Fekete doboz

Mostanában egyre több olasz film kerül bemutatásra a hazai mozikban, aminek én rendkívül örülök, mert egyszerűen imádom a helyszíneket, a színészeket, az olaszok humorát, képi világukat és az sem mellékes, hogy eredeti nyelven hallgathatom.

A Perfetti sconosciuti, vagyis a Teljesen idegenek című film minden várakozásomat felülmúlta! A vígjátéknak induló tragikomédiába torkolló film nekem nagyon bejött. Maga a cselekmény tulajdonképpen bárhol játszódhatott volna, a fel- és kidolgozás viszont ízig-vérig olasz volt, modern és izgalmas, fordulatos, meghökkentő, felszínes és mély, elgondolkodtató és őrült.

A történet igazából egy lakásban játszódott, a konyha, a terasz és leginkább az étkezőasztal körül kavarogtak az események. Nem voltak történelmi helyszínek, felvonulások, itt a főszereplők miatt sikerült ennyire fantasztikusra a megfogalmazás, ők tették katartikussá a történetet, természetesen nem mellékes a rendező, Paolo Genovese és az operatőr Fabrizio Lucci munkája sem.

A 7 jó barát megérkezik egyikőjük lakására, hogy közösen elköltsék a vacsorát. Az összejövetel célja és értelme, hogy a jelenlévők végre kicsit kiléphetnek a saját életükből, elfelejthetik a napi gondokat, kikapcsolódhatnak egymás társaságában, és beleszólhatnak a másik problémájába, amely természetesen sokkal könnyebb és szórakoztatóbb, sőt kifejezetten felüdülés!

Érződik, hogy összeszokott társaságról van szó, félszavakból is megértik egymást, többségük gyerekkori barát, de szívesen fogadják az újonnan érkezőket is, akiket már szintén évek óta ismernek, hiszen mindnyájan megállapodtak, óvodás vagy kamasz gyerekek szülei vagy csak éppen tervezgetik a gyermekvállalást.

A film viszont attól válik modernné, hogy a középpontba a ma emberének kultusztárgya kerül, ahogy a filmben hívják: az emberek fekete doboza, vagyis egy kis készülék, melyet elsősorban kapcsolatfelvételre találtak ki, mára már viszont sokkal több ennél! Titkok és információk tudója – és ha kell elárulója -, némelyek már élni sem tudnak nélküle, vagyis a Telefon.

A konfliktus már az elindulásnál, vendégvárásnál érződik, de kiteljesedni akkor látszik, mikor egyikük felveti, hogy játsszák azt, hogy mindenki kiteszi a mobilját az asztalra és ami beérkező hívás, sms, kép és egyéb üzenet érkezik, azt nyíltan és őszintén felvállalják a másik előtt, a beszélgetéseket kihangosítva bonyolítják le, az egyéb szöveges és nem szöveges üzeneteket pedig megmutatják és körbeadják.

A furcsa ötlet nem arat osztatlan sikert, de azt sem merik nyíltan bevallani, hogy bármi titkolnivalójuk lenne a párjuk vagy a barátaik előtt, így végül belemennek a rizikós játékba. A baráti társaság először poénra veszi az egészet, röpködnek a cukkolások, gúnyos megjegyzések, majd az első csörgés után egyre komolyabbá, drámaiabbá válik a helyzet.

Talán még maguknak sem vallják be, hogy mennyire tökéletlenek, hazugok és álszentek, és hiába igyekeznek ezt továbbra is leplezni, a lapjaikat immár felfordították, a titkokra fény derül, melyek egyre durvábbak és egyre durvább reakciót váltanak ki a másikból, legyen az házastárs, vagy barát.

Rocco (Marco Giallini), aki a vendéglátó szerepét vállalta magára és kiváló érzékkel és szerelemmel készíti a fogásokat, a szerény plasztikai sebész, a tökéletesség megtestesítője, akinek azért vannak problémái, de igyekszik a tőle telhető legjobb módon helyrehozni, nem mellébeszélni, ő az, akire a lánya is felnéz, mert hihetetlen türelemmel és megértéssel viszonyul iránta.

