Citrom-liget

Pierce Brosnant már többféle karakterben üdvözölhettük a mozivásznon. A legfelejthetetlenebb számomra a Mamma mia!, ahol egyszerűen felülmúlhatatlan volt az együgyűsége, leszámítva a zenei hozzá nem értését. A Csak a szerelem számít című filmben is visszaköszön némileg ez a bizonytalan, „nem az én világom”, „nem én vagyok a megfelelő ember” érzése, de ahogy egyre jobban elemeztem a filmet, rájöttem, hogy ez talán nem is az ő hibája, hanem a film sajátja.

A szerep szerint ő Philipp, egy sikeres, kemény üzletember, mégis van benne valami szerethető, érzékeny és esendően emberi, bár ezt igyekszik titkolni, és arra fogja, hogy csak azért szeretik az alkalmazottai, mert megfizeti őket. Viszont a fia, Patrick (Sebastian Jessen) szeretetét nem lehet megvásárolni, pedig a fiú látványosan szereti és igyekszik mindenben a kedvében járni, az apa számára érthetetlen módon, hisz kudarcnak érzi szülői szerepét. Úgy érzi, hogy ő csak egy véletlen résztvevő a fia életében, főleg felesége halála óta. Úgy közlekedik a családban, mint egy kívülálló, egy megfigyelő, pedig sokan számítanak rá és fontosnak érzik a jelenlétét. Ez az ellentmondás végigkíséri a filmet és feloldás sem születik.

Ida (Trine Dyrholm), az őszinte, nyíltszívű anya – a film dán címe őt helyezi előtérbe: Den skaldede frisor, vagyis A kopasz fodrász -, épp egy súlyos betegségen ment keresztül, ami nemhogy megtörte volna, inkább felnyitotta a szemét. Úgy látja önmagát, ami valójában, bár benne is van némi bizonytalanság és még több félelem, de igyekszik minden helyzetben feltalálni magát, képes kívülről szemlélni az eseményeket, nem szégyelli kimondani, amit gondol, teszi mindezt eredeti humorral, széles mosollyal az arcán, megértően és túlcsorduló, megbocsátó szeretettel a gyerekei és a férje iránt, aki meg sem érdemli. Próbál a mának élni, nem foglalkozik férje csalárdságával, számára pillanatnyilag, lánya, Astrid házassága a fontos.

A két sors Olaszországban fonódik egybe igazán, ahol Patrick és Astrid készül arra, hogy egybekösse életét. A fiatalok látszólag nagyon boldogok Philipp citromligetében, ahonnan az apa egész gyümölcs- és zöldségvállalkozása elindult. Sajnos egyre jobban beárnyékolja a boldogságot valami rejtett titok, ami a film végére nyilvánvalóvá válik és meghiúsítja az esküvőt.

Először azt hittem, hogy a fiatal párról fog szólni a történet, ők vannak a középpontban, majd úgy láttam, hogy inkább a szülők azok, akiknek a sorsát nyomon követhetjük, de aztán rá kellett jönnöm, hogy a mellékszereplőknek tűnők élete is ugyanolyan fontos ebben a filmben, akárcsak az elhunyt feleség nővérének és lányának keserű kapcsolata, akár Ida férjének és szeretőjének tanácstalansága…

Az egész film valahogy érdekfeszítő, vicces, cselekménydús, váratlan és meghökkentő. Főleg a mély érzelmekből táplálkozik, de ezt nem szájbarágósan teszi, hanem csak úgy, ahogy az életben jelen vannak, a mindennapokban, csak most nem sétálunk el mellettük. A legegyszerűbbnek tűnő dolgok is lehetnek bonyolultak és fordítva. Mindig is furcsa volt számomra más családok életébe betekinteni, ez nem történik meg túl gyakran az emberrel. Izgalmas látni, hogy élnek mások, milyen párhuzamok vannak s milyen különbségek, milyenek a viszonyok, ezt mindig is izgalmasnak találtam és ez a film pont erről szól. Két családról, az ő problémáikról, a tényekről, az érzésekről, a lehetőségekről, a kudarcokról… az életükről.

Pár jelenet egészen mélyen érintett és meghatározta a filmről alkotott véleményemet.

Az első mikor a dán reptéren összefut a két örömszülő, Philipp és Ida. Szerencsétlen találkozásnak tűnhet első pillanatra, mégis nagyon fontos benyomásokat tesznek egymásra és a nézőre, ahogy a kétségbeesett nő még nagyobb kétségbe hajtja magát – és autóját -, azért, hogy feloldja a kilátástalannak tűnő helyzetet és megbékítse az agresszív férfit.

A második jelenetben Ida lemegy a tengerhez, minden fölösleges dologtól megszabadul, ami nem tartozik hozzá, és a habokba veti magát. Philipp véletlenül meglátja és kiparancsolja a vízből, mert félti a nőt. Maga sem tudja mitől, miért, buta kifogás, hogy föntről látott egy veszélyes áramlást, de úgy érzi törődnie kell ezzel a számára idegen, mégis oly vonzó nővel, aki a megkeményített szívét némileg meglágyította, talán akkor mikor közölte vele, hogy kopaszodik.

