Könyv a filmen!

Abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy én A kis herceget felnőttként – de legalábbis közel hozzá – olvastam. Azért vagyok szerencsés, mert szerintem ez a mese nem a legkisebbeknek való.

Persze minden korosztály felfigyel, kiragad, netán meg is ért belőle valamit, de a lényeghez kell némi érettség. A minap megnéztük eme nagysikerű mű filmváltozatát is. Kicsit tartottam tőle, hogy vajon mit tudnak kiragadni belőle, milyen úton-módon sikerül a nem túl hosszú könyv mozzanatait kifordítani a vetítővászonra.

Kellemesen csalódtam.

Mind látványban, mind tömörségben, mind mondanivalóban megállta a helyét, sőt meg merem kockáztatni, hogy túl is mutatott a könyvváltozaton.

A film tulajdonképpen két történet párhuzamos elmesélése, a jelen és a múlt, a fantázia és a realitás, a gyermekkor és a felnőtt világ, és annak kibontása, hogyan lehet ezt a két látszólag nagyon ellentétes, eltérő vonalat egymáshoz közelíteni.

A mai kor egyik legnagyobb problémája, hogy a gyerekeket nem hagyjuk, hogy gyerekek maradjanak. A szülő kényszeríti szerencsétlen kisfiát, kislányát, hogy úgy érezze az a legfontosabb, hogy az iskolában megfeleljen, minél hamarabb, minél több tudást magáévá tegyen. Miért? Azért, hogy majd felnőttként megállja a helyét a világban. De mégis hogy fogja megállni a helyét, ha nem tud elvonatkoztatni? Ha nem lát csak feketét és fehéret, netán szürkét? Ha nem tapasztalja meg az alapvető érzelmeket és ha mégis, akkor nem tud majd, mit kezdeni velük?

Ebben a filmben nem csak a kis herceg története jelenik meg, hanem egy kislányé is, akit egy táblázat irányít, akinek a szoros időbeosztása nem engedi, hogy játsszon, hogy barátai legyenek, hogy éljen! De ez nem az ő álma, hanem az édesanyjáé. Ő akarja, hogy a lánya bekerüljön a számára legjobb iskolába, legalábbis szerinte és átnéz a kislány valódi igényein, nem akarja látni, hogy a nyári szünet nem a felkészülés ideje, hanem a feltöltődésé és becsukja a fülét, mikor a gyereke ellenszegül.

Még az a szerencse, hogy a szomszédban egy idős bácsi lakik, akinek már a háza is mesébe illő, akinél a madarak szívesen költik ki a fiókájukat, akinél a pillangók csakis élénk színűek lehetnek, és aki megismerteti a kislányt a mese, a képzelet fantasztikus világával.

Ez a bácsi nem más, mint maga az író, Exupéry, aki tulajdonképpen szintén magányos, már A kis herceg is ebből az érzésből született, hiszen senki sem képes megérteni különcségét, ezért is örül meg a kislány barátságának, akivel megoszthatja kalandjait.

A film tulajdonképpen túlmutat a könyvön, ugyanis nem fejeződik be ott, ahol a könyvlapok elfogynak, hanem még felnőttként is megismerhetjük az aranyhajú kisfiút, ahogy próbál beilleszkedni a számára oly idegen, csillag nélküli világba.

Bámulatos a képi világ, ahogy a két történet elkülönül egymástól, a kissé fakó, darabos papírmasé könyv és a szürke, csak részleteiben színes, gömbölyű és kézzelfogható film. Itt hívnám fel a figyelmet a rókára, aki a legszeretetreméltóbb és egyben állandó humorforrása a kompozíciónak.

A már jól ismert mondanivaló minden részlete helyet kap a filmvásznon is, de még bővül is a mai világ lassan felkiáltójellel, aláhúzva és kiabálva megjelenő üzenetével: Hagyjátok a gyerekeket élni! a saját ritmusukban! kényszer nélkül! Mi értelme olyan gyorsan felnőni? Inkább éljék meg az álmaikat, bújjanak bele mások bőrébe, időzzenek el az örömben, bánatban, éhségben és jóllakottságban, érezzék át a boldogságot, a jólétet és a lehorzsolt térdet, hogy majd felnőttként tudjanak erre visszaemlékezni, ebből erőt meríteni, különben feldönti őket az első nagyobb szél.

