Tavasz hírnökei

Végre itt a várva várt tavasz, mi sem bizonyítja jobban, minthogy kibújtak a földből az első kisnyulak. Sajnos örökölték a félénkséget a szülőktől, úgyhogy nagyon nehéz volt lencse végre kapni őket, de Anti türelmén nem jártak túl. Igazából azt sem tudjuk eldönteni, hogy kik a szülők, a színük sem ad támpontot. Először öt nyuszit számoltam meg, de aztán fogyatkoztak. Sajnos annyira aprócskák, hogy a kóbor macskák martalékául váltak, ha nem voltak elég ügyesek és a föld alatti járat sem nyújtott számukra menedéket, mert annyira széles a bejárat, hogy még egy oroszlán is befér rajta.

Nyuszink ugyan van, de sziámi kiscicánk nem akar születni. Csiki legutóbbi szülése annyira megviselte, hogy azóta tüzelni sem akar, a kandúr minden kezdeményezését elhárítja. Valószínű, hogy meddővé vált, pedig annyira hiányoznak a hajnalban ébresztgető, ágyba pisilő szőrmókok.

Viszont a tavasz megérkezett, amit már úgy vártam, hogy egy szál pulcsiban, napszemüveggel indulhassak el reggel itthonról és ne kelljen hazasietni begyújtani.

Sziámik és egyéb állatfajták

Kezdem a sort a nyuszikkal. Mert hogy ők vannak a legkevesebben, pedig nemrég még rengetegen voltak, de aztán jöttek a szúnyogok és ők még többen voltak és vadabbak. Mikor egy ismerősömnek meséltem, hogy képzeld, alig van már nyulunk, visszakérdezett, hogy ’tán sas vitte el? Nem! – mondom – szúnyog! Pár másodpercnyi döbbent csend és meredt tekintet után kibuggyant belőlem a nevetés, mert rájöttem, hogy ő a szúnyogot úgy képzelte el, mint ahogy a sas repül el az áldozatával, nekem sem kellett több, hogy megelevenedjen szemem előtt ez a képtelen ötlet, ahogy negyvennyolc rovar a levegőbe emeli szegény nyulat. Akárhogy is történt a vesztük, a vége az lett, hogy mindössze három nyuszink maradt. Az ősapa is elpusztult, csak az anya és két kölyke maradt meg. Még jó, hogy a föld alatt laknak, így csak egy részüket kellett nekünk eltemetni, a járatukban biztos van temető is, mert sokan nem jöttek elő onnan. Az az igazság, hogy én már nem szeretném ezt a hármat sem. Elegem lett belőlük, a nyúlhúst sem szereti senki a családban, arról nem is beszélve, hogy túl nehéz megfogni őket, hogy esetleg eljussanak a vágóhídra. Tojást sem tojnak, csak húsvétkor, és eluntam a nézegetésüket is. A Nyúl Köztársaságnak végleg befellegzett.

Viszont a cicáink annál jobban érzik magukat. Most már reggelente alig lehet lépni a nyávogó apróságoktól. Kezdetben nagyon hangosak voltak, ha túl messzire keveredtek a biztonságot nyújtó doboztól, két percnél tovább nem lehetett ép ésszel kibírni a fülsértő ordításukat, ilyenkor muszáj volt előkeríteni és visszaterelni őket a helyükre.

Most már viszont egész otthonosan mozognak a csúszós parkettán, kezdik kiismerni magukat a helyiségekben, nem félnek. Mondjuk az a veszély nem fenyegeti őket, hogy eltévedjenek ebben az óriási házban.

Most, hogy bejött a hűvös idő, és mi begyújtottunk, néha sikerült olyan meleget csinálni, hogy Huncut a kádba menekült hűsölni.

