Toscana

Az idei nyaralásunk megint kalandosra sikeredett, kezdve az előkészületekkel, melyre nem szánok hosszú sorokat, volt benne sok-sok keresgélés az általunk megfizethető és jó helyen lévő Airbnb szállások után. Az egyik szállásadó úgy döntött, hogy plusz javakat szerez, például tőlünk. Miután átutaltuk neki a foglalást, közölte, hogy mégsem tud minket fogadni, mert elutazik vagy mi. Ez még nem is lett volna baj, viszont a pénzt sem akarta visszautalni.

Ezért is jó, hogy a gyanútlan utazó egy hivatalos szerven keresztül foglalja le a szállásokat, mert ha nem így tettünk volna, keresztet vethettünk volna a pénzünkre, ám az Airbnb teljes mellszélességgel mellénk állt és egy hét alatt elintézte, hogy Erika visszautalja számunkra a kifizetett összeget.

Mellesleg Erika valószínűleg nem volt olasz, hisz az olaszok a k betűt c-vel írják, de sajnos az Airbnb szállásadói egyre kevésbé tűnnek olasznak még Olaszországban sem, pedig valahogy bennük nagyobb a bizodalmam, így számunkra ez is egy szűrő.

Három szállást néztünk ki, hogy több hellyel és környékével ismerkedhessünk meg. Persze autóval indultunk, ami szintén izgalmas volt, mert az indulás előtt egy nappal ment át a műszaki vizsgán. A lényeg, hogy átment, hogy mikor már mellékes. Négyen mentünk, amiből hárman tudtunk vezetni, de valahogy rám nem került sor egész úton, amit annyira nem is bántam, bár csak Toszkánáig mentünk és északon még nem is annyira „elvetemültek” a sofőrök.

Anti szeret éjszaka vezetni, így 23 órakor indultunk. Kisebb a forgalom, ő jól lát a sötétben, a gyerekek reggelre kipihenhették magukat, én pedig segítettem a navigálásban, főleg, mikor már kezdett fáradni.

Másnap 11 órára értünk Asoloba, az első szállásunk színhelyére, vagyis pont 12 óra kellett, hogy legyűrjük ezt a távot, pedig csak néha álltunk meg kávézni vagy fényképezkedni az elmaradhatatlan határátlépős táblánál.

Asolo nincs messze Velencétől, ezért esett erre a szállásra a választásunk. Mivel csak délután lehetett beköltözni, volt egy csomó időnk, hogy körbenézzünk. Természetesen az első utunk egy igazi olasz bárba vezetett, ahol ettünk néhány szendvicset és végre igazi olasz kávét ihattam. Az olasz kávénak van egy annyira jellegzetes – erős – aromája, amit nem lehet összetéveszteni semmivel, de utánozni sem. Bár az is lehet, hogy az olasz környezet miatt finomabb az ottani fekete. Az olaszok szemében, főleg egy kisvárosban, kuriózumnak számítunk, eleve a harsány, olasz temperamentumunk kelti fel az érdeklődést, miközben egy érthetetlen nyelven karattyolunk.

Anti imádja ilyenkor kipróbálni az új olasz szavak kiejtését, igyekszik megtanulni és ezzel nagy mulatságot okoz a pincérkisasszonyoknál, na meg világító kék szemébe is szeretnek belenézni. Most a jég szavuk, a ghiaccio okozott derültséget, aminek a kiejtése kicsit nehezebb, akárcsak a megjegyzése. Én a háttérben maradtam, mert mi tagadás, engem is szórakoztat az ilyen jellegű párbeszéd.

Ezután felfedeztük a várost, amiről kiderült, hogy van egy gyönyörű vára, természetesen a helység legmagasabb pontján. Pont belecsöppentünk egy milánói professzor magánórájába, ahol a város történelméről és igencsak érdekes lakójáról beszélt, hol Tamarára nézve angolul, hol rám tekintve, olaszul osztotta meg az információkat. I. Katalin (Caterina Cornaro) ciprusi királynő volt Asolo úrnője és híve a szabad szerelemnek. Ne feledjük, hogy az 1400-as években járunk, mikor Katalin az udvarában a szerelem létjogosultságát védelmezi a hagyományos egyházi világnézettel szemben. Az idegenvezetőnk szerint ez annyit jelentett, hogy bárki bárkivel, bárhol szerelembe eshetett, akár fizikailag is. Azt azért hozzá kell tenni, hogy Caterina jelenléte a késő reneszánsz művészeinek is kedvezett, és udvara egyfajta kulturális központtá vált.

A pici város minden szegletét megismertük, hisz volt időnk is, így bevásároltunk az olasz Lidlben, ami a Conad nevet viseli, majd újabb bárban vezettük le a napi fáradalmat. Kicsit ideges voltam, mert a szállásadónknak írtam, hogy adja meg a telefonszámát, hogy az érkezésünkkor felhívhassam, de nem reagált rá, így egy újabb bárban folytattuk a nap további részét, míg el nem érkezett az idő.

Egy szuper kis háznál találtuk magunkat és egy pici nő nyitott kaput nekünk. Láttuk, ahogy egy hatalmas fekete kutyát igyekeznek „észrevétlenül” bezárni az udvaron lévő kutyaólba, de vendéglátónk megnyugtatott, hogy felügyelet nélkül nem lesz szabadon az eb, amíg itt vagyunk, még a kaput sem kell bezárnunk. Ezután körbevezetett bennünket. Egy rendkívül tiszta és modern házikóba érkeztünk, tulajdonképpen semmi kivetnivalót nem találtunk benne. Kicsit furán ledarálta a tudnivalókat és távozott.

Kipakoltunk, Tamiék elmentek, hogy hozzanak pizzát, addig mi letusoltunk, körbenéztünk. Érdekes volt, hogy a modern berendezés teljes szimbiózist alkotott a közeli Velence emlékeivel és így jelen volt egy-két muránói üvegdíszben, amiben a fogkefémet tarthattam vagy egy Tiffany stílusú lámpában.

