gyönyörű zongorafutamok egészítették ki a film mondanivalóját, a háttérből sokszor előtérbe kerülve.

Először azt hittem, hogy csak rövid jeleneteket látunk, pillanatnyi bepillantásokat különböző párok ilyen-olyan kapcsolataiba, de aztán ezek a párok visszatértek és megérthettük mozgatórugóikat, érzéseiket, vágyaikat.

A sokszereplős filmben sajnos a neveket nem bírtam megjegyezni, de szemem előtt van a fiatal pár, akik már nagyon régóta együtt vannak és a kihűlni látszó kapcsolatukat próbálják felélénkíteni egy harmadikkal, de aztán kiderül, hogy nincs fontosabb számukra egymásnál és ezért a legkínzóbb áldozatot is képesek vállalni.

Akár csak az idősödő házaspár esetében, akiknél viszont a hölgy csak arra vár, hogy engedélyt kapjon a férjétől a félrelépésre és akkor már nem is lesz számára olyan vonzó.

Aztán itt van a szingli barátnő, aki arról álmodik, hogy a barátnője felajánlja a pasiját, és mikor ez a valóságban is megtörténik, megrémül és belemegy egy olyan kapcsolatba, ahol titokban tarthatja kilétét. Persze a vakrandira fény derül, és milyen jó is ez így.

Vagy a szomszédok furcsa „kombinés” találkozása, ahol a nő még nem lábalt ki előző kapcsolatából, de nagyon szeretne, az idősödő férfi pedig már nagyon vágyik egy új társra, mert fél, hogy kifut az időből. Hihetetlen szópárbajok, félreértethető mondatok, és ki nem mondott vágyak kerülnek felszínre, de a türelem meghozza gyümölcsét.

Pazar a szereposztás, bár számomra ismeretlenek, de a színészek esetlensége vagy határozottsága, vágyaik és álmaik megformálása nagyon élővé teszik magát a történetet, a nézőnek szinte az az érzése, hogy épp a szomszédot kukkolja.

Mindenki a boldogságot keresi, élete párját és jó látni, hogy a félreértéseken és egyet nem értéseken felül tudnak emelkedni szerelmük és boldogságuk érdekében.

„Abban a pillanatban, amikor szerelmes lesz az ember, zene csendül a fülében, mindenkinek másféle muzsikaszó…”

Az író-rendező tulajdonképpen érzelmeink hangszerén játszik és nem amatőr módon.

Happy, happy

-->

A cím egyben egy film címe is. A besorolás alapján: norvég vígjáték. Erre készültünk mi is, hogy egy kis kikapcsolódás jól jön, semmi dráma, törékeny élethelyzetek, csak vidámság, móka és kacagás.

Ehelyett már az első pár percben képen törölt az élet drámájával átitatott mosogatórongy. Vártam, hogy talán jobbra fordul minden, hisz vígjátékról van szó, nem tragédiáról, de az idő folyamán csak egyre rosszabb lett.

Két házaspár - Kaja-Eirik és Elisabeth-Sigve - konfliktusait tekinthettük meg a norvég hóesésben, ahogy a magánytól kissé eltikkadva élik mindennapjaikat, oly közel, hogy a hálószobaablakból integethetnek is egymásnak. Sorsuk a nagy hó fogságában szinte egyforma, mégis nagyon különböző. Egyetlen szórakozási lehetőség – az iváson kívül – adódik csupán, az énekkar, ahol az egyik szomszéd szólóban is megmutathatja tehetségét.

Maga a történet nem lett volna rossz, azt leszámítva, hogy a párkapcsolati tragédiákban a gyerekek isszák meg a felnőttek küzdelmeinek a levét. Rossz ezt látni, mennyire szenved egy gyermek, ha szülei szétesnek, a hangos veszekedéseket megélni és könyörögni az apának, hogy maradjon, míg az anyját megutálja. Mégis ez volt talán a filmben az egyedüli poénforrás, bár ezt a szót azért félve írom le, de egy jelenet mindenképp feloldotta a film drámaiságát.

