A család aranyat ér!

Nem szoktam sorozatokról kritikát írni - mondjuk régebben nem is nagyon néztem ennyi folytatásos szappanoperát, mint manapság. Talán az egyre kevesebb idő, amit eme szórakozásra szánni tudok, vagy a „mindent láttam már, amit érdemes” érzés miatt, nem tudom. Most viszont kivételt teszek, mert az egyik szereplő személyes kedvencem, korábbi filmjeiben rajongtam érte, persze csak úgy szerényen, öregesen.

Azért említem, hogy öregszem, mert legelőször ezt váltotta ki belőlem az Aranyélet című sorozat. Kicsit úgy éreztem magam közben, mintha egy sci-fit néznék. Nyílván nem mozgok sem a budai milliárdosok körében, sem korrupt politikusok életében. Nincs olyan közeli ismerősöm sem, akit tönkretett a drog, sem olyan, akinek mindene odaveszett és újra kellett kezdenie. Nem tudom, hogy a börtönből szabadult embert leginkább mi foglalkoztatja, és azt sem tudom, hogy miként lehet túlélni egy olyan életet, melyben a hazugságé a főszerep.

Hát ebből a filmből mindezt és ezeken kívül még sok minden mást is megismerhetek. Nem azért mozizik az ember, hogy azt lássa újra, amit a mindennapjaiban is megél, hanem inkább azért, hogy olyat tapasztaljon, mely távol esik a személyiségétől, olyan helyszínekre kerüljön, ahol még nem járt, és lehet, hogy soha nem is fog.

Egy sorozatban azért kicsit másképp alakul a dolog. Ott inkább az jelenik meg, amiben mi is élünk, vagy akár élhetünk. Valahogy személyesebb, jobban hasonlít, jobban bele tudjuk képzelni magunkat a szereplők helyzetébe.

Az Aranyéletben talán mégsem. Ettől ez egy kicsit mozisabb, nagyobb légterű, játékterű és ívű, mint egy Barátok közt.

A második évad is kifutott, mondhatom, hirtelen ért véget. Nekem parányit jobban tetszett, mint az első. Bár a brutális valóság itt is szembetűnő volt, de azért éreztem még benne némi földhözragadtságot, több kedvesebb, őszintébb gesztust.

Persze lehet, hogy tényleg ennyire „borzasztó” – vagy csak nekem az - a mai felső tízezer élete. Arra viszont nem sikerült rájönnöm, hogy ki a célközönség. Számomra, aki már anya vagyok, elsősorban a filmben szereplő gyerekekkel szimpatizáltam, ők érdekeltek igazán, akik ebben a családban nőttek fel és igyekeztek kitörni, másképp cselekedni, mint ahogy azt elvárják tőlük, de észrevétlenül is utánozva a felnőtteket.

A fiatalabb generáció lenne a célcsoport? Szeretném hinni, hogy nem. Az én 14 éves lányom biztos nem nézhetné végig ezt a sorozatot, mert nem akarnám elkeseríteni, hogy az életnek lehet ilyen oldala is, arról nem is beszélve, hogy néha még én is eltakartam a kezemmel a szemem. Vagy a 18-25 év körüli korosztály? Talán ők már képesek felnőtt szemmel látni a kitalált dolgokat, és csak remélhetem, hogy megbotránkoznak rajta.

Persze csak a mondanivalón, nem a filmen! A sorozat nagyon hűen, mondhatni élethűen mutatja be ezt a társadalmi réteget és a hozzákapcsolódó alvilági figurákat. Némi humor, de inkább brutálisan mocskos gondolatok közepette vergődik, vagy tengődik a Miklósi család ebben a közegben, amibe az apa, Miklósi Attila annyira nem illik bele, hogy már fáj.

„Jól válassz célt, akkor leszel sikeres!”

Tulajdonképpen egy család történetét ismerhetjük meg az epizódokban. Anya, apa és a két gyerek, egy fiú és egy lány, akik éppen most kerültek abba a korba, hogy elszakadjanak a szüleiktől, kipróbálják magukat, hogy egyedül is megállják-e a helyüket. Miközben az anya csak a külsőségekben él, és számára semmi sem elég, a férj próbál kiszállni a piszkos üzletekből, de ettől még rosszabb helyzetbe kerül. A hazugságok és elhallgatások gyűrűje kezdi fojtogatni a család békéjét, mely inkább egy kényszeres együttélésre hasonlít, mint szoros családi kötelékre.

Nem a szemünk előtt esik szét a család, mert már így kapjuk meg, szétesetten, csak akkor még a látszat elhomályosítja a tekintetünket.

