Zsiráf, gibbon és a többiek

Már sokszor írtam a szegedi Vadasparkról, számomra mindig ünnep, amikor odamegyünk. Lehet, hogy azért, mert nem megyünk sűrűn, lehet, hogy az emlékek ébrednek fel bennem, mikor még ott dolgoztam, vagy csak a hely varázslatos, de mindig elbűvöl az a békés környezet, ami ilyenkor körülvesz (ügyelni szoktam arra, hogy olyan napot válasszunk, amikor valószínűsíthető, hogy nem megy túl sok látogató).
Tulajdonképpen nem is voltam még másik Vadasparkban, úgyhogy összehasonlítási alapom sincs, csak a budapesti állatkert, melyről nem akarok rosszat írni.

Nyilván a fő vonzerejét egy ilyen parknak az állatok adják, ami Szegeden minden évre tartogat meglepetést, újul, bővül, változik és sajnos egy-két állat eltűnik.
Idén a pingvinek beköltözése aratott nagy sikert és valóban aranyosak is, ahogy úszkálnak a medencében, majd tárt karokkal szárítgatják magukat a napon. Nagyon jól megcsinálták, hogy közvetlenül a látogatók előtt van a medence egyik fala és a bátrabbak egész közel is úsznak a kíváncsi tekintetekhez. Nincs is mitől félniük, itt csak tisztes távolban vannak a ragadozók, az emberek is a jólétükért aggódnak, persze belemehetnék a szabadság kérdésébe, de most ezt nem tenném.
A vidrákat viszont nem sikerült meglesnünk, pedig ott is az üveges falon keresztül lehetett volna megtekinteni őket, de szerintem nem is voltak, vagy pont akkor bújtak el, mikor mi arra jártunk... négyszer.
Ugyanígy üres területet nézegettünk fürkészve, hogy a vörös pandákat kilessük, ahogy nyújtózkodnak, vagy összegömbölyödnek egy faágon, de aztán észrevettem, hogy nem valószínű, hogy ott bárki is nyújtózkodna, vagy gömbölyödne, hisz nyitva van az ajtó.

Az idei nagy szenzáció most a zsiráfok voltak számunkra. Remek kilátót készítettek elébük az építészek, így szemmagasságból vizslathattuk őket, de aztán többet akartunk. Meg akartuk etetni őket, sőt megsimogatni az orrukat és hagyni, hogy csorogjon ránk a zsiráflé. Sikerült... köszönhető ez egy régi ismerősömnek, akivel összefutottunk és pont a zsiráfháznál kellett füvet nyírnia.
Így hát almával a kezünkben bementünk hozzájuk. Kísérőnk három fura nevet kiáltott, mire a három hosszúnyakú picit felgyorsítva lépteit, odakocogott hozzánk. Terpeszbe álltak, hogy elérjék a kezünkben lévő gyümölcsöt és boldogan befalatozták. Szívesen leírnám, ha emlékeznék rá, hogy hívták őket, de sajnos elfelejtettem. Tami nagyon boldog volt, és büszkén nézett föl a kilátóra, majd közölte, hogy most minket is néznek, mint a zsiráfokat. Én láttam egy-két irigykedő tekintetet is, de nem nagyon mertem levenni a szemem a három bikáról, mert néha jól meglódították a fejüket és a nyál szökőárként csurgott a szájukból, nem örültem volna annyira, ha ránk is jut.

Mi is készültünk finom falatokkal, de ezt senki se csinálja utánunk, mert az állatokat etetni szigorúan tilos! Elnézést is kérek az igazgatótól, hogy egy évben egyszer-kétszer megetetem a kedvenceimet, de ennyi jár nekem, vagyis nekik. Nagy kárt nem okoztunk vele, mert miután jóllakattuk a gibbonokat pár falat banánnal és almával, jött a gondozó az ebéddel. Arra számítottam, hogy majd fintorogva turkálnak a táljukban, vagy hozzávágják a gondozóhoz a megbarnult almaszeleteket, ehelyett úgy estek neki az ételnek, mintha két napja nem kaptak volna.

Továbbra is a gibbonok a kedvenceim és most már a nevüket is tudom: Rafael, Melani és a kis Jáde. Szerencséje volt a hímnek, mert pont egy olyan feleséget kapott, aki kedvére való volt, pedig nem szokott ez elsőre sikerülni, de amint ivaréretté vált a lány, azonnal megülték a nászt. Született is egy kis porontyuk, aki még többnyire az anyján lóg, de azért már tudja használni a nem mindennapi hosszúságú karjait is.

Sajnos énekelni azóta sem hallottam őket, mióta nem dolgozom itt, de azt megtudtam, hogy váltják a színüket. Azt hittem, hogy a nőstény mindig barna s fekete a hím, de nem. A kicsi most barna, de majd befeketedik, ha ivarérett lesz, mivel fiú.