Ja és Tami is gyönyörű macskákat rajzol mostanában. Ő a koszorúslány cica:

Nyúl-lázadás

Nyulaink megunták a bezártságot, leverték rabláncaikat és kitörtek a kerítés szűk határaiból. Tette ezt először egy-két nyúl, majd reggelente egyre több nyargalászott az udvarban. Kezdetben próbáltuk visszapakolgatni őket, de egyre kisebb volt az esély az elkapásukra. Anti tett egy sikertelen kísérletet újbóli bebörtönzésükre és villanypásztorral kerített be egy sokkal nagyobb területet, mint ami idáig rendelkezésükre állt, de a nyuszikat ez sem akadályozta meg, hogy messzebbre merészkedjenek. Mikor a fenekükbe csípett az áram, olyan lendülettel pattantak át a dróton, hogy majdnem hátra maradt a szőrük. Szerintem azóta vissza nem mernek menni. Mindenesetre megszüntettük a pásztort, nehogy a gyereknek, vagy a macskáknak baja essen. Tulajdonképpen nem lenne baj, hogy kint vannak, csak azt nem tűröm, mikor borostyánágakkal integetnek felém. A múltkor az ablakon kinézve rajtakaptam egyet, amint a kerítés mellett legelészte a zöld leveleket. Fejembe nyomtam a sapkám és kirohantam, hogy elkergessem. A dühtől homályosan láttam, és nem vettem észre, hogy az almafának fejmagasságban is vannak hajtásai, így a cél előtt lefejeltem egy jó vastag ágat, a sapkám a földre esett, én majdnem hanyatt, a nyúl meg addig megtömte a pofáját borostyánlevéllel és békésen elgaloppozott, épp csak utána bírtam vágni a fejfedőmet. Tami meg jót nevetett a burleszkbe illő jeleneten. Már több szomszéd is jelezte, hogy van náluk egy-két nyúl, mit csináljanak velük. Ha meg bírják fogni, jó étvágyat, ha nem, majd visszajönnek. Vagy nem.Hát egyre kevesebb nyúl tapsikol az udvarunkban, pedig úgy két hete születtek kicsik is, vagyis már nem is voltak annyira kicsik, mikor előbújtak az üregből. Nyolcan voltak, szürkék, feketék, tarkák, egy - szinte a levegőre érve - elpusztult. Nem volt időnk azonnal eltemetni, és másnapra a tetem eltűnt. Aztán nyoma veszett még négy kicsinek és jó pár nagynak is. Az üregnél viszont rókalábnyomokra bukkantunk. Szóval tizedeli őket a vörös farkú. Szerencsére az ősszülők, Vihar és Villám még megvannak és az oroszlánfejű, meg Gallér is, őket nagyon sajnálnám, ha elvesznének, főleg hogy Anti szerzett nekik egy rakás káposztát, még annak is el kell fogynia, a macskák nem szeretik.Csiki nagy nehezen kilábalt a hasmenéses járványból. Most már teljesen jól van, csak sokszor Huncutot nem bírja lerázni a hátáról. Huncut már szeretne apa lenni, Csiki még nem ért meg az anyaságra, úgyhogy mikor sikerül egérutat nyernie, bosszúból azonnal a kandúrra ugrik. Szeretem nézni őket, amikor játszanak. Huncutból hatalmas macska lett és olyan esetlen, mikor szalad, Csiki pedig iszonyú fürge és mikor kergetőznek a házban, a csúszós parketten csak kopog a körmük, képtelenek bevenni a kanyart. Nagyon muris.Ma megint iszonyú szél fúj errefelé, de legalább a beígért eső elmaradt. Sárkányt kéne eregetni, csak sajnos nincs nekünk olyan, nem is tudom mit eszik egy tűzokádó? Viszont van egy új háziállatunk. Nagyon aranyos. Állandóan lábatlankodik a kalitkájában, egy percre sincs megállása, forog, tátogatja a száját. Mikor fát vágtam, na jó csak gyújtóst hasogattam, akkor találtam. Behoztam és azonnal megszerettük. Az első pár napban kicsit lefogyott, mert nem adtunk neki enni, teljesen kiment a fejünkből, hogy éheske a Férgecske. Tiszta ránc lett a bőre, mire észrevettük, hogy éhezik. Gyorsan hoztam neki élelmet, úgy falta szegénykém, mint más a rántott húst, de hamarosan vissza is nyerte eredeti henger formáját. A mérete alapján úgy tippeljük, hogy 3-4 éves lehet, és talán hőscincér lesz belőle.Ebben a nagy szélben tulajdonképpen hajókázni kéne egy hatalmas vitorlással. Fürkészni a hullámok titkát, minden kikötőben megállni és körülnézni, a világot bejárni.Ja majd elfelejtettem! Tami kívánság-rajzát kidobtuk és vettünk neki egy igazán színpadikus hajót. Igaz, nem vitorlás, nem is tengerjáró, pillanatnyilag csak a Dunán közlekedik, de remekül szeli a habokat. A lány szereti az uszályokat, hát uszályosat kapott.