A legjobban az zavart végig, hogy olyan volt, mint egy kettétört tojáshéj, üres és repedezett, néhol még büdös is, semmi sem volt kidolgozva, sem kiemelve, minden történés, bármennyire is fontosnak látszott, a fagyos, jéghideg környezetben mégis langyos, puha és semmitmondó maradt. A szereplők inkább egy társasjáték bábuira emlékeztettek, ahol az egyikük ki is jelenti, hogy nem szeret játszani, míg a másik annyira beleéli magát a szabályok betartásába, hogy nem szégyelli kiteregetni a lapjait. Természetesen ez is csak egy epizód formájában jelenik meg, folytatása ennek sincs, csak lehetne.

A két pár ugyan különbözik egymástól, saját történetük egy picit sem hasonlít a másikéra, csak szexuális téren van bennük valami közös. Bár Kaja élvezi Sigve figyelmét és kisfiús sármját, mégis kitart férje mellett a végsőkig, legalább lélekben. Elisabethet viszont némileg feldobja, mikor rájön férje viszonyára, szinte fürdik a kettejük közötti villogásban, de csak addig, míg számon nem kéri tőle a tetteit és be nem látja, hogy milyen szánalmas is a bosszú.

A végén természetesen minden rendeződik, már amennyire ez lehet, és ha mást nem, ennek a filmnek köszönhetem azt, hogy a norvég télről, a hűvös nyarakról, a hosszú, sötét éjszakákról beszélgetve, mikor hazaértünk, megnéztük a sarki fényeket. Ez tényleg gyönyörű, jó lenne látni élőben is, csak ne lenne olyan hideg azon a környéken.

Szabadság, szerelem...

Hogy mi kell a boldogsághoz? Azt nem tudom, de hogy köztük van a címben említett két fogalom, az biztos. Ez a két szó szól leginkább arról, hogy jól érezzük magunkat, ha hiányzik az életünkből, nem lehetünk boldogok. Hogy szabadok legyünk, ahhoz a mai, civilizáltnak nevezett életünkben egyre nehezebb megvalósítani. Ahhoz, hogy ne függjünk senkitől, hogy önálló életet élhessünk, ahhoz bizony pénz kell. Nem is kevés. Hogy pénzünk legyen, dolgoznunk kell, hacsak nem nyertük meg a lottón a főnyereményt. Nem is keveset, hogy ne csak az életbemaradás legyen a cél. Ha már dolgozunk, nem vagyunk szabadok. Főnökünk van, aki megköveteli vagy elvárja a teljesítményt, azért, hogy ő jobban éljen. Már nem mi rendelkezünk az időnkkel, csak egy részét oszthatjuk be.

Még sincs már úgy megkötve a kezünk, mint régebben, hisz választhatunk kötetlen munkaidőt, vagy szociális segélyt, elmehetünk remetének, csak éppen nem biztos, hogy túléljük. Viszont azt mondhatunk, amit akarunk, legalábbis szűk körben, azt szidhatunk, akit akarunk, legalábbis barátok közt, oda utazhatunk, ahová akarunk, már ha van miből, a hatalmasok – értsd politikusok - ebbe nem szólnak bele, vagyis nem közvetlenül. A sok kötöttség ellenére, mégis szabadnak érezzük magunkat, ezért is nehéz átérezni, hogy mi is az a szabadság tulajdonképpen. Azt csak akkor tudja meg az ember, ha meg van kötve mind a két keze, amikor a mások által felállított szabályokon próbál átugrani, mikor a következmény súlyos büntetést von maga után, amikor alapvető emberi dolgokat tiltanak meg, például, hogy kimondjuk a b betűs szót.