Nyolcórai sétálgatás után végre hazajöttünk a mi vadasparkunkba, hiszen nálunk is felfejlődött a nyúl- és tyúkállomány. Tyúkot sajnálatból kezdtünk el tartani - sajnáltunk ötven forintot fizetni egy tojásért :) -, tulajdonképpen a ketreces életmódtól mentettük meg Totót, Tyutyut és a legendás Csutkát. Azt sem tudták szegénykék, hogy mi az a fű és hogy kell megenni, sokáig tartott, míg a tápra szoktatott begyük befogadta az ízletes magokat, de meghálálták finom tojással.
Aztán csatlakozott hozzájuk Címke és Begyes, majd jött Bráma és Gatyás, utána egy törpe pár és a két jérce, na meg Tanyasi és Taréj, a kakas, majd hozzánk került Gyöngyös is, aki nevét fajtájáról kapta és nagyon féltem tőle, hogy be nem áll majd a szája. Ahonnan jött rosszhírét keltették, de meghazudtolta önmagát és tényleg nagyon murisan néz ki.
A nevekből is látható, hogy mostanában nem fogunk csirkepaprikást enni (bár ha kihúzzák a gyufát, nem kegyelmezek nekik), viszont annál több rántottát, lágy- és tükörtojást vacsorázunk.
Már egy kotlósunk is van, Címke, hamarosan letelik a 3 hét, kíváncsi vagyok hány csibe fog kikelni, mert elég ügyetlenül kezdte a melengetést. Állandóan elgurult egy-egy, aztán amit a többiek tojtak, maga alá szedte, de akkor már olyan sok volt alatta, hogy kilógott alóla. Nem tudom, mennyire tesz ez jót a leendő kiscsibének.

Szegény nyuszikák viszont elszenvednek néhány csípést a fejükön, de jótékonyan is hatott rájuk a baromfinép. Sokkal szelídebbek lettek, bár csak Vendég engedi meg, hogy megsimogassuk és ő az egyetlen, aki hajlandó kézből falatozni. Jött egy újabb nyúl is közéjük, Bagoly, aki elég félénknek bizonyul, de majd felbátorodik.

Közel tíz apró nyuszi született az elmúlt hónapban, és azért mondom, hogy apró, mert a szüleik törpe nyulak, úgyhogy ők sem fognak túl nagyra nőni és valami tündériek! Bolyhosak és nyuszognak, feketék fehér tappanccsal, szürkék fehér nyakörvvel vagy hófehérek, szülőktől függően, de elég nehéz megállapítani a családi viszonyokat.

Tami egyet meg is szelídített, Maszatot, aki már eltöltött egy éjszakát a házban, és ennyi idő elég is volt ahhoz, hogy másnap könnyedén elkapja a grabancát.

Tökös őszi szünet

Ezen a héten szabadságon voltam, mert volt rá lehetőségem és így egybeesett az őszi szünettel, hogy csak Tamival tudjak foglalkozni.

Minden napra kitaláltunk valami érdekességet, hogy egymással lehessünk és jól szórakozzunk. A legelső az volt, hogy levettem róla a gipszet. Ezt nem önkényesen tettem, hanem az orvos utasítását hajtottam végre, bár én szerettem volna, ha meg is röntgenezik, de látatlanban közölte a doki, hogy biztos meggyógyult. Én ebben nem voltam olyan biztos, de reménykedem. Nagyon felelőtlennek tartottam ezt a hozzáállást, amit szóvá is tettem, minden hatás nélkül. Legalább már azt nem hányták a szemünkre, hogy koszos a kötése, amin a harmadik kötözés után már csak nevetni tudtam. Tami eleinte nem tudott mit kezdeni a ”könnyű” karjával, könnybe lábadt szemmel mondta, hogy legalább kössük föl. Így is járt még pár napig.

Másnap a Vadasparkot vettük célba, mivel az idő kitűnő volt a sétálgatáshoz és mindketten nagyon szeretjük az állatokat. Talán még sosem töltöttünk el ilyen sok időt a parkban, mint most. Egyszerűen alig akartunk hazamenni, csak a sötétedés vetett véget a mókának.

Több változás is történt, bár nem túl látványosak, csak néhány állat került át más helyre és elkészült a pingvinek kifutója, vagyis egy medence tiszta üvegből, hogy le lehessen látni a víz alá is. Sajnos a pingvinek nem az északi-sarkról jöttek, hanem Afrikából, ők a pápaszemes pingvinek, így a hűvös időt nem szeretik, és még a környezet is szokatlan számukra, ezért csak tavasszal tekintheti meg a közönség.

Az izgalmak a gibbonoknál kezdődtek. Arról már írtam, hogy az özvegy gibbon elköltözött a parkból és a helyére egy új pár került. Egy fekete és egy barna. Egyszerűen lenyűgöz engem a mozgásuk, a fürgeségük és az okos szemük! Tamit is magával ragadta a látvány, főleg mikor bedobtunk nekik két fél almát. A barna kaparintotta meg mindkettőt és akkor sem adta oda a párjának, mikor már jól lakott, inkább a lábaival fogta, miközben ugrándozott egyik ágról a másikra. A feketének már csak makk jutott, de miután elkapott egyet és meggyőződött róla, hogy nem a kedvence, visszadobta.

Tovább sétálva egy elszabadult vadmacskát találtunk. Elég barátságos volt, úgyhogy Tami felkapta és addig cipelte, amíg csak el nem fáradt a karja. Aztán törtünk egy nádat és a lány azzal szórakozott, hogy hol a farkasokat, hol a leopárdmacskát birizgálta velük. A szurikátáknál aratta a legnagyobb sikert, mert az egyik kicsi úgy játszott vele, mint macska az egérrel.