Aprajafalva

Alberobello valóban olyan hatást kelt, mintha törpök laknák, a mesebeli kis házikók rendkívül egyedi kivitelezése és megjelenése igazi turista látványossággá vált az idők folyamán.

A trullók ma már a Világörökség részét képezik, és valóban lenyűgöző látványt nyújtanak a szemlélődőben.

A trulli eredetéről többféle történetet olvastam, pl. hogy eredetileg a pásztorok szállásaként funkcionált. Tulajdonképpen egy könnyűszerkezetes épületet hoztak létre, kőből, mert hogy az volt kéznél, és ez volt a legolcsóbb lehetőség arra, hogy valakinek fedél kerüljön a feje fölé, akár átmenetileg is.

A másik feltevés szerint azért épültek mindenféle kötőanyag nélkül, mert II. Giangirolami di Acquaviva gróf így akart segíteni az itt élő pásztorokon, hogy ne kelljen adót fizetni a házaik után. Mikor az adószedők megérkeztek, hipp-hopp lebontották a trullókat, és mikor távoztak, újra felépítették a házaikat. Kicsit macerás lehetett így élni, de elég sokáig tették mindezt, viszont nem a végtelenségig, mert egy idő után lebukott a gróf és adócsalás miatt a nápolyi király börtönbe záratta.

A lényeg viszont az, hogy ma már gyönyörűen rendbe hozott, hófehér trullók hívogatják a kuriózumok kedvelőit, így minket is.

A szállásunk úgy 100 km-re volt Alberobellotól, az előző napokban igyekeztünk pontosan megtervezni az odautat, hogy ne érhessen bennünket meglepetés. Korán akartunk indulni, hogy legyen egy egész napunk arra, hogy mindent alaposan körbejárjunk.

Reggel 8-kor már az állomáson voltunk és… integettünk az orrunk előtt elhúzó vonat feneke után.

Minden bátorságomat és szókincsemet összeszedve előadtam szerencsétlen történetemet az információs pultnál egy nagyon türelmes és megértő olasz vasutasnak. Közben jelentőségteljesen lobogtattam a kezemben a nem túl olcsó jegyeket, melyek már az átszállást is tartalmazták. Magam is meglepődtem, mikor kiderült, hogy nincs minden veszve, egy óra múlva indul a következő vonat Bariba, ott át kell szállni a megfelelő buszra és másfél óra buszozás után már meg is érkezhetünk a célállomásra.

Ha nem késsük le a vonatot, akkor úgy 11 körül az áhított városba érhettünk volna, így sajnos csak 14 órára jutottunk el, úgyhogy parányit gyorsabban andalogtunk, mint szerettünk volna, de ez van, mikor az ember nem saját autóval közlekedik.

Már a busz ablakából érezhető volt, hogy közeledünk Alberobellohoz, mivel egyre több trullo emelkedett ki a földből, a többség szépen beépülve a családi házak vagy gazdaságok közé, látszott, hogy használják is őket. Ezek többsége még nem volt hófehérre meszelve, szürkén vette fel a környező kövek stílusát.

Alberobellóban viszont leginkább a tiszta, fehér falú házak és szürke tetők vonzották a szemet. Azt már említettem, hogy mindenféle kötőanyag és habarcs nélkül épültek ezek az épületek, ettől függetlenül elég stabilnak tűntek. A tetejük lapos kövekből vannak kirakva, mely süvegszerűen emelkedik és amire különböző ősi szimbólumokat, jelképeket festettek. A házak vastag falai és kevés nyílásai a hőszigetelést volt hivatott képviselni. A kezdetben ablak nélkül épített lakóházak igencsak sötétek voltak belülről, ezért az ajtóval szemben egy tükröt helyeztek el, hogy általa több fényt vonzanak be (úgy látszik ismerték a feng shuit is). A többnyire henger alakú házak általában egy vagy két személy számára készültek, és ahogy növekedett a család, úgy toldották meg újabb és újabb szobákkal az eredeti helységet.

Törpként sétálgatva a házikók mentén rendkívül megfogott az egésznek a hangulata. Persze a túl sok turista ezt a meghittséget igyekezett meghiúsítani, de szerencsére nem sikerült nekik teljesen.

Meglepő volt, hogy a szuvenír boltok rengetegében néhol lakóházként funkcionált egy-egy épület a főutca mentén. Pont tanúja voltam egy jelenetnek, mikor az egyik turista benyitott egy házikóba, mire a tulaj trikóban és gatyában felháborodva kitessékelte.

Egyébként belülről is nagyon kellemes érzetet keltettek az épületek, bár a félhomály azért nem volt túl biztató. Az egyik boltban az is kiderült, hogy az trullo alatt hatalmas pince is található, amit a mogorva tulaj nem engedett lefotózni, csak pénzt dobhattunk volna bele. A kőépületek rengetegének közepén egy hatalmas park hozta közelebb a természetet, mely éppen a kéttornyú templom közelében volt, mely szintén a trullók stílusában épült. Remélem azért innen már nem spórolták ki a kötőanyagot, vagy utólag azért megerősítették és nem fog leomolni egy nagyobb szélvihar következtében.

Giacomo

Jó döntés volt, hogy ebben a városban töltsem a nyarat, bár inkább csak véletlen, de nem bántam meg. Rengeteg a turista, és a helyiek sem olyan mogorvák, mint északon. Arról nem is beszélve, hogy nem az a túl nagyméretű város, ahol elvesznék és átnéznének rajtam, hanem pont a megfelelő. Mondjuk a gyerekek néha szemtelenkednek velem, de hát ez ellen nem tudok mit tenni. Szőke vagyok, ami már igencsak szemet szúr a déli vidéken, a kék szememről nem is beszélve. A hófehér bőrömet igyekeztem eltüntetni, aminek az lett az eredménye, hogy úgy leégtem, mint a rák. Szóval igazuk van, ha nevetnek a vörös ábrázatomon. Pedig olasznak vallom maga, még ha északi is vagyok, dehát az anyám skandináv. Tehetek én róla, hogy rá ütöttem? Pedig apám ízig vérig olasz, a temperamentumát tőle örököltem. Kár, hogy semmi mást nem. Milyen jó lett volna, ha nem veszítem el őket olyan korán, és nem kerülök árvaházba. A nagyszülők is meghaltak már, a rokonok pedig nem akarnak látni.

