Bounty

Az ismert színész, Omar Sy ismét egy fantasztikus filmben bizonyított és igencsak eltérő karaktert kellett megformálnia, mint az Életrevalókban. Nagyon nem is kellett eljátszania, mert pont olyan volt, mintha a saját életét alakította volna el, ráadásul mind a gyerek, mind a felnőttkorát… egyszerre.

Hogy világos legyek, előre kell vetítetnem pár dolgot.

Először is, hogy a Yao utazásáról beszélek, ami egy francia, szenegáli film, melyben egy elismert színészről, Seydou Tall-ról van benne szó, aki az életrajzi könyve népszerűsítése céljából Szenegál fővárosába, Dakarba utazik.

Kapunk néhány morzsát a francia, elvált apa életéből, mely előrevetíti, hogy az író, hogyan viszonyul a gyerekek felé illetve, milyen magánéleti válságban sínylődik, melynek feldolgozása és megoldása is az út részévé válik.

A másik oldalon pedig ott van Yao (Lionel Louis Base), egy szenegáli kisfiú, aki rajong Tall-ért, a könyvét már salátává olvasta, jó ebben segítettek számára a kecskék is és mindent beáldoz azért, hogy találkozhasson a híres színésszel. Nem érdekli a szülők haragja, sem az iskolai fenyegetettség, bár fogalma sincs, hogy mit vár ettől a kiruccanástól, de semmiképpen sem akarja elszalasztani a találkozást, csakhogy egy aláírással gazdagabb lehessen.

Aztán ez a váratlan találkozás mindkettőjük életét megváltoztatja. A hasonlóság feltűnő, Tall magát látja viszont a gyerekben, bár ő még soha sem járt a szülőföldjén, de úgy érzi, hogy ilyesmi lett volna, ha itt marad. A fiú pedig felnéz az elismert színészre, egyre több információt tud meg tőle az életéről, bár nagyon bátortalanul kíváncsiskodik, viszont a tanácsokkal nem fukarkodik.

A színész is kezdi felfedezni az ottani élet lelassult és más erkölcsökkel működő világát, egyre inkább elfogadja és magáévá teszi azokat a szabályokat, melyek eddig ismeretlenek voltak a számára és bár nem jut el szülővárosába, nagyon közel jár hozzá és a több napos úton olyan értékekre tesz szert, mint becsület, őszinteség és a másik elfogadása.

Teljesen más értékrendet tapasztal, mint a francia nagyvárosban. Először kissé idegenül fogadja a furcsa viselkedéseket, a földön térdeplő imádkozó embereket, akik megbénítják a közlekedést, de ez az ismeretlen a mélyben nagyon is ismerős a számára. A rendhez és tisztasághoz szokott szeme lassan megszokja a káosznak tűnő környezetet, ahol a busz akkor indul, ha megtelik, a szállodában pedig egy ágy jut két személynek. A bérelt autó által felkavart sivatagi por, ami eleinte elködösíti a tekintetét, egyre természetesebbé válik, megszokottá, és már látja, hogy a sértés nem az, ha nem fizetsz a fuvarért, hanem az, ha nem ülsz le az ismeretlen vendéglátó által készített vacsorát elkölteni, hisz a tiszteletedre megöltek egy állatot! Minden viszonyítás kérdése.

A film végére eljutunk valahová, pedig csak pár száz kilométert teszünk meg Afrikában, de szellemben sokkal többet. Látjuk, ahogy a szülők megbocsátanak elkóborolt gyereküknek, ahogy a jósnő a tengerparton vázolja egy idegen embernek, hogy mi is az ő igazi feladata, és ahogy valahogy minden a helyére kerül, pedig alig mozdult meg valami. Látszólag. De belül, a lélek fellobban és az unalmasnak tűnő párbeszédek, a vánszorgásnak ható tempó olyan érzetet kelt, mintha a világot váltanánk meg, vagy legalábbis a saját világunkat tennénk a helyére.

