Utóélet

Ahogy egyre öregebbek leszünk, úgy egyre többször ötlik fel az emberben az elmúlás, a halál gondolata. Főleg az jár ilyenkor az ember eszében, hogy mi lesz utána, ha már ő nem lesz? Mi történik? Talán nem is elsősorban az jár a fejében, hogy vele mi lesz, hanem inkább a szeretteivel? Ez az óriási titok, melyre nincs válasz, talán nem is lesz soha, de foglalkoztatja az emberiséget, az egyént, főleg, ha haláleset történik a környezetében, vagy ő érzi kicsit rosszabbul magát.

Rengeteg teória született már a halál utáni életre, vagy nem életre, az újjászületésre, a spirituális, anyagtalan szellemvilág létezésére. Hogy mi az igazság, szerintem sosem fog kiderül, bármennyire is szeretnénk, ez csak hit kérdése, nem a tudásé, de képzeletben eljátszhatunk vele, sőt, érdemes is.

Az Utóélet című moziban ez az ezoterikus, transzcendens megjelenési forma irányítja a filmet kicsit sután, kicsit viccesen, néha groteszk módon, többször befejezetlenül, kérdőn vagy nem odaillően, de mindenképpen érdekesen.

A humor szinte végig jelen van a 95 percben, csak sajnos nem mindig sikerül megnevettetnie. Bár mindvégig kísérletet tesznek, hogy a párbeszédek poénosak legyenek, de inkább erőltetett és sokszor kínos lesz az egész. A helyzetkomikumok, az arcjátékok, a ki nem mondott szavak, a lenyelt gondolatok sokkal viccesebbek, mint a kimondott frázisok. A színészek tekintete többet elárul, a szavak hanglejtése, hangulata sokkal többet közöl, mint amit valójában mondanak.

Egész idő alatt próbáltam a film főszereplőjével, Mózessel (Kristóf Márton) megbarátkozni, elnéző lenni, de sajnos nem sikerült. Nagyon becsültem a kitartását, hogy egy pillanatra sem zökkent ki a szerepéből, drukkoltam neki, hogy meg tudjon győzni, de ahogy telt az idő, ez egyre inkább kudarcba fulladt. Értem én, hogy a fő irányvonal az abszurditás volt, hogy a komoly álarc alatt a humor bujkált, de akkor sem tudtam elfogadni Kristóf Márton szája szegletében azt az állandóan ott lebegő nyegle mosolyt, ami nem mindig volt odaillő. Tudom, hogy akár valósan, akár csak fogadásból került a pszichiátriára, hogy ez az álarc akár az igazi énje is lehetett, de akkor sem tudtam megbarátkozni a kimozdíthatatlan és bugyuta arckifejezésével, mely sosem változott.

Persze kellett is az állandóság, hiszen ez is az egyik mondanivalója volt a filmnek, de engem inkább az bántott, hogy a többiek ezt gond nélkül kifejezték, a főszereplő pedig nem. A kilátástalan környezetben, ahonnan még a "galamb" sem repül el, ahol megállt az idő, Mózes arca is megfagyott. Ez zavart a legjobban.

Minden olyan steril volt, olyan tiszta, ami szép is lehetett volna, de számomra inkább üres. Sehol egy szösz, sehol egy porszem. Minden a helyén volt, annyira precízen, amitől még inkább kaotikusnak véltem. A legocsmányabb jelenet is olyan éles volt, hogy az már hátborzongató. Ilyen nincs, ahol ennyire a helyén legyen minden, holott pont azt kellett volna érezni, hogy fúj, ez undorító! 

A halál emberi ésszel felfoghatatlan misztériuma pedig annyira a háttérbe szorult, hogy az apa (Gálffi László) már csak egy lődörgő, hangszer nélküli utcazenész képzetét keltette. Azt sem értettem, hogy eleinte miért nem beszélt, miért nem tudott magáról, aztán meg hirtelen mégis! A filmben ez is egy rejtély marad.

Mózes felnőtté válása ugyan nem ment zökkenőmentesen, de mind tanácstalansága, mind bűntudata egyre inkább háttérbe szorult, kezdte látni a célt saját maga előtt, és igyekezett elérni. Sajnos arckifejezése ezt a változást továbbra sem tükrözte.

Szerencsére a cselekmény több szálon futott, úgyhogy egy percig sem unatkoztam. Most ahogy visszagondolok a szereplőkre, úgy látom, hogy a főszereplő kivételével, mindenki meg tudott érinteni. (Talán valami tudatalatti bajom van Kristóf Mártonnal?)

Csákányi Eszter, Gyabronka József vagy Gálffi László parádés szereplése mellett, imádtam – még ha kissé ki is lógott a sorból - a „nem függő, függő lányt”, Angélát (Petrik Andrea), a „más nemzetiségű” kishúgot, akárcsak a dilettáns, ezotériával foglalkozó autószerelőt, Anger Zsoltot, főleg, mikor a kádban állva, fogóval a kezében meztelen hasát mutogatta. Ha Ők nem lettek volna, akkor ez a film kudarcra ítéltetett, de így hál’ Istennek egy percig sem unatkoztam, sőt jól éreztem magam!

