Bounty

Az ismert színész, Omar Sy ismét egy fantasztikus filmben bizonyított és igencsak eltérő karaktert kellett megformálnia, mint az Életrevalókban. Nagyon nem is kellett eljátszania, mert pont olyan volt, mintha a saját életét alakította volna el, ráadásul mind a gyerek, mind a felnőttkorát… egyszerre.

Hogy világos legyek, előre kell vetítetnem pár dolgot.

Először is, hogy a Yao utazásáról beszélek, ami egy francia, szenegáli film, melyben egy elismert színészről, Seydou Tall-ról van benne szó, aki az életrajzi könyve népszerűsítése céljából Szenegál fővárosába, Dakarba utazik.

Kapunk néhány morzsát a francia, elvált apa életéből, mely előrevetíti, hogy az író, hogyan viszonyul a gyerekek felé illetve, milyen magánéleti válságban sínylődik, melynek feldolgozása és megoldása is az út részévé válik.

A másik oldalon pedig ott van Yao (Lionel Louis Base), egy szenegáli kisfiú, aki rajong Tall-ért, a könyvét már salátává olvasta, jó ebben segítettek számára a kecskék is és mindent beáldoz azért, hogy találkozhasson a híres színésszel. Nem érdekli a szülők haragja, sem az iskolai fenyegetettség, bár fogalma sincs, hogy mit vár ettől a kiruccanástól, de semmiképpen sem akarja elszalasztani a találkozást, csakhogy egy aláírással gazdagabb lehessen.

Aztán ez a váratlan találkozás mindkettőjük életét megváltoztatja. A hasonlóság feltűnő, Tall magát látja viszont a gyerekben, bár ő még soha sem járt a szülőföldjén, de úgy érzi, hogy ilyesmi lett volna, ha itt marad. A fiú pedig felnéz az elismert színészre, egyre több információt tud meg tőle az életéről, bár nagyon bátortalanul kíváncsiskodik, viszont a tanácsokkal nem fukarkodik.

A színész is kezdi felfedezni az ottani élet lelassult és más erkölcsökkel működő világát, egyre inkább elfogadja és magáévá teszi azokat a szabályokat, melyek eddig ismeretlenek voltak a számára és bár nem jut el szülővárosába, nagyon közel jár hozzá és a több napos úton olyan értékekre tesz szert, mint becsület, őszinteség és a másik elfogadása.

Teljesen más értékrendet tapasztal, mint a francia nagyvárosban. Először kissé idegenül fogadja a furcsa viselkedéseket, a földön térdeplő imádkozó embereket, akik megbénítják a közlekedést, de ez az ismeretlen a mélyben nagyon is ismerős a számára. A rendhez és tisztasághoz szokott szeme lassan megszokja a káosznak tűnő környezetet, ahol a busz akkor indul, ha megtelik, a szállodában pedig egy ágy jut két személynek. A bérelt autó által felkavart sivatagi por, ami eleinte elködösíti a tekintetét, egyre természetesebbé válik, megszokottá, és már látja, hogy a sértés nem az, ha nem fizetsz a fuvarért, hanem az, ha nem ülsz le az ismeretlen vendéglátó által készített vacsorát elkölteni, hisz a tiszteletedre megöltek egy állatot! Minden viszonyítás kérdése.

A film végére eljutunk valahová, pedig csak pár száz kilométert teszünk meg Afrikában, de szellemben sokkal többet. Látjuk, ahogy a szülők megbocsátanak elkóborolt gyereküknek, ahogy a jósnő a tengerparton vázolja egy idegen embernek, hogy mi is az ő igazi feladata, és ahogy valahogy minden a helyére kerül, pedig alig mozdult meg valami. Látszólag. De belül, a lélek fellobban és az unalmasnak tűnő párbeszédek, a vánszorgásnak ható tempó olyan érzetet kelt, mintha a világot váltanánk meg, vagy legalábbis a saját világunkat tennénk a helyére.

A Bounty szeletben a kókusz is kezd csokivá alakulni, és terveket szőni, hogy mi is az igazán fontos az életben. Hogy miért szükséges ismernünk a származásunkat, a gyökereinket, hogy mit jelent a család, és hogy ha az ember akarja, ebbe a családba nagyon sokan beletartozhatnak, csak el kell fogadni a másikat, nem megváltoztatni, hanem tolerálni, a kultúrájukat megismerni és ehhez a tudáshoz minden leszármazottnak joga van. 

Igaza van annak is, aki kicsit unalmasnak tartja a filmbeli látványt, mikor csak görgeti a szél a homokot, és egy nyavalyás antilop sem szalad át az úton nyomában egy vérengző oroszlánnal, amikor a tenger hullámzik és egy apró delfin sem képes kiugrani a habokból, vagy mikor ülünk a lovas kocsin és a ló nem botlik meg legalább egy icipicit. Amikor tulajdonképpen nem történik semmi. Uncsi, de csak annak, aki nem lát mindezek mögé. Mert szerintem mindez ott van. Én legalábbis láttam. És még sok minden mást is.

Bernarda Alba háza

Mint moziba, úgy a színházba is szeretek úgy elmenni, hogy ne nagyon ismerjem az alkotás előéletét, ne olvassak róla kritikát, hogy ne tudjon befolyásolni. Persze azért egy Ember tragédiájára nem tudnék úgy beülni, hogy semmit se tudjak róla, de mivel kisszínházas, nem nagy volumenű előadásokra váltottunk jegyet, így ez nem volt annyira nehéz.

Federico García Lorca neve nem volt ismeretlen előttem, de azon kívül, hogy spanyol származású költő és drámaíró, nem igazán tudtam róla semmit. Most legalább egy művét sikerült megismernem, a Bernarda Alba háza című drámát, melyet a szegedi Genéziusz Színház előadásában volt szerencsénk megtekinteni.

A műről annyit kell tudni, hogy nagyon mély mondanivalóval rendelkezik egy letűnt korból, ahol még az erkölcs és morál szavakat komolyan vették, ahol a nők még az ablakon keresztül sem tekinthettek a másik nemre, ahol a családfő szava szent és sérthetetlen és ahol a boldogság érzése nem törvényszerű és elvárt fordulat, inkább a hozomány kísérője, esetleg, véletlenül.

Ebben a darabban csak nők játszanak, hiszen a történet is onnan veszi kezdetét, mikor az édesapa temetéséről visszatérnek. Az anya, öt lánya és egy cseléd játssza a főszerepet, mellé még érkezik egy női rokon, egy másik cseléd és az őrült nagymama. A ház hangos a szópárbajoktól, a hagyományos konvenciókból kitörni vágyó hajadonok kétségbeesett férjkeresésétől, melyre nem sok esély nyílik és a jelentkezők száma is csekély és melynek lehetősége az egyetlen mód a szülői házból való kitörésre. Az idő viszont telik és a fiataloknak elképzelhetetlen, hogy a 8 éves gyászidőt ilyetén ép ésszel túléljék.