„Sírt, mikor Cleo kiette a madárfiókákat az eresz alól”

Attila (Thuróczy Szabolcs) nem akar beállni a melósok sorába, akik reggel elmennek dolgozni és este hazamennek, havonta pedig egy fix összeget kell beosztaniuk. Szeretne ennél könnyebben hozzájutni a pénzéhez, fenntartani egy villát és utaztatni a családját, akiket minden este étterembe visz vacsorázni és fogadásokat rendez a villa kertjében. Legalábbis kifelé így látszik. Ám, ezt tulajdonképpen nem ő akarja, hanem a felesége. Az ő unszolására kezdett el egyre nagyobb őrültségeket csinálni, csak hogy kiszolgálja a más férfiak által is gyönyörűnek tartott nő igényeit, mert tudja, hogy egyébbel nem lenne képes maga mellett tartani. Ő ugyan beérné az édesanyja által biztosított kis szobában is, számára elegendő lenne egy 8 órás monoton munka, egy kispolgári élet, ahol nem kell folyamatosan rettegnie a lebukástól. Valahogy el tudom képzelni, hogy Attila megszemélyesítője pont ilyen az életben is. Természetesen nem ismerem az igazi énjét, de kizártnak tartom, hogy túl nagyot tévednék. Vagy a másik lehetőség, hogy fantasztikus színész. Ez sincs kizárva J.

Jankának (Ónodi Eszter) viszont ennél több kell! Sokkal több! Ő a külsőségek embere, egy felszínes, sznob „úrinő”, akiről azért kiderül, honnan is származik, milyen életből menekült, de a kívülálló csak azt látja, hogy számára csak a legújabb körömlakk és a külföldről hozott táska, a bankbetét és az ékszerek számítanak. Minden más csak járulék, amit el kell viselnie. Legyen az a férj közeledése, a szerető eltitkolása, a gyerekek iskolai problémái. Addig tud ezzel csak megbirkózni, míg nem kell semmit sem nélkülöznie az anyagi világból, de ahogy valami közbejön, azonnal menekülőre fogja, mindezt olyan cinikusan és parádésan, hogy alig lehet rá haragudni. Az egyik pillanatban egy gátlástalan, bárkin átgázoló ribanc, a másikban pedig egy aggódó családanya, akiről már-már elhisszük, hogy csak a gyerekeiért él. Tetszik, ahogy játszik, minden nagyon a helyén van, ezért okoz is bennem némi hiányérzetet. Nem hiszem, hogy lehet ennyire tökéletes! Annyira jól játssza a szerepét, hogy emiatt taszít is, igyekszem keresni benne valami hibát.

A filmet nem nevezhetjük unalmasnak, vontatottnak avagy nyugodtnak. Amint egy kicsit lenyugodnánk, átlátnánk és kiismernénk magunkat a jelen cselekményében, megbékélnénk a szereplők gondjaival, mindig közbejön valami.

 „Tartsd magad az elveidhez!”

Például bajba kerülnek a gyerekek. Egyre nagyobb körülöttük a trutyi, süllyednek le szépen az iszapba, ahonnan egy régi barát, Hollós Endre (Anger Zsolt) rántja vissza őket nem is egyszer. Ő a budai Keresztapa. Többször vártam, hogy valaki kezet csókoljon neki. Nagyon hitelesen játssza a kimért, ha „haragszom is higgadt maradok” típusú, velejéig romlott üzletembert, akinek a pénzen kívül a fogadott családja számít csak. Többnyire nem sokat teketóriázik, ha döntésre kerül sor. A fontos, hogy ő kerüljön ki győztesen, hogy a másikkal mi lesz, az már nem érdekli. A fényűző életmód, a befolyásos barátok, akik egymást használják ki és akik egyik pillanatról a másikra elpártolnak mellőle, ha valami nem úgy alakul, ahogy nekik megfelel. Endre pedig a segítségért viszonzást vár és kap is, ha mástól nem, hát Miklósiéktól. Már ha kérnek belőle.

Többnyire kérnek.