Harmadnap moziba mentünk. A Delfines kalandot néztük meg, ami nem volt számomra túl érdekfeszítő, de éppen belefért még a családifilm kategóriába. A legjobban az tetszett, hogy pontosan kezdték a filmet és egy reklám sem volt előtte. A történet maga nem túl bonyolult, a kidolgozása csak annyiban szokatlan, hogy lépten-nyomon valamilyen tragédia történik, amin persze könnyedén túl teszik magukat a szereplők és a vége egy nagy happy end, ami pedig elvárható egy gyerekfilmnél. A humor rendkívül hiányzott nekem belőle. Volt ugyan egy szerencsétlen pelikán, aki próbálkozott mosolyt csalni a néző arcára, de egyedül kevésnek bizonyult, pedig annyi mindent ki lehetett volna még hozni belőle, de az alkotók inkább a könnyes szemeket szerették volna látni.

A negyedik napon már az ötödik napra készültünk, vagyis a tökpéntökre. Tami halloweent szeretett volna, de mondtam, hogy az amerikai szokás, nálunk tökpéntöknek hívják és nem kell cukorkáért kuncsorogni, hiába is menne, senki sem várná. Beleegyezett, hogy akkor hozzánk hívunk vendégeket és sütünk valami odaillőt.

Kinéztünk a netről mindenféle finomságot, melyeknek megjelenése illik a tökös ünnephez, így készült el a sajtos tökfej, a szellem-csók és a boszorkányujj. Nagyon élveztem a főzőcskézést, Tami is boldogan segített, bár ezt a szót mindig összekeveri a kóstolással. Attól sem riadtam vissza, hogy kimerült a mérlegben az elem és csak becslés alapján tudtam a hozzávalókat egybevegyíteni, nem vagyok egy őstehetség sajnos, mégis sikerült.

Sütés közben különböző játékokon agyaltam, hogy mivel is kössem le a gyerekeket egy estére, ami kicsit félelmetes, kicsit izgalmas, mégsem kapnak frászt és talán örülnek is. A neten erre semmilyen segítséget sem kaptam, csak on-line játékok szerepelnek a repertoárban.

Másnapra hagytam az utolsó fogást, mert az csak frissen az igazi, ez pedig a virslis múmia. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy meleg vízben próbáltam felengedni a fagyasztott leveles tésztát, de egy lyukon valahogy befolyt a víz, tönkre tette az egész alapanyagot. Anti elrohant egy másikért, aminél már megvártam, hogy kiengedjen magától, de ez a márka, amit használtam, eleve kezelhetetlennek bizonyult, nagy küzdelmek árán sikerült a leveleket szétszedni és a virslikre tekerni.

Tami szépen feldíszítette a lakást, készített étlapot, melyen csont és hasonló nyalánkságok szerepeltek, beöltözött boszorkánynak, ami alatt egy macska jelmez is volt, hogy átváltozhasson és felfújta a denevéres lufikat, melyekkel a belépő vendégeket fogadta.

Anti készített egy nagy máglyát, amit szépen körbeültünk és azon morfondíroztunk kit süssünk meg először. Minden gyerek kapott egy-egy lámpást, és elmondtam a játékszabályokat: ha valahol meglátnak egy fénycsóvát felvillanni, akkor be kell csukniuk a szemüket, elszámolni tízig (addig én is visszaérek), és utána a fényforrás felé menni és keresni. Ez nagyban hasonlít a húsvéti tojáskereséshez, csak sötétben.

Tami az első csoki megtalálásakor olyan csalódott arcot vágott, hogy elment a kedvem a folytatástól, de már nem volt mit tenni. Amikor szellem alakú csatot találtak és külön-külön kellett megkeresniük, már egy kicsit vidámabb lett. Zárásként pedig beöltöztem én szellemnek és üvöltve ugrottam ki a sötétből, ők pedig visítva szaladtak a tábortűz felé. Ennyi gonoszságot tudtam felmutatni.

Később mondta a lány, hogy azért kámpicsorodott el, mert igazi szellemekre számított és boszorkányokra, ahogy röpködnek a tűz körül, meg térképre, ami után elindulnak valahová messzire. Bocs kicsikém, erre alkalmatlan vagyok.

Anti viszont olyanokat talált ki, ami már a kínzással is vetekszik. Mézzel bekent háló, amibe gyanútlanul belesétálnak, avarral letakart verem, amibe beleesnek, korommal kikent kötél, melyen kapaszkodnak, és fáról lelógó csirkelábak, melyeknek nekimennek. Nem rossz, de nem tudom, mit szólt volna az a szülő, akinek a gyerekek mézesen, kormosan vagy törött lábbal érkezik haza.

Az az igazság, hogy talán én élveztem legjobban ezt a mókát, csak elrontotta Tami fancsali képe az örömömet. Viszont az ételek nagyon finomak lettek, alig maradt belőlük pár falat és Tami másnapra is múmiát kért ebédre.