Kiderül, hogy Rocco felesége Carlotta (Anna Foglietta) viszont hiába pszichológus, a saját kamasz lányát képtelen józanul szemlélni, nem is igyekszik megérteni, és csődöt mond a nevelésében. Kifogástalanul játssza a frusztrált, középkorú nő szerepét, aki szeretné, ha ő kerülne a középpontba, de úgy, hogy ezt még ő se vegye észre.

Arra is fény derül, hogy Cosimo (Edoardo Leo), a jólmenő, sármos vállalkozó, aki most éppen taxisként keresi a kenyerét, de bármibe hajlandó belevetni magát, ami a fejlődését és anyagi jólétét biztosítja, mennyire is gondolja komolyan a gyermekvállalást. Cosimo remekül alakítja a fennhéjázó, „nekem minden sikerül” típusú, macsó férfit, miközben féltékenyen nézi feleségét, Biancát (Alba Rohrwacher), aki naivan nyújt neki és ex barátjának segítő kezet, ha a másiknak erre van szüksége, miközben észre sem veszi, hogy saját magát mennyire a háttérbe szorítja, mennyire felkínálkozik az ellenkező nemnek, de úgy látszik még ez sem elég! A törékeny nő igyekszik mindenki más helyzetébe empatikusan belehelyezkedni, akárcsak egy szóval, egy pillantással vagy egy mosollyal reményt önteni a másik szívébe, miközben ő összetörik és úgy érzi magát, mint egy eldobott cigarettavég.

Azt is megtudhatjuk, hogy Peppe (Giuseppe Battiston) és Lele (Valerio Mastandrea) miért cserélnek telefont, melyikük is van nagyobb veszélyben, hogy kiderüljön róla bármi és miért is bánják meg mind a ketten, hogy ezt megtették. Peppe a mindenki által szeretett testnevelő tanár, akit éppen most rúgtak ki az állásából és ezért (is) igazán csak sajnálni lehet, de nem kell, mert ő pont az az édes kis plüssmackó, akit mindenki ölelni szeret(ne), csakhogy Peppe nem engedi, hogy akárki megölelje.

Talán Lele az egyik legnagyobb vesztes a csapatban, aki még a hazugságot is magára vállalja, csak hogy mentse az irháját, miközben az is kiderül, hogy Lele felesége, Eva (Kasia Smutniak), miért nem hord bugyit. Eva, aki akkor is szégyelli magát, mikor még meg sem szólalt, aki igyekszik borba fojtani fájdalmát, hogy a családi veszekedéseket elkerülje.

Egyre több káromkodás keseríti meg a tiramisú ízét, egyre több indulat tör felszínre és egyre több lehetőség is adódik a megoldásra, megbocsátásra, elfogadásra, mellyel vagy élnek, vagy nem.

A romantikus holdfogyatkozás már csak egy lényegtelen háttérkép a telefon kijelzőjén, az érvek és kinyilatkoztatások viszont fényesen ragyognak, melybe már nem lehet szabad szemmel belenézni.

Sok megható, elgondolkodtató kijelentés hangzik el, melyeket magunkénak érezhetünk, számos tanács fogalmazódik meg azok szájából, akik kívülállóként látják a másikat és olyankor jól, helyesen is érzékelik a konfliktust, de a saját életükben képtelenek okosan és higgadtan gondolkodni, cselekedni.

A film azt sugallja, hogy hazugságban élünk. Hogy titkokra van szükségünk ahhoz, hogy boldogok legyünk, hogy egyre több inger kell, hogy ébren tartsuk a figyelmünket, hogy képtelenek vagyunk elfogadni, ami van, többet és mást akarunk, mert ha már megkaptuk, akkor az már nem is olyan kívánatos. Felesleges magyarázkodásokkal hessegetjük el a bűntudatunkat, nem hisszük el, hogy képesek vagyunk egy pillanatban a pillanatnak élni, hogy kielégíthet minket egy mosoly, egy mozdulat, és boldoggá tehet egy korty bor, egy falat kacsahús is.

A filmben könnyű a megoldás. Hiszen végül nem játszották le ezt a játékot, nem tették ki a telefonjukat, az utolsó képkockák tanúsága szerint az egész film csak fikció volt, hogy mi történt volna, ha…

Így viszont nyugodtan kiléphettek a lakásból, beszállhattak az autóba és úgy tehettek, mintha mi sem történt volna. Az érintettek nem tudták meg ki hűtlen és ki hazudik, ki az áruló és ki a másként gondolkodó, ki akar játszani és ki játszmázik… Hiszen a legfőbb problémát csak a biodinamikus bor okozta.