Rossz hír, jó hír, mindenféle hír

Azt sem tudom, hol kezdjem az események leírását, annyi minden történt, mióta nem jelentkeztem. Legjobb lenne a kronológiai sorrend, de igencsak cikáznak (vagy szikráznak) fejemben az elektródák, már-már attól félek: kigyullad a hajam.Önarckép a széles szájú kisbékáról

Tami már két hete itthon van, vagyis nem jár óvodába (sem), pedig a szünet még el sem kezdődött. Most már szerencsére, el tudunk mozdulni a toalett közeléből, de nem volt ez mindig így és még most sem száz százalék, hogy meggyógyult. Valami vírus támadta le, ami napokig tartó magas lázat, hasfájást és –menést okozott. Még szerencse, hogy nem panelban lakunk, így legalább levegőre ki tudtam vinni. Pár napja kezdtük elhagyni a diétás kosztot, ami főtt répából, rizsből, krumpliból, üres pirítósból, háztartási kekszből, almából és banánból állt. Szegénykém a vége felé már közölte, hogy soha többet nem fog enni répát, ennek ellenére, nagyon meglepett, mikor elmentünk vásárolni. Kitalálta, hogy legyünk külön kasszán és kosáron. Neki volt 240 forintja. A kasszánál találkoztunk és mit vett? Répát! És meg is evett egyet, a többit a nyulaknak szánta.
Egyik fele tiszta anyja, másik fele tiszta apja

Nyúl pedig van bőven, ugyanis előbújtak a kicsik, akik már nem is olyan kicsik. Nagyon szófogadóak lehetnek, hogy idáig a fülüket sem dugták ki, bár legelőször azt fedeztem fel: két fület láttam a lyukból kikandikálni, holott mindkét szülő kint volt. Vártam, közben araszoltam közelebb, de már fület sem láttam. Á, csak képzelődtem – gondoltam. Estére viszont előjött úgy öt, amit már nem képzelhettem érzéki csalódásnak.
A kiscicáink pedig fogynak, ugyanis egyik reggel azt láttuk a teraszon, hogy egy kis vörös cicát megevett az anyjuk. Gyorsan feltakarítottam a vérfoltokat, hogy Tami ne vegye észre, ha felébred. Gondoltam az ösztön diktálta Csipogónak, hogy tegyen így. Visszafeküdtünk és amikor reggel felkeltünk, a terasz előtt, egy kismacska fej, két mancs és egy farok állt magában. Tiszta horror! Gyorsan egy nejlonba szedegettem az alkatrészeket, és kidobtam. Gondolom ezt is ő ette meg. A két legnagyobb cica vált az anyjuk áldozatává. Azóta nagyon figyelek, hogy mindig kapjon Csipogó enni, bár nem hiszem, hogy az éhség vezérelte ilyen tettre, inkább az, hogy nem bírt ennyi macskát szoptatni.Már csak öten: két vörös, két szürke cirmos és Girnyó, aki nem is látszik a képen, olyan kicsi