Bepillantást kapunk az együttélés nehézségeibe, a vasmarkú anya parancsainak kilátástalannak tűnő kijátszásának igyekezetébe, az eladósorba kerülő leányok féltékenykedéseibe, az előbukkanó titkok leleplezésére, a már-már ölre menő viták felszínre törő és az unalomtól felizzott vágyakból kirobbanó vulkánkitörésére.

A társulatnak annyira fantasztikusan sikerült belehelyezkednie a szerepbe, a színészek olyan átéléssel adták elő a mai kor számára már nagyon idegennek ható ideákat, és a már akkor is áthágni kényszerült erkölcsi normákat, hogy bizony sikerült elhitetniük velem, hogy én most ott vagyok, 1939-ben, a háború kitörésének küszöbén és a mai szemmel kegyetlennek tűnő anyának igaza van, csak jót akar, a cselédek intrikái jó szándékból adódnak, a nagymama őrülete pedig nem hiábavaló, hanem intő jel, hogy milyen következménye lehet annak, ha a merev, végletekig fokozódó, indulatos szabálykövetés ellen fordulnak.

Le a kalappal a lányok – színésznők – előtt, akik egy pillanatra sem estek ki a szerepből (pedig a nézőközönségben adódott néhány hangoskodó megjegyzés), nem veszítették el a fonalat, hihetetlen koncentrációval és odafigyeléssel élték át a különböző karaktereket és egyértelműen, sokszor már félelmetesen hozták a megformálni kívánt szerepet. A szöveg sem volt számukra kihívás, pedig nem a mai szlengben beszéltek, hanem nagyon ízesen és felettébb gyors lendülettel.

A díszlet és a jelmez is pont elég volt, nem kellett se több, se kevesebb, akkor hangsúlyozódott ki, amikor kellett, gondolok itt például a feketébe öltözött nők között megjelenő piros ruhás testvérre, aki így egyértelműen, mégsem kirívóan a lázadást és a vérig menő küzdelmet szimbolizálta.

Korábban nem ismertem a társulatot, úgyhogy nem tudom, milyen lehetőségei lehettek volna még a rendezőnek, Horváth Istvánnak a szerepválasztásban, de szerintem kellőképpen mérlegelte, mert mintha rájuk öntötték volna. A színdarabot egy rendkívül összeszokott, egymásra figyelő művészi gárda alkotta.
Szereplők: Gárdián Edit, Üllei Kovács Gizella Anna, Kiss Szimonetta, Csíkos Mariann, Jónás Anna, Hegedűs Veronika, Rupáner Ágnes, Remzső Andrea, Majoros Ildikó és Ignéczi Dóra.

The Place / ecalP ehT

Egy újabb olasz gyöngyszemet sikerült megnézni a moziban. A hely, vagyis The Place című alkotás bármennyire is játszódhatott bárhol, akármennyire is nemzetközi a címe, mégis ízig-vérig olasz volt. A már jól ismert szereplők, akik mostanában szinte minden filmben felbukkannak, együtt mozognak, az olasz temperamentumok, szófordulatok és viselkedésformák rendkívül egyedivé tették magát a történetet.

A hely tulajdonképpen egy kávézó, és nem is mozdulunk el innen 113 percig, de hiányérzetünk sincs, hiszen mindent megtudunk ebből a kameraállásból is.

Itt „lakik” vagyis eszik, iszik, dolgozik, éli a nem mindennapi életét egy Férfi (Valerio Mastandrea) – kinek nevét egész idő alatt homály fedi. Talán nem is szólítják sehogy, talán nem is hús-vér ember – de akit menetközben magunkban már elnevezünk Istennek, Sátánnak, őrültnek, intelligens szarkavarónak, saját lelkiismeretünknek, ki-ki vérmérséklete szerint. Nem tudunk róla semmit, nincs múltja, identitása, nincsenek rokonai, látszólag érzelmei sem és sohasem alszik. Csak egy feladata van, hogy elősegítse a hozzá érkező szegény ördögök vágyainak beteljesülését.

Mint a mesében. Csak itt cserébe tenni kell érte valamit. Valamit, amit a Férfi kitalál számukra, ami nem az ő vágyuk, tőlük teljesen független, és látszólag mindkét fél számára idegen. Úgy tűnik, mintha a Férfi marionettezne az emberekkel és a szálakat olyan ügyesen húzogatja, hogy az egyik ember a másiknak tegyen „szívességet”. A férfi nem riad vissza az erőszakos cselekedetek, bűncselekmények kérésétől sem, számára ez nem is tűnik erőszakosnak, vagy inkább közömbös marad és bár az eszével tudja, de őt csak az érdekli, hogy mit érez a vele szemben ülő férfi, nő, fiatal és öreg.

Mit érez akkor, mikor megkapja a számára életidegen és természetének ellentmondó feladatot, mely többnyire nem túl bonyolult, de azonnal érezhető, hogy túlmutat a kérő lehetőségein? Vajon mit érez, mikor a végrehajtásán gondolkodik, terveket sző? Mennyit hajlandó kockáztatni? És mit érez abban a pillanatban, mikor megteszi? Már ha megteszi, mert nemet is mondhat, akár az utolsó pillanatban is, ha ezzel vállalja, hogy a vágya beteljesületlen marad.

Hogy milyen kéréssel fordulnak végső elkeseredettségükben ehhez az emberhez a kétségbeesett, kilátástalan helyzetbe került áldozatok? A kívánságok nagyon változatosak, az egyetlen közös vonás bennük az, hogy a kérő számára életbevágóan fontos. Valami olyan, amit saját erőből képtelen véghezvinni, főleg, ha nincs is rá hatása, legyen az egy betegség elmulasztása, a hit újra feltámasztása vagy önbizalma hiányának köszönhető önértékelési probléma.

A végső győzelemig hosszú az út, és a kimenetele is kétséges. Számos buktató adódik közben, váratlan fordulat, előre nem látható fricska. És még akkor közbeszólhat a lelkiismeret, az alapvető erkölcsi norma, a magunkkal hozott intelligencia vagy a folyamat közben felébredő empátia.

Persze nem muszáj végrehajtani a kérést, de akkor a végeredmény is kétséges, sőt, valószínű, hogy az áhított vágy negatív fordulatot vesz, vagy nem teljesül és marad minden úgy, ahogy (nem) volt (jó). Vajon meddig mennek el az emberek annak érdekében, hogy megkapják, amit szeretnének?