A Bounty szeletben a kókusz is kezd csokivá alakulni, és terveket szőni, hogy mi is az igazán fontos az életben. Hogy miért szükséges ismernünk a származásunkat, a gyökereinket, hogy mit jelent a család, és hogy ha az ember akarja, ebbe a családba nagyon sokan beletartozhatnak, csak el kell fogadni a másikat, nem megváltoztatni, hanem tolerálni, a kultúrájukat megismerni és ehhez a tudáshoz minden leszármazottnak joga van. 

Igaza van annak is, aki kicsit unalmasnak tartja a filmbeli látványt, mikor csak görgeti a szél a homokot, és egy nyavalyás antilop sem szalad át az úton nyomában egy vérengző oroszlánnal, amikor a tenger hullámzik és egy apró delfin sem képes kiugrani a habokból, vagy mikor ülünk a lovas kocsin és a ló nem botlik meg legalább egy icipicit. Amikor tulajdonképpen nem történik semmi. Uncsi, de csak annak, aki nem lát mindezek mögé. Mert szerintem mindez ott van. Én legalábbis láttam. És még sok minden mást is.

A tündér

Mielőtt elmentünk volna moziba, a kinézett film szereplőinek egy korábbi alkotásából néztünk meg egy jelenetet. Ez győzött meg minket arról, hogy látnunk kell az újabb filmjüket, ha már az előzőről lemaradtunk.
Nagyon meglepődtem, mikor a filmszínházba érve kiderült, hogy erre a filmre csak mi ketten váltottunk jegyet. Tulajdonképpen nem bizonytalanodtam el a döntésünket illetően, sőt! Örömmel vettem tudomásul, hogy a mozigépész akkor indítja el a képsorokat, mikor mi kényelembe helyezzük magunkat a nézőtéren.

Ahogy elkezdődött a film, azonnal kitört belőlem a nevetés és talán abba sem maradt volna, ha nagyobb rajongója lennék a burleszk műfajának, de nem. Szerencsére csak párszor éreztem magam kínosan, de akkor mérhetetlenül fájdalmasan érintettek az ismétlődő gagek. Ilyenkor mindig azt kérdeztem magamtól, hogy gyengeelméjűnek néznek, aki csak úgy képes megérteni a csapos rövidlátását, ha két percen belül ötvenszer megy neki a falnak? Mentségükre legyen mondva, hogy nem sűrűn kapartam emiatt a fotel karfáját, annál többször vigyorogtam viszont a pantomimba illő jelenetek briliáns megjelenítésén, de az rövid úton kiderült, hogy ez a film nem az intellektuális humorával hódít, hanem inkább a bohóctréfáival.

Maga a film abszurditása annyira meghökkenti az embert, hogy el is felejti: a mai világban nem szokás már meglepődni semmin. Nyilván tudjuk, hogy nem egy mesefilmre ültünk be, úgyhogy a néző kellőképpen összezavarodik, mikor megjelenik Fiona Gordon és az mondja: "Fiona vagyok. Tündér. Van három kívánságod!" Fiona egyáltalán nem úgy néz ki, ahogy azt a tündérektől elvárhatnánk. Nincs mit szépíteni a dolgon, e mesebeli lényekről nem egy csúnya, rőt hajú, irgalmatlanul szeplős, mezítlábas nő jut eszünkbe, mégis elhisszük neki. Nem úgy Dom (Dominique Abel), aki éjszakai szállodaportásként már igencsak meglepő alakokkal találkozott, ezért kurtán csak annyit kérdez Fionától, hogy talán egy szobát akar-e?

Ezek a képsorok indítják el azt az abszurd cselekményfolyamot, melynek hullámaiból sokszor bizarr (pl. mikor Fiona teherbe esik), sokszor morbid (a gyereket a kocsi csomagtartóján felejtik), mégis van benne valami elegancia, finomság, főleg ahogy a főszereplők mozognak, táncolnak, például a víz alatt, mint két kiváló pantomim-előadó.