A film utóhatása viszont, mikor kilépünk a moziból, és azonnal kezünkbe vesszük a mobilunkat, hogy felhangosítsuk, biztos kicsit mindenki másképp néz rá… Talán…

Ez az ő életük… vagy a miénk is lehetne?

Újjászületés

Sosem rajongtam a háborús filmekért, ahogy a német alkotásokért sem igazán, de ezúttal kivételt tettem, hogy megnézzem a Phoenix bár című drámát.

A cím sokat sejtető vagy inkább elterelő volt számomra, de legalább utalt rá, hogy nem a megszokott háborús jelenetek kapják a főszerepet, és reméltem, hogy a film gerincét nem a kegyetlenkedések alkotják.

Fizikai értelemben nem is tévedtem. Egy új szemszögből láttatja a film a háború következményeit, melyekről ritkábban hall az ember. Végig az volt az érzésem, hogy nem kitalált történet ez, vagy csak az alapgondolat valóságos, de ilyen akár pont így, akár hasonlóképpen is megtörténhetett annak idején. Egy fiktív mégis realisztikus történet, melyet Christian Petzold forgatókönyvíró és rendező olyan formába öntött, hogy a néző hüledezzen, rémüldözzön, sírjon és adjon hálát az égnek, hogy nem abba a korba született, miközben drukkol és várja a feloldozást, kényszeredetten mosolyog és örül a néha kivillanó szépnek.

A történet a második világháború végeztével kezdődik. A holokauszt túlélői próbálnak lábra állni, feledni a múltat és újrakezdeni valahol máshol, ahol remélik, hogy talán jobb élete lesz egy zsidónak, Palesztinában.

Van egy nő, Nelly (Nina Hoss) és a barátnője, Lene, aki sérülés nélkül megúszta a világégést. Nelly viszont keresztülment minden borzalmon, amit el sem tudunk képzelni, míg végül kapott egy arclövést, minek következtében annyira roncsolódott a csont, hogy már csak a plasztikai sebész segíthetett rajta. Nelly szeretett volna ugyanaz a nő maradni, aki volt, legalább a vonásaiban, de ahogy a koncentrációs tábor a lelkét, úgy a sebész a testét is felismerhetetlenné változtatta.

Ők azonban szerencsésnek vallhatták magukat, hiszen nemcsak hogy túlélték a háborút, de még az örökség is megmaradt, amiből új életet kezdhettek volna. De minek?

Mi értelme, ha Nelly hozzátartozói életüket vesztették az esztelen öldöklésben? Mit kezdjen azokkal a barátoknak hitt ismerősökkel, akikről kiderült, hogy nácik? Minek éljen, ha Johnny, a férje, egyetlen szerelme, nincs mellette?

Lene nagy nehezen bevallja, hogy Johnny (Ronald Zehrfeld) él. Sőt ebben a városban van, ahol ők is, a romba dőlt Berlinben. Lene ki nem állhatja Johnnyt, kapzsinak és hazugnak tartja, de Nelly még akkor sem hiszi ezeket a szavakat, mikor a barátnő előszed egy hivatalos iratot, melyből kiderül, hogy a férj jelentette fel az ÁVH-nál, hogy miatta hurcolták el és amint ez megtörtént, azonnal el is vált tőle.

A szerelem vak, mint tudjuk, főleg, ha valaki nagyon tartozni akar valakihez, akiben korábban hitt, akiben feltétel nélkül megbízott. Nellyt lehet, hogy a férje juttatta lágerbe, de az iránta érzett szerelme, az együtt eltöltött idő emléke segített számára, hogy túlélje azt. Ez a hála lebeg a szeme előtt, miközben nyomoz a férfi után, akit meg is talál a Phoenix bárban, mint csapos.

Nellyt a megpróbáltatások nagyon megviselték. Járása ingatag lett, hangja megfakult, tekintete bizonytalanná vált, mosolya félszeg. Nem csoda, hogy férje nem ismer rá, mikor szembe találkoznak. Nem ismeri fel, mégis emlékezteti valakire és azonnal ki is eszel egy tervet, hogy ezt kihasználja. Megkéri Nellyt, hogy játssza el halottnak hitt feleségét, így gond nélkül megkaparinthatja az örökségét.