A filmben, ahogy a könyvben is, a szereplőknek nincs nevük. Kis herceg van, róka, rózsa, kislány, anyuka és bácsi. Ez azt sugallja, hogy hőse közülünk bárki lehet! Bárki képes lehet lelassítani egy kicsit és megcsodálni egy rózsát és nem várni tőle, hogy gyorsabban nőjön és illatosabb legyen! Majd az lesz, ha eljön az ideje!

Villám, a cica

A minap betévedtünk Tamival a moziba. Tulajdonképpen nem „tévedés” volt, mert a lány megbetegedett és muszáj volt enyhítenem valamivel a fájdalmát. Mintha pont neki találták volna ki a Villám és a varázsló c. animációs filmet!

Már az nagyon kedvünkre való volt, hogy kezdetben egyedül ültünk az egész teremben, köszönhető ez a korai időpontnak és a hétköznapnak. Az is nagyon tetszett, hogy cica-mese volt, mivel a család kedvence ez az állat, bármilyen bugyutaságot képesek vagyunk megnézni ebben a témában, bár nem hátrány, ha értelme is van.

Ennek a mesének volt értelme! Nagyon szórakoztató volt, kiváló figurák jelentek meg, nem csak macskafélék, de a nyúl és az életre kelt izzó is tökéletesnek bizonyult. Egyből feltűnt, hogy nem Walt Disney mesét nézünk, tehát nem kellett minden öt percben a gyereknek zsebkendőért nyúlnia – bár meg volt fázva -, a poénok váratlanok voltak, az izgalmak pedig még az én szívemet is meg-megdobogtatták. Arról nem is beszélve, hogy a 3D-s látvány lenyűgöző volt!

Mennydörgés vagy Villám egy belga cica, akit kitettek az utcára és egy varázsló házában találja magát, de nem mesélem el, mert tényleg érdemes megnézni. Ajánlom minden gyermekes család figyelmébe ezt a filmet – anélkül, hogy az orvos felírná.

Csodaországban jártam

Tim Burton és Johnny Depp neve Ollókezű Edwardot juttatja eszembe, amit a ’90-es években láttam és akkoriban a kedvenceim közé tartozott. Az Alice Csodaországban c. film védjegye is ez a két név, ezért is ódzkodtam tőle kicsit, be merjek-e ülni egy kiskorúval erre a filmre. Féltettem a lányom Burton látványvilágától, de végül meggyőztem magam, hogy mégiscsak Lewis Carroll meséjéről van szó, talán nem lesz túlontúl rémisztő. Igazam lett.

Nekem nagyon bejött Burton és a Disney találkozása. Mind a ketten visszafogták magukat annyira, hogy egy gyerekfilm kerekedjen belőle. Nem lett olyan félelmetes, mint azt Burtontól elvárhatnánk, és nem is lett annyira csöpögősen giccses, mint azt a Disney ígérte volna.

Bár már régen olvastam Alice történetét, még a lányomnak sem, mert a könyv elejét kicsit rémisztőnek találtam, és féltem, hogy olyan mint Andersen és Grimm meséinek többsége, melyeket a pszichológusok akkora gyerekeknek ajánlnak, akik már maguk el tudják olvasni. Erre a lányom a legjobb példa. Ki nem állhatja a Jancsi és Juliskát, frászt kap a Piroska és a farkas említésétől is, és mikor a Holle anyót kezdtem el neki olvasni, közölte, hogy ő is bele fog ugrani egy kútba, ha az útjába esik, úgyhogy gyorsan becsuktam a könyvet, és úgy eltettem, hogy már meg sem találnám.