Merthogy nem képesek beletörődni, hogy kicsúszott a kezükből az irányítás, és nem tudnak beleszólni a történésekbe, csak sodródnak az eseményekkel, mint egy néző. Ez a sors. Vagy van beleszólásunk vagy nincs. És mi szeretjük azt hinni, hogy kézben tartjuk a szálakat és magunknak köszönhetjük a sikereket éppúgy, mint a kudarcokat, de akkor valaki azt mondja, hogy nem! Nem te vagy az oka! Én tettem ezt veled, és a te kérésedre, tehát a felelősség is a tiéd!

Tulajdonképpen eléggé egyszerű az alapötlet és rendkívül ötletes. Az eleinte némileg összefüggéstelen részletek a film felénél kezdenek valami egységet alkotni, de akkor a mozaikdarabok ismét széthullanak, persze, hogy nem az történik, amire számítunk vagyis aminek logikusan következnie kéne, hiszen nem egy amerikai filmről van szó.

A szereplők egy része jó ismerősünk a Perfetti Sconosciuti című filmekből, akárcsak a rendező, Paolo Genovese, akinek a két műve között messzemenő hasonlóságot vonnak le a kritikusok, amit én nem igazán értek, leszámítva, hogy mindkét filmben egy tartózkodási helyen zajlanak az események és morális kérdéseket boncolgatnak, egyébként ég és föld.

A kedvencem ebben a filmben is szerepel, Marco Giallini, aki szinte minden újkeletű olasz film főszereplője és ismét újabb arcát mutatta meg úgy, hogy alig látszik változás a fizimiskáján J.

A helyben most leginkább az az idős hölgy fogott meg, aki majdnem feladta ragaszkodását a régi erkölcsi normákkal szemben és kétségbeesése olyan bűnbe hajszolta, melyet ép ésszel nem tudott volna kezelni. Szerencsére az utolsó utáni pillanatban sikerült feltennie magának azt a kérdést, hogy ha megteszi és megvalósul a mindennél jobban áhított vágya, hogy fog a férje és a tükörképe szemébe nézni? Hát nem ugyanúgy! Sőt! Nagy valószínűséggel még rosszabbul fogja magát érezni, mint ahogy érzi most. És fejtette ezt ki olyan ártatlan humorral, hogy a vele szemben ülő Férfi arcizmai végre megrándultak, látszott rajta némi félelem és ez engem boldogsággal töltött el. Itt azt gondoltam, hogy mégis csak ember. Nem a mindenható, de akkor hogy jön ő ahhoz, ahogy mások életével játsszon, kihasználja reménytelennek tűnő helyzetüket? Persze ha nem lenne ügyfele, akkor ő sem létezne és nem lenne napról napra fáradtabb, végre továbbállna erről A helyről, ahol már egymásnak adják a kliensek a kilincset.

A filmben nagyon nincs is mellékszereplő, bár azért van némi rangsorolás, de mindegyik színész majdnem ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a másik. Ez abból is adódik, hogy egymás nélkül nincs értelme a történetnek, a szálak szorosan összefüggnek, még ha eleinte nem is látjuk. Egy idő után rájövünk, hogy mindenki kapcsolódik a másikhoz, bármennyire is eltérő a problémája, a társadalmi szerepe, a személyisége, a szerepköre.

Van még egy főszereplő. Egy füzet, mely egyre súlyosabb, az idő múlásával vastagszik, és amibe senki bele nem pillanthat, csak a Férfi, aki az elbeszélések nyomán lelkiismeretesen írja. Itt minden dokumentálva van az elvégzendő feladatról, a megtörtént vagy csak feltételezett cselekedetekről, vagy az odáig vezető érzések, gondolatok kipattanásától. Néha egy-egy papírlap kiesik a füzetből és a Férfi elégeti.

Mintha nem is filmet néznénk, hanem ezt a vaskos, fekete könyvet olvasnánk. A történéseket is csak elképzeljük az elmondottak alapján, egyedül a mesélő testbeszéde, hangja és mimikája ad némi plusz töltetet. Mondjuk éppen eleget. A sok közeli felvétel arra biztatja a nézőt, hogy kizárólag a szereplőkre, az általuk megformált alakra és érzelmekre koncentráljon.

Ez a film a szívünkkel és az eszünkkel egyszerre játszik. Eleinte nem akarjuk elhinni, amit látunk, utána kétségbe vonjuk, hogy amit láttunk az igaz lehet-e.

A néző igazából senkivel sem tud azonosulni, még ha meg is érti a mozgatórugókat. Vagy inkább nem mer, mert akkor valaki mást ítél halálra, így mindvégig kicsit kényelmetlenül, feszengve és izgulva drukkol a jobb végkifejlet reményében.

Confusi e felici

Mostanában nagyon jó olasz filmek kerülnek bemutatásra, írtam már nem egyről. A mostani választottam egy 2014-ben megjelent alkotás, a Confusi e felici. A címet úgy fordítanám le magyarra, hogy Zavaros boldogság, mert talán ez a kettősség jellemzi leginkább az egész filmet. A vidámság, boldogság, a reménykeltő pozitív gondolkodás, amibe belerondít egy rossz hír, egy kilátástalannak tűnő gondolat, egy megoldhatatlannak látszó probléma, egy kis depresszió…

Történetünk Rómában játszódik, de ennek most nincs jelentősége, mert a főszerepet nem a külsőségek alkotják, hanem a belső értékek, a mélyen, tudat alatt lakozó gondolatok, melyek néhány ember fejében játszódnak le, akikben az a közös, hogy egy pszichiáterhez járnak.

A páciensek különböző problémái, frusztrációi eleinte mozaikszerűen vagy még jobb szó rá, hogy képregényszerűen bontakoznak ki a néző előtt, melyek ugyan nagyon eltérőek, látszólag sehol sem fedik egymást, a mélyben mégis hasonlóak. Látványosan csak annyi a közös bennük, hogy mástól várják a megoldást. A pszichoanalitikustól, azaz Marcellotól. Ő viszont nem tudja őket megmenteni, mert mire képet kapunk a betegek problémáiról, a doki is megbetegszik. Mély depresszióba esik, és hiába fordulnak felé segítségért, nem képes összpontosítani rájuk, ahhoz előbb a saját gondját kellene megoldania.

Ekkor jönnek rá arra, hogy talán közösen, a szeretet és ragaszkodás erejével feloldozást kaphatnának és hogy kicsit kívülről, távolról szemléljék önmagukat, az „én” fontossága háttérbe kerüljön és az „ő” megértése pedig erősebbé váljon.