Mindegy nem a múlton kell merengeni, hanem a mának élni! Jó, hogy megismerkedtem azzal a kis közösséggel és így páran „kibéreltük” azt a helyet a tengerparton, a szemetesek mellett, így mindig tud ott lenni valaki, hogy vigyázzon a cuccainkra. Nagy ötlet volt azt a sátrat is megvenni, így nem szúrunk szemet a rendőröknek és míg figyelünk a tisztaságra, addig a kutya sem bánt minket… de, bocsánat egy kutya szokott. Van egy dög, akit minden nap arra sétáltatnak, és sosem hívják vissza időben, csak amikor már lepisilte a sátor oldalát, de ezt leszámítva szép az élet.

Gyönyörű ez a város! Az egész egy óváros, olyan régi kövekkel, amin én nem engedném meg, hogy autók közlekedjenek, se motorok, maximum az a vastag kerekű elektromos kerékpár, ami most a fiatalok kedvence. Szívesen kipróbálnám, de minek is, nem sietek sehová.

Hamarosan kezdődik a ferragosto. Na akkor felbolydul itt minden, de nem bánom, mert olyankor jobban megy az üzlet, többen adakoznak nekem is, vagy mint a múltkor, az étteremtulajdonosok meghívnak egy-egy tál maradékra.

És egyébként is! Imádom a nyüzsgést, a programokat! Gyönyörű oltárokat készítenek Szűz Mária tiszteletére, bár csak művirágokat tesznek, de hát ez nem hegyes vidék, itt nagyon nincsenek fák, virágok, kivéve a parkban, ahova viszont nem szívesen megyek, mert folyamatos a rendőri figyelem, igaz a biciklisták miatt, de akkor sem.

Tegnap volt bolhapiac, ami miatt lezárták az egész főutcát és sok ismerőssel találkoztam, bár számomra nem kínáltak olyan tárgyakat, amire szükségem lett volna, haszontalan dolgokat pedig nem gyűjtök be, mert csak nőne a lom körülöttem és ha távozni kell, lassítana a mozgásomban.

A múltkori strandkoncert, az volt az igazán buli! A fiatalok mindig sokkal elnézőbbek velem szemben, mint az idősebbek, és ha nem is teljesen józanok, akkor aztán remek társaság! Azon a hétvégén annyit ettem, hogy már majdnem elcsaptam a gyomromat! Sokan meghívtak egy-egy italra is, de sosem iszom alkoholt, amit nagyon furcsálltak, de hát nekem vannak elveim!

Most mindenki megbolondult a ferragosto miatt! Kosztümös felvonulás, tűzijáték, a papok mikrofonba beszélnek, a hívők pedig követik őket, hatalmas hangfallal a vállukon, hogy senki le ne maradjon a prédikációról. A templomokba éjszaka is be lehet menni, az éttermek hajnalig nyitva vannak, egy gombóc fagylalt pedig akkora, hogy csak vacsora helyett lehet elnyalni!

Imádom a délieket, sosem akarok visszamenni északra, ahol a hideg is sanyargatja az embert!

Most elmegyek az állomásra és szedek egy kis fügét az egyik fáról, mert kell a vitamin!

Az utca zsivaja

- Teresa! Gyere gyorsan, láttad? Loredana kiadta az alsó lakását idegeneknek!

- Komolyan? Nem láttam.

- Óvatosan nézz fel az erkélyre, mert ott ülnek mind a négyen. Gondolom a két szülő a két gyerekével.

- Aha… látom, jaj a két gyerek csókolózik!

- Jól van, csak tipp volt, akkor nem testvérek… hú látom, hogy mennyire nem, pedig olyan fiatalok, de hát tudod, hogy van ez manapság!

- Persze, és állandóan a telefonjukat nyomkodják, az én unokám kezében is folyamatosan ott van, bár azért minden nap eljön hozzám beköszönni.

- Nem lehet rá semmi panaszod, nagyon tisztelettudó fiú, nem csoda, jó nevelést kapott. A múltkor még nekem is hozott egy kenyeret, amit a menyed sütött.

- Hú, az milyen finom volt! Annyira van érzéke a sütemények készítéséhez, hogy én már mondtam nekik, nyissanak egy cukrászdát, de hát Lucia olyan félénk, gyáva belevágni, pedig biztos vagyok benne, hogy elférne az ő kis cukrászdája is a többi mellett.

- Tény, hogy egymás szájába érnek az éttermek, bárok és fagyizók, de látod, hogy mind meg tud élni, annyi a turista!

- Azért a múltkori emberáradatot nem sűrűn viselném el. Tudod, amikor itt volt az az énekes és a strandon egy homokszemet sem lehetett látni, hogy is hívják, valami Jovinazzo, vagy mi…

- Jovanotti, mamma!

- Jaj Andrea, de jó hogy megjöttél, mesélj, mi újság, már olyan rég láttalak.

- Tegnap óta rengeteg minden történt velem…

- Jól van na, ne szemtelenkedj! De ilyen korán nem szoktál…

- Mert Paolo hívott, hogy segítsek neki.

- Ugyan mit kell neki segíteni?

- Valami üvegeket akar lehozni a tetőtérből és hoztam a csörlőt, hogy majd azzal könnyebben megoldjuk.

- Olyan segítőkész vagy, nagyon büszke vagyok rád!

- Tudom mamma, nem csoda, hisz nyaranta te neveltél.

- Hát igen, te kis huncut! Sütök is neked mindjárt egy csokis süteményt.

- Az remek, de nem lehetne inkább egy spagettit tenger gyümölcsével?

- Na nézzük, hány óra van… 10, akkor hamarosan befut Francesco a halászatból, és ha hozott alapanyagot, akkor megcsinálom… na már itt is van.