Én olyan nyolc éves lehettem, mikor elolvastam ezt a mesét, úgyhogy már csak az alaptörténet maradt meg a fejemben, és hogy nagyon viccesek voltak a párbeszédek. (Sőt, „francia tudásomat” is ebből a meséből merítettem (Ou est ma chatte?), hónapokig vártam arra az alkalomra, hogy találkozzam egy franciával, akinek végre feltehetem ezt a kérdést, de ez a mai napig nem következett be. A remény hal meg utoljára.:)

A filmben mindez megváltozott. Itt nem egy kislány esik bele az üregbe, hanem egy 19 éves úrilány, akinek éppen megkérné a kezét egy előkelő és emésztési gondokkal küszködő, igen csúnyára sikeredett fiatalember. Alice viszont a lázadó korszakában van, nem hajlandó fűzőt felvenni, mint azt elvárja tőle az arisztokrácia, és nem akar engedni a szülői nyomásnak sem, keresi a kibúvót, ami egy nyúl képében jelenik meg.

Mikor leér a gödör aljába, onnantól kezdve egy másvilágban találja magát, ami kicsit ismerős, de inkább félelmetes az ifjú hölgy számára, hiszen visszatérő rémálmaiban már sokat járt itt, amiről karikás szemei is tanúskodnak, de nem hiszi el, hogy 13 évesen tényleg része volt ennek a mesevilágnak. Alice folyamatosan bizonygatja, hogy őt valóban így hívják, de nem járt itt, Csodaország lakói erősködnek, hogy ő nem lehet Alice, mert aki itt járt, másképp viselkedett és nézett ki. Sokáig tart, mire mindenkit meggyőz, hogy ki ő valójában és méltó arra a nemes feladatra, hogy a Vörös Királynő ellen harcba szálljon.

Lewis Caroll szürreális világa kitűnően mutatott a vetítővásznon, a látvány olyan volt, mintha egy színes illusztrációkkal telezsúfolt mesekönyv lapjairól keltek volna életre (jobb mint az Avatarban) mégsem csöpögős, nem csordul túl, mint amennyit a néző képes befogadni. A groteszk, bizarr és izgalmas történet ábrázolása azonban kicsit lagymatag. Alice már nem az a kislány, aki volt, nincs benne kalandvágy, sem kíváncsiság, nem is merész, inkább egy hűvös és távolságtartó hölgy, az eseményekkel sodródó passzív szemlélő, akit bábként mozgatnak, mindig megmondják neki, mit tegyen és hogyan, és ő hajlandó is bábként viselkedni, holott a valódi életében éppen ebből a szerepből próbál kitörni. A néző is külső szemlélővé válik, nem képes azonosul a hőssel, mert nem érzi annak.

A szereplők viszont fantasztikusak! Legjobban a Vörös Királynő (Helena Bonham Carter) tetszett. Élénk arcjátéka felettébb humorossá tette, bár nem igazán tudtam eldönteni, hogy hol kezdődik a színészi játék és hol végződik a filmtrükk. Kalapos (Johnny Depp) tébolyodott fizimiskája, őrült vigyora egyik pillanatban félelmetesnek hatott, míg a másik percben ártatlan mókázásnak. A Fehér Királynő (Anne Hathaway) affektáló stílusa viszont teljesen hidegen hagyott, akárcsak Alice (Mia Wasikowska) vérszegény mivolta. Természetesen a lányom kedvence Vigyori Úr, a cica volt, aki váratlan megjelenéseivel és humoros szövegeivel felettébb szórakoztatóra sikeredett, de ezen a vonalon nem maradt el Tutyika és Mutyika (Matt Lucas) sem.

A film mondanivalója tulajdonképpen a felnőttéválás problematikája körül mozog, hogy döntéseket kell hozni, és kitartani mellette még akkor is, ha mindenki ellene van, hogy felelősséggel tartozunk tetteinkért és ezt a próbát kiállja Alice: nem megy férjhez a gőgös nemeshez, sőt üzleti vállalkozásba kezd, az apja nyomdokain lépkedve úgy, hogy most már bátran felhagyja a járt utat a járatlanért.