Utóirat: A bejegyzés megszületése után még tartozom annyi kiegészítéssel, hogy a hétvége sem telt el minden esemény nélkül. A szombati napon szülinapi zsúron volt a lány. Mi ezen nem vettünk részt, úgyhogy nem is igazán tartozik a közös programokhoz, de szeretném feljegyezni, hogy míg a lányunk bulizott, addig mi egy kávéházban végre meg tudtuk rajzolni a felső szint beépítésének tervrajzát. Nagyon szeretném már, ha arról írhatnék, hogy halad az építkezés, de még ott azért nem tartunk.

A szünet utolsó napján pedig a Borbála fürdőben voltunk, ahol teljesen kikapcsolódtunk, jókat lubickoltunk, bújócskáztunk és áztattuk magunkat a klóros vízben, amitől mindig kicsit megfájdul a szemem.

Mégis van nyuszi?

Karácsonykor már írtam, hogy lelepleztük a Jézuskát, sőt a fogtündért és a húsvéti nyuszit is. Nem volt szerencsés szentestére időzíteni a leleplezést, de így alakult. Taminak már annyira gyanús volt az estet körülvevő trükközés, hogy nem húzhattam tovább. A csalódás kicsit megkeserítette a kapott ajándékok ízét, de segítségünkkel szép lassan sikerült feldolgoznia a kiábrándultságból adódó rosszkedvet.
Most viszont elérkezett a húsvét és én már egyértelműen abban a hitben voltam, hogy túl vagyunk a nehezén, tudja, hogy a nyúl nem tojik tojást, hogy ez is egy mese, amit a felnőttek találtak ki a gyerekek megviccelésére. Pont úgy hozta a sors, hogy valaki hozott egy pici nyuszit, egy megunt játékszert. Tami éppen nem volt itthon, így később értesült róla általunk, hogy egy igazi húsvéti nyuszi ugrott be a többiek közé. Én ezt csak poénnak szántam, Tami pedig nagyon megörült a hírnek. Csak később derült arra fény, hogy ő tényleg azt hitte, hogy ez az igazi húsvéti nyúl, mikor elszóltam magam, hogy valójában ki hozta. A nyuszi iránt érzett szeretet azért nem oszlott a semmibe, de talán most már tudatosodott benne az igazság erről az ünnepről is.A húsvét nem múlhat el tojáskeresés nélkül, úgyhogy ezt is eljátszottuk, de sajnos érződött a lelkesedés hiányán, hogy így már nem olyan. Most már ez is csak egy szimpla játék lett, maradandó élmény nélkül.A Vadasparki látogatás viszont feledtette a gonosz felnőttek ármánykodását. Mikor Tami pici volt, hosszú délelőttöket töltöttünk a Vadasparkban, alig volt látogató, az állatok kicsit természetesebben viselkedtek, mi pedig teljesen ki tudtunk kapcsolódni. Húsvét hétfőjén viszont annyian voltak, hogy parkolóhelyet is alig kaptunk, de a lányomat nem lehetett visszatartani. A locsolkodni szándékozókat már korábban értesítettük, hogy nem lesz, aki beengedje őket. Tami kedvéért vállaltam volna, de a lányt picinek is inkább riasztotta és feszélyezte a kölnivel fröcskölő fiútársaság, nem hogy izgalomba hozta volna. A húsvét a Vadasparkban is jelen volt, de sajnos mi nem találtunk eldugott tojásokat, viszont Tami festett egy szépet. Kicsit megreformáltuk a tojásfestés művészetét, mert előbb befestettük a tojást, és csak utána írókáztunk rá, majd újra befestettük, a népművész néni legnagyobb megdöbbenésére, de nekünk így is tetszett, bár kevés esélye volt, hogy hazáig épen marad, mert már eltevéskor a földre pottyantottam.A park nagy szenzációi most a zsiráfok voltak, merthogy eddig nem voltak. Engem nagyon lenyűgöztek a kecses mozdulataikkal, ahogy nyújtózkodtak egyre feljebb az ínycsiklandó levelek elérésének reményében.Pici szurikáták is születtek, de annyira féltették a szülők, hogy nem sokat lehetett látni belőlük.Tami újabb kedvence mostanában a kígyó. Nem tudom honnan jött számára ez a vonzalom, de örömmel vette a nyakába ezt a csúszós jószágot, mikor alkalom adódott.Az én kedvenceim továbbra is a gibbonok. Az új pár, egy fekete és egy fehér most nem mehettek ki, így nem is fényképezhettem le őket, de sokáig néztem, ahogy kurkásszák egymást önfeledt boldogságban. Azért csak sikerült elkapnom egy gibbont, ahogy lóg a fán.Nem lenne teljes a bejegyzés, ha nem mutatnék meg néhány alkotást, melyeket természetesen Tami rajzolt a húsvét témájában. Ezeket azután készítette, miután meglátta, hogy milyen rajzokat tettem fel a blogra. Szerinte egyáltalán nem szépek, és így akarta korrigálni tévedésemet.