Fiona megjelenésével Dom kilép a monoton, lagymatag sétálásból és futásnak ered. Fut a szerelméért, a gyermekéért, fut a rendőrök elől és a harmadik kívánsága elől is.
Ezt a filmet ugyanazért lehet szeretni, mint nem szeretni. A sziporkázó párbeszédek hiányáért, a szereplők esetlen megjelenéséért,  Fiona szeplőiért, a ráérős, nyugodt rohanásért, amikor tudjuk, hogy az üldözők úgy sem érhetnek utol, hisz ők is egy helyben futnak.

Sokszor keressük egy film mondanivalóját, hogy tulajdonképpen mit is akar üzenni nekünk, már ha akar egyáltalán. Ez a kérdés csak sokkal később fogalmazódott meg bennem, valahogy fel sem merült, talán mert nem volt hiányérzetem. A tündér c. film látszólag nem akar tőlünk semmi különöset, csak azt, hogy jól érezzük magunkat, de azért mégis kapunk valamit. Az egyszerűségbe vetett örömöt, a nem túlbonyolított élet boldogságát, a váratlan pillanatok sorsszerűségének elfogadását, az örök szerelembe vetett hitet és hogy ne vegyük magunkat olyan halálosan komolyan (mert az már nevetséges).

Nyugodtan hátradőlhetünk, vagy dőlhetünk a nevetéstől másfél órán keresztül, mert mi vagyunk a vásznon, az átlagemberek - minden hibáinkkal és erényeinkkel együtt -, akiket be akar darálni a nagyvilági gépezet.
Ne hagyjuk! Legalább 93 percig ne!!!

A szerelem művészete

--> -->

Furcsa dolog a szerelem és az egyik legfelemelőbb érzés a világon. Megmagyarázhatatlan, kifürkészhetetlen, ellentmondásos… és még sorolhatnánk. Biztos, hogy sok köze van az érzés kialakulásában a kémiának, akár csak a pillanatnyi lelkiállapotnak, a korábbi tapasztalatoknak, vagy a temperamentumnak és így tovább. A szerelmet nem lehet megmagyarázni, sem leírni, csupán csak körülírni. A szerelmet érezni kell!

A szerelem művészete nem keverendő össze Ovidius művével, bár némi hasonlóságot mutat a könyv és Emmanuel Mouret, francia rendező filmje. Míg Ovidius műve egy szerelmi tankönyvnek felel meg, ahol tanácsokat osztogat férfiaknak és nőknek, hogyan lehet a szerelmet felkelteni, megszerezni és megtartani, addig a könnyed francia film inkább a nyitott kapcsolatokat fürkészi, mint például, hogy létezhet-e szerelem nélkül szex és fordítva. Mindezt olyan gondolatokkal – idézetekkel – fűszerezve, melyek sokszor elgondolkodtatják a nézőt. Nagyon érdekes kívülállóként látni mások gyötrelmeit vagy boldogságát, kicsit beleélni magunkat a szereplők lelkiállapotába, motivációiba, netán azonosulunk velük.

Érdekes párhuzam villan fel már a film elején, mikor a szerelmet, mint színeket mutatja be a rendező. Valakinek kék, van akinek rózsaszín vagy lila, lehet sárga és fűzöld is. Megható, mikor a zeneszerző keresi saját dallamának párját, mely kiegészíthetné őt. Én is vágytam arra, hogy végre beteljesüljön, szorítottam, izgultam érte és talán ez volt az egyetlen, mely nem nyerte el tetszésemet, amiért nem találta meg, viszont általa kezdődött el az a zenei vonal, mely végigkísérte a filmet és amely szerintem önmagában is megállta volna a helyét. Gyönyörű zongorafutamok egészítették ki a film mondanivalóját, a háttérből sokszor előtérbe kerülve.