Amikor mindent szabad és semmit sem tilos (ez nem ugyanaz az ajánlott és nem ajánlott dolgokkal), amikor gátat csak a saját jóérzésünk, belénk nevelt etikai és illemkódexünk, netán prűdségünk szabhat, nehéz lázadozni. Nehéz, mert nincs értelme. Felesleges, mert nincs célja. Se következménye. A múltkor is jól összekevertem a szelektív hulladékot, hogy kitörjek a megszokottból. Ebből csak annyi hasznom lett, hogy elégedetten sóhajthattam és jót mulattam saját ostobaságomon, viszont a műanyag nem égett olyan jól a kazánban.

A ’60-as évek Angliájában, ahol a tenger közepén egy hajó úszik értelme volt a lázadásnak, amivel a szabadságukat próbálták kivívni. Értelme volt, hogy a csökött agyú bürokratákkal, akik minden kiskaput betömtek, nehogy valahol sikerüljön egérutat nyerniük, szembeszálljanak, mert olyan alapvető tevékenységet tiltottak be, mint a rockzene, a véleménynyilvánítás és utóbbi különböző szavakkal való tálalása.

Szinte szellemhajóként ringott a hullámokon, fiatalnak, idősnek, bábként élő titkárnőnek és otthon ülő anyáknak kiutat mutattak a tespedésből, egy szusszanásnyit adtak abból az életérzésből, amit kívántak maguknak, csak nem tudták elérni. Pedig nem csináltak semmit, csak zenéltek, csak kommentálták a zenéket, bolondoztak és borsot törtek a zsarnokok orra alá, akiket annyira bántott, hogy ők nem lehetnek nagyvonalúak, még a karácsonyi vacsoránál sem blamálhatják magukat, hogy azt kell tenniük, amit elvárnak egy tisztes angol polgártól. Addig merészkedtek a nagy önsajnálatban, hogy még attól sem riadtak vissza, hogy a halálukat kívánják.

A Rockhajó című film 2009-ben készült és csak egy szeletet ragad ki a hatvanas évek világából. Egy kis közösséget mutat be, amely rengeteg embert magával sodor, éltet és felkelti a vágyukat. Vágy a szerelem iránt, vágy az összetartozás iránt, ahol nem kell mindenkinek ugyanazt és ugyanúgy éreznie, hanem ahol szabad másképp érezni egy dologról, ki-ki vérmérséklete szerint. Nem mindenkinek ugyanaz a fontos, hisz minden ember más világ, mégis együtt lehet élni a különbözőségekkel, meg lehet érteni, hogy a másik mit akar, vagy ha nem hát jót röhögni rajta.

Az egész filmet áthatja a jellegzetes, pikírt, polgárpukkasztó angol humor, a „mellesleg” robbanó poénok, melyeknek tényleg nem kell nagy feneket keríteni, mert ha röhög a mozi, nem halljuk meg a két másodperc múlva elhangzó sziporkát. A legkilátástalanabb helyzetet is át lehet vészelni egy odamondott poénnal, de még csak mondani sem kell, a szereplők arcjátéka is sokatmondó. Nagyon fáj az embernek, ha az újdonsült ara 17 órával a menyegző után kijelenti, hogy mást szeret. Bosszantó lehet úgy felnőni, hogy nem ismerjük az apánkat, vagy ha az újdonsült barátnő mással fekszik le. Egy férfiember számára a legnagyobb sértés, ha azt mondják neki, hogy „nyuszi vagy”, vagy ha kedvenc lemezünket a tenger fenekére dobják, mégsem lesz tragédia, ha humorral övezzük, a kiutat talán nem is igazán keresve, csak sodródva a hullámokkal, megtaláljuk.

Kedvenc színészem Emma Thompson és Kenneth Branagh. Ami filmet hazánkban játszottak és ők szerepeltek benne, biztos, hogy láttam. Szerencsére jó pár Shakespeare feldolgozásnak is ők voltak a főszereplői. Most Emma csak pár percre bukkant fel a vásznon, de lenyűgözött az alakítása. Kenneth viszont a gonoszt személyesítette meg, nagyon unszimpatikus volt, annyira, hogy a film után már nem is volt a kedvencem. Vagyis persze, hogy az, de sikerült az alakításával elérnie, hogy kiábránduljak belőle.

