A cím egyben egy film címe is. A besorolás alapján: norvég vígjáték. Erre készültünk mi is, hogy egy kis kikapcsolódás jól jön, semmi dráma, törékeny élethelyzetek, csak vidámság, móka és kacagás.
Ehelyett már az első pár percben képen törölt az élet drámájával átitatott mosogatórongy. Vártam, hogy talán jobbra fordul minden, hisz vígjátékról van szó, nem tragédiáról, de az idő folyamán csak egyre rosszabb lett.
Két házaspár - Kaja-Eirik és Elisabeth-Sigve - konfliktusait tekinthettük meg a norvég hóesésben, ahogy a magánytól kissé eltikkadva élik mindennapjaikat, oly közel, hogy a hálószobaablakból integethetnek is egymásnak. Sorsuk a nagy hó fogságában szinte egyforma, mégis nagyon különböző. Egyetlen szórakozási lehetőség – az iváson kívül – adódik csupán, az énekkar, ahol az egyik szomszéd szólóban is megmutathatja tehetségét.
Maga a történet nem lett volna rossz, azt leszámítva, hogy a párkapcsolati tragédiákban a gyerekek isszák meg a felnőttek küzdelmeinek a levét. Rossz ezt látni, mennyire szenved egy gyermek, ha szülei szétesnek, a hangos veszekedéseket megélni és könyörögni az apának, hogy maradjon, míg az anyját megutálja. Mégis ez volt talán a filmben az egyedüli poénforrás, bár ezt a szót azért félve írom le, de egy jelenet mindenképp feloldotta a film drámaiságát.
A legjobban az zavart végig, hogy olyan volt, mint egy kettétört tojáshéj, üres és repedezett, néhol még büdös is, semmi sem volt kidolgozva, sem kiemelve, minden történés, bármennyire is fontosnak látszott, a fagyos, jéghideg környezetben mégis langyos, puha és semmitmondó maradt. A szereplők inkább egy társasjáték bábuira emlékeztettek, ahol az egyikük ki is jelenti, hogy nem szeret játszani, míg a másik annyira beleéli magát a szabályok betartásába, hogy nem szégyelli kiteregetni a lapjait. Természetesen ez is csak egy epizód formájában jelenik meg, folytatása ennek sincs, csak lehetne.
A két pár ugyan különbözik egymástól, saját történetük egy picit sem hasonlít a másikéra, csak szexuális téren van bennük valami közös. Bár Kaja élvezi Sigve figyelmét és kisfiús sármját, mégis kitart férje mellett a végsőkig, legalább lélekben. Elisabethet viszont némileg feldobja, mikor rájön férje viszonyára, szinte fürdik a kettejük közötti villogásban, de csak addig, míg számon nem kéri tőle a tetteit és be nem látja, hogy milyen szánalmas is a bosszú.
A végén természetesen minden rendeződik, már amennyire ez lehet, és ha mást nem, ennek a filmnek köszönhetem azt, hogy a norvég télről, a hűvös nyarakról, a hosszú, sötét éjszakákról beszélgetve, mikor hazaértünk, megnéztük a sarki fényeket. Ez tényleg gyönyörű, jó lenne látni élőben is, csak ne lenne olyan hideg azon a környéken.
Nagy terveink voltak szombat éjszakára. Erre a napra főleg Anti készült, már egy hónappal korábban elkezdte növeszteni a szakállát, hogy dobogós helyet érhessen el a Bajusz Partyn. Én nem repestem a boldogságtól, ahogy egyre szúrósabbá vált a pihés bőre, a szőrzet mindinkább eluralkodott a szája körül, hogy már csak egy vékony csík jelezte, hol is kéne megcsókolnom, de elviseltem, bár azzal a kikötéssel, hogy a nagy nap éjjelén teljesen megszabadul tőle és végre kedvemre puszilgathatom.
Akkor fúlt kudarcba ez a tervünk, mikor megnéztük a neten a programot, hogy mikorra is kell odaérnünk. Már el sem indultunk, mert időközben módosították a belépési feltételeket: csak elővételben váltott jeggyel lehetett részt venni a zártkörű eseményen, mely jegyeket gyorsan el is kapkodták. Ja, és farsang is párosult az eseményhez, ami nagyban fokozta volna számomra az élvezeti értéket, hogy ne csak a férfiak legyenek középpontban, de persze erről is lemaradtunk. Azért nem estünk kétségbe, hanem a mozik műsorát tanulmányoztuk. Csak egy olyan film akadt, melyet érdemesnek találtunk arra, hogy másfél óráig lekösse figyelmünket. Egy finn film, a Szerelmek Háza.
