Halloween

Most már hagyománnyá tettük a családban a tök faragásával együtt járó tökpéntök megrendezését. Én még mindig igyekszem elrugaszkodni némileg az amerikai ünnep hagyományaitól, próbálom egyedivé tenni, de ez Tamara és barátai körében egyre reménytelenebb. 

Az idei buli szinte egy az egyben az amerikai utánzata volt, a tökpéntekből még a péntek sem stimmelt. Abba már rég belenyugodtam, hogy ezen a napon rémisztően kell kinézni, ami inkább mókásnak hat egy kékre rúzsozott, vagy drakulafoggal vicsorgó kislánynál, mint ijesztőnek. Azt is csak első alkalommal sikerült elkerülni, hogy ne legyen kéregetés a környékbeli utcákban, mivel arra jöttek rá, hogy a buli legfőbb vonzereje ez, ergo elkerülhetetlen. Abban pedig kimondottan örömömet lelem, hogy minél szörnyűbb és finomabb ételeket gyártsak. A szörnyű főleg a nevében él, de igyekszem a kinézetével is próbára tenni a vendégek ízlelőbimbóját, viszont az ízére csak a finnyásnak lehet panasza (van önbizalmam, mi?).

Idén bővült is a menü például a tehéntrágya élősködőkkel fantázianevet viselő mogyorókrém + csíra kombinációval, vagy a majomvelővel, mely tulajdonképpen pirított karfiol volt parányi piros ételfestékkel meglocsolva, de a pálmát a céklaleves vitte, mely a denevérvér nevet viselte. Ez egy csöppet kilógott a sorból, mert némileg jobban nézett ki, mint az íze, de vitamintartalma elsöprő győzelmet aratott a többivel szemben. Természetesen terítéken volt az elmaradhatatlan és megszokott virslismúmia vagy a boszorkányujj, illetve a puha tökfej (csupa sajtkrém) szárított vérfarkas csonttal (korpovit keksz és pirítós). Sajnos idén elfelejtettem lefotózni az ételkölteményeimet.

Nagy élmény volt a lányoknak, hogy egyedül mehettek a környék utcáiba bóklászni. Nem akartam kísérgetni őket, nem éreztem szükségét, és annak külön örültem, hogy a barátnők mellett a környékbeli gyerekek közül többen is csatlakoztak hozzájuk.
Tavaly a lakókat úgy figyelmeztettem a rendhagyó garázdálkodásra, hogy plakátokat tettem ki, melyeket szinte senki sem olvasott el, úgyhogy idén már módosítottam és kis cetliket nyomtatva, a postaládákba dobáltuk be előző nap a felhívást, természetesen kihangsúlyozva, hogy most sem kötelező ajtót nyitni, sőt! Hiszen ez újabb lehetőséget biztosít a gyerekeknek a „gonoszkodásra”, amit el lehet képzelni, milyen borzasztó lehetett, mert két csomag wc-papírt is elvittek magukkal - és csak egyet hoztak vissza!

Sokáig hallottam, ahogy üvöltöznek a kapuk előtt, bebocsátást várva, majd szép lassan elhalkult a hangjuk, csak a kutyák ugattak. Úgy másfél óra múlva kezdtem parányit aggódni, hogy merre lehetnek, de akkor is csak azért, mert eleredt az eső. Anti biciklire pattant, de nem kellett messzire mennie, mert már a sarkon voltak.

