A tündér

Mielőtt elmentünk volna moziba, a kinézett film szereplőinek egy korábbi alkotásából néztünk meg egy jelenetet. Ez győzött meg minket arról, hogy látnunk kell az újabb filmjüket, ha már az előzőről lemaradtunk.
Nagyon meglepődtem, mikor a filmszínházba érve kiderült, hogy erre a filmre csak mi ketten váltottunk jegyet. Tulajdonképpen nem bizonytalanodtam el a döntésünket illetően, sőt! Örömmel vettem tudomásul, hogy a mozigépész akkor indítja el a képsorokat, mikor mi kényelembe helyezzük magunkat a nézőtéren.

Ahogy elkezdődött a film, azonnal kitört belőlem a nevetés és talán abba sem maradt volna, ha nagyobb rajongója lennék a burleszk műfajának, de nem. Szerencsére csak párszor éreztem magam kínosan, de akkor mérhetetlenül fájdalmasan érintettek az ismétlődő gagek. Ilyenkor mindig azt kérdeztem magamtól, hogy gyengeelméjűnek néznek, aki csak úgy képes megérteni a csapos rövidlátását, ha két percen belül ötvenszer megy neki a falnak? Mentségükre legyen mondva, hogy nem sűrűn kapartam emiatt a fotel karfáját, annál többször vigyorogtam viszont a pantomimba illő jelenetek briliáns megjelenítésén, de az rövid úton kiderült, hogy ez a film nem az intellektuális humorával hódít, hanem inkább a bohóctréfáival.

Maga a film abszurditása annyira meghökkenti az embert, hogy el is felejti: a mai világban nem szokás már meglepődni semmin. Nyilván tudjuk, hogy nem egy mesefilmre ültünk be, úgyhogy a néző kellőképpen összezavarodik, mikor megjelenik Fiona Gordon és az mondja: "Fiona vagyok. Tündér. Van három kívánságod!" Fiona egyáltalán nem úgy néz ki, ahogy azt a tündérektől elvárhatnánk. Nincs mit szépíteni a dolgon, e mesebeli lényekről nem egy csúnya, rőt hajú, irgalmatlanul szeplős, mezítlábas nő jut eszünkbe, mégis elhisszük neki. Nem úgy Dom (Dominique Abel), aki éjszakai szállodaportásként már igencsak meglepő alakokkal találkozott, ezért kurtán csak annyit kérdez Fionától, hogy talán egy szobát akar-e?

Ezek a képsorok indítják el azt az abszurd cselekményfolyamot, melynek hullámaiból sokszor bizarr (pl. mikor Fiona teherbe esik), sokszor morbid (a gyereket a kocsi csomagtartóján felejtik), mégis van benne valami elegancia, finomság, főleg ahogy a főszereplők mozognak, táncolnak, például a víz alatt, mint két kiváló pantomim-előadó.

Fiona megjelenésével Dom kilép a monoton, lagymatag sétálásból és futásnak ered. Fut a szerelméért, a gyermekéért, fut a rendőrök elől és a harmadik kívánsága elől is.
Ezt a filmet ugyanazért lehet szeretni, mint nem szeretni. A sziporkázó párbeszédek hiányáért, a szereplők esetlen megjelenéséért,  Fiona szeplőiért, a ráérős, nyugodt rohanásért, amikor tudjuk, hogy az üldözők úgy sem érhetnek utol, hisz ők is egy helyben futnak.

Sokszor keressük egy film mondanivalóját, hogy tulajdonképpen mit is akar üzenni nekünk, már ha akar egyáltalán. Ez a kérdés csak sokkal később fogalmazódott meg bennem, valahogy fel sem merült, talán mert nem volt hiányérzetem. A tündér c. film látszólag nem akar tőlünk semmi különöset, csak azt, hogy jól érezzük magunkat, de azért mégis kapunk valamit. Az egyszerűségbe vetett örömöt, a nem túlbonyolított élet boldogságát, a váratlan pillanatok sorsszerűségének elfogadását, az örök szerelembe vetett hitet és hogy ne vegyük magunkat olyan halálosan komolyan (mert az már nevetséges).

Nyugodtan hátradőlhetünk, vagy dőlhetünk a nevetéstől másfél órán keresztül, mert mi vagyunk a vásznon, az átlagemberek - minden hibáinkkal és erényeinkkel együtt -, akiket be akar darálni a nagyvilági gépezet.
Ne hagyjuk! Legalább 93 percig ne!!!