Először azt hittem, hogy csak rövid jeleneteket látunk, pillanatnyi bepillantásokat különböző párok ilyen-olyan kapcsolataiba, de aztán ezek a párok visszatértek és megérthettük mozgatórugóikat, érzéseiket, vágyaikat.

A sokszereplős filmben sajnos a neveket nem bírtam megjegyezni, de szemem előtt van a fiatal pár, akik már nagyon régóta együtt vannak és a kihűlni látszó kapcsolatukat próbálják felélénkíteni egy harmadikkal, de aztán kiderül, hogy nincs fontosabb számukra egymásnál és ezért a legkínzóbb áldozatot is képesek vállalni.

Akár csak az idősödő házaspár esetében, akiknél viszont a hölgy csak arra vár, hogy engedélyt kapjon a férjétől a félrelépésre és akkor már nem is lesz számára olyan vonzó.

Aztán itt van a szingli barátnő, aki arról álmodik, hogy a barátnője felajánlja a pasiját, és mikor ez a valóságban is megtörténik, megrémül és belemegy egy olyan kapcsolatba, ahol titokban tarthatja kilétét. Persze a vakrandira fény derül, és milyen jó is ez így.

Vagy a szomszédok furcsa „kombinés” találkozása, ahol a nő még nem lábalt ki előző kapcsolatából, de nagyon szeretne, az idősödő férfi pedig már nagyon vágyik egy új társra, mert fél, hogy kifut az időből. Hihetetlen szópárbajok, félreértethető mondatok, és ki nem mondott vágyak kerülnek felszínre, de a türelem meghozza gyümölcsét.

Pazar a szereposztás, bár számomra ismeretlenek, de a színészek esetlensége vagy határozottsága, vágyaik és álmaik megformálása nagyon élővé teszik magát a történetet, a nézőnek szinte az az érzése, hogy épp a szomszédot kukkolja.

Mindenki a boldogságot keresi, élete párját és jó látni, hogy a félreértéseken és egyet nem értéseken felül tudnak emelkedni szerelmük és boldogságuk érdekében.

„Abban a pillanatban, amikor szerelmes lesz az ember, zene csendül a fülében, mindenkinek másféle muzsikaszó…”

Az író-rendező tulajdonképpen érzelmeink hangszerén játszik és nem amatőr módon.

Nem beszélek zöldségeket!