Nem hiába öltöztek be boszorkánynak, denevérnek, drakulának, mert gazdagon megpakolva tértek haza. A cukrok, csokik és nyalókák mellett almát, céklát, birsalmasajtot és házilag gyártott csokigolyót is kaptak. Az ajándékot ők is viszonozták egy-egy mécsessel. Csak egy rossz élményük volt, amire előre számítani is lehetett, mert már tavaly is elzavarta őket ez a szomszéd, de idén még inkább kitett magáért a gonosz öregember, mert trágár szavakkal fejezte ki véleményét. A történethez hozzátartozik, hogy ez a megkeseredett zombi másnap megjelent a kapunkban, hogy lát az udvaron egy biciklikereket, és szeretné megvenni, mert sehol sem kapja ezt a méretet. Sajnos nem ismertem fel, mert akkor azonnal viszonozom a tegnapi keresetlen szavait, sőt inkább megsajnáltam, mert nagyon félénken viselkedett. Elkértem a címét, hogy Anti majd felkeresi, de erre nem került sor. Tami a teraszról kukucskált és felismerte az embert, el is biciklizett a megadott címre, hogy biztos legyen benne, ő az. Nem tévedett. Én kicsit csalódott voltam, hogy nem osztottam ki, de hamar kivertem a fejemből, akárcsak a kérését. Ezért sem ildomos gorombán viselkedni, a gonosz ember ne várjon segítséget!

Mikor elállt az eső tábortüzet is gyújtottunk, de nem nagyon sikerült ott tartani a gyerekeket, inkább bújócskáztak, egymást ijesztgették a sötét udvaron, majd a teraszon lévő ládában, a baromfiknak szánt magokat tiporták, természetesen mezítláb!

Lassan lekopott róluk a smink, már csak gyerekek voltak, akik jól érezték magukat...

Novemberi ünnepek

Idén sem telt el a november Márton-nap és Tökpéntök nélkül, ahogy ez már lenni szokott évek óta.

A Márton-napot az iskola, míg a Tökpéntököt én szoktam megrendezni. Idén mindkettő rendhagyó módon zajlott.
A Márton-nap a rossz, esős idő miatt nem az Újszegedi ligetben került megrendezésre, hanem az iskolában. Ez kisebb csalódást okozott a gyerekeknek, hiszen a ligetben való sétálgatásnak - főleg sötétedés után - van némi romantikája, a saját készítésű lámpások is nagyobb szerephez jutnak, az üstben fortyogó tea is jobban esik. Hiába borult sötétségbe az iskola, és bóklásztak a pincében a kisebbek, ez nem volt ugyanaz.

Akárcsak a Tökpéntök, amit eddig sikerült különválasztani a Halloween-től, de most Tami és barátnői meglágyították a szívemet és fejet hajtottam a kívánságuk előtt, hogy bejárják a környező utcákat cukor és csoki reményében.

Ehhez már egy héttel korábban felkészültem oly módon, hogy kiplakátoztam a környéket és felhívtam az itt lakók figyelmét arra, hogy ez mégis Tökpéntök, csak részben hasonlít az amerikai hagyományra, nem kell olyan komolyan venni, de ha szeretnék megédesíteni a gyerekek örömét, hogy küldetésüket sikeresnek érezzék, készüljenek fel pár szem cukorral.

A lányok nagyon komolyan vették a feladatot, beöltöztek fekete macskának, boszorkánynak, manónak és „Cukrot vagy tréfát?” felkiáltással útnak indultak. Kicsit izgultam értük, nem is alaptalanul! Az egyik okom az volt, hogy időközben eleredt az eső, de a nagyobb aggodalmat inkább az emberek hozzáállása okozta. Néhány helyről elzavarták őket, ahol „bosszúból” egy mécsest hagytak a kapuban, de szerencsére többen kedvesen fogadták a váratlan látogatókat, így végül megtelt a kis tarisznyájuk rágóval, csokival, mandarinnal.

Mint kiderült, sokan nem is látták a plakátot, meglepetésként érte őket a látogatás, tanultam belőle, jövőre inkább a postaládákba dobjuk az üzenetet, már ha lesz ennek a kezdeményezésnek jövője.

Persze a túrával nem ért véget a party, kezdődött a finom falatok elfogyasztása, és én is készültem Tami segítségével némi finomsággal. A menü Geronimo Stilton ötlete alapján született, de sokkal finomabb lett:

... és folytatódott az éjszakába nyúló dorbézolással, hisz a vendégek maradtak, a jelmezeket pizsamára cserélték.

Tökös őszi szünet

Ezen a héten szabadságon voltam, mert volt rá lehetőségem és így egybeesett az őszi szünettel, hogy csak Tamival tudjak foglalkozni.