Szomorú szerelmes gibbon

Tegnap a Vadasparkban jártunk. Szeretek idejönni, mert békés, nyugodt, nem túl zsúfolt, ha nincs sok látogató. Persze jobb lenne egy rezervátum, ahol az állatok felügyelet mellett, mégis természetes környezetükben élhetnek, de ez nem igazán megvalósítható városi körülmények között, így is a szegedi Vadaspark országos viszonylatban a legnagyobb területen helyezkedik el, ami magával vonzza, hogy az állatok élettere is jóval a minimum fölött helyezkedik el.
Tami a megelőző napon születésnapi zsúron volt, ahol olyan arcfestést kapott, mintha a vadonból szökött volna ki egy gepárd. Sajnos mikor a parkba értünk, már nem hasonlított egy vadállatra, este muszáj volt lemosni, amit mindketten nagyon bántunk, de mondtam, hogy így legalább nem akarják befogni.Délben értünk a bejárathoz, az állatok többsége sziesztázott. A gepárdok hűsöltek a fák alatt, a tigris a vízben tette ugyanezt, a szurikáták a föld alá bújtak az erős napsütés elöl.Félúton mi is megpihentünk a büfében, hogy együnk maciszeletet bundában (csak a formája volt maci, egyébként pulykahúsból készült, micsoda csalódás!), forró kutyát majommézzel, jégkrémet és hasonlókat, aztán mentünk a gibbonhoz. Ő az én kedvencem. Imádom nézni, ahogy hihetetlen akrobata mutatványokkal könnyedén szökken ágról ágra, csak a kezét használva, ami szintén gibbon-sajátosság. Bár a lába is elég hosszú, de ritkán veszi igénybe ugrás közben, akárcsak a farkát, ami nincs is neki. Szinte röpül a levegőben. A bóbitás gibbonok (Nomascus concolor) egy életre választanak párt maguknak és ha az egyik elpusztul, nincs mód, hogy a megmaradt majom magányát enyhítsék.
Vonzalmam a gibbonok iránt elég régre nyúlik vissza, akkor még ketten voltak, férj és feleség és módom volt már nyitás előtt bejönni, mivel itt dolgoztam. Csak és kizárólag ekkor hallottam őket énekelni. Mintha az operaházban lettem volna. Fantasztikus hangon, tisztán és dallamosan daloltak, ráadásul nem összevissza, mindig mást, hanem mindegyik a saját szólamát ismételve, megunhatatlanul. Ahogy megérkezett az első látogató, elhallgattak és egész nap nem szóltak egy szót sem. Mikor a nőstény elpusztult – emberi számítás szerint 100 éves korában -, a hím pár napig az ő szólamát énekelte. Megható lehetett. Sajnos az egyedüllétet elég rosszul tűri a hím, egyre agresszívebbé vált, amit a látogató is megtapasztalhat, ha van olyan elővigyázatlan, hogy az üvegablak előtt a férfi átkarolja a nőt. Szegény gibbon azonnal támadásba lendül, tulajdonképpen féltékeny a férfira, nem bírja elviselni, hogy másnak legyen párja, neki pedig nem.Később kifaggattam egy állatgondozót – mindig ezt csinálom, mert nem csak a felszín érdekel -, aki elmondta, hogy női gondozó már be sem mehet hozzá, de a férfiaknak is vigyázniuk kell a testi épségükre. Mikor még ketten voltak, a gibbon ketrecében volt az új dolgozók beavatási szertartása is. Ez úgy zajlott, hogy a területére betolakodó ismeretlen gondozónak adott két nyaklevest, de tiszta erőből. Ha ezen túl volt és legközelebb találkoztak, már csak egyet kapott, az is csak jelzésértékű volt. Sajnos hamarosan ettől az egytől is el kell válniuk a szegedieknek, viszont egy pár költözik a helyükre.
Olyan szerencsés időpontban voltunk, hogy épp látványetetést szerveztek pár európai állat között. Így végignézhettük, ahogy a gólyák percek alatt eltüntetik az apró halakat, vagy ahogy a holló előbb a bébipatkányokat, majd a tojást, végül a gyümölcsöt falja be. Ő is egyedül maradt, pedig volt idő, mikor hárman voltak. Ritka pillanatok egyike, mikor az állatok nem kiszöknek, hanem beszöknek a ketrecbe. Ez történt a hollóknál is. A fölső rácsot kibontotta egy holló és szó nélkül beköltözött. Persze nem maradhatott, meggyűrűzték és útjára bocsátották.
Lenyűgöző volt a vadmacskák etetése is. Garfild (a hím) bár hasonlít egy házimacskára, de csak addig, míg fel nem kel és fel nem mérgesedik, akkor inkább egy hiúz tekintetével és egy gepárd gyorsaságával lép a tettek mezejére. A nőstény nem zavartatta magát, azonnal munkához látott, hogy leszedje a felfüggesztett patkányt, pedig elvileg éjszakai állatok, ilyenkor pihenniük kéne. Ők is veszélyben vannak, de furcsa mód nem azért, mert bárki is veszélyeztetné, hanem mert túlságosan szeretik őket. Mégpedig a házimacskák, akikkel párosodnak és az utódokat már nem lehet vadmacskának nevezni.Imádom a vadállatokat, kifelé menet meg is szelídítettem egy vad pillangót.