„Hagyjuk a gyereket kibontakozni”

Márk (Olasz Renátó), a lázadó kamasz, aki meg van győződve róla, hogy őt nem érheti baj, valószínűleg halhatatlan, mígnem a szeme láttára ölnek meg valakit, amitől rá kell döbbennie, hogy talán mégsem olyan hosszú az élet, ha keresztezi egy golyó útját. Flegma stílusa csak védekezés, csak álca a bizonytalansága ellen, viszont ügyesen kivágja magát, ha szorul a hurok, nagyon otthon van a könnyű pénzkeresés lehetőségeiben – ebben nőtt fel - és ha nem adódik, akkor kitalál valami újat. Persze az anyagi hátteret, a puccos helyszíneket többnyire „kölcsönveszi” és általában lebukik, de nem adja fel. Fiatal kora ellenére egész ügyesen meg tudja formálni a szerepét, bár jelentősen érződik a két évad közötti fejlődés. Az 1. évadban még parányit görcsös volt és néha túljátszotta az adott szerepet, de a 2. évadban mindezen sikerült felülemelkednie és elhinnie, hogy képes elhitetni a nézővel, amit csak akar. Ehhez hozzájárult az is, hogy megmutatta egy érzékenyebb, emberibb oldalát is, amitől akarva akaratlan szimpatikusabbá és esendőbbé vált.

Húga, Mira (Döbrösi Laura), kitűnő tanuló, mintagyerek, szintén keresi a helyét a világban, igyekszik minél távolabb kerülni a családjától, így védekezve a becstelen életmód ellen, amitől sokszor szó szerint, felfordul a gyomra. Még nagyon gyerek, de már felnőttest kell játszania, hogy el tudjon szakadni attól a közegtől, ahol egyre rosszabbul érzi magát, viszont az újabb helyszínek is csak ideig-óráig elviselhetők számára. Kilóg mindenhonnan, akár a külseje, akár a stílusa miatt, ahol pedig befogadnák, onnan ő menekül. Többször keveredik olyan helyzetbe, mikor azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Hol agresszíven támad, hol nőcisen bújik, hol pedig ártatlan gyermekként, Bambi szemekkel értetlenül nézi a körülötte folyó eseményeket.

Nem irigylem a szerepéért, nagyon nehéz lehet eljátszani, megformálni ezt a karaktert és az is megbocsátható, ha nem is mindig sikerül neki. Van benne valami báj, amiért elnézzük neki az esetlenségét, van bennünk egy adag jóindulat, amikor csak mosolygunk rajta, mert nagyon kedves és sérülékeny kislány, de sokszor az az érzésem, hogy ő sem pontosan érzi, hogy mit kéne éreznie, ami egyáltalán nem csoda, hisz nagyon összetett a karaktere és a 2. évad elején már olyan súly nehezedik a lelkére, amit nehezen lehet feldolgozni ép ésszel.

Számomra kicsit felüdülés volt, hogy az újabb évadban visszautaztunk az időben. Így könnyebben érezhettem azt, hogy nekem is szól ez a film, hozzám is beszél és tulajdonképpen alig változott a világ a 90-es évek óta. Na jó, de… hatalmasat, de akkor is megvoltak a stiklik és az ügyeskedések, csak nem volt ilyen brutalitás, ilyen „gusztustalanul átlépünk a másik felett és nem számít az emberélet” feeling.

Jóleső volt ez a retro-hangulat, az R-GO koncerttel a csúcsponton és remek volt látni a ma főszereplőit fiatal korukban. Le a kalappal mind a megfelelő helyszínek kiválasztásáért, az autók, épületek, öltözetek korhűségéért és a fiatalok kiváló, néha kicsit vicces megszemélyesítéséért, mint Kiss Andrea (Janka), ifj. Vidnyánszky Attila (Miklósi Attila), Kovács Tamás (Hollós Endre).

A film egyébként mesterien kidolgozott akciófilm, thriller, krimi és gengszter elemekkel, a 2. évadban megjelenő bosszúra szomjazó maffiózókkal, sokszor egy családdráma és érzelmi hullámvasút, mely hivatott a képünkbe vágni a jelen társadalomkritikáját.

Sehol sem érződik akadás, megtorpanást, gördülékenyen és zökkenőmentesen folynak az események egyik helyszínből a másikba, egyik jelenetből a következőbe.

Nem éreztem a kitaláltságot, az erőltetettséget, ami jó! Ezt a nézőnek nem szabad éreznie soha!

A pozitívum mellett szól, hogy maga a történet olyan, mint egy kirakós. Lehet sejteni, hogy milyen elem való oda, de korántsem biztos, hogy az első megérzés passzol a legtökéletesebben.

A másik, hogy minden epizód úgy ér véget, hogy némi feszültséget tartalmaz, nyitott kérdéseket, melyekre szeretnénk megtudni a válaszokat, ezért újra leülünk a képernyő elé, hogy a puzzle-darabkát betegyük vagy kicseréljük.

Szót kell még ejtenem a zenéről (Pádár Krisztián), ami számomra eléggé fontos önmagában is, nemhogy a látványhoz igazodva. Itt érzek némi ellentmondást, bár a főcímdal nagyon bejön, de menet közben nem közvetíti eléggé az aláfestőzene az érzelmeket, néhol pedig egyenesen idegenkedik egymástól a hang és a vizuális párbeszéd.