Még parkolót kerestünk, mikor a film elkezdődött, de egy szempillantás alatt megvettük a jegyet, majd mit sem törődve a pénztáros utasításával, mely szerint az utcáról tudjuk megközelíteni a termet, felszaladtunk a lépcsőn, az „utcai teraszon” keresztül a kamaraterembe, hisz ott szokták játszani a művészfilmeket. Kicsit szokatlan volt, hogy senki sem akarja megnézni a jegyünket, de belopóztunk, leültünk. Pár percnyi szemlélődés után, gyanús lett a vetítővásznon pergő esemény. Mivel finn filmre ültünk be, furcsa volt a kosztümös parádé. Azt sem igazán értettük, hogy ha már vígjáték, miért bőgnek ennyit?! Amikor pedig tíz perc múlva feljött a stáblista, egyértelművé vált, hogy rossz teremben vagyunk. Szegény John Keats életét, illetve csak a halálát sikerült megnéznünk.Rohantunk vissza a pénztároshoz, hogy akkor mégis hová kellett volna mennünk? Tényleg ki az utcára, onnan nyílik egy ajtó, ami régen videotéka volt, de most a Csőke József terem nevet viseli. Mire előkerült a jegyszedő, aki kinyitotta előttünk az ajtót, újabb tíz perc telt el. A közel félórás késés után abba a jelenetbe csöppentünk, mikor egy félmeztelenre vetkőzött pocakos, kopaszodó, de nagyon szelíd tekintetű férfi láncfűrésszel kettévág egy fotelt. Biztató. Mint később kiderült a feleség kedvenc ülőalkalmatossága volt ez a bútordarab. Pár perc múlva az előttünk lévő sorban felállt egy pár és kisétált a teremből. Antival összenéztünk, bár sötét volt, de beleláttunk egymás fejébe, mindketten egyre gondoltunk: biztos rossz filmre ültek be.
Kicsit nehéz volt számomra összerakni az eseményeket, de egy idő után kezdett összeállni a kép, mire vége lett a filmnek, addigra az elejét is kisakkoztam. Kiderült, hogy a középpontban egy nagy család áll, teljesen hétköznapi figurák, apa, anya, gyerekek, testvérek, férjek, szeretők, átmeneti szexpartnerek, és ha nem is szorosan a család kötelékéhez tartozó, de itt-ott bekúszó kíváncsi szomszédok. Az alaptörténet banalitását ellensúlyozta a színészekből áradó természetesség, hitelesség, a visszafogott, nem túljátszott, vicces, kicsit paródiába hajló jelenetek sajátos megformálása. Tulajdonképpen ez tette emberivé magát a filmet. A színészek játéka elhitette, hogy akár velem is megtörténhet, persze nem, de ha mégis, talán én is így viselkednék, vagy ha nem is így, legalább megfordulna a fejemben. Az az utca, lehetett volna az enyém, vagy a tied is, akárcsak a ház, vagy a konfliktus. Az író emberismerete kiválónak bizonyult. A karakterek telibe találtak, mind fizikailag, mind lelkileg stimmelt a szereplők jelleme a megformálandó személyiséggel, mindegyik eltért a másiktól és hogy ne üljön le a történet, valakivel állandóan összetűzésbe került. A jelenetek egymásutánisága kis mértékben volt kiszámítható, inkább meglepő, amikor már azt hittem, hogy nem bír újat mutatni, akkor megint csavart egyet rajta a rendező.A film egy középkorú, szakmájában sikeres házaspárról szól, Juhaniról (Hannu-Pekka Björkman) és Tuuláról (Elina Knihtila), akik válófélben vannak, de nem tudják eldönteni, hogy ki maradjon a több éves házassággal összegürizett fészekben, és kinek kössenek útilaput a talpára. Egyértelmű, hogy mindkét fél maradni akar. Ekkor azt találják ki, hogy ha önszántából nem megy az egyik, majd elűzi a másik. Mi is erre a legjobb módszer egy érzelmileg még összekapcsolt pár esetében? Természetesen, ha féltékennyé teszi a férfi a nőt és a nő a férfit. Az alkalmi partnerek belemennek a játékba, ki ezért, ki azért, többször nem is kedvetlenül. Ez tényleg csak az alaphang, mert kiderül, hogy a leskelődő szomszédok, álruhás rendőrök, az elvált nagyszülők, gengszterek, a segítőkész testvér, bűnöző, a „jóbarátok” önmagukat fényező gáncsoskodók, a főszereplők pedig egy szeretnivaló esetlen érző lelkek, akik nem azért teszik, amit tesznek, hogy megszabaduljanak egymástól, hanem pont fordítva. Hogy felhívják magukra a másik figyelmét, hogy fontossá váljanak a szemében, a hibájukkal együtt is szerethetők és nélkülözhetetlenek legyenek egymás számára.A kezdetben békésnek induló válás egy eszeveszett tébolyba csap át, miközben le nem hervad a néző arcáról a mosoly és miközben a szereplőknek is van merszük magukon nevetni. Persze minden jó, ha a vége jó, a férj visszakapja feleségét, a két szerető is egymásé lesz, akárcsak a barátok, de még a kihallgatást vezető rendőrpár is egymásra talál. Le a kalappal a finn filmművészet előtt, zseniális vígjátékkal szórakoztattak el, de a finn nyelvbe beletörne a bicskám.