Spoiler

Marcello (Claudio Bisio), a pszichoanalitikus egyik nap észreveszi, hogy romlik a látása. A szemész megerősíti ezt a tényt, mégpedig egy olyan diagnózissal, mely mély depresszióba sodorja Marcellot, ugyanis valószínűsíthető, hogy hamarosan meg fog vakulni. Nem igazán sikerül megbirkóznia ezzel a hírrel. Először is lemondja a pácienseit, akik kezdetben önző érdekekből a lakásán is felkeresik orvosukat, majd pedig segítő szándékkal különböző programokat találnak ki, ahol ugyan a közelében maradhatnak, remélve, hogy a kezelés ily módon tovább folytatódik, de a saját bajukon túl egyre inkább kezdik a terapeutájukat a barátjuknak tekinteni és igyekeznek közösen megmenteni.

Mindnyájan zavartak, frusztráltak, keresik a belső békéjüket és kezdik a saját problémájukon felülkerekedve az új barátjuk lelki egyensúlyát helyreállítani, kinyitni a szemét a világra, mely sokszínű és érdekes, de talán sikerül felerősíteniük a bennünk lakozó belső látást, ami helyettesítheti a konkrét látványt.

Elsőként Silvia (Anna Foglietta), a doktor úr titkárnője siet a segítségére, aki nem csak a hivatása és a művészetek szerelmese, de Marcello, mint férfi is felkeltette az érdeklődését. Segít neki meglátni a körülöttük lévő színeket, felfedezni a szépséget.

A banda többi tagja ki-ki a maga módján igyekszik felvidítani a doktor urat.

Például Nazareno (Marco Giallini), a drogdíler, aki kétes alakok között mozog és igyekszik legyőzni a démonjait, megszabadulni a függőségeitől, hogy megtalálja magában a férj- és apaszerepet, és akinek sikerül meggyőznie Marcellot, hogy a kaland nem mindig rossz, bár az is okozhat függőséget.

Pasquale (Massimiliano Bruno) a másik véglet. Ő egy nagy gyerek, aki az anyukájával él, és kindertojás figurákat gyűjt. Buszsofőrként dolgozik, képtelen kapcsolatot teremteni a másik nemmel, esetlensége miatt az első randi után ritkán kap második esélyt. Érzi, hogy ebből ki kéne lépnie, bátrabbnak kéne lennie, de félelme túl valóságos a számára, minthogy ezt megmerje tenni.

Az ő ellentéte Vitaliana (Paola Minaccioni), akinek túlfűtött szexuális életének kordában tartása okozza a legnagyobb nehézséget. Sok kellemetlen szituációt él át viselkedése miatt, mely többnyire a másik nem számára sem kellemes.

Michelangelo (Rocco Papaleo) számára pedig az a nehéz, hogy néha befogja a száját. A túlvezérelt sport kommentátor magánélete negatív fordulatot vesz, mikor felesége elhagyja egy német férfi miatt. Innentől kezdve Michelangelo képtelen legyőzni gyűlöletét minden iránt, ami német, legyen az autó, ember vagy focicsapat.

Végül itt van még Betta (Caterina Guzzanti) és Enrico (Pietro Sermonti), egy negyvenes pár, kik nem csak szexuális válságban szenvednek, hanem kommunikációs, együttműködési, egymásra figyelési válságban is. Mind fizikai, mind lelki síkon képtelenek a közös nevezőre. Enricot elkapta a virtuális valóság, a tétnélküli kommunikáció és kapcsolattartás valamint a számítógépes játékok világa, mint menekülési útvonal. Betta tehetetlenül küzd, hogy felhívja magára a figyelmet, de úgy nagyon nehéz, hogy férje sem tudja, mi elől is menekül valójában.

Mikor Marcello megbetegszik, sikerül kitérniük a saját maguk által felállított csapdákból, az önsajnálatból és együttesen egy magasabb rendű célt kitűzni maguk elé: egy másik ember megmentését, ami a saját gyógyulásukban is segítségükre lehet.

Pasqual, mint buszsofőr letér a megszokott útvonalról, és elhatározza, hogy elviszi Marcellot Németországba, ahol talán képesek sikeresen megműteni a szemét. Ehhez a tervhez csatlakozik természetesen az összes többi beteg is és Silvia, ki már végérvényesen beleszeretett volt főnökébe, aki érzéseit, ha kételyek között is, de viszonozza.

És ekkor jövünk rá, hogy az élet képes olyan nehézségeket állítani elénk, melyeket nem vagyunk képesek egyedül megoldani! Amikor másokra van szükség ahhoz, hogy kitisztuljon a látásunk, hogy a szerelem, a szeretet és az emberi kapcsolatok meg tudják változtatni a hangulatunkat, képesek kihúzni a sárból, ha engedjük, és befogadjuk azokat a dolgokat, melyek akár csak egy pillanatra is, de örömet okozhatnak.

A film felhívja a figyelmet arra, hogy az idő - melyből kinek több, kinek kevesebb jut - ne haszontalan dolgokkal, önsajnálattal, virtuális valósággal teljen, hanem olyan eseményekkel, melyek igazán fontosak számunkra, amelyek boldoggá tesznek minket! Éljünk meg minél több ilyen pillanatot, hogy amikor eljön az idő, hogy becsukjuk a szemünket, ne az elvesztegetett pillanatok jussanak eszünkbe, hanem azok a történetek, melyeket emberi kapcsolatokkal, hasznos megnyilvánulásokkal töltöttünk.

A problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket, vagy legalábbis tegyünk erre kísérletet, és nem azért, hogy belesüppedjünk, és még inkább szenvedjünk a kilátástalannak tűnő helyzeten, saját sebünket nyalogatva. Inkább őszinte megnyilvánulásokkal közvetítsük az üzenetet, ami lehet baráti vagy szerelmes, de a másik iránti figyelem mindenképp megmentő.

A filmet rendezte és a forgatókönyvet írta Pasqual, vagyis Massimiliano Bruno.

Made in Hungária

A 8. évfolyam mérföldkő egy gyermek életében. Ilyenkor nagyon sok változáson megy keresztül mind külsőleg, mind belsőleg. Nem tudja, hogy kicsoda és mi a keresnivalója ebben a világban, ahová szeretne tartozni, de fogalma sincs, miként tegye. Napról napra változik, keresi önmagát, lázad és nem ért egyet senkivel, a kamaszodás teljesen kimeríti, nem képes koncentrálni vagy kellőképpen teljesíteni és ettől rosszul érzi magát, befelé fordul, a külsőségekre helyezi a hangsúlyt, vagy vállat rándít és úgy tesz, mint akit egyáltalán nem érdekel semmi, csak a haverok.

Mindeközben a környezete is változik, a helye is a világban és a megszokott egyszerre idegenné válik. Lezárul egy korszak, elérkezik a ballagás ideje, hogy felvételizni kell más iskolákba, de még a Waldorf-gimnáziumba is, ahol adott volna a továbbjutás, de egy olyan megmérettetésre is sor kerül, amit drámának nevezünk.