Mindent összevetve kiváló rendezés (Mátyássy Áron, Dyga Zsombor), eredeti történet (Tasnádi István, Zomborácz Virág, Bárány Márton) és fantasztikus színészi teljesítmény jellemzi a történetet. Bár sokszor elborzaszt a látvány és felfordítja a gyomromat a megoldás, mégis leülök és megnézem a következő epizódot. Remélem, készül már a folytatás…

Rókatündér

Lenyűgöző, hátborzongató, elvont, vicces, kedves, rémisztő, megható, brutális, idióta, őrült, abszurd, groteszk, bizarr és ravasz. Nagyon ravasz…

Ritkán tudok ennyi jelzőt felsorolni egyetlen film hatásaként, pedig a Liza, a rókatündér 98 perce alatt ezeknek még fokozatai, árnyalatai is voltak. Sehol egy olcsó poén, egy túljátszott jelenet, a korok és műfajok keveredése pontosan a helyére került, úgy ahogy a nagykönyvben – vagy a jól megírt forgatókönyvben – meg van írva.

Ritkán érint meg egyetlen film ilyen széles spektrumon, főleg ha egy magyar alkotásról van szó, már bocsánat, de ez a mű szinte minden szinten telitalálatnak bizonyult a szememben. Nemcsak a cselekmény, a retró, dúspajeszú, kitalált mégis valamire emlékeztető Csudapest, vagy a Cosmopolitant olvasó romantikus báj, nem csak a főszereplők különcködései, de a jelmezek, a díszletek, a rendezés, a fantázia és valóság dimenzióinak látványa, és a zene(!) egyszerűen nem engedi meg, hogy egyszerű szavakkal jellemezzem.

A meseszerű cselekmény annyira valóságos, Liza játéka annyira igaz, ötletes és hibátlan, hogy egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy ez nem történhetne meg a való életben, netán a környezetemben. Tudtam, hogy moziban ülök, mégis elhittem, amit látok. Ha sűrűbben járnék gyorsétkezdébe, biztos, hogy mostantól kezdve ritkáznám vagy vegetáriánus lennék, mert egy darabig a gondolatától is irtózom, hogy betegyem a lábam egy ilyen helyre.

Kiver a víz, ha arra gondolok, hogy a képzelt barát, akire mindig számítani lehet, gonosz cselszövésének leszek szenvedő alanya, szinte észrevétlen. Akármelyik jelenetet is próbáltam úgy befejezni, ahogy az várható lenne, ahogy azt bárki más tette volna, a film valósága mindegyiket felülírta! Sem a forgatókönyvíró, sem a rendező nem érte be közhelyekkel, talán ezért is adta Reviczky szájába őket, mert így sikerült nem befejezetté tenni őket.

Liza (Balsai Mónika) annyira tökéletesen megszemélyesítette az álmodozó, szerény, hamupipőke-kislány szerepét, annyira tiszta volt a tekintete, hogy a sűrűn potyogó könnyek sem tudták elhomályosítani. Nem engedte, hogy az álnokság megrontsa gyanútlan pongyolalelkét, bár próbált kitörni a megszokott életmódjából, de képtelen volt rá, hisz az már nem ő lett volna. Pedig sejtette, hogy csak úgy tud érvényesülni, úgy képes boldogulni az életben, úgy éli túl saját halálát, ha nem enged a csábításnak, kitart az elképzelései mellett, melyek talán furcsák és abszurdak, talán egy ősi japán legenda kitépett lapjait idézik, de melyet annyira magáénak érez, hogy kétség sincs afelől, hogy igaz lenne.

Henriket (Schmied Zoltán), a kiégett lelkületű nőcsábászt is megszédíti Liza szépsége, amelyet persze csak akkor vesz észre, mikor a kirakatba teszi. Gyönyörűen megszemélyesíti a cinikus, nagyképű, lenéző szoknyapecért, akinek csak „azon” jár az esze. Tomy Tani (David Sakurai) gonosz jókedve az emberben hagy némi borzongást, miközben megpróbálja végleg magáévá tenni Liza naiv, könnyen befolyásolható egyszerűségét, de akkor megérkezik Zoltán zászlós (Bede Fazekas Szabolcs) egy szál törölközővel a derekán, esetlenségében is kedvesen, a kudarcok ellenére is elszántan, hogy akár helyben futva is utolérje és megmentse azt a nőt, akibe szép lassan belezúg, mint egy kisdiák.