Éjszakázó állatok

A Vadasparkban minden évben egyszer megrendeznek egy éjszakai túrát, amikor a városi ember megnézheti, hogyan is viselkednek az éj leple alatt a nappal – mikor a közönséges halandó meglátogathatja – csak lustán ásítozó, jobb esetben egyet üvöltő vadállatok. Szombaton nyílt erre lehetőség és mi éltünk vele. Egyszer már részt vettünk ezen az alkalmon, de a mostani egyáltalán nem hasonlított az akkorira. Akkoriban egy srác vezetett körbe egy kisebb társaságot, sokkal közvetlenebb volt a társalgás, mivel lehetett kérdezni, miközben az állatokat figyelgettük a zseblámpák gyér fényében. Most mikrofonba beszélt egy ürge egy nagyobb csordának, néha reflektorral megvilágítva a jószágot, és bár elég informatív volt, de valahogy színpadiasnak éreztem. A másik nagy változtatás, hogy most direkt a közönségre vártak a vadak, hogy bemutassák miképpen marcangolják szét a számukra gondosan kikészített húsokat.Hát mit mondjak, a mi macskáink vérmesebben, vadállatiasabban látnak neki egy egér elfogyasztásának, mint az oroszlánok tették ezt, pedig állítólag csak minden másnap kapnak enni, szóval éhesnek kellett volna lenniük, de úgy látszik minden küzdőszellem kihal a ketrecbe zárt jószágokból. Tami megjegyezte, hogy hoznunk kellett volna egy nyulat nekik. Biztos izgalmasabban költötték volna el az estebédet, ha a zsákmány mozog is. A bemondó szerint lócomb volt a vacsora, amit jó erősen kiszögeztek egy fához. Hát ennek a lócombnak még patája is volt, szóval kilógott a lóláb! Lustán falatoztak belőle, ha valami küzdelmet is látni akartunk volna, akkor élő lólábat kellett volna adniuk nekik.
A másik élelem nem tudom mi lehetett, mert zsákbamacska volt. Próbálták szegény nagymacskák kibontani a zsákból a - gondolom desszertnek szánt - finomságot, de míg mi ott voltunk ez nem nagyon sikerült nekik. Lehet, hogy ezért kapnak csak kétnaponta enni, mert addigra legalább kibontják.A rozsomákok (alias torkosborz) vacsorájából is láttunk némi ízelítőt, ők valamivel harciasabban marcangolták a zsákot, így a későbbiekben megpillanthattuk a benne rejlő immár hústól mentes növényevő jószág bordáit.
Nem voltunk ott száz százalékosan, mert Tami délután nem aludt, azt mondta túlságosan izgult az éjszakai program miatt, azért nem bírt pihenni, így tíz óra magasságában már minden baja volt, leginkább az, hogy nem sokáig bírtam a nyakamban cipelni. Anti dereka sem örült az ácsorgásnak, úgyhogy a hiéna, vagy hiúz, valamelyik hi-vel kezdődő állat vacsorázási szokásait már nem néztük meg, hazafelé indultunk.
Úgy látszik ennek az intézménynek a leggyengébb pontja az ajándékrészleg. Most nem a régi bejáraton mentünk ki - félve az öreg boltostól (aki olyan „kedvesen” viteti el a vásárlókkal a szemetét), hogy éjnek évadján valami fantasztikus meglepetéssel rukkol elő, teszem azt egy világító, ocelot-mintás hajsütővassal, hanem ahol bejöttünk, vagyis ott sem, mert pár méterrel arrébb irányítottak minket, ugyanis a kijárat kizárólag az ajándékbolton keresztül vezet! Nagyon felháborító ez a direkt-ajánlás. Mért nem lehet ezt kultúráltan megoldani, hogy ha egy szülő venni akar a gyerekének valamit, akkor eldönthesse, hogy bemegy a boltba és megveszi, ha pedig nincs pénze rá, akkor mért kell a visító gyereket elráncigálni onnan?!
Szerencsére Tamival nincs ilyen gond, főleg, hogy elővigyázatos voltam, úgyhogy míg átértünk rajta, addig azzal volt elfoglalva, hogy az anyja mért mondta neki, hogy csukja be a szemét és szedje a lábát. Persze nem csukta be a szemét, viszont kerekre nyitotta és rám emelte, hogy magyarázzam meg, ezt mért is kértem tőle. Miközben magyaráztam, terelgettem kifelé, úgyhogy mire megértette, már késő volt.Az éjjeli program zárásaként megcsodáltuk a Holdfogyatkozást is. Vagyis csak én, mert Anti már annyi ilyet látott, hogy nem érdekelte, Tami pedig az első negyed eltűnése után elaludt. Én is láttam már több fogyatkozást, ha nem is olyan sokat, hogy kihagyjak egy újabbat, de távcsővel még sohasem vettem szemügyre a bolygó fénylő felszínét, ahogy beárnyékolódik. Nekem úgy tűnt, mintha a Hold egy világító pingponglabda lenne, és ez nekem nagyon tetszett. (Bocsássanak meg gyermeki hozzáállásomért!) Megvártam, míg teljesen, vagyis majdnem teljesen eltűnik, de aztán már én sem bírtam tovább fent maradni.