Minden napra kitaláltunk valami érdekességet, hogy egymással lehessünk és jól szórakozzunk. A legelső az volt, hogy levettem róla a gipszet. Ezt nem önkényesen tettem, hanem az orvos utasítását hajtottam végre, bár én szerettem volna, ha meg is röntgenezik, de látatlanban közölte a doki, hogy biztos meggyógyult. Én ebben nem voltam olyan biztos, de reménykedem. Nagyon felelőtlennek tartottam ezt a hozzáállást, amit szóvá is tettem, minden hatás nélkül. Legalább már azt nem hányták a szemünkre, hogy koszos a kötése, amin a harmadik kötözés után már csak nevetni tudtam. Tami eleinte nem tudott mit kezdeni a ”könnyű” karjával, könnybe lábadt szemmel mondta, hogy legalább kössük föl. Így is járt még pár napig.

Másnap a Vadasparkot vettük célba, mivel az idő kitűnő volt a sétálgatáshoz és mindketten nagyon szeretjük az állatokat. Talán még sosem töltöttünk el ilyen sok időt a parkban, mint most. Egyszerűen alig akartunk hazamenni, csak a sötétedés vetett véget a mókának.

Több változás is történt, bár nem túl látványosak, csak néhány állat került át más helyre és elkészült a pingvinek kifutója, vagyis egy medence tiszta üvegből, hogy le lehessen látni a víz alá is. Sajnos a pingvinek nem az északi-sarkról jöttek, hanem Afrikából, ők a pápaszemes pingvinek, így a hűvös időt nem szeretik, és még a környezet is szokatlan számukra, ezért csak tavasszal tekintheti meg a közönség.

Az izgalmak a gibbonoknál kezdődtek. Arról már írtam, hogy az özvegy gibbon elköltözött a parkból és a helyére egy új pár került. Egy fekete és egy barna. Egyszerűen lenyűgöz engem a mozgásuk, a fürgeségük és az okos szemük! Tamit is magával ragadta a látvány, főleg mikor bedobtunk nekik két fél almát. A barna kaparintotta meg mindkettőt és akkor sem adta oda a párjának, mikor már jól lakott, inkább a lábaival fogta, miközben ugrándozott egyik ágról a másikra. A feketének már csak makk jutott, de miután elkapott egyet és meggyőződött róla, hogy nem a kedvence, visszadobta.

Tovább sétálva egy elszabadult vadmacskát találtunk. Elég barátságos volt, úgyhogy Tami felkapta és addig cipelte, amíg csak el nem fáradt a karja. Aztán törtünk egy nádat és a lány azzal szórakozott, hogy hol a farkasokat, hol a leopárdmacskát birizgálta velük. A szurikátáknál aratta a legnagyobb sikert, mert az egyik kicsi úgy játszott vele, mint macska az egérrel.

Harmadnap moziba mentünk. A Delfines kalandot néztük meg, ami nem volt számomra túl érdekfeszítő, de éppen belefért még a családifilm kategóriába. A legjobban az tetszett, hogy pontosan kezdték a filmet és egy reklám sem volt előtte. A történet maga nem túl bonyolult, a kidolgozása csak annyiban szokatlan, hogy lépten-nyomon valamilyen tragédia történik, amin persze könnyedén túl teszik magukat a szereplők és a vége egy nagy happy end, ami pedig elvárható egy gyerekfilmnél. A humor rendkívül hiányzott nekem belőle. Volt ugyan egy szerencsétlen pelikán, aki próbálkozott mosolyt csalni a néző arcára, de egyedül kevésnek bizonyult, pedig annyi mindent ki lehetett volna még hozni belőle, de az alkotók inkább a könnyes szemeket szerették volna látni.

A negyedik napon már az ötödik napra készültünk, vagyis a tökpéntökre. Tami halloweent szeretett volna, de mondtam, hogy az amerikai szokás, nálunk tökpéntöknek hívják és nem kell cukorkáért kuncsorogni, hiába is menne, senki sem várná. Beleegyezett, hogy akkor hozzánk hívunk vendégeket és sütünk valami odaillőt.