A helyzet korántsem olyan drámai, mint neve jelzi. A gyerekek azért hozzá vannak szokva a szerepléshez, hisz minden évben elő kell rukkolniuk valamivel, de ekkor egy nagyobb lélegzetvételű, komolyabb eseményre kerül sor. Egy színdarabra, amire rengeteget készülnek, több hónapon keresztül, kezdetben csak a szabadidőben, az utolsó hónapban viszont már napi szinten, akár az órák helyett is. Ebben az esetben kb. 300 órát vett igénybe mind a szereptanulás, a koreográfia elsajátítása vagy a jelmezek megalkotása.

A 8. osztály idén a Made in Hungária című zenés darabot adta elő. Ez az osztály hozzá van szokva a nehézségekhez, a váratlan helyzetekhez. Többször adódott már olyan dolog az iskolai életükben, amitől a Waldorf-pedagógia inkább óvja és kíméli a gyereket, nekik viszont keresztül kellett menniük rajta, de talán ennek is köszönhető, hogy hihetetlen problémamegoldó képességgel rendelkeznek. Igyekeztek is mindent önállóan megoldani, de legalábbis vétójogukkal élni, ha pedig nem sikerült, biztosak lehettek benne, hogy ott van mellettük Manyi néni, az osztálytanító, hogy kihúzza őket a csávából vagy egy új utat mutasson, természetesen a szülők segítségével, ha erre adódott igény.

A nehézségek a külső szervezésben is megjelentek, mint a színhely megválasztása, a technikai előkészületek, a zenekar véglegesítése – mivel az élőzene evidens volt – vagy a jelmezek megválasztása, kivitelezése. Mondanom sem kell, hogy utóbbi nem a fiúk életében okozott többször fennakadást, de végül a lányoknak is sikerült közös nevezőre jutniuk. A piros pöttyös szoknyát, a hozzá tartozó tüllel ők varrták meg, akárcsak a fiúk a nyakkendőjüket.

És akkor még itt van, hogy az összes akaratot és utasítást be kell(ene) tartatni egy 14 éves kamasszal, aki már a nézésében is többet pimasz, mint nem, aki percenként képes megsértődni egy-egy apróságon, visszabeszélni, ha úgy érzi, neki van igaza és fölöttébb felháborodni, ha nem tetszik neki valami, akár jogosan, akár nem.

És hogy mi lett a végeredmény? A pódiumra egy olyan összeszokott, egymásra figyelő és egymást segítő társaság érkezett, akik nem elég, hogy nagy nyilvánosság előtt fesztelenül mozognak a színpadon, de még élvezik is! A lányoknak fülig ért a szájuk, ha énekeltek, ha táncoltak, a fiúk lazák voltak, ahogy egy rockzenészhez illik és szemtelenek, ahogy a természetükből adódik. A táncok koreográfiája illett az egyéniségükhöz és a darabhoz, néha kihívó volt és erotikus, néha játékos és visszafogott. Pont olyan volt a paletta, amilyen egy ilyen korú gyerekben nap, mint nap lejátszódik: színes és izgalmas, fájdalmas és szívet melengető, vicces és groteszk.

A főbb szerepek telitalálatok voltak. A néző észre sem vette, hogy Miki csak a próbák felétől volt képes részt venni a csapatmunkában, mivel sokáig mankóval járt. Az sem látszott, hogy az egyik fiúnak éppen gyomorrontása volt, az egyik lánynak görcsölt a hasa, egy másik fiú pedig tegnap balesetet szenvedett, nehezére esett a beszéd is.

A „mellékszereplőket” sem nevezném mellékesnek, hiszen a legtöbb humor tőlük származott! A ritkán látott társbérlő színpadra lépése önmagában nevetést generált, akárcsak Bigali elvtárs parádés alakítása. Némileg kevesebb volt az osztálylétszám, mint a szereplőgárda, ezért néhányan akár három szerepben is „tetszelegtek”, kiválóan oldva meg ezt a nehéz feladatot is.

A Made in Hungária filmbeli változatától a színdarab több helyen eltért, ami szerintem előnyére vált, hiszen itt fiatalabbak adták elő, az ő jellemükre formálva. A forgatókönyvből számos dolog ki lett húzva, meg lett „szelídítve” illetve át lett koreografálva, csak azért, hogy waldorf-kompatibilis legyen, ne sértse a közízlést, mindezt anélkül, hogy azért az alapvető konfliktus se sérüljön és építkezni tudjon a végkifejletig.

Bár a gyerekek nem értették mindig, hogy mit, miért csinálnak és miért úgy reagálnak, hisz ez a nemzedék nem érezheti át azt a korszakot, amikor nem volt szabad eltérni a megszokottól, hogy mindenért engedélyt kellett kérni, és többnyire elutasításban részesültek, mégis sikerült beleérezniük és kifejezniük a főbb mondanivalót. A lázadás – a kamaszos lázadás – azért érződött a játékukon, nem voltak kínos szünetek, megakadások, a színhely-változtatások is elég gyorsan peregtek, nem volt szükség túl sok díszletre, a gyerekek uralták a színpadot, vonzották a tekintetet. Amatőrök voltak, de profi amatőrök, akik élvezik, amit csinálnak és elvarázsolják a nézőt, aki azon veszi észre magát, hogy csak tapsol és éljenez, és nem hiszi el, hogy elrepült másfél óra!

Két előadás is lezajlott, egymás után, amitől kicsit féltem, hogy a másodiknál már túl fáradtak lesznek, ehelyett parányit még jobban sikerült, mint az első és ugyanolyan lelkesedéssel vitték végig, sőt még néhány cenzúrázott gondolat is bekerült a jelenetekbe, csak hogy igazi legyen a show-törés!

Meglepetésünkre a szülőket is felcipelték a színpadra, hogy együtt „csavarjuk fel a szőnyeget”, és persze a megérdemelt tortát is elfogyasztották, ki így, ki úgy J.

Újjászületés

Sosem rajongtam a háborús filmekért, ahogy a német alkotásokért sem igazán, de ezúttal kivételt tettem, hogy megnézzem a Phoenix bár című drámát.

A cím sokat sejtető vagy inkább elterelő volt számomra, de legalább utalt rá, hogy nem a megszokott háborús jelenetek kapják a főszerepet, és reméltem, hogy a film gerincét nem a kegyetlenkedések alkotják.

Fizikai értelemben nem is tévedtem. Egy új szemszögből láttatja a film a háború következményeit, melyekről ritkábban hall az ember. Végig az volt az érzésem, hogy nem kitalált történet ez, vagy csak az alapgondolat valóságos, de ilyen akár pont így, akár hasonlóképpen is megtörténhetett annak idején. Egy fiktív mégis realisztikus történet, melyet Christian Petzold forgatókönyvíró és rendező olyan formába öntött, hogy a néző hüledezzen, rémüldözzön, sírjon és adjon hálát az égnek, hogy nem abba a korba született, miközben drukkol és várja a feloldozást, kényszeredetten mosolyog és örül a néha kivillanó szépnek.