- Ciao Francesco! Milyen volt a fogás?

- Rákból most volt bőven és tintahalból is, a többi csak mutatóban…

- Esetleg polip?

- Egy kettő akad. Ezek szerint ebédre kéne?

- Andrea úgy megkívánta a tengeri herkentyűket.

- Mindjárt beállok a garázsba és akkor kipakolunk, megnézzük mi van.

- Segítsek navigálni?

- Egy jó tengerészt sosem kell navigálni, fiam!

- De a kocsi oldala nem ezt sugallja!

- Ne húzd ki a gyufát Andrea, tudod jól, hogy ez csak egy tárgy, történhetnek vele kisebb balesetek, nem kell túl aggódni… csak vigyen el egyik helyről a másikra.

- Ne bántsd az unokámat Francesco, mert nem kapsz a spagettimból!

- Annál kedvesebb vagy te, mint hogy ne kínálj meg engem a főztödből, arról nem is beszélve, hogy annyit fogsz készíteni, hogy az egész utcának jutna belőle!

- Jól ismersz már engem, igenis adok, mert nem foszthatok meg senkit attól a mennyei élménytől, ami az én lábosomból kerül ki…

- De milyen paradicsomot használsz?

- Amit Stefano rakott el a télen… isteni, alig tett bele fűszert, mégis olyan zamatos.

- Majd én is kérek tőle.

- Hamarosan hozzuk is le a tetőtérből, már jön is Paolo!

Jacob

- Jacob, vidd ki légy szíves a rendelést az ötös asztalhoz! és mosolyogj!

- Viszem – a francba megint elfelejtettem, melyik az ötös asztal, pedig logikusan van kitalálva, nézzük csak, jobbról kell kezdeni, 1, 2, 3, 4 és megvan. Nem kell mondanom semmit, csak mosolyogni, menni fog. Egy ristretto, egy capuccino, kettő narancslé, két lekváros és két nutellás cornetto. Ennyi. Mosoly. Hú, ezt megúsztam, nem kérdeztek semmit, pedig nem olaszok, azt látom, bár a viselkedésükből következtetve azok is lehetnének, olyan harsányak, gondtalanok, kacagnak, ha kell, ha nem, egyértelmű, hogy turisták. Fogalmam sincs, milyen nyelven beszélnek, csak annyit tudok, hogy nem olaszul. A srác angolul is próbálkozott, de egyetlen szót sem ismertem fel, pedig már egy éve tanulom, lehet, hogy rossz a technikám.

- Jacob, ne bambulj, kész a rendelés a hármashoz…

- Megyek…

- Jacob, próbálj néha az emberek szemébe nézni, vedd fel a szemkontaktust és akkor látnád, hogy az ötös már percekkel ezelőtt jelezte integetéssel, sziszegéssel, és még ki tudja, hány féle módon, hogy fizetni szeretne.

- Ja, persze, látom, megyek, csak eddig nem volt időm…

- Mi az, Jacob, mi történt, hova rohansz?

- Ezzel a kártyával akarnak fizetni és Loredanaról beszélnek.

- Nem emlékszel, hogy mit mondott neked tegnap Loredana? Fel is írtad, hogy miről kell tájékoztatni a vendégeket.

- Tényleg, hová is tettem a papírt… megvan, igen, már emlékszem, megmondom nekik.

- Nagyon helyes… Minden rendben? Sikerült? Megértettek?

- Igen, értették, hogy négy alkalommal tudnak nálunk ingyen reggelizni kávét, cornettot és narancslevet.

- Ügyes vagy Jacob, akkor holnap már nem kell elmondanod.

- Hála istennek!

Barletta

- Sergio! - ugye tudod, hogy nem sokára megérkeznek és még fel kell vinni a művirágokat, hogy kicsit otthonosabbá tegyük a szobát.

- Tudom, tudom, elmondtad már elégszer! Ne aggódj már annyira! Mikor érkeznek pontosan?

- Mindjárt megnézem a chaten, mert már én sem emlékszem… annyi kérdésük volt és úgy tűnik eléggé bizalmatlanok, lehet, hogy majd mindenbe belekötnek, nem is lesznek kedvesek. Emlékszel milyen türelmetlenek voltak, hogy nem válaszoltam nekik azonnal! Te pont akkor utaztál el és én el is felejtettem, hogy írnom kéne, de mikor az sms-t küldték, azonnal reagáltam rá és azt beszéltük, hogy ha Bariba érnek, akkor felhívnak.

- Oké, de ne felejtsd el az eredeti kérdést!

- Hogy mit?

- Hogy mikor érkeznek? Melyik napon?

- Ja igen, 8-án, pénteken. Vagyis holnap!

- Minden rendben lesz, nyugodj meg kérlek, csak még ugorjunk be a kávézóba...

- Hú tényleg, el ne felejtsünk szólni nekik, mert én nem mondanám el, hogy nem is minden napra kapnak reggelit, még csak az hiányozna, hogy 4 személyre álljam 10 napig!

- Ezt azért a hirdetésbe is beleírhattad volna, nem?

- Bele, de így azonnal lecsaptak rá…

- Nem biztos, hogy emiatt…

- Nem baj, majd az a tökkelütött pincér elmondja nekik, hogy csak 4 reggeli jár, vele hiába hepciáskodnak, mert lepereg róla, ahogy a köszönés is, ennyit meg tud tenni a kedvemért, ha már minden nap ott fogyasztunk! Jaj, remélem tetszeni fog nekik a picike lakásunk. Hisz Barlettában minden lakás ilyen kicsi, vagy még kisebb. Az meg, hogy a centro storicoban van, közvetlenül a gyönyörű templomunk mellett, igencsak előnyére válik.

                                                                             ***

- Na, sikerült megértetned Jacobbal, hogy mit akarunk?

- Hát nem volt egyszerű, de aztán le is írtam neki, hogy pontosan mit kell mondania, és harmadjára már fejből tudta.