Mézengúz

Tegnap megleptem a lányomat, mert már ebéd előtt megjelentem az óvodában, hogy elvigyem magammal. Szereti a meglepetéseket, és én is szeretem meglepni, csak olykor átesik a ló túlsó oldalára, és majdnem hogy követeli az újabb meglepiket, na ekkor van a ki nem mondott bekeményítés és direkt meglepetés-elvonás, mely addig tart, míg nem látom rajta, hogy már végképp nem számít semmi váratlanra.
Az ok, amiért korábban mentem érte, hogy elvigyem moziba, a Mézengúz című mesefilmre, mert megérdemli, és egyébként is néha nem árt. Nem csak én vittem el a lányt ebéd előtt, hanem Norbi anyukája is. Tami kapásból meghívta a fiút, hogy jöjjön velünk moziba. Kicsit tipródott az anyukája, de aztán ráállt. Nekem sem okozott gondot, hogy két gyerekkel menjek, bár Norbit nem ismertem annyira, mint az anyját, de gondoltam nem lesz vele probléma.Miután megvettük a jegyeket, feltettem a fontos kérdést: kinek kell pisilni? Taminak nem kellett, de Norbinak igen. Picit aggódva indultam el a mosdó felé, mi lesz, ha segítenem kell a fiúnak, igazság szerint még nem csináltam ilyet, de szerencsére a segítségnyújtásom befejeződött a nadrág ki- és begombolásával, úgyhogy megnyugodhattam.
Beültünk a terembe, ahol csupán egy gyerek volt még a szüleivel rajtunk kívül. Nem is csodálkoztam, korai volt a negyed kettes időpont. Nagy nehezen elhelyezkedtünk, szinte már sorsoltuk, hogy ki hová üljön, végül megegyeztek, hogy én középre, így mindkettőjük kérdéseire tudok majd válaszolni, ha szükség lesz rá. Kezdődtek a reklámok. Máskor is voltunk már Tamival moziban, máskor is végignéztük – általában fület befogva – a film előtti reklámokat, előzeteseket, de máskor egyéb mesék bemutatói peregtek a vásznon, nem pedig tankok robbantak, fegyverek ropogtak és véres arcok jelentek meg a kiskorúak szeme előtt. Teljesen felháborodtam, miközben azzal próbáltam elterelni a figyelmüket, hogy miként bújjanak ki két tenyerem közül, amivel a szemüket takargattam.Végre elkezdődött a Mézengúz című mesefilm. Mézengúz mint az kitalálható egy méhecske, aki nem szeretne a 3 napos egyetem után azonnal beállni dolgozni, mint azt teszik a társai és szülei nagyon lelkesen, hanem inkább kirepülne a nagybetűs életbe, hogy virágot lásson. Sajnos megszegi a legfontosabb méhszabályt: szóba áll egy emberrel. Nem mesélem el a filmet, hátha még valaki meg akarja nézni. Egész aranyos, nem túl nyafogós, mérsékelten humoros és látványos. A film felénél Norbi sokat sejtetően megkérdezte, hogy hol jöttünk be. Megmutattam neki az ajtót. Ezután azt kérdezte, hogy hol megyünk ki? Kezdtem aggódni, mert kérdés közben erősen feszengett, fel-felállt, tekingetett jobbra, balra, csak a vászonra nem. Gyorsan a kezébe nyomtam a kekszes zacskót, de hamarosan visszaadta és tovább kérdezősködött, persze nem a mesével kapcsolatban. Inkább az érdekelte, hogy miért világítanak a lépcsők alatt kis lámpák, hogy ez a vászon, tulajdonképpen tévé és mikor is lesz vége? Már azon voltam, hogy felhívom az anyukáját, hogy jöjjön érte, mert a cselekményből ítélve még elég sok volt a filmből, de aztán megint elkérte a kekszes zacskót, így végig tudtuk nézni a másfél órás filmet.
A sok ülés után szaladgáltunk még egyet, majd hazavittük Norbit és mi is haza tértünk. Én azonnal írtam egy „tájékoztató” levelet a forgalmazónak, bár tudom, hogy egy fecske nem csinál nyarat, de mégis felháborítónak tartom, hogy egy szülőnek, ha moziba akar menni a családjával, hogy egy korhatár nélküli, animációs filmet megnézzen, már nem csak a meséről kell informálódnia, hanem a forgalmazóról is.