A történet a második világháború végeztével kezdődik. A holokauszt túlélői próbálnak lábra állni, feledni a múltat és újrakezdeni valahol máshol, ahol remélik, hogy talán jobb élete lesz egy zsidónak, Palesztinában.

Van egy nő, Nelly (Nina Hoss) és a barátnője, Lene, aki sérülés nélkül megúszta a világégést. Nelly viszont keresztülment minden borzalmon, amit el sem tudunk képzelni, míg végül kapott egy arclövést, minek következtében annyira roncsolódott a csont, hogy már csak a plasztikai sebész segíthetett rajta. Nelly szeretett volna ugyanaz a nő maradni, aki volt, legalább a vonásaiban, de ahogy a koncentrációs tábor a lelkét, úgy a sebész a testét is felismerhetetlenné változtatta.

Ők azonban szerencsésnek vallhatták magukat, hiszen nemcsak hogy túlélték a háborút, de még az örökség is megmaradt, amiből új életet kezdhettek volna. De minek?

Mi értelme, ha Nelly hozzátartozói életüket vesztették az esztelen öldöklésben? Mit kezdjen azokkal a barátoknak hitt ismerősökkel, akikről kiderült, hogy nácik? Minek éljen, ha Johnny, a férje, egyetlen szerelme, nincs mellette?

Lene nagy nehezen bevallja, hogy Johnny (Ronald Zehrfeld) él. Sőt ebben a városban van, ahol ők is, a romba dőlt Berlinben. Lene ki nem állhatja Johnnyt, kapzsinak és hazugnak tartja, de Nelly még akkor sem hiszi ezeket a szavakat, mikor a barátnő előszed egy hivatalos iratot, melyből kiderül, hogy a férj jelentette fel az ÁVH-nál, hogy miatta hurcolták el és amint ez megtörtént, azonnal el is vált tőle.

A szerelem vak, mint tudjuk, főleg, ha valaki nagyon tartozni akar valakihez, akiben korábban hitt, akiben feltétel nélkül megbízott. Nellyt lehet, hogy a férje juttatta lágerbe, de az iránta érzett szerelme, az együtt eltöltött idő emléke segített számára, hogy túlélje azt. Ez a hála lebeg a szeme előtt, miközben nyomoz a férfi után, akit meg is talál a Phoenix bárban, mint csapos.

Nellyt a megpróbáltatások nagyon megviselték. Járása ingatag lett, hangja megfakult, tekintete bizonytalanná vált, mosolya félszeg. Nem csoda, hogy férje nem ismer rá, mikor szembe találkoznak. Nem ismeri fel, mégis emlékezteti valakire és azonnal ki is eszel egy tervet, hogy ezt kihasználja. Megkéri Nellyt, hogy játssza el halottnak hitt feleségét, így gond nélkül megkaparinthatja az örökségét.

A lány belemegy a kínos és eléggé fájdalmas játékba, miközben szenved legbelül, de még így is öröm fogja el, hogy kedvese közelében lehet, aki – valljuk be - egyáltalán nem néz ki elvetemült gazfickónak, majdhogynem kifogástalanul, de tulajdonképpen kedvesen bánik a lánnyal, csak éppen, mint egy idegennel.

Korábbi életükben a férj zongorista volt, a feleség pedig bárénekes. Nagy karrier előtt álltak, fantasztikus tehetség birtokában voltak, de a háború elvette azt az esélyt, melyet megérdemeltek volna.

Nellynek – bár úgy tett, mint aki nagyon igyekszik - nem nagyon kellett memorizálnia a dolgokat, hisz mindent tudott, a saját életét kellett eljátszania. Ismerte a rokonokat, hisz az ő hozzátartozói voltak. Tudta a kedvenc színét és öltözködési stílusát, hiszen a sajátja volt. A kézírás másolását sem kellett túlzásba vinnie, hiszen amiről másolta, azt is ő írta, de tette, amit tennie kellett. Büszkén mutatta meg, milyen frizurát készített saját fotója alapján, és meglepetten huppant le kedvenc padjára, ahol annak idején kettesben ültek és szerelmet vallottak egymásnak, most viszont csak egy kényszeredett csók cuppant el, melyből a férj még mindig nem ismerte fel hitvesét. Nellyt ez csalódással töltötte el.

Johnny csak a szemének hitt, az érzéseit, villanásait elhessegette, pedig többször megrökönyödött egy-egy ismerős mozdulaton vagy szóhasználaton, amit véletlennek titulált. Nelly pedig nem vallotta be, mert bizonytalan volt a vádaskodásokkal szemben, maga akarta megtapasztalni, hogy igazak-e.

Sajnos igazak voltak. Hihetetlen erő kellett hozzá, hogy a cél előtt ne roskadjon össze a felismeréstől, hogy végigjátssza szerepét, de megtette. Mindazok után, amiken keresztül ment.

Nelly újratanulta önmagát, mint a hamvaiból feltámadó főnix madár, ismét az lett, ami és aki volt. Az összetört, reszketeg árnyékból egy színes, egyenes tartású, szilárd test lett. Keserves út vezetett idáig, de végigcsinálta és tulajdonképpen megint Johnny fogta a kezét, bár ezért már nem jár elismerés.

Eljátssza, hogy megérkezik a vonattal, hogy átöleli a rokonokat, hogy leül velük beszélgetni és mikor az utolsó jelenet elkezdődik, már tudjuk, mi fog történni, de látni, hallani akarjuk, hogy szúrja bele a kést a csalóba, akit az utolsó pillanat után is szeretett.

Csodálatosan, érzékien és olyan finoman, amire csak egy sok mindent átélt, törékeny nő képes!

Incompresa

Aki egy kicsit is ismer, tudhatja, hogy a kedvenceim között első helyen szerepel Olaszország és a macskák. Ha pedig olasz macskákról van szó, akkor örömöm a köbön.

A Lány macskával című olasz filmnél egyértelmű volt, hogy már az első vetítésnél ott a helyem, ráadásul eredeti nyelven hallgathattam, ami még többet adott.

Nem egy közönségfilm, bár én kötelezővé tenném minden szülőnek, főleg a válni készülő szülőknek. Hátborzongató és nagyon valóságos képet rajzol arról a világról, mikor két ember önnön sértettsége miatt megfeledkezik a gyerekéről, arról, hogy felelősséggel tartozik iránta és annyira magával van elfoglalva, hogy nem törődik utódja lelkivilágával.