- Szerintem, mikor megérkeznek, menjünk ki eléjük az állomásra és hívjuk meg őket egy kávéra, közben mindent megbeszélünk.

- Már, ha lesz közös nyelv, amin beszélhetünk! Bár írni szépen tudtak, alig volt benne hiba. Az autóba viszont nem hiszem, hogy elférnek, hisz négyen vannak, csomagokkal, Te meg sosem pakolsz ki a csomagtartóból…

- Miért is tenném, hisz két nap múlva megint mennem kell Milánóba, tudod.

- Persze, menned kell… Esetleg engem is elvihetnél…

- Nem is tudtam, hogy jönnél! És a vendégek? Ha bármire szükségük van? Ki figyel rájuk?

- Nyugi, nem megyek veled sehová, majd csapunk a lányokkal egy, vagy több görbeestét.

- Na látod, ez sokkal jobb program!

                                                                               ***

- Na, Loredana? Minden oké? Megnyugodtál?

- Meg Sergio, tényleg nem volt semmi probléma, nagyon kedvesek, és az elromlott hűtő miatt sem hepciáskodtak, bár azért volt némi arcjátéka a nőnek, hogy is hívják? Olyan fura neve van.

- Zitta, ha jól emlékszem és tök jót beszélgettem vele az autóban. Elmondta, hogy honnan tud olaszul, hogy a dédmamája nem messze született, hogy imádja Dél-Itáliát, rendkívül szimpatikus nő és a külsején tényleg látszik az olasz vér…

- Gondolom Te is tetszettél neki a csábos csíkos nadrágodban.

- Abban biztos lehetsz! és nem akarták elhinni, hogy mixer vagyok Milánóban.

- Ja, Dalíhoz hasonlítottak a kackiás bajuszod miatt. Egyébként én is ismerem ezt a sztorit, mert a pasi, Antonio nekem is elmesélte, míg elsétáltunk a kávézóig. Remélem Jacob holnap érthetően előadja a reggelivel kapcsolatos információkat.

- A nő mindent megért, ha a válasznál gondolkodik is a szavakon, úgyhogy nem lesz semmi baj. Úgy sem mennek haza azért, mert kevesebb reggelit kapnak, mint amit ígértünk…

- Csöngettek! Ki lehet az? Vársz valakit?

- A csajszi volt, mert elhagyták a szüleiket és nem bírtak bejönni. Remélem ebből nem csinálnak rendszert, hogy engem zavarnak fel!

- Nyugi Loredana, hamarosan ők is megszokják, hogy mit lehet és mit nem, elég intelligensnek néznek ki ahhoz, hogy felfogják a szabályokat. Kiülünk a teraszra? Keverek neked egy koktélt.

- Remek… Nézd, már mennek is a tengerhez. Mi már napok óta nem voltunk, pedig itt van 10 percre, de mindig itthon ülünk.

- Mert innen remek a kilátás, a szomszédoktól pedig megtudjuk az összes pletykát, amit hallanunk kell.

- És mert te holnap már megint elutazol a csodálatos Milánódba.

- Te pedig bulizol a csajokkal és megint szexin öltözöl fel, mint ahogy szoktál.

Milánóban (is) drága az élet! – Milánó 8.

Reggelente már a legolcsóbb kávét fogyasztottuk, vagyis a szállásunkon, amit mi főztünk, néha Andrea meg is hívott bennünket.

Itália nem tartozik a legdrágább országok közé, bár már az olcsók közé se, mint ahogy régebben volt, legalábbis magyar viszonylatban. Milánó viszont biztos a kivétel, aki erősíti a szabályt. Nincs mit szépíteni, ez a város iszonyú drága!

Persze, aki ügyes – mint mi -, azok megtalálják a megfelelő helyeket, ahol ha nem is olcsón, de nem sokkal drágábban vásárolhatnak, ehetnek, mint idehaza.

Az első ilyen lehetőség a nagyobb bevásárlóközpontok, ahol töredékéért lehet megvenni az élelmiszert, italt, bármit, amit ott árulnak.

Ha nem otthon akarunk étkezni, akkor léteznek olyan éttermek, melyek nem terhelik meg túlzottan a pénztárcánkat. Vannak olyan helyek is, ahol lehetőség van arra, hogy ha kifizetünk egy drágább italt, bort, sört, bármit, akkor ingyen fogyaszthatunk a gazdag svédasztal kínálatából. Ezeket úgy hívják, hogy aperitivo, elég sokat lehet belőle találni Milánóban.

Aztán ott vannak a gyorsétkezdék, ahol ugyan nem a legolaszabb ételt kínálják, de a szükség törvényt bont, a lényeg, hogy energiához jussunk és legyen erőnk folytatni a városnézést.

Ha néhanapján nem él ezekkel a lehetőségekkel a turista, akkor gyorsan kifogy a pénzéből, mert egy étteremben, még ha nem is a legpuccosabb, egy sör 4-7 euró, egy kávé és az üdítő 3 körüli.

Ha ebédidőben ülünk be valahová inni, akkor ne számítsunk arra, hogy asztalhoz ülhetünk. Miután többszöri nekifutásra végre bejártuk a Sempione parkot, mely hatalmas, teli látnivalóval, árnyékos padokkal, tavakkal és kézből falatozó kacsákkal, kitikkadva egy közeli étterembe tértünk be, ahol a baristával szemben foglaltunk helyet, mivel alig múlt dél.

Fantasztikus kávét ittam, gyönyörű csészéből, a hozzá illő érdekes vonalú kiskanállal. Hogy miért említem ezt ennyire részletesen? Van nekem egy rossz szokásom. Olaszországból soha nem térek úgy haza, hogy meg ne lovasítsak egy cuki kiskanalat. Nagyon sajnálom ezt a hóbortomat, de kényszert érzek, hogy ezt megtegyem. Kell az adneralin, hogy senki ne vegyen észre és kell a készletbe is otthon. Ez van. Most is beszereztem egy gyönyörű példányt. Több helyütt ittam már kávét, de itt tört rám a szükség. Egyébként, ha kicsit túlozni akarok a latte árába a kanalat is beleszámították.