Nem mehetünk el szó nélkül a mellékszereplők parádés, bizarr stílusa mellett sem, lett légyen szó Tanaka Márta (Molnár Piroska) húsos bokájáról, Károly (Cserna Antal) utolsó vacsorájáról, Steve (Hajdú István) élénkszínű öltönyéről vagy Inge (Gubik Ági) erotikus labdázásáról és Johnny (Szabó Győző) lényegre törő felbukkanásáról.

Nem is tudom hány különböző, mégis egybehangolódó világ jelenik meg egyszerre, vagy egymás után a filmben, akár a japán cseresznyevirágzásra, akár az űrsétára gondolunk. Talán nem is érdemes sorra venni, hisz így, észrevétlen alakították ki azt az egységet, mely kifejezte az egyedi humoron átáramló mondanivaló mélységét: A pondró is megtalálja a maga pondróját!

Az utazó

A másik film Az utazó. Szintén nagy nevek fémjelzik a sztárok világából. Én most láttam először Angelina Jolie-t (Elise). Kiábrándító, mint színész. Tény, hogy nagyon csinos, de minden irigység nélkül állíthatom, hogy egyáltalán nem szép, művésznek pedig csapnivaló. Még jó, hogy partnere, Johnny Depp (Frank) elterelte róla a figyelmet. Hihetetlen, hogy vannak olyan színészek, akiknek bármit elhiszünk. Azt is, hogy egy egyszerű, esetlen matektanár, aki felesége autóbalesete óta csak utazgat, keresi elvesztett felének hasonmását, és azt is, hogy ő a legdörzsöltebb nyakkendős bűnöző, aki bármilyen helyzetből győztesként áll fel.Néhány váratlan jelenet és több odaillő poén fűszerezte a krimi műfajába sorolható filmet. Néha izgalmas volt, de nem túl durva, ami egy amerikai filmtől elvárható lett volna, de nem egy német rendezővel (Donnersmarck). A film tulajdonképpen egy francia krimi, (Anthony Zimmer, 2005) átdolgozása.Mulatságos volt a Scotland Yard küszködése, hogy elkapja az igazi tettest, rengeteg mellényúlással, megszállottsággal és kétségbeeséssel az arcukon. Frank nyugodtsága már gyanút kelthetett volna az emberben, de az utolsó előtti filmkockáig sikerült elhitetni a nézővel, hogy az történik, amit látunk.
Elise szánalmasan próbálta bebizonyítani, hogy ő a legjobb ügynök a világon, csak az a baj, hogy ezért nem tett egyebet, minthogy szebbnél szebb ruhákba öltözött, kacérabbnál kacérabban nézett a portásfiúkra, mindent elkövetett, hogy mindenki a lábai előtt heverjen. A legviccesebb jelenete az volt, mikor belépett a bálterembe, és mint a Hamupipőkében mindenki őt figyelte, férfiak és nők egyaránt és utat engedtek neki, amit ő el is várt, az aktuális Don Juant pedig azonnal kikosarazta. Nevetségesen bugyuta volt, és arcátlanul bárgyú, ahogy premier plánban rebegtette a szempilláit, bár tény és való, hogy gyönyörű volt az estélyi ruhája, szívesen felpróbáltam volna :).Velence képei azonban némileg enyhítették a filmből áradó együgyűséget. Imádtam, ahogy a csónakból a házba léptek, akár csak a gondolák ringatózását a vízen és a gyönyörű épületeket a Canal Grande mellett.

Az amerikai

Két filmről szeretnék írni, melyeket egy hét különbséggel egymás után néztünk meg a moziban. Két teljesen eltérő alkotás, csak egyetlen közös motívuma van, hogy Olaszországban játszódnak. Talán ezért is esett a választásunk ezekre a filmekre, hogy ha végképp érdektelen maga a történet, akkor legalább a helyszínekben gyönyörködhetünk. Ez be is jött.

Lássuk az elsőt:

Az amerikai című film a festői Toszkánában játszódik, sötét sikátorokban, hangulatos hegyek között, ahol a fű olyan zöld, mint egy tányér spenót, ahol a dimbes-dombos olasz kis falu nyugalmát megzavarja egy idegen. A főszereplő – a számomra nem túl sokatmondó -, George Clooney (Jack), egy bérgyilkos szerepét ölti magára. Ebbe az országba menekül a múltja elöl, az emlékei elöl, szeretne kiszállni, de még egy utolsó megbízást teljesít. Sokáig nem értettem, hogy miért érzem olyan zaklatottnak magam a film után. Aztán rájöttem. Azért, mert semmi sem volt befejezve. Jack megismerkedik Benedetto atyával, akivel talán sikerülne bensőséges kapcsolatot kiépítenie, aki segíthetne neki feldolgozni sötét múltját, de ez nem történik meg. Nem hogy félbeszakadna, igazán el sem kezdődik, pedig a néző vágyik rá, a cselekmény is ezt igazolná, mégsem. Még az is felmerül a figyelmes szemlélődőben, hogy a pap fog meggyónni a bűnözőnek, egy jelenet igencsak alkalmat nyújt erre, de ez is csak gondolatban játszódik le.Aztán ott van Clara, egy éjszakai pillangó, aki beleszeret a titokzatos, „jóképű” hősbe, aki ráadásul idegen is ebben az országban és nem is nagyon igyekszik beilleszkedni. (Mindenki úgy hívja l’americano, de ő kijavítja a nyelvtanilag helyes szót: il americano.) Pár éjszakás együttlét után a nő beleszeret, a férfi viszonozza. Nincs semmi, ami arra utalna, hogy mindez miért történik meg, hiszen a férfi a barátnőjét is elveszítette a film legelején, mégis gyorsan vigasztalódik. A nő talán kiutat lát ebben a kapcsolatban, hogy új életet kezdhet valakivel, akiről nem tud semmit, egy másik országban, ahol nem ismer senkit, de hogy ez szerelem lenne? Talán a Jack hátán lévő pillangó tetoválás fogja meg, mely motívum végigkíséri a filmet, de igazán nem derül ki, hogy mit jelent. Sokszor éreztem így, hogy minden ok nélkül történik, hiányzik a motiváció a cselekedetekből.Aztán itt vannak a nem mellékes mellékszereplők is, ők teljesen összekuszálták a már leegyszerűsített gondolataimat, például a megbízók, két nő, akiket alig tudtam megkülönböztetni egymástól, vagy az autószerelő srác, aki szintén egy elvarratlan szál. A film teljesen kidolgozatlan, inkább a néző az, aki befejezi a gondolatmeneteket, aki végigjátssza a félbehagyott jeleneteket, aki élvezhetőbbé teszi a történetet. Nem akciófilmről, vagy krimiről van szó, inkább egy belső utazásról. A helyszínek váltakozása – sikátorok lépcsői, kávézók egyhangúsága vagy a hegyek közötti kies patakpart -, talán a főhős belsejét szimbolizálják. Azt, amin keresztülmegy, amit már átélt, és ami még vár rá ezután. Hogy mondhat nemet is arra, amire korábban igent mondott, hogy szerethet valakit úgy is, hogy nem öli meg. A látszólagos toporgást lelki mozgalmasság hatja át, belső vívódásoktól kezdve a könyörtelen gyilkoláson át a csontig ható félelemig, de sem feloldás, sem megoldás nem születik belőle. És mi van a pillangóval?

A nyomozó

Sokféle krimi létezik, de egyféle szempontból meg lehet különböztetni kettőt: amikor már a film elején ismerjük a gyilkost, és ezzel a tudással követjük nyomon az eseményeket, és amikor nem tudjuk ki a tettes és így együtt élünk, gondolkodunk a detektívvel.

A nyomozó című magyar film valahogy ennek a kettőnek az ötvözete. Hiába tudjuk, ki a gyilkos, tulajdonképpen nem is őt keressük, hanem az indítékot. Maga a forgatókönyv – melyet a rendező, Gigor Attila írt - egyszerűen zseniális. Olyan váratlan fordulatokkal van teli, hogy sokszor leesett az állam, hogy ezt még így meg lehet csavarni, és a különböző fordulatoktól nem lett erőltetett, nem vált hátrányára, hanem másfél órán keresztül izgalomban és érdeklődésben tartott. A film három díjat is bezsebelt a 39. Magyar Filmszemlén, köztük a legjobb forgatókönyvet is, szerintem még többet is megérdemelt volna, például a legjobb zenét is neki ítéltem volna. Olyan igazi krimibe illő, néha ijesztő akkordok szólaltak meg, de pont a legjobb helyeken. A legjobb vágást is megérdemelte volna – már ha van ilyen kategória -, bár bevallom, néha egy-két képsort csak csukott szemmel néztem végig, de ez már az én bajom.