Az ember bármikor képes a változásra, önmaga jobbá tételére, ha erre kellő motivációval rendelkezik és saját maga is akarja, még attól sem riadva vissza, hogy a rendelkezésre álló képességeit túlszárnyalja.
Rengeteg pszichológiai tanulmány született már arról, hogy miképpen befolyásolják egy felnőtt egészséges érzelmi fejlődését a gyermekkorában tapasztalt környezeti tényezők. A válasz nem egyszerű, számos tényező beleszól, hogy egy kiskorú miképpen lesz képes teljes életet élni felnőtt korában. A szülők felelőssége határtalan, de idetartozik az iskola, a barátok, vagy a barátok hiánya, akárcsak a szemközti házban lakó mogorva vénember, vagy a zöldséges, netán a buszsofőr. Azt az egyet leszögezhetjük, hogy a szülők szeretete a legfontosabb, az a bizalom, ahogy a gyermekük felé fordulnak, és az a tény, hogy egy gyerek nem a mi másolatunk, hanem egy önálló, fejlődőképes nyersanyag, akit csak akkor tudunk befolyásolni, ha a változtatások nincsenek ellenére, ha az elvárás találkozik a gyerek egyéniségével. Ezért kell a szülőnek is változni, miközben a gyermekét neveli, mert lehet, hogy a cél nemes, de az odáig tartó út sokféle formát ölthet.
Germain Chazes (Gérard Depardieu), a nagydarab, lomha, melák zöldségtermesztőnek sanyarú gyermekkora volt. Apját nem ismerte, anyját pedig sokszor szerette volna nem ismerni. A megaláztatások nem csak otthon érték, az iskolában is a tanárok célpontja volt, akin kiélhették kicsinyes bosszújukat saját szerencsétlen életük miatt. Anyja születésétől kezdve utálja. Sajnálatos véletlennek tartja, aki még arra is képes volt, hogy ötkilósan jöjjön a világra, hogy még több fájdalmat okozzon neki. Ez teljesen nonszensz, de ez a nő, akit nem is neveznék anyának, élete megrontójának tart egy gyereket, aki sokszor láthatatlanná szeretne válni, de ez elég nehezen sikerülhet nem éppen filigrán testalkata miatt.Ez a szeretetéhes férfi viszont minden nehézségek dacára felnőtt, van munkája, vannak barátai a kocsmában és szereti a galambokat. Nincs két egyforma galamb – mondja Margueritte-nek (Gisele Casadesus), akivel a parkban ismerkedik össze. A törékeny, madárcsontú, élete vége felé járó hölgy nem kezeli le a tudatlan, kezdetben minden mondatát félreértő és kocsmai szlenget használó, de jóindulatú férfit. Sőt! Felolvas neki. Első regényük A Pestis, Camus-től. Nem egyszerű megérteni a történetet, de a hölgy hamar rájön, hogy hihetetlen auditív memóriával rendelkezik hallgatósága, amit meg is mond neki. Germain nem érti az idegen szavakat, de nagy rutinja van a kitérő válaszokban, így nevetve és harsányan közli, hogy á dehogy, csak mindent megjegyez, amit egyszer hall. Az idős hölgy mosolyog, nem szól semmit, tovább olvas.Germain az anyát keresi Margueritte-ben, miközben nem feledkezik meg saját anyjáról sem. Egymás szomszédságában laknak, gondját viseli, már amennyire a gyűlölettől elvakult nő ezt engedi neki. A kocsmában egyre feltűnőbb lesz Germain műveltsége, hogy gótokról és longobárdokról beszél, hogy a Közönyből idéz, de nem ásnak a mélyére, csak kiröhögik, ami megfelel Germainnak, nem szeretné beavatni őket a titokba. Sokáig még barátnőjének sem mondja el, csak mikor az rákérdez, hogy mégis kinek vitte azt a csokrot, amit az asztalán látott reggel, ha már ő nem kapta meg.Germain mikor némi tudásra tesz szert, kicsit elbizonytalanodik, ahogy felismeri hiányosságait. Az ember minél többet tud, annál inkább látja, milyen kevés is ez, Germain annyira már okos, hogy lássa milyen ostoba, arra is rájön, hogy nem a háborús emlékműre firkált nevével kéne nyomot hagynia maga után. Ez a felismerés teljesen elbizonytalanítja, szeretne visszatérni a homályba, a megszokott életébe, amikor csak a paradicsomokkal és a macskájával beszélgetett, sörözött a kricsmiben, de Margueritte egészségi állapotának romlása nem hagyja, hogy feladja.
A hölgy kutatóként dolgozott valamikor, hatalmas könyvtára van, de a fejében még több tudás, imád játszani a szavakkal, és mivel nincs gyermeke, nagyon boldog, hogy ilyen rövid időre némileg gondoskodhat erről a maflának látszó emberről. Mikor azonban kezdi elveszíteni szeme világát, az eddig csak hallomásból tanult Germain rákényszerül, hogy most már ő olvasson fel az asszonynak. Annette (Sophie Guillemin) támogatja, segíti kedvesét, együtt gyakorolják az olvasást. A lány szeretne már családot, de a rossz emlékek visszafogják a férfit, hogy gyermeket nemzzen. Ugyan mit adhat át ő egy pici embernek. Hogy mit? Szeretetet.
A film mondanivalójának lényege ez a szó: szeretet, mely a sok vicces jelenet után, az utolsó percekben már könnyet csal a néző szemébe és a filmet elteszi az agyának egy olyan fiókjába, amit bármikor kihúzhat.