A lány belemegy a kínos és eléggé fájdalmas játékba, miközben szenved legbelül, de még így is öröm fogja el, hogy kedvese közelében lehet, aki – valljuk be - egyáltalán nem néz ki elvetemült gazfickónak, majdhogynem kifogástalanul, de tulajdonképpen kedvesen bánik a lánnyal, csak éppen, mint egy idegennel.

Korábbi életükben a férj zongorista volt, a feleség pedig bárénekes. Nagy karrier előtt álltak, fantasztikus tehetség birtokában voltak, de a háború elvette azt az esélyt, melyet megérdemeltek volna.

Nellynek – bár úgy tett, mint aki nagyon igyekszik - nem nagyon kellett memorizálnia a dolgokat, hisz mindent tudott, a saját életét kellett eljátszania. Ismerte a rokonokat, hisz az ő hozzátartozói voltak. Tudta a kedvenc színét és öltözködési stílusát, hiszen a sajátja volt. A kézírás másolását sem kellett túlzásba vinnie, hiszen amiről másolta, azt is ő írta, de tette, amit tennie kellett. Büszkén mutatta meg, milyen frizurát készített saját fotója alapján, és meglepetten huppant le kedvenc padjára, ahol annak idején kettesben ültek és szerelmet vallottak egymásnak, most viszont csak egy kényszeredett csók cuppant el, melyből a férj még mindig nem ismerte fel hitvesét. Nellyt ez csalódással töltötte el.

Johnny csak a szemének hitt, az érzéseit, villanásait elhessegette, pedig többször megrökönyödött egy-egy ismerős mozdulaton vagy szóhasználaton, amit véletlennek titulált. Nelly pedig nem vallotta be, mert bizonytalan volt a vádaskodásokkal szemben, maga akarta megtapasztalni, hogy igazak-e.

Sajnos igazak voltak. Hihetetlen erő kellett hozzá, hogy a cél előtt ne roskadjon össze a felismeréstől, hogy végigjátssza szerepét, de megtette. Mindazok után, amiken keresztül ment.

Nelly újratanulta önmagát, mint a hamvaiból feltámadó főnix madár, ismét az lett, ami és aki volt. Az összetört, reszketeg árnyékból egy színes, egyenes tartású, szilárd test lett. Keserves út vezetett idáig, de végigcsinálta és tulajdonképpen megint Johnny fogta a kezét, bár ezért már nem jár elismerés.

Eljátssza, hogy megérkezik a vonattal, hogy átöleli a rokonokat, hogy leül velük beszélgetni és mikor az utolsó jelenet elkezdődik, már tudjuk, mi fog történni, de látni, hallani akarjuk, hogy szúrja bele a kést a csalóba, akit az utolsó pillanat után is szeretett.

Csodálatosan, érzékien és olyan finoman, amire csak egy sok mindent átélt, törékeny nő képes!

Csokigyuszi

A címben írt köszönési mód Erik, azaz Csányi Sándor szájából pattan ki nap mint nap, mikor a Coming out nevű rádiós műsorában elköszön a hallgatóságától. Bevallom nem tudtam, hogy mit jelent ez az angol kifejezés, úgyhogy utánanéztem. A wikipédia szerint: előbújás, arra utal, amikor valaki elmondja egy másik embernek, vagy nyilvánosan felvállalja, hogy meleg, leszbikus stb.

A meglepő, hogy a történetben nem ez a téma, hanem pont fordítva. Hogyan lesz egy megbecsült, példaképnek kikiáltott, másságát az alázatosságig elfogadott férfiből hirtelen hetero. Az sem mindennapos, ahogy ez megtörténik vele, hiszen egy baleset, egy ütés következtében következik be, ami nem valószínű, hogy a homoszexualitását nehezen elfogadott egyéneknél beválna, inkább ne próbálják ki, de ne akadjunk fel minden apróságon.

Sajnos ezzel a filmmel sokkal nagyobb bajok is vannak. Pedig annyira jól indul! Kimondottan drukkoltam, hogy ne essen le a színvonal, de ezt a lendületet, ezt a lazaságot csak rövid ideig sikerült fenntartani. Úgy az első tíz percig.