Tőlem nagyon távol áll ez a világ, hisz próbálok a gyerekemnek egy olyan szeretetteljes és biztonságos otthont teremteni, ahonnan könnyen és bizalommal elindulhat majd az ismeretlen felé. Viszont nem vagyok biztos benne, hogy ez az élet, amit a vetítővászonról láttam, annyira elrugaszkodott lenne sok család hétköznapjaitól. Sajnos. Pedig még csak hasonlónak sem lenne szabad megtörténnie egy gyerek életében, ami miatt ennyire semminek és senkinek érezze magát.

Ariaról sokáig nem tudtam eldönteni, hogy hány éves, mert többször olyan közegben mozgott, ami nem volt a korosztálya, sokszor úgy beszélt és viselkedett, ami nem illett hozzá és reménykedtem is, hogy idősebb, mint amennyinek kinéz, mert szétfacsarodott a szívem, ahogy láttam, mint megy tönkre.

A szülők hatalmi harca csak egy kis szelet volt Aria életében. Ezt még tetézte az is, hogy a szülők alapvetően művészemberek voltak, vagyis a „normálistól” elrugaszkodottak, ami egyébként nem törvényszerű, hogy megnehezítse egy család életét, sőt! Az anyuka kiváló zongorista, az apuka közkedvelt színész volt. Előbbi természetesnek vette tehetségét, utóbbi küzdött, hogy igaz legyen.

Az anyuka bohémsága, végletekig csapkodó hangulatingadozásai, a senkire és semmire sem tekintettel lévő viselkedésmódja, a csekély felelősségérzete, a boldogság utáni vágyakozása, az önző életmódja nem nyújtott biztonságot a gyerekei számára, nem mutatott kiutat a problémák kezelésére.

Aria, aki nem csak a legkisebb volt a családban, de akit szintén meglegyintett a művészet szele, ezáltal fokozottabban érzékeny volt a körülötte lévő hatásokra, nagyon nehezen viselte és dolgozta fel szülei szertelenségét. Sokszor borzasztó nehezen tudta elfogadni és megérteni, hogy egyáltalán mi is történik körülötte, miért történik ez körülötte és miért ő ezért a felelős! Kiutat, magyarázatot vagy segítséget pedig nem igazán várhatott.

Apja sztárallűrjei, bizonyítási kényszere, mely kisebbrendűségéből adódott, párosult egy olyan fokú babonasággal, melyet épeszű ember csak kiröhög, na de nem ebben a családban! Az apa ellentmondást nem tűrő hangon utasítgatta családját, meg sem hallva, hogy a másik, mit akar, majd sértődötten vonult el a meg nem értett művészek álarca mögé. Szeretete főleg külsőségekben mutatkozott meg és annyira átlátszó volt, mintha csak egy szerepre gyakorolna.

És ha ezek után még volt kedve ennek a kislánynak ebben a családban létezni, akkor ott voltak a nővérei, akik közül a nagyobbik mindent elkövetett, hogy megkeserítse életét.

Márpedig volt kedve ehhez a családhoz tartozni, bármily meglepő, de talán természetes is, hiszen ez volt számára az etalon és mint egy rendes gyerek szerette a szüleit. Még akkor is, ha őt nem szerették viszont. Igyekezett megfelelni nekik, próbálta megérteni őket, miközben szeme tele volt rettegéssel és könnyel, hogy mikor üt, és mikor ölel az anyai kéz.

Hamarosan azonban Ariának észre kellett vennie, hogy miután a szülők elfelezték a két nővérét, számára nem maradt hely. Hol itt, hol ott próbálta megkóstolni a biztonság ízét, de hamarosan tudatosult benne a szomorú valóság: nem kell senkinek.

Szerencsére volt egy macskája, Dac. Egy koromfekete cica, akit az utcán szedett össze. Rokonlelkek voltak. Igyekezett minden szeretetét neki átadni, mert ő hajlandó volt elfogadni. Igyekezett minden ölelést, simogatást tőle visszakapni, melyeket ő adott neki. A koravén kislány sorra nyeri az irodalmi pályázatokon a díjakat, mert - ahogy ő mondja - csak az igazat írja. Képzeletében a szülei ott ülnek az első sorban a díjátadó ünnepségen, de aztán újra és újra fel kell ébrednie, hogy nincs ott senki. Egyedül van. Tudja, hogy a macska is elszaladna és soha többé nem látná, ha kiengedni a ketrecből, vagy ha nem szorítaná magához, mikor kiveszi. Nem kockáztat.

Egy 9 éves kislány, akit a szülei csak elvétve simogatnak meg, inkább minden rosszért őt okolják, hibáztatják. Egy tini, akitől a legjobb barátnője is elfordul, mert számára már túl zűrössé vált a légkör körülötte. Egy kamasz, aki olyan eszközökkel próbál magához édesgetni barátokat, melyekkel csak kudarcot vallhat. Csak egy törékeny kicsi lány, aki olyan társaságban találja magát, ahol drogoznak és cigarettáznak, üvöltöznek és tányérokat vágnak a falhoz. Mégis próbál beilleszkedni, megfelelni, ő is olyanná válni, ami számára már természetes, minket nézőket pedig ledöbbent. Nem akar kilógni a sorból, a fogszabályzót minden este beteszi, bárhol is érje az éj, de nem érzi jól magát ebben a világban, ahol csak kiabálnak, őrjöngnek, káromkodnak. Ez nem egy kislány világa, de ez az Ő világa.

Néha becsúszott a filmbe néhány pozitív jelenet, amitől Aria végre boldognak tűnt és nevetett. A baj ebben csak az volt, hogy ilyenkor is csak a szülők voltak boldogok és vetítették rá a kislányra, pedig eszük ágában sem volt örömet okozni legkisebb porontyuknak. Ezért is történt, hogy a következő pillanatban már el is lökték maguktól, kegyetlenül.

Aria pedig küzd, igyekszik felhívni magára a figyelmet, „jó kislány” lenni, de aztán megint csak Dac marad egyedül mellette és érzi, hogy ennek az életnek nincs értelme, hogy neki nincs jövője, őt senki sem érti meg és nincs, aki szeresse.

A képzelete sokkal színesebb és biztonságosabb, örömtelibb és boldogabb, ezért inkább odamenekül. Örökre.

Kicsi, kövér, sokat iszik és szivarozik…

... ő Barney. Egy életigenlő, esendő, hétköznapi és mégis figyelemreméltó filmproducer, akinek az életét követhetjük nyomon első házasságától kezdve az utolsóig, a Barney és a nők című filmben.

Egy nőt a férfiben elsősorban nem a kinézete fogja meg, főleg ha tartós kapcsolatra gondolunk, hanem az, ahogy a férfi viselkedik vele. Ahogy a férfi látja a nőt és amilyennek a nő szeretné látni önmagát. Igaz ez Barneyre is, akinek a megjelenése nem szívet dobogtató, első látásra nem a szívtiprót látjuk benne, csak egy olyan embert, aki mosolyt csal az ember arcára, ami után egy legyintés következik, de mikor tesz egy-két mozdulatot, vagy mond valami találót, mégis érdeklődést kelt a másik nemben, aki igazat ad neki, és észrevétlenül is behódol.