Hosszú idő után ma elmentem futni, és annyira jól esett kiszellőztetni a fejemet és néhány dolgot letisztázni magamban, de sajnos nem értem minden gondolat végére. Hamarabb megálltam. Annyi megmagyarázhatatlan esemény történik a világban, egy ilyet követtem el én is, ami úgy érzem maradandó lelki sérüléseket okozott. Én testileg is szenvedtem, de ez eltörpül a kínzó magyarázatkeresés mellett, ami még most sem következett be és valószínű, hogy nem is fog soha.
Autóval jöttünk hazafelé Tamival, mikor hirtelen lementem az útról jobbra, majd visszarántottam a kormányt balra, hogy egyenesbe hozzam a kocsit, de ezt már túlvezéreltem, elkezdtünk csalingázni, az autó megpördült, majd az árokparton, ellenkező irányba, mint amerre eredetileg tartottunk, nekicsapódott a partfalnak. Szerencsére az árok nem volt mély, így egyenesben maradtunk. Igazából ma sem tudom, mi történt, hogy történhetett, de még mindig kiver a víz, mikor eszembe jut. Először is Tamit szedtem ki az ülésből, aki kétségbeesve sírt és kérdezte, hogy mi történt. Csak azt tudtam mondani, hogy nem tudom. Kába voltam, de azért átnéztem, szerencsére nem esett baja, végig az ülésben maradt, nem ütötte meg magát. Pont arra jött egy ismerősünk, aki hazahúzott minket. Egyszerűen nem emlékszem, hogy mi volt a baleset előtt egy perccel, és azt sem tudom, hogy közben mi. Csak amikor itthon néztem az autót és a sérüléseimet, akkor eszméltem rá, hogy a fejemmel szilánkosra vertem a szélvédőt, a nyakamon akkora véraláfutás és púp nőtt, hogy még most is nehezemre esik hirtelen jobbra-balra tekerni a fejem. Mindkét combomon kék foltok, duzzanatok éktelenkednek. Tami azóta is vigasztal, hogy nem az én hibám volt, de sajnos nem nagyon tudom elhinni neki, pedig igyekszem, de állandóan az jár az eszemben, hogy mi lett volna, ha neki is baja esik. Azért a cinizmus is előbújt belőle, mikor anyukámat azzal fogadta a történtek után nem sokkal, hogy „mért nem gyászruhában jöttél”? Nem is tudtam, mit mondjak, mikor ez kiderült! Anti is vigasztal, hogy csak egy vasdarab, ne foglalkozzak vele, majd ő rendbe hozza, de minket nem bírt volna. Igaza van, de olyan nehéz túltenni rajta magam.
Ez csütörtökön történt. Az autó végül is használható, a szélvédőt már kicseréltük, a törött lámpát még nem, de komolyabb bajok is vannak, melyeket orvosolni kell. Idővel.Nem túl szép kilátások

Nem nagyon akartam vezetni, de tegnap már muszáj volt, mennünk kellett apukám neve napjára. Odafelé sem éreztem túl jól magam a hátsó ülésen, mikor előzéskor Anti hirtelen kirántotta a kormányt, ismét azt éreztem, mint mikor kisodródott az autó hátulja. Tami viszont nem félt, egy-két gyorsulást leszámítva, amit jó jelnek vettem, mert attól tartottam, hogy be sem mer majd ülni az autóba.
A névnapi buli igen sűrű volt, nem is nagyon szeretnék belemélyedni, mert nem értettem mindent, ami körülöttem történik, és ez nem a fejsérülésem folyománya volt. Sokan voltunk, ami jó volt, de többen is a kelleténél, ami nem volt olyan jó. Régen simán végig tudtam hallgatni buta emberek ostobaságait, majd az alkalmas pillanatban lelépni. Ma már erre képtelen vagyok! Nem akarom sületlenségekre vesztegetni az időmet, még ha oly udvarias vagyok is. A rosszindulattól pedig hányingert kapok, még ha jó szándékkal is van kikövezve. Na és a titkok, melyek mindig kiderülnek, de nem ám úgy véglegesen, hogy akkor most végre tiszta vízzel lett teli a pohár. Nem! Valami folt fel-felbukkan a felszínén, hol lesüllyed, hol előtűnik, arról nem is beszélve, hogy még mindig nincs teljesen teli. Kicsit belefáradtam már a titkok megfejtésébe! Viszont a természetem az igazság után kiált.Szamár-hinta

Mikor segítek engem is belemártanak, hogy azért nekem se legyen már olyan kellemes, ha már ilyen segítőkész voltam. Mikor lehetőség van a tisztázásra, akkor hátat fordítanak a másiknak, sőt durván elküldik a francba. Ennyit erről, nem is akarom tovább fejtegetni a dolgokat, mert se vége, se hossza, és aki nem ismeri a történetet, fogalma sincs, hogy miről beszélek már két bekezdésen keresztül, aki pedig tudja, miről hablatyolok, az meg ismeri az álláspontomat, vagy nem, de akkor elmondom személyesen.
Szóval történtek jó dolgok is, például mikor a férfikórus előadta a számomra - és többször az énekesek számára is - ismeretlen nótát, zengő, érces hangon, hogy azt csodáltam, a kutya nem kezd el vonítani.A férfikórus egyik tagja, aki egyben az ünnepelt, az egyik unokával