A harmadik, mikor egy trattoriában Philipp elmeséli élete tragédiáját, de nem úgy, hogy az embernek a könnyeivel kelljen küszködnie, mert annyira megható, hatásvadász és csöpögő, hanem kicsit durván, szűkszavúan, érzéketlenül, hogy az embernek a könnyeivel kelljen küszködnie.

A legszebb jelenet a film végére került, mikor már minden elrendeződni látszik, mégis érződik a bizonytalanság, némi félelem, ami végigkíséri életünket, hogy sohasem lehetünk teljesen bizonyosak a jövőt illetően, nem tudhatjuk, hogy mi fog történni a következő pillanatban, csak reménykedünk, hogy semmi kiábrándító és vágyhatunk egy boldogabb életre.

Kicsi, kövér, sokat iszik és szivarozik…

... ő Barney. Egy életigenlő, esendő, hétköznapi és mégis figyelemreméltó filmproducer, akinek az életét követhetjük nyomon első házasságától kezdve az utolsóig, a Barney és a nők című filmben.

Egy nőt a férfiben elsősorban nem a kinézete fogja meg, főleg ha tartós kapcsolatra gondolunk, hanem az, ahogy a férfi viselkedik vele. Ahogy a férfi látja a nőt és amilyennek a nő szeretné látni önmagát. Igaz ez Barneyre is, akinek a megjelenése nem szívet dobogtató, első látásra nem a szívtiprót látjuk benne, csak egy olyan embert, aki mosolyt csal az ember arcára, ami után egy legyintés következik, de mikor tesz egy-két mozdulatot, vagy mond valami találót, mégis érdeklődést kelt a másik nemben, aki igazat ad neki, és észrevétlenül is behódol.

A film ott kezdődik, ahol Barney Panofsky (Paul Giamatti) harmadik házassága véget ér, majd visszaugrunk az időben, az elsőhöz, a bohém, római frigyhez, mely rövid lefolyása alatt, drámai fordulatot vesz. Viszont ekkor ismerjük meg Barney igazi arcát, hozzáállását az élethez, valamint baráti társaságát, mely a film végéig így vagy úgy, de jelen van és befolyásolja a főszereplő életét, tetteit.

A film közben még egy gyilkossági szál is izgalomban tartja a nézőt, mely tényleg csak mellékesen bukkan fel egyszer-kétszer, talán csak azért, hogy kételkedjünk a főszereplő vonzerejében, ne engedjük, hogy minket is behálózzon.

Barney egy hús-vér ember, olyan, mint aki véletlenül betévedt az utcáról egy forgatásra, ahol azonnal főszerepet kapott. Paul Giamatti fantasztikusan alakítja a hétköznapi figurát, aki megengedheti magának, hogy átgondolatlanul döntsön, hirtelen felindulásból, vagy részegen. Ha pedig döntött, akkor már nem másítja meg véleményét, hanem igyekszik a legjobbat kihozni belőle, még ha többször nem is sikerül. Sokszor önzőn viselkedik, akár a gyerekeiről, akár a feleségeiről, akár a munkájáról van szó, de mikor a barátai kerülnek bajba, gondolkodás nélkül segítő kezet nyújt.

Második házassága tulajdonképpen csak egy közjáték, hisz szerelemről szó sincs, inkább csak azért következik be, mert a zsidó család jó táptalajt ad a humornak, ahol Barney apjának (Dustin Hoffman) stílusa túlmutathat a film romantikáján. Na, és ahol hősünk végre megismerheti az igaz szerelmet, a nagy Őt!

Sajnos az idők során ez a szerelem is egyoldalúvá válik, de mindenképp – a többihez képest pláne – elementáris erejű és életszagú. Végigkövethetjük egy kapcsolat főbb állomásait: a megismerkedés könnyed humorán, a romantikus udvarláson keresztül a beteljesedésig, a kölcsönös elfogadásig, majd a meg nem értés és különbözőség problémájáig. A filmben éppúgy jelen van a triviális és a filozofikus, akár a balga, együgyű és az intelligens gentleman.

Egy összetett ember élete rajzolódik elénk, aki minden hibájával együtt nagyon is szerethető figura. Barney - a férfi - szemén keresztül látjuk a világot, vagyis a saját világát, ahogy ő képzeli el a család, a barátság, a szeretet és szerelem fogalmait. Egyszerre látjuk a nagystílű feledékenyt és az esendő, megöregedő halandót.

Az időben való ugrálás egyáltalán nem okoz törést a jelenetek között, mindvégig világos és egyértelmű marad, köszönhető ez a sminkesnek, aki bravúrosan maszkírozza a szereplők arcát. Gyönyörű képsorok villannak fel az apa-fiú kapcsolatról, akárcsak a barátságról, a nagylelkűségről és az igaz szerelemről, szeretetről. A film végére az is kiderül, hogy Barney minden elvétett döntése egyfajta figyelmességből adódott és szívfacsaró jelenetekkel zárul az ép eszét elvesztő ember öregedése, aki az utolsó filmkockában még a megkérdőjelezett ártatlanságát is visszanyeri.