A film ott kezdődik, ahol Barney Panofsky (Paul Giamatti) harmadik házassága véget ér, majd visszaugrunk az időben, az elsőhöz, a bohém, római frigyhez, mely rövid lefolyása alatt, drámai fordulatot vesz. Viszont ekkor ismerjük meg Barney igazi arcát, hozzáállását az élethez, valamint baráti társaságát, mely a film végéig így vagy úgy, de jelen van és befolyásolja a főszereplő életét, tetteit.

A film közben még egy gyilkossági szál is izgalomban tartja a nézőt, mely tényleg csak mellékesen bukkan fel egyszer-kétszer, talán csak azért, hogy kételkedjünk a főszereplő vonzerejében, ne engedjük, hogy minket is behálózzon.

Barney egy hús-vér ember, olyan, mint aki véletlenül betévedt az utcáról egy forgatásra, ahol azonnal főszerepet kapott. Paul Giamatti fantasztikusan alakítja a hétköznapi figurát, aki megengedheti magának, hogy átgondolatlanul döntsön, hirtelen felindulásból, vagy részegen. Ha pedig döntött, akkor már nem másítja meg véleményét, hanem igyekszik a legjobbat kihozni belőle, még ha többször nem is sikerül. Sokszor önzőn viselkedik, akár a gyerekeiről, akár a feleségeiről, akár a munkájáról van szó, de mikor a barátai kerülnek bajba, gondolkodás nélkül segítő kezet nyújt.

Második házassága tulajdonképpen csak egy közjáték, hisz szerelemről szó sincs, inkább csak azért következik be, mert a zsidó család jó táptalajt ad a humornak, ahol Barney apjának (Dustin Hoffman) stílusa túlmutathat a film romantikáján. Na, és ahol hősünk végre megismerheti az igaz szerelmet, a nagy Őt!

Sajnos az idők során ez a szerelem is egyoldalúvá válik, de mindenképp – a többihez képest pláne – elementáris erejű és életszagú. Végigkövethetjük egy kapcsolat főbb állomásait: a megismerkedés könnyed humorán, a romantikus udvarláson keresztül a beteljesedésig, a kölcsönös elfogadásig, majd a meg nem értés és különbözőség problémájáig. A filmben éppúgy jelen van a triviális és a filozofikus, akár a balga, együgyű és az intelligens gentleman.

Egy összetett ember élete rajzolódik elénk, aki minden hibájával együtt nagyon is szerethető figura. Barney - a férfi - szemén keresztül látjuk a világot, vagyis a saját világát, ahogy ő képzeli el a család, a barátság, a szeretet és szerelem fogalmait. Egyszerre látjuk a nagystílű feledékenyt és az esendő, megöregedő halandót.

Az időben való ugrálás egyáltalán nem okoz törést a jelenetek között, mindvégig világos és egyértelmű marad, köszönhető ez a sminkesnek, aki bravúrosan maszkírozza a szereplők arcát. Gyönyörű képsorok villannak fel az apa-fiú kapcsolatról, akárcsak a barátságról, a nagylelkűségről és az igaz szerelemről, szeretetről. A film végére az is kiderül, hogy Barney minden elvétett döntése egyfajta figyelmességből adódott és szívfacsaró jelenetekkel zárul az ép eszét elvesztő ember öregedése, aki az utolsó filmkockában még a megkérdőjelezett ártatlanságát is visszanyeri.

Happy, happy

-->

A cím egyben egy film címe is. A besorolás alapján: norvég vígjáték. Erre készültünk mi is, hogy egy kis kikapcsolódás jól jön, semmi dráma, törékeny élethelyzetek, csak vidámság, móka és kacagás.

Ehelyett már az első pár percben képen törölt az élet drámájával átitatott mosogatórongy. Vártam, hogy talán jobbra fordul minden, hisz vígjátékról van szó, nem tragédiáról, de az idő folyamán csak egyre rosszabb lett.

Két házaspár - Kaja-Eirik és Elisabeth-Sigve - konfliktusait tekinthettük meg a norvég hóesésben, ahogy a magánytól kissé eltikkadva élik mindennapjaikat, oly közel, hogy a hálószobaablakból integethetnek is egymásnak. Sorsuk a nagy hó fogságában szinte egyforma, mégis nagyon különböző. Egyetlen szórakozási lehetőség – az iváson kívül – adódik csupán, az énekkar, ahol az egyik szomszéd szólóban is megmutathatja tehetségét.

Maga a történet nem lett volna rossz, azt leszámítva, hogy a párkapcsolati tragédiákban a gyerekek isszák meg a felnőttek küzdelmeinek a levét. Rossz ezt látni, mennyire szenved egy gyermek, ha szülei szétesnek, a hangos veszekedéseket megélni és könyörögni az apának, hogy maradjon, míg az anyját megutálja. Mégis ez volt talán a filmben az egyedüli poénforrás, bár ezt a szót azért félve írom le, de egy jelenet mindenképp feloldotta a film drámaiságát.

A legjobban az zavart végig, hogy olyan volt, mint egy kettétört tojáshéj, üres és repedezett, néhol még büdös is, semmi sem volt kidolgozva, sem kiemelve, minden történés, bármennyire is fontosnak látszott, a fagyos, jéghideg környezetben mégis langyos, puha és semmitmondó maradt. A szereplők inkább egy társasjáték bábuira emlékeztettek, ahol az egyikük ki is jelenti, hogy nem szeret játszani, míg a másik annyira beleéli magát a szabályok betartásába, hogy nem szégyelli kiteregetni a lapjait. Természetesen ez is csak egy epizód formájában jelenik meg, folytatása ennek sincs, csak lehetne.

A két pár ugyan különbözik egymástól, saját történetük egy picit sem hasonlít a másikéra, csak szexuális téren van bennük valami közös. Bár Kaja élvezi Sigve figyelmét és kisfiús sármját, mégis kitart férje mellett a végsőkig, legalább lélekben. Elisabethet viszont némileg feldobja, mikor rájön férje viszonyára, szinte fürdik a kettejük közötti villogásban, de csak addig, míg számon nem kéri tőle a tetteit és be nem látja, hogy milyen szánalmas is a bosszú.

A végén természetesen minden rendeződik, már amennyire ez lehet, és ha mást nem, ennek a filmnek köszönhetem azt, hogy a norvég télről, a hűvös nyarakról, a hosszú, sötét éjszakákról beszélgetve, mikor hazaértünk, megnéztük a sarki fényeket. Ez tényleg gyönyörű, jó lenne látni élőben is, csak ne lenne olyan hideg azon a környéken.