Mindenkinek ajánlom ezt a filmet, aki ki akar kapcsolódni, el akar hajózni egy másik világba, egy kicsit a múltba, a hippi korba, aki bele akar látni a sokszor együgyű emberek lelkébe, vagy aki csak egy jót akar nevetni. Garantálom, hogy több mint két óráig kuncogni fog.

Vannak még csodák

Tegnap moziban voltunk. Sokáig tipródtunk a net előtt, hogy melyik filmet nézzük meg. Az amerikai (hollywoodi) filmek nálunk szóba sem jöhetnek. A durva, értelmetlen akciófilmek valahogy nem tudnak lázba hozni („bocs, hogy levágtam a kezed / semmi baj, ez csak a bal”), ahogy a csöpögős, romantikus, elcsépelt műalkotások sem („lehozom neked a csillagokat is / inkább utazzunk el Balira”).
Három film jöhetett számításba. Az egyik a Papírkutya. Szőke András és Badár Sándor nagy kedvencünk, de féltem tőle, hogy sablonos lesz, olyan mint a Hasutasok (Bakter-imitáció), ráadásul nagyon rímel a film címe az Üvegtigrisre, ami megint csak nem a kedvencem. A másik kinézendő a Transz-Szibéria, de elolvasva a filmelőzetest, nem igazán kattantam rá, bár szeretem a krimiket, de ez túl akciódús volt érzékeny lelkemnek.
Maradt a harmadik lehetőség, a Gettómilliomos. Megvallom őszintén ettől is tartottam kicsit (nem alaptalanul), de valami vonzott is. Talán India, talán a film dokumentum-jellege, a történet egyszerűsége (ami csak az előzetes alapján tűnt annak), a sztároktól mentes szereplőgárda. Kritikát sosem olvasok el arról a filmről, amit még nem láttam, mert óhatatlanul is befolyásolna. Anti is húzta kicsit a száját, de azt mondta, rám bízza a döntést, úgyhogy nem kellett győzködnöm, erre vettünk jegyet.
Szeretek moziba menni. Elvarázsol, kizökkent a mindennapokból, hangulata van. Csak egy bajom van a filmszínházzal: iszonyú hangos. Mikor belépek a terembe, mindig eszembe jut volt szolfézs tanárom, aki azt mondta: süketül a világ. E kijelentése óta eltelt már jó sok év, és szerintem még süketebb lett a világ. Nem értem miért kell ennyire üvölteni a vászonról, de ezen nem tudok változtatni, úgyhogy nem is folytatom tovább ezt a gondolatmenetet.
A film?… lenyűgözött. Bár kétszer eltakartam szememet a tenyeremmel és csak kukucskáltam az ujjaim között, egyszer pedig nagyon megijedtem, az első lövéskor, mégsem bántam meg, hogy ezt választottuk. Lenyűgözött mind a film mondanivalója, mind az operatőr színes eleganciája, akárcsak a nyüzsgés káosza, a szemétdombon kapirgálás hangulata, vagy az eső monoton csöpögése és a szerelem csöndje. Lenyűgözött – főleg a gyerek – szereplők alakítása. Jamal, aki úgy néz ki, mintha kettőig sem tudna számolni, és lehet, hogy nem is tud, de hihetetlen logikája, emberismerete és töretlen szerelme átsegíti a nehézségeken. Nem azért jelentkezik a vetélkedőbe, hogy milliomos legyen. Nem. Csak azért, mert tudja, hogy Latika nézi, hisz a kedvenc műsora, és így látja Őt, Jamalt, hogy él, hogy jól van, csak szenved a magánytól. A film során többször elveszítik egymást. Latika nem is tudja, hogy mit érezzen. Ő állandóan sodródik amerre a víz viszi, neki szüksége van arra, hogy megmondják, mit tegyen, és el sem akarja hinni, hogy olyat is tehet, amit ő akar. Hogy lehet szabad és dönthet szabadon.