A főszereplő alakítása egyszerűen fenomenális. Anger Zsolt annyira jól alakította az általa megformált ember jellemét, hogy ha nem láttam volna másik filmben, azt hinném, hogy ő ilyen, nem játszik meg semmit, egyszerűen magát adja. Az általa alakított Malkáv Tibor személyisége ambivalens, a szavak nélküliség élő kifejezőeszköze. Semmi sincs az arcára írva, sem az, hogy mit gondol, sem az, hogy mit érez, egyszerűen semmi, mégis nyitott könyv előttünk. A rezzenéstelen arcon azonban egyre sűrűbben feltűnik egy rángás, egy tik. (Próbáltam itthon utánozni, nem ment.) Semmi szeretnivaló sincs benne, sem a külsejében, sem a modorában, sem a tetteiben, mégis szurkolunk neki, izgulunk érte, hogy sikerüljön a terve. Tud úgy nézni, mint a legbutább, üresfejű ember, ennek ellenére látni lehet rajta, ahogy gondolkodik, agyal és kombinál. Humora sincs, ezért is lepődünk meg, hogy milyen jókat nevetünk a száraz megjegyzésein, melyeket szinte csak véletlenül mond.

A történet leegyszerűsítve arról szól, hogy van egy boncmester Malkáv Tibor, akinek az élőkhöz csak beteg édesanyja köti, akinek egyetlen esélye maradt az életben maradásra, ha külföldön megműtik. A fia, hogy a pénzt megszerezze, bármire képes, de a lehetőségei szűkösek, ráadásul a pályázatot is elutasítják, amit a gyógykezelés elnyerésére nyújt be, így kérdezés nélkül elfogadja egy Küklopsznak nevezett ember ajánlatát, hogy ölje meg Szirmai Ferencet. Profi bérgyilkos módjára meg is teszi és felveszi érte a megérdemelt jutalmat. Igen ám, de a gyilkosság után nem sokkal az áldozatától kap egy levelet, melyben közli vele, hogy rokoni szálak fűzik őket egymáshoz. A krimi tulajdonképpen itt kezdődik, mikor hősünk elkezdi boncolgatni, hogy vajon miért kellett megölnie ezt az eleddig ismeretlen embert, miért pont őt bízták meg ezzel a feladattal, és egyáltalán ki is ő, Malkáv Tibor valójában?

Hihetetlen változáson megy keresztül a nyomozás során, mivel itt már nem hallgathat, muszáj kérdeznie, határozottnak lennie. Döntéseket kell hoznia, mégpedig sokszor azonnal, egy számára ismeretlen területen: az életben. Az újdonsült rokonokkal kapcsolatba kell lépnie, mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem bújik ki a bőréből, az marad, aki volt. Álom és valóság kiegészíti egymást.

Egy szerelmi szál is teret nyer, de semmi fellángolás, csak úgy, mintha ott sem lenne, semmi jelentősége, de mégis hiányozna, szegényebb lenne a történet nélküle.

A film legfontosabb érdeme viszont az a humor, ami ugyan nem annyira illik a krimi műfajához, de sokszor oldotta a feszültséget. Ez is azt a kettősséget erősítette, amely egész idő alatt jellemezte az eseményeket. Egyszerűen fergeteges poénokat engedtek meg maguknak a szereplők, a legszürkébb jelenetben, amikor már semmi „jóra” sem számítunk egy tőmondat, egy szó, vagy csak egy gesztus olyan nevetést vált ki, mintha már régóta visszafojtotta volna a néző, és most végre nem tud és nem is akar parancsolni magának.

Volt egy jelenet, ami azt hiszem a kedvencemmé vált. Számomra ez volt a film legszebb és legsokatmondóbb képsora. Nem mesélem el, mert ha valaki megnézi az ajánlásom után és esetleg nem tetszik neki a film, bár ezt nagyon kétlem, akkor már csak ezért a pár percért érdemes volt végigülnie. Csak annyit árulok el, hogy a Forrest Gump jutott eszembe erről a jelenetről, pontosabban Tom Hanks, és azt kell hogy mondjam, hogy az amerikai színész is megirigyelné Anger Zsolt alakítását. (Ezek után senki sem fogja eltéveszteni, hogy melyik snittre gondoltam.)

Na'vik helyett bokszoló detektív

Miközben az M1-en egy animációról szóló dokumentumfilmet néztem, ahol neves grafikusok és képregény rajzolók igyekeztek a mesevilág alkotófolyamatába bevezetni a hozzá nem értő érdeklődőt, szóba került az Avatar. Nem akartam megnézni, mert nem igazán vonz a közönségfilm, a nagy siker, sokkal jobban szórakozom egy kevésbé látványos, de több mondanivalóval bíró alkotáson, mint egy unásig ismételt, közhelyekkel teli, már az elején tudom a végét, megszokott történeten. Viszont ebben a műsorban azt mondta az egyik neves grafikus, hogy az Avatar egy mérföldkő a mozizásban. Olyan, mint amikor a fekete-fehér képernyő színesre váltott. Ez a mondat felcsigázott és elgondolkodtatott. Mégis látni akarom ezt a filmet. Ha másért nem, a technikai újdonságaiért, amit nem tudtam előre elképzelni, bár láttam már jó pár 3D-s előadást, de egyik sem nyűgözött le, hátha ez.