(Mikor befejeztem az írást, szokásomhoz híven megnéztem, hogy az „igazi” filmkritikusok, hogyan értékelték ezt az alkotást. Magyarul semmit sem találtam, csak a történet prózai leírását, úgyhogy ez most unikumnak számít.)
Tegnap moziban voltunk. Sokáig tipródtunk a net előtt, hogy melyik filmet nézzük meg. Az amerikai (hollywoodi) filmek nálunk szóba sem jöhetnek. A durva, értelmetlen akciófilmek valahogy nem tudnak lázba hozni („bocs, hogy levágtam a kezed / semmi baj, ez csak a bal”), ahogy a csöpögős, romantikus, elcsépelt műalkotások sem („lehozom neked a csillagokat is / inkább utazzunk el Balira”).
Három film jöhetett számításba. Az egyik a Papírkutya. Szőke András és Badár Sándor nagy kedvencünk, de féltem tőle, hogy sablonos lesz, olyan mint a Hasutasok (Bakter-imitáció), ráadásul nagyon rímel a film címe az Üvegtigrisre, ami megint csak nem a kedvencem. A másik kinézendő a Transz-Szibéria, de elolvasva a filmelőzetest, nem igazán kattantam rá, bár szeretem a krimiket, de ez túl akciódús volt érzékeny lelkemnek.
Maradt a harmadik lehetőség, a Gettómilliomos. Megvallom őszintén ettől is tartottam kicsit (nem alaptalanul), de valami vonzott is. Talán India, talán a film dokumentum-jellege, a történet egyszerűsége (ami csak az előzetes alapján tűnt annak), a sztároktól mentes szereplőgárda. Kritikát sosem olvasok el arról a filmről, amit még nem láttam, mert óhatatlanul is befolyásolna. Anti is húzta kicsit a száját, de azt mondta, rám bízza a döntést, úgyhogy nem kellett győzködnöm, erre vettünk jegyet.
Szeretek moziba menni. Elvarázsol, kizökkent a mindennapokból, hangulata van. Csak egy bajom van a filmszínházzal: iszonyú hangos. Mikor belépek a terembe, mindig eszembe jut volt szolfézs tanárom, aki azt mondta: süketül a világ. E kijelentése óta eltelt már jó sok év, és szerintem még süketebb lett a világ. Nem értem miért kell ennyire üvölteni a vászonról, de ezen nem tudok változtatni, úgyhogy nem is folytatom tovább ezt a gondolatmenetet.