Vadas

Ez a klíma már egészen megfelel, legalább olyan, ami a szabadsághoz illik. Tegnap el is mentünk Tamival a Vadasparkba. Nem voltunk felkészülve ennyi változásra, mint ami fogadott bennünket, annyira azért nem voltunk régen, de már a bejárat sem volt a helyén. Fényképeket alig készítettem, mert a telefonommal inkább telefonálni lehet, mint fotózni, úgyhogy nem erőltettem a dolgot, de majd megpróbálok festői leírást adni az állatokról vagy inkább azok hiányáról.
Elsőként a gepárddal szembesültünk, eddig nem volt gepárdunk, most meg van, és tényleg szép, ahogy lustán elnyújtózik egy nagy, körömélesítő farönk mellett. Az oroszlánok meg olyat bömböltek, hogy öröm volt hallgatni.
Az egyik kedvencem a holló. Ketten vannak, gondolom egy fiú, egy lány, de ezt nem erősíti meg semmi, nem úgy a pintyeknél, ahol a hímek olyan gyönyörű tollazatot szednek magukra, hogy nem csoda, ha a szürke kis tojó odáig van érte. Visszatérve a hollókhoz! Most is nagyon kíváncsiak voltak, hogy vajon mit hoztunk nekik és bár tilos az állatokat etetni, és általában be is tartom ezt a szabályt, de a hollók kivételek. Mert ők mások. Mikor bedobtuk nekik a kiflicafatot, az egyik azonnal rávetette magát és lenyelte. Próbáltunk úgy célozni, hogy a másiknak is jusson, de emez mindig elkergette és miután jóllakott a szájába gyűjtögette a falatokat. Gondoltam, majd csak nem fér már a csőrébe sem és akkor jut amannak is, de kitolt velem, mert miután nem bírt többet felemelni, gyorsan ásott egy lyukat, beletette, betemette, mindezt annyi idő alatt, míg letéptem egy kiflivéget, és már várta is az elemózsiát.
Tamival kerestük a farkasokat, mert ők a másik kedvencünk, de a helyükön bárányok voltak. Fordítva hihetőbb lenne a történet, de így?! Mivel a bárányok hallgattak, megkérdeztem egy gondozót, hogy mégis mi történt a kutyák felmenőivel? Hát azok bizony elpusztultak, nagyon öregek voltak – volt a felelet – de majd ismét lesznek, megint egy pár, csak fiatalabb kiadásban. A bárányok már biztos nagyon várják őket.
A harmadik kedvencük, vagyis nekem az első: a gibbon. Nem nagyon szeretem a majmokat, kivéve ezt a fajtát. Talán azért lopták a szívembe magukat, mert mikor a Vadasparkban dolgoztam, reggelente mindig énekeltek. Fantasztikus áriákat adtak elő, de mikor kinyitott a park, elhallgattak és egyszer sem nyitották ki a szájukat a nap további részében. Beszéltem egy ismerősömmel, akinek volt szerencséje egy londoni állatkertben dolgozni, és ő mesélte, hogy ott nem ilyen szégyenlősek a gibbonok. Most viszont csak egy fekete gibbon volt, pedig régebben ketten voltak és két barna is. Szegény fel-le rohangált a kifutójában, maga sem tudta eldönteni, hol jobb kint vagy bent. Tamival letelepedtünk egy padra, hogy megebédeljünk. A szánkból nézte ki az almát, és ha nem lettek volna olyan sokan, dobtam volna neki, de így nem akartam.
Ahogy ott ültünk egy kislány szaladt ki az egyik házból, kezében egy rágcsálóval. Gyorsan feltartóztattuk, hogy megnézzük, ki az és mit csinál? Egy degu volt, vesztére olyan nagyra növesztette a metszőfogait, hogy a saját szájába harapott, és nagyon vérzett.
Ücsörögtünk tovább, egyszer csak egy kenguru sétál arra, na nem a saját lábán, vitték, emberileg gyártott erszényben, de Tami őt is megsimogathatta, mert az a gondozó vitte, akitől a vörös pandákról érdeklődtünk, mert a helyükön őzikék legelésztek. Az egyik panda elpusztult, a másik pedig karanténban van. Mondtam Taminak, hogy dobja be a plüssét, hadd örüljön a közönség, hogy mégis láthat pandát, de nem akarta, szerinte felismernék, hogy ez csak plüss. Ahogy én elnéztem a többséget, szerintem fel sem tűnne nekik.Berci sem produkálta magát, mikor ott jártunk, pedig vele már kezet is fogtam egyszer. Ja, Berci a vadászgörény, tündéri kis jószág, kíváncsibb még a hollónál is.
A Sancer-tó partján is hiába kerestük a gonosz hattyút, aki egyszer majdnem letépte rólam a szandálomat és a fossza sem a régi, vagy pedig kinőtt a negyedik lába, mert hogy szegénykének eddig csak három volt. A szurikáták pedig szintén elbujdostak, nagy sokára elődugta az orrát kettő, az egyik figyelt, nehogy a másikat megtámadják mosdás közben.
Tami bedugta a kezét az igazság szájába – inkább mint a leopárdéba. Először véletlenül angol nyelvre állítottam, úgyhogy meg kellett ismételni, de az igazi meglepetés akkor ért bennünket, mikor összehasonlítva a kettőt, teljesen eltérő jövendőt jósolt ugyanarról a kézről. Ez a bizonyossága annak, hogy a jövő nincs előre megírva, és minden pillanatban változik.
Számomra hihetetlen volt, hogy Tami hogy eljátszott a nyulakkal. Örömmel értesített, mikor megették a számukra tépett levelet, pedig itthon több nyulunk van, mint a Vadasparkban. Idefelé jövet beszéltünk a nyulainkról, hogy le kéne adni őket, mert már nem bírunk el ennyivel. Sírva fakadt. Végül abban maradtunk, hogy megkérdezzük a Parkban, hátha kell nekik nyuszi. Annyi mindent kérdeztünk, hogy végül ezt elfelejtettük.
Öt órai barangolás után kifelé vettük az irányt. Egy kavicsot rugdostunk, az mutatta az utat, de egész jól céloztunk, mert a hópárducig jutottunk. A hópárduc pár nem duci és a két kis kölyök sem, aranyosan játszottak, de ekkor már ideje volt távoznunk, mert Tamira rátört az állatvédő és azt fontolgatta, hogy tudná kiszabadítani szegény állatokat a ketrecből, hogy visszatérhessenek eredeti élőhelyükre. Mondtam, hogy ne a párduccal kezdjük, inkább választhat magának valami ajándékot.
Választott is, egy kék labdát, ami világított, mikor feldobta. Az árus közölte, hogy ha ötszáz forintért megvesszük, ő ezerötszázért ad mellé ajándékot is. Jó, mondtam, ezt kérném – mutattam egy forgóra, ami pont annyiba került. Nem úgy van az – háborgott – ő egy sárkányt ad, na meg edényfogót még a mamának is. Hagytam, hadd tegye, nekünk a labda kellett.
Itthon aztán megnéztem az edényfogónak álcázott rongyot, a sárkánynak titulált celofánt, de nagyon szeretném megtudni, hogy ez mi?Akinek van ötlete, kérem írja meg, mert már ott tartok, hogy visszamegyek az öreghez és hozzávágom az ajándékait, főleg, hogy a labda három villanás után kialudt, szerintem csak ha felgyújtjuk, akkor fog világítani. Tami is nagyon csalódott volt. Inkább ne adott volna semmit, csak amiért fizettünk, de az meg működjön!

