Bernarda Alba háza

Mint moziba, úgy a színházba is szeretek úgy elmenni, hogy ne nagyon ismerjem az alkotás előéletét, ne olvassak róla kritikát, hogy ne tudjon befolyásolni. Persze azért egy Ember tragédiájára nem tudnék úgy beülni, hogy semmit se tudjak róla, de mivel kisszínházas, nem nagy volumenű előadásokra váltottunk jegyet, így ez nem volt annyira nehéz.

Federico García Lorca neve nem volt ismeretlen előttem, de azon kívül, hogy spanyol származású költő és drámaíró, nem igazán tudtam róla semmit. Most legalább egy művét sikerült megismernem, a Bernarda Alba háza című drámát, melyet a szegedi Genéziusz Színház előadásában volt szerencsénk megtekinteni.

A műről annyit kell tudni, hogy nagyon mély mondanivalóval rendelkezik egy letűnt korból, ahol még az erkölcs és morál szavakat komolyan vették, ahol a nők még az ablakon keresztül sem tekinthettek a másik nemre, ahol a családfő szava szent és sérthetetlen és ahol a boldogság érzése nem törvényszerű és elvárt fordulat, inkább a hozomány kísérője, esetleg, véletlenül.

Ebben a darabban csak nők játszanak, hiszen a történet is onnan veszi kezdetét, mikor az édesapa temetéséről visszatérnek. Az anya, öt lánya és egy cseléd játssza a főszerepet, mellé még érkezik egy női rokon, egy másik cseléd és az őrült nagymama. A ház hangos a szópárbajoktól, a hagyományos konvenciókból kitörni vágyó hajadonok kétségbeesett férjkeresésétől, melyre nem sok esély nyílik és a jelentkezők száma is csekély és melynek lehetősége az egyetlen mód a szülői házból való kitörésre. Az idő viszont telik és a fiataloknak elképzelhetetlen, hogy a 8 éves gyászidőt ilyetén ép ésszel túléljék.

Bepillantást kapunk az együttélés nehézségeibe, a vasmarkú anya parancsainak kilátástalannak tűnő kijátszásának igyekezetébe, az eladósorba kerülő leányok féltékenykedéseibe, az előbukkanó titkok leleplezésére, a már-már ölre menő viták felszínre törő és az unalomtól felizzott vágyakból kirobbanó vulkánkitörésére.

A társulatnak annyira fantasztikusan sikerült belehelyezkednie a szerepbe, a színészek olyan átéléssel adták elő a mai kor számára már nagyon idegennek ható ideákat, és a már akkor is áthágni kényszerült erkölcsi normákat, hogy bizony sikerült elhitetniük velem, hogy én most ott vagyok, 1939-ben, a háború kitörésének küszöbén és a mai szemmel kegyetlennek tűnő anyának igaza van, csak jót akar, a cselédek intrikái jó szándékból adódnak, a nagymama őrülete pedig nem hiábavaló, hanem intő jel, hogy milyen következménye lehet annak, ha a merev, végletekig fokozódó, indulatos szabálykövetés ellen fordulnak.

Le a kalappal a lányok – színésznők – előtt, akik egy pillanatra sem estek ki a szerepből (pedig a nézőközönségben adódott néhány hangoskodó megjegyzés), nem veszítették el a fonalat, hihetetlen koncentrációval és odafigyeléssel élték át a különböző karaktereket és egyértelműen, sokszor már félelmetesen hozták a megformálni kívánt szerepet. A szöveg sem volt számukra kihívás, pedig nem a mai szlengben beszéltek, hanem nagyon ízesen és felettébb gyors lendülettel.

A díszlet és a jelmez is pont elég volt, nem kellett se több, se kevesebb, akkor hangsúlyozódott ki, amikor kellett, gondolok itt például a feketébe öltözött nők között megjelenő piros ruhás testvérre, aki így egyértelműen, mégsem kirívóan a lázadást és a vérig menő küzdelmet szimbolizálta.

Korábban nem ismertem a társulatot, úgyhogy nem tudom, milyen lehetőségei lehettek volna még a rendezőnek, Horváth Istvánnak a szerepválasztásban, de szerintem kellőképpen mérlegelte, mert mintha rájuk öntötték volna. A színdarabot egy rendkívül összeszokott, egymásra figyelő művészi gárda alkotta.
Szereplők: Gárdián Edit, Üllei Kovács Gizella Anna, Kiss Szimonetta, Csíkos Mariann, Jónás Anna, Hegedűs Veronika, Rupáner Ágnes, Remzső Andrea, Majoros Ildikó és Ignéczi Dóra.