Koccanás

Nem, nem én koccantam és miattam sem más, a Koccanás itt nagy betűvel írandó, mert Török Ferenc filmjéről van szó, melyet Spiró György művéből készített. Ezért szeretem a nem túl nagy népszerűségnek örvendő alkotásokat, mert többet mond egy óra alatt, mint ha kétszer megnéztem volna egy több órás sikerfilmet.

A film teli volt poénnal, hol harsányan, hol csak bújtatva, és ami nem mellékes magyar humorral, olyannal, amit hiába magyaráznánk egy Lordnak, vagy egy cowboynak, soha az életben nem értené meg, mert nem élt a nyolcvanas években Magyarországon.

(Most szólok, hogy a következő sorokban, lehet, hogy lelövöm a poént, ezért, aki még nem látta és szándékszik megnézni a filmet, ne olvassa tovább a bejegyzést, mert nem éri akkora katarzis a vetítővászon előtt, mint engem, aki korábban nem hallott a filmről, csak annyit, hogy jó.)

A film érdekessége már maga a megjelenés. A rendező állóképekkel dolgozik, ami majdnem szó szerint értendő, mivel a szereplők tényleg nem mozdulnak, mégis fújja a szél a hajukat, vagy száll a füst a kipufogóból. Az ellentmondás már itt elkezdődik, hiszen egy baleset nem lehet ennyire mozdulatlan, de a pillanatok megmerevednek, viszont a dialógusok a normális kerékvágásban folynak. Gondolom – mint ez is magyar sajátosság – kis költségvetésből kellett dolgozni, és itt tényleg nem kellett milliós összegeket költeni a háttérre. A szereplőkön múlt, hogy át tudják-e adni a mondanivalót az arcjátékukkal és a hangsúlyokkal. Szerintem sikerült.

A történet tulajdonképpen végig egy helyszínen játszódik, egy kereszteződésben, ahol összekoccan jó pár autó, több órára, talán egy napra is elzárva az utat. Abszurd komédia ez, ahol a kezdeti idegességet felváltja a „hozzuk ki a legjobbat a jelenlegi helyzetünkből” hozzáállás, ahol az összetalálkozott emberek egyre őszintébbé, nyíltabbá válnak, ahogy lenyugszanak. Kezdik megismerni a sorstársakat, kezdenek összekuszálódni a különböző életek szálai.

Furcsa, hogy a szereplők nevét nem ismerjük, csak a foglalkozásukat, ami azt a képzetet kelti, hogy nem is magáról az emberről van itt szó, csupán magatartásformákról, hogy a különböző természetű emberek, hogyan viselkednek ugyanabban a helyzetben, ki miképpen próbál helytállni, ügyeskedni, vagy belenyugodni a sorsába. Az egyre reménytelenebb jelen a kezdeti küzdelem után beletörődést hoz, a paprikás, sokszor kétségbeesett hangulatot felváltja a jókedv, nem a múlton töprengés, hanem a jövőbenézés.

A központi figurák mellett újabbak jelennek meg, akik ha csak pillanatokra is, de bekapcsolódnak az eseményekbe, csak hogy színt vigyenek a színtelenségbe, hogy a mozdulatlanság gördülékenyebbé váljon, akár csak az ott élő öreg házaspár, akik még örülnek is, hogy végre történik valami az utcában, amit kilátástalanul néznek az ablakból nap, mint nap.

Jelen van itt mindenféle ember, ami egy szituációs játékhoz szükséges, a vállalkozótól kezdve a menedzserig, a gyerekét egyedül nevelő anyukától a rendőrig, a tőzsdén éppen milliókat nyerő üzletembertől a hajléktalanig.

Fel lehet fogni egy szociográfiának is a XX. század magyar társadalmáról, feketén-fehéren, a lekenyerezhető rendőröktől, a gátlástalanul hasznot csiholó vállalkozó ügyeskedésein keresztül, a kissé félénk, férfiakból kiábrándult anyáig, akit végül a munkájától megcsömörlött menedzser vigasztal meg. Ebben a társadalomban megfér egy padon a laptoppal és márkás autóval közlekedő tőzsdeügynök a hajléktalannal, akár a csemetéjét kólával itató „modern” anyuka és az indulatoktól nem mentes, fáradt kamionos. A foglalkozások mögött különböző jellemű emberek bújnak meg és ahhoz, hogy megismerjük sorsukat, elég egy pillanatra megállni, lelassítani, és nem csukott szemmel elsétálni mellettük.