Jamal viszont, amióta megszerezte az autogrammot, tudja, hogy léteznek csodák, de ezeket a csodákat csak ő képes megteremteni, magának kell kiharcolni, még ha egyenest a latrinába is kell ugornia. Meg kell dolgoznia érte, ahogy egész életében tette, hol így, hol úgy.
Van egy jelenet a filmben, mikor turistáknak mutatja meg a gettót. Azt a teret, amit ő a legjobban ismer, ahol felnőtt, hol szemetet túrva, hol menekülve, hol az anyja szoknyája mögé bújva. Míg körbevezeti az amerikai házaspárt és a sofőrt, addig a suhancok még a kerekeket is lelopják az autóról. Visszatérve, a sofőr kikel magából, elkezdi rugdosni Jamalt, mindenért őt okolja. A földön fekve, vérző orral és bedagadt szemmel kérdezi Jamal: nem maguk akarták látni az igazi Indiát?
Salim, Jamal bátyja a rossz utat választja. Őt csak a külsőségek érdekelik, csak az, hogy minél több pénze legyen, bármi áron. Hazugsággal, lopással vagy gyilkossággal, tök mindegy. Csak kétszer láttam pozitívnak ezt a figurát. Mikor gyerekként nem zavarta ki Latikát a vagonból (bár be sem engedte) és mikor már felnőttként odaadta Latikának a slusszkulcsot. Akkor ő már tudta, hogy ezt nem fogja megúszni, tudta, hogy bűnhődnie kell a sok rosszért, amit többek között a lány és az öccse ellen elkövetett. Halála törvényszerű volt és némileg ironikus, ahogy a kádnyi pénzbe belefúlt.
Jamal személyisége azt sugallta, hogy bárki lehetsz, akárhonnan jöttél, akármit tettél, ha van egy célod és addig küzdesz érte, míg el nem éred. Maga a forgatókönyv, hogy pár kérdésbe bele lehet sűríteni egy ember életét, engem két órára leszögezett a fotelbe. Persze naivság azt gondolni, hogy egy fiú, aki sosem hazudott, mindig őszintén elmondta, amit gondol, elnyeri méltó jutalmát. Mégis elhittem, amit a rendőr mondott Jamalnak, mert el akartam hinni, hogy minden összetett bonyolultságában az élet lehet ilyen egyszerű (legalább a vásznon). A kihallgatás során azt kérdezi Jamal: Elhiszi, amit mondok? Rendőr: Tudom, hogy őszinte vagy. Jamal: Honnan tudja? Rendőr: Mert nem hazudsz.
Persze, ez csak film, nem az élet, bár elég életszerű volt több jelenete is. Az viszont nagyon rosszul esett volna, ha elmarad a happy end. A sok szörnyűség után az maga lett volna a pokol és egy mérhetetlen csalódás, hogy még ezt is elvették tőle és tőlem.
Egyet nem értettem. A film végén elkezdtek táncolni a peronon. Miért? Ez valahogy nem illett a filmhez, a szereplőkhöz, de még Indiához sem. Bár a zene kiváló volt, a dallamok és hatások mindig nagyon jó helyre kerültek, de az az össznépi tánc a végén? Na, mindegy, legyintek.
Hazaérve még elolvastam pár kritikát és meg kell, hogy mondjam, jó, hogy nem korábban tettem. A „kritikusoknak” fogalmuk sincs sem a filmről, sem a történetről. Vagy össze-vissza beszélnek, vagy el sem hangzó dialógust idéznek és úgy érzik tökéletesen értenek mindent. Szerintem is, csak egyet nem: a lényeget.