Kinéztünk a netről mindenféle finomságot, melyeknek megjelenése illik a tökös ünnephez, így készült el a sajtos tökfej, a szellem-csók és a boszorkányujj. Nagyon élveztem a főzőcskézést, Tami is boldogan segített, bár ezt a szót mindig összekeveri a kóstolással. Attól sem riadtam vissza, hogy kimerült a mérlegben az elem és csak becslés alapján tudtam a hozzávalókat egybevegyíteni, nem vagyok egy őstehetség sajnos, mégis sikerült.

Sütés közben különböző játékokon agyaltam, hogy mivel is kössem le a gyerekeket egy estére, ami kicsit félelmetes, kicsit izgalmas, mégsem kapnak frászt és talán örülnek is. A neten erre semmilyen segítséget sem kaptam, csak on-line játékok szerepelnek a repertoárban.

Másnapra hagytam az utolsó fogást, mert az csak frissen az igazi, ez pedig a virslis múmia. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy meleg vízben próbáltam felengedni a fagyasztott leveles tésztát, de egy lyukon valahogy befolyt a víz, tönkre tette az egész alapanyagot. Anti elrohant egy másikért, aminél már megvártam, hogy kiengedjen magától, de ez a márka, amit használtam, eleve kezelhetetlennek bizonyult, nagy küzdelmek árán sikerült a leveleket szétszedni és a virslikre tekerni.

Tami szépen feldíszítette a lakást, készített étlapot, melyen csont és hasonló nyalánkságok szerepeltek, beöltözött boszorkánynak, ami alatt egy macska jelmez is volt, hogy átváltozhasson és felfújta a denevéres lufikat, melyekkel a belépő vendégeket fogadta.

Anti készített egy nagy máglyát, amit szépen körbeültünk és azon morfondíroztunk kit süssünk meg először. Minden gyerek kapott egy-egy lámpást, és elmondtam a játékszabályokat: ha valahol meglátnak egy fénycsóvát felvillanni, akkor be kell csukniuk a szemüket, elszámolni tízig (addig én is visszaérek), és utána a fényforrás felé menni és keresni. Ez nagyban hasonlít a húsvéti tojáskereséshez, csak sötétben.

Tami az első csoki megtalálásakor olyan csalódott arcot vágott, hogy elment a kedvem a folytatástól, de már nem volt mit tenni. Amikor szellem alakú csatot találtak és külön-külön kellett megkeresniük, már egy kicsit vidámabb lett. Zárásként pedig beöltöztem én szellemnek és üvöltve ugrottam ki a sötétből, ők pedig visítva szaladtak a tábortűz felé. Ennyi gonoszságot tudtam felmutatni.

Később mondta a lány, hogy azért kámpicsorodott el, mert igazi szellemekre számított és boszorkányokra, ahogy röpködnek a tűz körül, meg térképre, ami után elindulnak valahová messzire. Bocs kicsikém, erre alkalmatlan vagyok.

Anti viszont olyanokat talált ki, ami már a kínzással is vetekszik. Mézzel bekent háló, amibe gyanútlanul belesétálnak, avarral letakart verem, amibe beleesnek, korommal kikent kötél, melyen kapaszkodnak, és fáról lelógó csirkelábak, melyeknek nekimennek. Nem rossz, de nem tudom, mit szólt volna az a szülő, akinek a gyerekek mézesen, kormosan vagy törött lábbal érkezik haza.

Az az igazság, hogy talán én élveztem legjobban ezt a mókát, csak elrontotta Tami fancsali képe az örömömet. Viszont az ételek nagyon finomak lettek, alig maradt belőlük pár falat és Tami másnapra is múmiát kért ebédre.

Utóirat: A bejegyzés megszületése után még tartozom annyi kiegészítéssel, hogy a hétvége sem telt el minden esemény nélkül. A szombati napon szülinapi zsúron volt a lány. Mi ezen nem vettünk részt, úgyhogy nem is igazán tartozik a közös programokhoz, de szeretném feljegyezni, hogy míg a lányunk bulizott, addig mi egy kávéházban végre meg tudtuk rajzolni a felső szint beépítésének tervrajzát. Nagyon szeretném már, ha arról írhatnék, hogy halad az építkezés, de még ott azért nem tartunk.