Antit nem sikerült rávennem, hogy eljöjjön velem, úgyhogy egyedül indultam. A jegypénztárnál kígyózó sor állt, de gyorsan fogytak előlem az emberek, ami gyanút keltett bennem, és odaérve a pénztároshoz, sejtésem be is igazolódott. Elkelt minden jegy a sikerfilmre, sőt már a következő előadásra is. Kicsit meglepődtem, hiszen már több hete játsszák két moziban is Szegeden, de gyorsan döntöttem, akkor megnézem Sherlock Holmes kalandjait.

Régen sűrűn adta a közszolgálati televízió a különös detektív történeteit, ha módomban állt, mindig megnéztem, mert nagyon tetszett a nyomozó tiszta logikája, amivel néha a szobájából ki sem mozdulva oldott meg ügyeket, sokszor csak annyi információból kiindulva, amit az újságban olvasott. Utólag párszor a homlokomra csaptam, hogy persze, hogy lehettem ennyire figyelmetlen, akár én is kitalálhattam volna, de többségében, olyan kuszák voltak a szálak, hogy csak irigykedtem Sherlock kíméletlen éleslátására, amivel a mozaikokat összerakta.

A moziba is úgy ültem be, hogy vártam ezt a logikai parádét, a kimért, szűkszavú mondatokat, az elegáns, angolos megjelenést. Kár volt. Ennek a filmnek nem sok köze van a Scotland Yard volt nyomozójához. Bár volt benne némi logikai csavar, mégis nyilvánvaló volt a tettes, tehát őt már nem is kellett keresni, csupán azt megfejteni, hogy miként követi el a gyilkosságokat. Ezt a - túl fiatal – detektív villámgyorsan meg is tette és a villámot most szó szerint értem, mert tényleg olyan gyorsan jött rá a különböző kemikáliák megfejtésére, és a gyilkosságokkal való összefüggésekre, hogy nem az elkövetőt „bélyegeztem” volna meg mágikus tehetséggel – ahogy sokakat félre tudott vezetni –, hanem a nyomozót. Bár a könyv szerinti Sherlocknak is jelentősek a kémiai ismeretei, de inkább csak az ópium és a mérgek területén. Nem valószínű, hogy az illatáról bárki is felismerné, még ha egy ilyen fifikás nyomozóról is van szó, a különböző robbanóanyagok összetételét.

Hogy miért kellett Sherlock Holmes-nak akcióhősnek is lenni, fogalmam sincs. Bár a könyvekben is megjelenik, hogy kiváló bokszoló és kardforgató, mégsem erővel oldja meg az ügyeit. Az „okosok” szerint a fiatalabb generáció becsalogatása miatt erősítették fel ezt a vonalat, mert ez a világ már így érzi jól magát, ha egy filmen verekedést lát, ha robbantgatnak, meg ijesztgetnek, miattuk bújt ki a bőréből a detektív. Ugyanezek még azt is mondják, hogy szintén e korosztály miatt az ópium-vonalat pedig nem akarták felerősíteni. Így már minden világos! Példát akartak mutatni a kiskorúaknak, hogy csak tiszta fejjel robbantgassanak, ne betépve. Csak azon töröm a fejem, hogy akkor most ez a film Sherlock Holmes-ról szólt, vagy nem?

Néha tényleg hasonlított a könyvben szereplő nyomozóra, aki gyönyörűen hegedült, Robert Downey Jr. is néha megpengette a húrokat. A pipa sem maradt el a szájából, bár meggyújtani csak egyszer láttam, mégis azt mondom, hogy ez a történet nem Sherlock Holmes nyomozásáról szólt, inkább egy némileg logikai tudással bíró bokszolóról, aki akkor is ura marad a helyzetnek és győztesen lép ki a viadalból, ha nálánál három fejjel magasabb, izmos együgyű püflegeli. Persze ott van még Dr. Watson is (Jude Law), aki bár el akar költözni a közösen bérelt lakásból, hogy új életet kezdjen, megházasodjon, de mindig barátja segítségére siet, mert nem akar kimaradni a kalandból, mert fél a házasság jelentette kötöttségektől és talán úgy érzi, hogy nélküle baja esnék a főfőnyomozónak.

Hát ebben a filmben nem eshet baja, még ha az akkor épülő Tower tetején kell harcolnia a gaz ellenséggel, még ha mellékesen a szeretett nőt is meg kell mentenie, mert ő a Hős.

Csak éppen semmi köze Sir Arthur Conan Doyle által megformált Sherlock Holmes detektívéhez.