Az utolsó jelenet pedig végképp feltette az i-re a pontot, hogy jó szájízzel emlékezzek erre a filmre.

A szerelem művészete

--> -->

Furcsa dolog a szerelem és az egyik legfelemelőbb érzés a világon. Megmagyarázhatatlan, kifürkészhetetlen, ellentmondásos… és még sorolhatnánk. Biztos, hogy sok köze van az érzés kialakulásában a kémiának, akár csak a pillanatnyi lelkiállapotnak, a korábbi tapasztalatoknak, vagy a temperamentumnak és így tovább. A szerelmet nem lehet megmagyarázni, sem leírni, csupán csak körülírni. A szerelmet érezni kell!

A szerelem művészete nem keverendő össze Ovidius művével, bár némi hasonlóságot mutat a könyv és Emmanuel Mouret, francia rendező filmje. Míg Ovidius műve egy szerelmi tankönyvnek felel meg, ahol tanácsokat osztogat férfiaknak és nőknek, hogyan lehet a szerelmet felkelteni, megszerezni és megtartani, addig a könnyed francia film inkább a nyitott kapcsolatokat fürkészi, mint például, hogy létezhet-e szerelem nélkül szex és fordítva. Mindezt olyan gondolatokkal – idézetekkel – fűszerezve, melyek sokszor elgondolkodtatják a nézőt. Nagyon érdekes kívülállóként látni mások gyötrelmeit vagy boldogságát, kicsit beleélni magunkat a szereplők lelkiállapotába, motivációiba, netán azonosulunk velük.

Érdekes párhuzam villan fel már a film elején, mikor a szerelmet, mint színeket mutatja be a rendező. Valakinek kék, van akinek rózsaszín vagy lila, lehet sárga és fűzöld is. Megható, mikor a zeneszerző keresi saját dallamának párját, mely kiegészíthetné őt. Én is vágytam arra, hogy végre beteljesüljön, szorítottam, izgultam érte és talán ez volt az egyetlen, mely nem nyerte el tetszésemet, amiért nem találta meg, viszont általa kezdődött el az a zenei vonal, mely végigkísérte a filmet és amely szerintem önmagában is megállta volna a helyét. Gyönyörű zongorafutamok egészítették ki a film mondanivalóját, a háttérből sokszor előtérbe kerülve.

Először azt hittem, hogy csak rövid jeleneteket látunk, pillanatnyi bepillantásokat különböző párok ilyen-olyan kapcsolataiba, de aztán ezek a párok visszatértek és megérthettük mozgatórugóikat, érzéseiket, vágyaikat.

A sokszereplős filmben sajnos a neveket nem bírtam megjegyezni, de szemem előtt van a fiatal pár, akik már nagyon régóta együtt vannak és a kihűlni látszó kapcsolatukat próbálják felélénkíteni egy harmadikkal, de aztán kiderül, hogy nincs fontosabb számukra egymásnál és ezért a legkínzóbb áldozatot is képesek vállalni.

Akár csak az idősödő házaspár esetében, akiknél viszont a hölgy csak arra vár, hogy engedélyt kapjon a férjétől a félrelépésre és akkor már nem is lesz számára olyan vonzó.

Aztán itt van a szingli barátnő, aki arról álmodik, hogy a barátnője felajánlja a pasiját, és mikor ez a valóságban is megtörténik, megrémül és belemegy egy olyan kapcsolatba, ahol titokban tarthatja kilétét. Persze a vakrandira fény derül, és milyen jó is ez így.

Vagy a szomszédok furcsa „kombinés” találkozása, ahol a nő még nem lábalt ki előző kapcsolatából, de nagyon szeretne, az idősödő férfi pedig már nagyon vágyik egy új társra, mert fél, hogy kifut az időből. Hihetetlen szópárbajok, félreértethető mondatok, és ki nem mondott vágyak kerülnek felszínre, de a türelem meghozza gyümölcsét.

Pazar a szereposztás, bár számomra ismeretlenek, de a színészek esetlensége vagy határozottsága, vágyaik és álmaik megformálása nagyon élővé teszik magát a történetet, a nézőnek szinte az az érzése, hogy épp a szomszédot kukkolja.

Mindenki a boldogságot keresi, élete párját és jó látni, hogy a félreértéseken és egyet nem értéseken felül tudnak emelkedni szerelmük és boldogságuk érdekében.

„Abban a pillanatban, amikor szerelmes lesz az ember, zene csendül a fülében, mindenkinek másféle muzsikaszó…”

Az író-rendező tulajdonképpen érzelmeink hangszerén játszik és nem amatőr módon.