Vadasparkos fásítós

Szombaton annyira jó idő volt, hogy vétek lett volna kihagyni egy kis kirándulást. A Vadasparkba váltottunk jegyet. Tami teli volt energiával, mindent egyszerre akart megnézni, a végén viszont úgy elfáradt, hogy cipelnem kellett. A nyuszizást élvezte a legjobban, alig lehetett elcsalni tőlük, szedtünk nekik füvet is, majd a halakat kínáltuk meg morzsával, és a büfénél kóválygó gólyákat is próbáltuk felhizlalni, de nem fogadták el a kenyérhéjat. Zsuzsi tehén nagyon aranyos volt, mindenkinek odatartotta az orcáját, hogy megsimogassák, hosszú nyelvével az orrát is nyalogatta. Tami szerzett egy cső kukoricát, amit csak rövid ideig bírtam a kezemben tartani, aztán úgy elnyelte, hogy attól féltem megfullad. Az egyik hollóval is jól elbeszélgettünk. Mi károgtunk neki, ő pedig olyan torokhanggal feleselt, amilyet még nem hallottunk sem embertől, sem hollótól, közben néztük, ahogy a tokáján rezegteti a fényes tollat.

Sajnos ezt a ritka pillanatot nem sikerült megörökítenünk.

Itt a bámészkodók a fél lábú fosszát várták, hiába.

Másnap jöttek a szüleim fásítani. Nekem nagyra törő terveim vannak a kertrendezéssel kapcsolatban, de kis lépésekben is nehezemre esik a megvalósítás. Amennyi virágmagot én elültettem, már az egész udvarnak virágba kellett volna borulnia, ehelyett még az egyetlen rózsám sem élte volna túl a gondoskodásomat, ha anyukám meg nem menti. Most hat haldokló fát vágtunk ki, és hét fűzfát ültettünk el helyettük, gondolva arra is, amikor a teraszunk vagy a házunk terebélyesedik. Miután kivágtuk a hangyás vadbarackfákat, világos, nyílt tér lett a terasz előtt, pedig a terveim között a beláthatatlanság is szerepel, de remélem hamarabb lombosodik ki a fűz, mint annak idején a borostyán. Ugyanis a borostyánokat rosszul ültettük el, állva, nem fekve, holott úgy hamarabb erőre kapott volna. Kellett neki két év, hogy lefeküdjön. Már nagyon várom, hogy örökzöld kerítésünk legyen.

A tűzrevalót is felaprítottuk, úgyhogy mindenki megérdemelte a krumplipaprikást, amit anyukám hozott magával. Hiába a hazait semmi sem pótolhatja, főleg nem az én főztöm. A gesztenyepürét viszont már saját kezűleg készítettem, míg el nem fogyott a tubusos hab. Anti nem fért a bőrébe, édességet akart, úgyhogy kikevertem a palacsintatésztát, amit ő sütött meg. Nem értette, miért ragad le a serpenyő aljára állandóan, míg rá nem jött, hogy engem is hibáztathat, amiért túl sok cukrot tettem bele. Egyébként lehet, hogy tényleg többet tettem a kelleténél, ebből is látszik, hogy nem sajnálom a hozzávalókat.

Estére kiderítettük az Internet segítségével, hogy a kerítésen kívüli fa, zöldjuhar. Úgy tűnik, nagyon könnyen szaporodik, rengeteg ifjonc született mellette és egész szép, mikor zöldel, ez is jó lesz kerítésnek, kár hogy nem örökzöld.