Milánóban a legfelháborítóbb, hogy egy gömb fagylalt 2,5-3 euróba kerül, ami nélkül viszont nehezen tudtunk meglenni a lányommal. Egyszerűen az olasz fagyinak nincs párja! Hiába írják nálunk, hogy eredeti olasz recept alapján készítették, a nyomába sem ér kint vásároltnak. Az ízharmónia annyira tökéletes, hogy utánozhatatlan. Ráadásul már nem csak tölcsérben, tégelyben, pohárban, de akár szendvicsben is fogyaszthatjuk, ami egyáltalán nem csökkenti az élményt, sőt! Az én kedvencem továbbra is a pisztácia, Tami viszont mindenfélét kóstolt és egyszer sem hallottam, hogy csalódott volna.

Mivel elérkeztünk az utolsó napunkhoz, úgy döntöttünk, hogy a legdrágább helyen, vagyis a Duomo és a Sempione park közötti sétálóutcán fogyasztjuk el a vacsoránkat, mely természetesen a legolcsóbb ételekből tevődött össze. Tami lasagnet, Anti tejszínes gnocchit, én spaghettit rendeltem. Mindegyik tányér közel 10 eurót ért, vagyis 3.200 forint körüli összeget, és tényleg ezek voltak a legolcsóbbak. Tulajdonképpen nem volt rossz, persze mire is számítottunk, hisz az olasz konyha legegyszerűbb ételeit rendeltük, bár furcsálltam, hogy nem kaptam a tésztához sajtot. Természetesen azonnal hozták, ahogy megemlítettem és nem is számoltak felárt, vagyis járt hozzá!

Ma korábban hazatértünk, mert be kellett csomagolnunk. Blanca hajnali 3.15 órára rendelt nekünk taxit, gondoltuk elég lesz másfél óra a becsekkoláshoz, mivel 6-kor indul a gép és egy óra az út busszal a reptérre. Hát majdnem tévedtünk. Annyira távol voltak egymástól az ellenőrző pontok és olyan rengeteg ember nyüzsgött a váróban, hogy tíz perccel a repülő indulása előtt jutottunk csak fel.

Véget ért a kiruccanás, de már sokkal könnyebben kezdünk neki egy hasonló kaliberű útnak, mert rengeteg tapasztalatot szereztünk, Milánót pedig úgy ismerjük, mint a tenyerünket!

Ja, és meghívtuk Blancát és Andreat hozzánk. Augusztusban jönnek.

Mille grazie!

Meglepetés és kihívás, de legyünk pozitívak! – Milánó 4.

Kissé elcsigázva érkeztünk meg a szállásra. Becsöngettünk. Egy idősebb, mosolygós hölgy jött elénk és valamilyen nyelven elkezdett beszélni, de a köszönést legalább fogadta. Mondtam, hogy Blanca vár minket. Erre a névre felcsillant a szeme és beinvitált bennünket a függőfolyosóról a lakásba.

Megdöbbenve tapasztaltam, hogy Blancának fogalma sincs, hogy kik vagyunk, de ügyesen, menet közben kérdezett ki, hogy hol foglaltuk, melyik szobát stb., pedig tegnap, indulás előtt írtam neki, hogy másnap találkozunk, ne legyen kétsége efelől.

Mikor képbe került, körbe vezetett bennünket, ami nem állt sok állomásból. Megmutatta a fürdőszobát, a wifi kódot és egy szűk folyosón áthaladva, egy építkezésen keresztül eljutottunk a szobánkba.

Láttam róla fényképet az airbn-en, tulajdonképpen olyan volt, és mégsem. A fotón ablakot is láttam, de itt csak egy üvegfelület volt, ami nem is az utcára, hanem a mellettünk lévő szobára "nem" nyílt. Homályos üveg volt benne, tehát átlátni nem lehetett rajta, csak a fényt eresztette be, viszont levegőt végképp nem. Blanca magunkra hagyott minket, mi összenéztünk, de nem szóltunk semmit, ledőltünk az ágyra pihenni, mikor Anti rám gurult. Az ágy igencsak lejtett. Tami viszont az emeletet teljesen birtokba vette, kényelmesen elterpeszkedhetett benne. Antit visszagurítottam és felkeltem, hogy kipakoljak a táskámból.

Egy szabad fogast találtam, mert az igaz, hogy több fiókos szekrény is állt a helyiségben, de egyik rekesze sem volt üres. Néhányat kinyitogattam, az egyikben csak melltartók, a másikban papírok voltak, függönnyel eltakarva hatalmas könyves- és ruháspolcok.

Ekkor kicsit elkeseredtem.

Az egyedüli levegőt egy ventilátor biztosította, melyet az ajtóba állítottak. Vele szemben egy hűtő volt teljesen megtömve – vajon hányan laknak itt tulajdonképpen, vagy ilyen nagyevők? A mellettünk lévő szoba ajtaja felett kb. fél méteres hézag volt, pedig annak a szobának volt ablaka, minek neki annyi levegő? Mikor az építkezési terület mellett elhaladtam, kedvesen köszönt a két srác, majd folytatták a furást, kopácsolást, esélyünk sem lett volna pihenni. Kérdem Blancától, hogy mikor kezdik reggel a munkát? Hétkor - feleli mosolyogva. Reméltem, hogy én fogalmaztam rosszul és félreértette, és arra válaszolt, hogy mikor hagyják abba.

Sorban elmentünk tusolni, merthogy egy fürdőszoba volt és benne a wc. Tehát, ha valaki tusolt, esélyed sem volt pisilni menni.

Mivel közeledett a vacsoraidő, elmentünk, hogy keressünk egy helyi éttermet. Igen ám, de ahhoz még korai volt az időpont. Az olaszok csak nyolc körül ülnek be az étterembe, addig nincs konyha, mi viszont farkas éhesek voltunk. Jobb híján egy arab pizzeriában tanyáztunk le, majd pedig elmentünk egy közeli Lidl-be, hogy vegyünk egy kis gyümölcsöt és az 5 euró helyett az ötödéért vásároljunk sört.