Vagy amikor Tami és Noel fogócskáztak, vagy ahogy az ikrek tömték a feneketlen bendőjüket pogácsával. Vagy pedig a fenséges vacsora, amit rég nem látott és annál nagyobb örömmel fogadott Keresztapám készített el, úgy mint tárcsán sült husik, gombák, cukkinik és paprikák.Hazafelé már nem kerülhettem el, hogy ne én vezessek, mivel Anti ivott, én pedig „csak” balesetet szenvedtem, és utóbbit nem büntetik annyira, mint előbbit. Tami ott ült mellettem, de szinte az első tíz méteren belül el is aludt, a többiek hátul, mivel másokat is vittem, szóval szorítottam a kormányt, és meredtem az útra, közben azon agyalva, hogy vajon akkor és ott, mitől, mert lehet, hogy akkor most is, valamitől. De szerencsére szerencsésen hazaértünk.

Kerti mulatságok

A hétfői verőfényes, meleg délutánt kihasználva - és hogy nem volt a számítógép előtt sem túl sok dolgom – kerti munkára adta a fejét az egész család. Anti a fűnyírás terhét vette magára, ami azt is takarta, hogy a gép hol nyírt, hol nem, tehát Anti hol szerelt, hol nem. Én arra vállalkoztam, hogy kiszabadítom a gaz gazok által benőtt borostyánokat és amelyik próbál meglógni, azokat visszatekerem a kerítésre, hogy felfelé bokrosodjon, ne talajtakaró legyen, mert arra óhatatlanul is rámegy a fűnyíró, főleg, ha Anti kezében van. Tami egyszer odajött hozzám, és megkérdezte, hogy tudna-e valamiben segíteni. Nem akartam hinni a fülemnek, nem mintha léhűtő vagy rest lenne, de azért ennyire nem szokta a kedvünket lesni. Hamarosan azonban fény derült a titokra, hogy az óvó néni mondta neki – és a többieknek -, hogy segítsenek otthon. Megköszöntem a felajánlást, de mielőtt kiosztottam volna a feladatot, megosztottam vele azt is, hogy ha valaki miatt akar segíteni, akkor a kérdés nagyban veszít az értékéből, mintha saját magának jutott volna eszébe. Talán megértette, mindenesetre elment megöntözni a virágokat, a két decis locsolójával.Ha Huncutkát hívom, még mindig gondolkodnom kell a nevén, állandóan Szaffit akarok mondani és ez nagyon rossz érzés. Lóg egy papír is a konyhaszekrényen, melyre fel van írva, hogy mikor kell legközelebb becsöppenteni a kullancselleni szerrel, állandóan elszomorodom, ha odatéved a pillantásom, de nincs szívem letépni a cetlit sem.Huncut megint volt a nyúlketrecben. Tami ígérte, hogy vigyáz, nehogy belemenjen a vacokba, de többször volt figyelmetlen, sokszor kellett szólnom, hogy ne vigye már arra, aztán már csak azt láttam, hogy legszebb ruhájában vetődik a macska után a kihordott, nedves földre. Szerettem volna hangosan kacarászni a burleszkbe illő jeleneten, de akkor a következetes anyai tekintélyemen esett volna csorba, amit pedig nem engedhettem meg magamnak, így is egyre sűrűbben fordul elő, hogy kettőnk közül én maradok alul. Huncut viszont élvezte a fogócskát, akár csak a nyulak jelenlétét, a lyukat befoltoztam egy fadarabbal, úgyhogy minden akadály elhárult a rohangálás elől, de erről nem is írok többet, sokkal beszédesebbek a videofelvételek, melyeket készítettem.