A film?… lenyűgözött. Bár kétszer eltakartam szememet a tenyeremmel és csak kukucskáltam az ujjaim között, egyszer pedig nagyon megijedtem, az első lövéskor, mégsem bántam meg, hogy ezt választottuk. Lenyűgözött mind a film mondanivalója, mind az operatőr színes eleganciája, akárcsak a nyüzsgés káosza, a szemétdombon kapirgálás hangulata, vagy az eső monoton csöpögése és a szerelem csöndje. Lenyűgözött – főleg a gyerek – szereplők alakítása. Jamal, aki úgy néz ki, mintha kettőig sem tudna számolni, és lehet, hogy nem is tud, de hihetetlen logikája, emberismerete és töretlen szerelme átsegíti a nehézségeken. Nem azért jelentkezik a vetélkedőbe, hogy milliomos legyen. Nem. Csak azért, mert tudja, hogy Latika nézi, hisz a kedvenc műsora, és így látja Őt, Jamalt, hogy él, hogy jól van, csak szenved a magánytól. A film során többször elveszítik egymást. Latika nem is tudja, hogy mit érezzen. Ő állandóan sodródik amerre a víz viszi, neki szüksége van arra, hogy megmondják, mit tegyen, és el sem akarja hinni, hogy olyat is tehet, amit ő akar. Hogy lehet szabad és dönthet szabadon.
Jamal viszont, amióta megszerezte az autogrammot, tudja, hogy léteznek csodák, de ezeket a csodákat csak ő képes megteremteni, magának kell kiharcolni, még ha egyenest a latrinába is kell ugornia. Meg kell dolgoznia érte, ahogy egész életében tette, hol így, hol úgy.
Van egy jelenet a filmben, mikor turistáknak mutatja meg a gettót. Azt a teret, amit ő a legjobban ismer, ahol felnőtt, hol szemetet túrva, hol menekülve, hol az anyja szoknyája mögé bújva. Míg körbevezeti az amerikai házaspárt és a sofőrt, addig a suhancok még a kerekeket is lelopják az autóról. Visszatérve, a sofőr kikel magából, elkezdi rugdosni Jamalt, mindenért őt okolja. A földön fekve, vérző orral és bedagadt szemmel kérdezi Jamal: nem maguk akarták látni az igazi Indiát?
Salim, Jamal bátyja a rossz utat választja. Őt csak a külsőségek érdekelik, csak az, hogy minél több pénze legyen, bármi áron. Hazugsággal, lopással vagy gyilkossággal, tök mindegy. Csak kétszer láttam pozitívnak ezt a figurát. Mikor gyerekként nem zavarta ki Latikát a vagonból (bár be sem engedte) és mikor már felnőttként odaadta Latikának a slusszkulcsot. Akkor ő már tudta, hogy ezt nem fogja megúszni, tudta, hogy bűnhődnie kell a sok rosszért, amit többek között a lány és az öccse ellen elkövetett. Halála törvényszerű volt és némileg ironikus, ahogy a kádnyi pénzbe belefúlt.
Jamal személyisége azt sugallta, hogy bárki lehetsz, akárhonnan jöttél, akármit tettél, ha van egy célod és addig küzdesz érte, míg el nem éred. Maga a forgatókönyv, hogy pár kérdésbe bele lehet sűríteni egy ember életét, engem két órára leszögezett a fotelbe. Persze naivság azt gondolni, hogy egy fiú, aki sosem hazudott, mindig őszintén elmondta, amit gondol, elnyeri méltó jutalmát. Mégis elhittem, amit a rendőr mondott Jamalnak, mert el akartam hinni, hogy minden összetett bonyolultságában az élet lehet ilyen egyszerű (legalább a vásznon). A kihallgatás során azt kérdezi Jamal: Elhiszi, amit mondok? Rendőr: Tudom, hogy őszinte vagy. Jamal: Honnan tudja? Rendőr: Mert nem hazudsz.
Persze, ez csak film, nem az élet, bár elég életszerű volt több jelenete is. Az viszont nagyon rosszul esett volna, ha elmarad a happy end. A sok szörnyűség után az maga lett volna a pokol és egy mérhetetlen csalódás, hogy még ezt is elvették tőle és tőlem.
Egyet nem értettem. A film végén elkezdtek táncolni a peronon. Miért? Ez valahogy nem illett a filmhez, a szereplőkhöz, de még Indiához sem. Bár a zene kiváló volt, a dallamok és hatások mindig nagyon jó helyre kerültek, de az az össznépi tánc a végén? Na, mindegy, legyintek.
Hazaérve még elolvastam pár kritikát és meg kell, hogy mondjam, jó, hogy nem korábban tettem. A „kritikusoknak” fogalmuk sincs sem a filmről, sem a történetről. Vagy össze-vissza beszélnek, vagy el sem hangzó dialógust idéznek és úgy érzik tökéletesen értenek mindent. Szerintem is, csak egyet nem: a lényeget.