Ebbe a napba több már nem fért, fáradtan dőltünk a dőlt ágyunkba és igyekeztünk mihamarabb elaludni a hőségben, amit enyhítendő kinyitottuk az ajtót, remélve némi légáramlást. Már 36 órája nem aludtunk.

Kissé fáradtan, de annál nagyobb lelkesedéssel! – Milánó 3.

Egy óra múlva leszálltunk a buszról a város szívében, a Stazione di Milano Centrale vonat- és buszpályaudvaron.

Itt vagyunk végre! de mit is kezdjünk magunkkal? A román időeltolódás szerint vesztettünk egy órát, tehát megérkezésünkkor még csak 8 óra volt, a szállásunkat viszont csak délután háromkor foglalhattuk el.

Leültünk egy közeli padra és kiterveltük, hogy egy rendkívüli városnézésre kerítünk sort, majd szép komótosan elsétálunk a szállásunkra és megpihenünk végre.

A térkép szerint minden fontosabb helyszínhez közel voltunk, tehát elindultunk az egyik irányba. Az első megdöbbenésemet a rengeteg afrikai okozta, akik szinte eltakarták a város szépségeit, a gyönyörű teret, mindenhol szemetet hagyva maguk után, legalábbis itt. Gondolom a migránsok által kialakult helyzet miatt pedig a számos fegyveres rendőr nyújtott feltűnést és adott némi biztonságérzetet az embereknek.

Ahogy eltávolodtunk a pályaudvartól egyre kevesebb lett a színesbőrű, egyre jobban élveztem, hogy mindenütt olasz szót hallok, a kirakatok csak úgy csillognak, visszatükrözve engem és a kínált árut is. Lépten-nyomon éttermek és bárok, táska és ruha szaküzletek, és rengeteg ember, főleg olasz, de magyar egyáltalán nem. Hurrá!

Tetszett ez a nyüzsgés, pedig nem szeretem, ha túl sok az ember körülöttem. Milánó tulajdonképpen ugyanolyan nagyváros, mint bármelyik másik, más országban, és mégsem! Van valami kedvesség benne, valami szín, valami …olasz! A gyalogosok lámpái háromszínűek, a helyiek nem igazán tarják be a figyelmeztetést. Ezt a szokást hamarosan mi is magunkévá tettük. Rengeteg motor és autó, de inkább motor száguldott körülöttünk, melyen Armani öltönyös üzletember igyekezett a tárgyalásra, hátizsákkal a hátán, ami eleinte nagyon viccesen hatott, de hamarosan hozzászokott a szemem.

Elsétáltunk a milánói Scala mellett, mely nem okozott nagy katarzist, inkább a japán turistákat fotóztam, ahogy nézik, majd végigsétáltunk a Via di Montenapoleone, ami egy üzletsor, teles-teli a híres olasz márkákkal, de igazából a legeldugottabb utcában is fellelhetünk egy ékszerüzletet vagy egy Gucci boltot, úgyhogy ez nem meglepetés.

A Galleria Vittorio Emanuele II. pedig ennek az központnak a csúcsa! Itt egyben van a modern üzleti hangulat a régmúlt művészeti értékeivel. A freskók és márványok, a színes mozaikok és aranyozott szobrok jól megférnek például La Rinascente üzletével, ahol a legolcsóbb ruha 200 euróba kerül, és ne gondoljunk semmi extrára, csak egy egyszerű, sárga miniszoknya volt, mondjuk remek volt a szabása és az anyag minősége, de azért nem ennyire.

A hely fő látványossága a toro, vagyis egy színes mozaikokból kirakott bika. Ha a bika tökén háromszor megfordulunk a sarkunkon, akkor szerencsénk lesz. Természetesen megfordultunk, ha nem is a tökén, mert az már nagyon nem volt neki, csak egy lyuk a helyén. Az olaszok szerint ez azt is jelenti, hogy olasz férjünk lesz. Erről én már lecsúsztam, de a lányom előtt még nyitva az út.

És ha már áldoztunk a művészetért, akkor beültünk egy McDonaldba, hogy megebédeljünk. Ott volt a helyi trattoria, a Duomo és a Burger King között. Természetesen elsősorban az olcsósága vonzott minket, de érdekes is volt, ugyanis miután egy hatalmas tablet előtt kiválasztottuk a megrendelni kívánt menüt, a pénztárosnál csak fizetni kellett, a blokkal pedig átvenni a közben elkészített rendelést. Gondolom ez meggyorsította a folyamatokat és elkerülte a félreértéseket, melyek a nyelvi nehézségekből adódhattak volna.

Hallottuk ugyan, hogy az olaszok nem szeretik, ha angolul szólítják meg őket, de ez nem igaz! Annyira segítőkészek voltak mindig, hogy ezt is bevállalták volna, viszont én olaszul kezdeményeztem a beszélgetést, aminek rendkívül örültek és annyira kedvesen viszonozták, hogy néha már zavarba jöttem!

Teli pocakkal tovább indultunk, most már céltudatosan a szállás felé. Csak egyszer inogtunk meg, egy helyi, kék bár előtt, mert már annyira kiszáradtunk a 30 fokos hőségtől, hogy képtelenek voltunk tovább baktatni. Az alig pár kilós csomagjaink egyre nehezebbek lettek, egyre jobban húzták a vállunkat és sértették a bőrünket, persze csak akkor, ha nem Anti vállalta magára a cipelésüket.

A Bar Azzurra egy kedves kis bisztro, olyan mint a többi és mégsem. Nagyon a szívünkbe lopta magát, lehet hogy azért, mert jó helyen volt, jó időben, lehet, hogy a helyi olasz mentalitást itt tapasztaltuk meg először, de annyira imádtuk, hogy mindig vissza akartunk menni, de sajnos egyszer sem tettük meg és még egy fotót sem készítettünk róla.