Hamarabb feladtam a borostyánok útbaigazítását, mint az indokolt lett volna, de muszáj volt, mivel kesztyű nélkül dolgoztam és a rengeteg szúrós, ragadós gaz, borzasztóan összekarmizsálta mindkét karomat. Pihenésképpen ettem egy almát azok közül, melyeket még szombaton vettem a piacon. Kicsit meglepődtem, mikor kivettem a szatyorból. Már az őstermelőben sem bízhat az ember.Miután túltettem (túlettem) magam ezen fogáson, gondoltam kimegyek a kerítésen kívülre is, hogy megnézzem mi a helyzet arrafelé a sövénynek szánt lassúnövésű örökzölddel. Ahogy bóklásztam az elszáradt fűkötegek között, egyszer csak fél lépésnyire tőlem, hangos csérogással felszállt egy fácán. Ijedtemben sikoltottam egyet, de többre nem is futotta időmből, mert már el is repült a közeli szántóföld legtávolabbi sarkára rémületem okozója. Mikor levegőt is tudtam venni, megnéztem, hogy mi okból tartózkodott ezen a nem túl biztonságos helyen ez a riogató szárnyas. Ahogy sejteni lehetett: a tojásain ült. Nem gondoltam volna, hogy ilyen közel az úthoz és az udvarhoz rak fészket, hisz kutyák is sűrűn járnak erre, bár biztosan tudta mit csinál, ezért vett magára pont olyan gúnyát, mint az elszáradt gaz, én sem vettem észre, pedig már elég közel voltam hozzá.Most aggódom a tojásokért, hogy visszajön-e, hogy folytassa a költést, vagy a vége az lesz, hogy 15 fácántojásból készült rántottát eszünk vacsorára. A költéssel is megpróbálkozhatnék, csak nem biztos, hogy elbírja a súlyomat a vékony héj, de azért érdemes eljátszani a gondolattal. Végül is visszajött, másnap délben már ott ült rajtuk ismét, csak az volt a baj, hogy megint észrevett, és újból elszállt, pedig nagyon óvatosan közelítettem meg. Többet nem megyek arra, ígérem!
Bolondka is kivette a részét a munkából, ismét rajtakaptuk, hogy fogott egy egeret. Gyorsan lencsevégre akartam kaptam, amint játszik az egérrel, mint egy macska, ehelyett viszont szép komótosan befalatozta, ami látványnak nem volt igazán ínyemre, de nem is az én ínyemre kellett.Estére még palacsintát sütöttem, ami szintén sikerélménynek számított, mert végre meg tudtam forgatni a levegőben, úgy, hogy egy sem esett le a földre. Tegnap pedig vajajja várt a családra, bár Tami közölte, hogy neki túl sós lett, szerintem viszont finom. Nem tudom, hogy meg bírom-e állni, hogy ne faljam be egyszerre az egészet, nagyon szeretem, de az egyik leghizlalóbb étek, szerintem. Úgy tudom, hogy ez régi paraszti étel, eredetileg valami üst alján maradt maradékból önállósult, amit aztán piacon is árultak, később pedig amikor már csak egy kis vaj meg liszt akadt a kamrában, mert ugye ebből készül kizárólag, főételnek is megtette, mivel nagyon laktató kenyérrel, de anélkül is. Érdekes, hogy gyermekkoromban meg nem tudtam volna enni, még a szagától is rosszul voltam, aztán tel-múlt az idő és hirtelen, egyik napról a másikra, ez lett az egyik kedvencem. Tami pedig egyszerűen imádja, jó a farönköt azért jobban, lehet, hogy ő meg felnőttként utálja meg.

Nyúlságok

A múltkor korán indultam munkába és nagyon meglepődtem, hogy a baknyúl a terasz előtt sétálgat. Nekem már nem volt időm visszatenni, bár megpróbáltam, aminek az lett az eredménye, hogy úgy lecsapkodott sárral, mintha iszapbirkózáson vettünk volna részt. Ő győzött. Szerencsére Anti is felébredt, és Tamival csapdába csalták. Mikor hazajöttem, fogtam a pórázt és megsétáltattam őket, hadd lakmározzanak kedvükre a bokáig érő fűben, az illatos virágok között, hátha beérik a sétáltatással, és nem akarnak kibújni a kerítés alatt. Azóta nem is jöttek ki, de olyan fúrásba kezdtek, amit még szerintem a vakond is megirigyelhet. Meglepődtem, mikor egy homokozó lapátot pillantottam meg egy jókora lyuk mellett, de aztán kiderült, hogy azt Tami vitte oda, a nyulak önkezükkel ásták ki a méretes (vagy már több méteres) vackot, gondolom családalapítás céljából. Már akkora az alagút, hogy mindkét nyúl eltűnik benne, és csak remélni lehet, hogy a kijárat nem valahol a mellettünk lévő szántóföld közepén lesz. Néha órákra eltűnnek, főként a lány. Úgy látszik ő hordja a nadrágot, aztán éhesen, koszosan bukkannak elő, és még az sem zavarja őket, ha zuhog az eső.