A szünet utolsó napján pedig a Borbála fürdőben voltunk, ahol teljesen kikapcsolódtunk, jókat lubickoltunk, bújócskáztunk és áztattuk magunkat a klóros vízben, amitől mindig kicsit megfájdul a szemem.

Tökpéntök

Már két napja készültünk a tökpéntökre. Tami óvodájában rendezik meg minden év novemberében. A legnehezebb feladat a tök beszerzése volt. Nem is nagyon találtam megfelelő alapanyagot, mert mostanság a halloween már annyira elterjedt hazánkban, mintha őshonos, magyar szokás lenne, a boltokból szinte azonnal elfogyott a nagy, kerek tök, csak a pici, gnóm sütőtökök maradtak, melyeket könnyebb ugyan faragni, de nem annyira mutatósak. Jobb híján, vettem két kisebbet, amelyek legalább nem dőltek fel, mint a Kelj fel Jancsik, de az utolsó előtti napon Anti beszerzett három óriást is.
A magyarságnak ehhez a kelta ünnephez nem sok köze van, az amerikai változathoz pedig egyáltalán semmi. Szerencsére nem vettük át a jelmezes, csokiért járkálós szokást, bár ezt Tami nem is ismeri, mivel a mai gyerekek is csak a televízióból értesülnek róla, és arra sajnos egyre több, egyre fiatalabb, még befolyásolható emberpalánta bambul. Viszont a tökfaragás egyáltalán nem volt terhemre, mondhatni élveztem, akár csak a lányom, aki mind a forma kiválasztásában, mind a belezésben remekelt, végül pedig a biztatásban, hogy ne adjam fel, mikor már kezdett reménytelennek látszani a helyzet.
Örömmel farigcsáltam, bár egy kicsit fárasztó és veszélyes is volt a háztartásban fellelhető késekkel átrágni magunkat a kemény, vastag tökhéjon, de egyúttal izgalmasnak és kreatívnak is találtam a műveletet.
Tavaly teljesen önállóan oldottam meg ezt a feladatot, de az idén úgy döntöttem, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektetek a művészi kidolgozásra, ezért az internetről loptam el pár ötletet.


Nem mondom, hogy ugyanolyan szépen sikerült kifaragnom a tököket, és nem is ugyanolyan tököket, mint az eredeti mintán láttam, de szerintem nem lett annyira szörnyű, bár az sem baj, ha félelmetes, mégis csak a holtak emléknapjáról van szó, ám nem bírtam kibújni a bőrömből, inkább a lelkemhez közelálló, kedvesebb mintákat választottam, mint a magját kihányó tökfejet, bár bevallom az is tetszett. Nem tudom, mit szóltak volna az óvó nénik, ha Tami egy rókázó zöldséggel állít be. Ez viszont elnyerte a tetszésüket, azt hiszem kicsit büszke is voltam magamra és azt sem bántam, hogy néha lekecskézték vagy szarvasozták a teliholdba vonyító farkasomat.
Az óvodások verseltek is, aztán a sötét udvaron zseblámpával keresgélték a manók által eldugott gesztenyéket és diókat. Jól érezte magát a lány, míg rá nem ugrott az egyik pajtása, Bálint. Minden szülőnek a bögyiben van ez az agresszív kisfiú, de én az apukát is majdnem felpofoztam, mikor odaállított a gyerekemhez a gyerekével és mondta neki: na, kérjél bocsánatot és kész. Tami persze azonnal rávágta, hogy nem bocsát meg, úgyhogy helyettem is helyére tette a dolgokat, csak az a baj, hogy sem az apuka, sem a gyerek nem fogja fel tettének következményét.
Már mindenki elment, csak az óvónők maradtak és mi. Melegedtünk a tábortűznél, beszélgettünk, jókat nevettünk, mikor Tami óvó nénije elmesélte a gyerekek egy-két aranyköpését, aztán hazajöttünk.