Pedig isteni volt a csapolt sör és mennyei az espresso és végre láttam, hogy milyen fontos szerepet tölt be az olaszok életében egy megszokott kis zug, ahol nem csak inni, enni, kávézni és jégkrémet nyalogatni lehet, de ahol meg lehet, sőt kell! beszélni a napi aktualitásokat, ahol a kisgyermekes anyuka megpihenhet egy rövid időre, ahol mindenki ismerős, aki belép az ajtón, és ha csak beköszön, már az is feldobja az emberek hangulatát és emeli a helység fényét!

Ennyire fel tudja tölteni az embert egy kellemes hangulatú, tiszta, parányi bár, mely kívülről semmitmondó, sőt talán még riasztó is, de belülről egy ékszer, aminek az értéke tulajdonképpen a csapos nyílt, nevetős tekintetétől függ, aki uralja a teret és barátságosan bánik a betérő szombas vándorral!

Kalandra fel! – Milánó 2.

Milánóra azért esett a választás, mert a lányom kedvenc városa. Az éves munkáját Olaszországról írta, ahol fő helyen szerepelt ez a település, és többször említette, hogy Milánó a kedvence, lehet, hogy itt fog élni és mivel ez az út az ő meglepetése, hát nem is volt több kérdésünk.

Miután lelepleződött a nagy titok, Tami feladata volt, hogy a napi programot összeállítsa, utánanézzen a nyitva tartásoknak és helyszíneknek, a megközelítési lehetőségeknek stb.

Semmi másra nem volt már szükségünk, csak egy vastag bankszámlára és irány a divat fővárosa!

Temesvárról szállt fel a gép, ami közelebb volt, mintha a ferihegyi repülőtérre autóztunk volna. Az autónkat egy közeli gyár parkolójában hagytuk, mert nagyon sokat kellett volna fizetni a reptér parkolójában, tulajdonképpen a semmiért, itt viszont a portás bevállalta a felügyeletet 4 euróért, bár tízet kért, de nem tudott visszaadni.

Az indulás egyedüli hátulütője az volt, hogy nagyon korán szállt fel a gép: hajnali 6 órakor. Mi komolyan vettük azt a szabályt, hogy két órával előbb meg kell érkezni, Anti pedig ideges volt, hogy elkésünk, nem ismerte az odavezető utat, így még hamarabb értünk oda. Ezek után egy kihalt, koszos wc-jű, kényelmetlen ülésekkel rendelkező helységben vártuk, hogy elérkezzen az idő. Bár nem sikerült a kocsiban aludni, itt sem volt rá esély, hogy parányit pihenhessünk, főleg a szemtelen legyek miatt, amiből nem kevés volt! Végignéztük, ahogy a személyzet megérkezik, átöltözik, elfoglalja a helyét, ahogy egyre több utas fut be az idő közeledtével.

Végre kezdetét vette a beszállás! Megnézték a papírjainkat, majd a csomagjainkat világították át, ismét a repülőjegyünket, mindezt alig pár méternyi távolságban egymástól, úgyhogy gyorsan haladtunk. Bejutottunk egy kicsivel kulturáltabb helységbe, ahol arany áron mérték az ásványvizet és a szendvicset, de mi nem törődtünk vele, végre ihattunk és ehettünk egy keveset. Viszont a toalett és a váró között olyan papírvékony fal volt, vagy a szellőzőnyílást tették rossz helyre, de az első kliens után már nem szerettem volna használni.

Itt is vártunk még vagy fél órát, majd újra ellenőrizték az iratainkat és még ezek után is csak ablakon keresztül figyelhettük a kifutón várakozó hatalmas, rózsaszín gépet.

Nem akarom húzni az időt, végre elfoglaltuk a helyünket, ami ugyan nem egymás mellé szólt, mert csak Taminak fizettünk az ablak mellé, de nem okoztunk ezzel fennakadást.

Kicsit izgultam, hogy milyen lesz, de aztán nagyot csalódtam. Nem tudom, hogy mire számítottam, de egyáltalán nem olyan lett! Az emelkedés a gyomromat is emelte, de nem vészesen, a fordulásnál kicsit megszédültem, de talán ennyi volt az izgalom, aztán több mint másfél óráig csak unatkoztam.

Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban légikísérő szerettem volna lenni, holott még sosem ültem repülőn! Szerintem az akkori katasztrófafilmek hatására ötlött fel bennem ez a vágy, amikor mindig történt valami a több órás úton és persze a pilóták mindig nagyon helyesek voltak, a történetnek pedig boldog végkifejlete. Hát most örültem, hogy nem az lettem! Nem elég a korán kelés, de a kötelező monológon és pantomimen kívül a stewardessek csak a büfével foglalatoskodtak, ami egy telipakolt bevásárlókocsi volt. Szépen komótosan tologatták ketten, mert egyedül nem bírtak el a rengeteg vásárlóval : ), húzva az időt, hisz senki sem menekülhetett és ennyi.

Az 1 óra 40 perces idő alatt egy darabig néztem a felhőket, majd próbáltam aludni, kevés sikerrel és csak arra vágytam, hogy végre landoljunk.

Ez is bekövetkezett a várt időben. Bergamoban szálltunk le, pontosabban az Orio al Serió reptéren, ami azt jelentette, hogy egy órás autóútra vagyunk Milánótól – nem véletlen az olcsó jegy! Ha a beszámolómból semmilyen tanácsot nem akar magáévá tenni az olvasó, ezt az egyet mindenképpen fogadja meg: Ne higgyetek a google mapsnak!

Még itthon kinéztük, hogy el kell gyalogolnunk egy megállóig, felszállni egy buszra, ami bevisz minket Bergamoba, majd vonatra szállni, ami eljuttat Milánóba. Ez volt a legegyszerűbb megoldás. A google szerint!

Ehelyett viszont kiléptünk a reptér ajtaján és 5, de lehet, hogy még több busz állt és várt, 5-10 perces indulási időközönként, készen arra, hogy bevigyen minket a városba.

A légkondicionált buszon sikerült egy parányit szundítanom, de inkább a hegyek felett felkelő napot néztem a távolban.