Maga a téma, a másság azonnal kiderül, pedig nem játszották túl, hogy a hülye is megértse, nem voltak pózolások, félre nem érthető gesztusok. Éppen kezdtem volna jól érezni magam, mikor jöttek az esetlen párbeszédek, a rögtönzésnek ható kínlódva kinyögött szövegek, a viccnek szánt kényszeredettségek, az izzadságszagú felületességek.

Furcsa volt, hogy a kezdeti helyes Csányi Sándor egyre rondább lett. A film végére totál elcsúnyult! Nem is értettem, hogy ez miként történhetett, valószínű, hogy a megformált szerepnek köszönhető, vagyis a kudarcnak, mert kilépett a szerepből. Már nem érezte magáénak, beleesett valami hétköznapi trutyiba és ő sem érezte magát ott jól. Ahogy az elején tökéletesen tudta hozni a meleg srácot, úgy a végére nem sikerült hihetően megváltoznia, heterová – pedig állítólag az.

Maga a történet rendkívül gyermeteg lett, érezhetően a színészek sem hittek benne. Persze az „öregek” azért hozták a formájukat, Für Anikó vagy Gyabronka József, de sajnos a filmet megmenteni nem tudták. Pecsák úr (Mucsi Zoltán) hihetetlenül jól játszotta a számára kijelölt figurát, csak az volt a baj, hogy ennek a figurának annyi ostobaságot, kényszeredett és zavaros marhaságot kellett megformálnia, hogy sokszor én szégyelltem magam helyette.

A mellékszereplők hatásosabbak voltak a főszereplőknél, akár a férfi, akár a női vonalon. A történet egyre jobban ellaposodott a közhelyektől, a klisék lehúzták. A zenék jók voltak ugyan, de sokszor nem illett a látványhoz, mintha a zene lett volna hivatott kifejezni, a szánkba rágni azt, amit a színészek játéka miatt kellett volna éreznie, gondolnia a nézőnek.

Két szálon futnak az események és kicsit féltem, hogy az azonos neműek intimitása felerősödik, örülök, hogy ez nem történt meg – bár lehet, hogy ez a takargatás, mismásolás sem tett jót a nyíltan felvállalt másságnak -, mint ahogy az ellenkező neműek közötti fellángolás sem, amit szintén nem bánok, mert akkorra már Erik és Balázs kapcsolatának drukkoltam. Tettem mindezt azért, hogy ne essen bele a film a fejben már lezongorázott forgatókönyvbe és még azért, mert számomra Balázs (Karalyos Gábor) sokkal szimpatikusabb volt, mint Linda (Tompos Kátya).

Értem én, hogy közönségfilmet akartak csinálni, nem túl elvontat, nem túl művészit, hogy többen beüljenek rá, de sajnos így is alig volt néző a teremben.

Azért volt néhány vicc, amin nevettem, és egy-két jó pillanata is volt a filmnek, főleg az elején, de ahhoz nagyon kevés, hogy kellemes szájízzel kortyoljam utána a kávémat.

A tündér

Mielőtt elmentünk volna moziba, a kinézett film szereplőinek egy korábbi alkotásából néztünk meg egy jelenetet. Ez győzött meg minket arról, hogy látnunk kell az újabb filmjüket, ha már az előzőről lemaradtunk.
Nagyon meglepődtem, mikor a filmszínházba érve kiderült, hogy erre a filmre csak mi ketten váltottunk jegyet. Tulajdonképpen nem bizonytalanodtam el a döntésünket illetően, sőt! Örömmel vettem tudomásul, hogy a mozigépész akkor indítja el a képsorokat, mikor mi kényelembe helyezzük magunkat a nézőtéren.

Ahogy elkezdődött a film, azonnal kitört belőlem a nevetés és talán abba sem maradt volna, ha nagyobb rajongója lennék a burleszk műfajának, de nem. Szerencsére csak párszor éreztem magam kínosan, de akkor mérhetetlenül fájdalmasan érintettek az ismétlődő gagek. Ilyenkor mindig azt kérdeztem magamtól, hogy gyengeelméjűnek néznek, aki csak úgy képes megérteni a csapos rövidlátását, ha két percen belül ötvenszer megy neki a falnak? Mentségükre legyen mondva, hogy nem sűrűn kapartam emiatt a fotel karfáját, annál többször vigyorogtam viszont a pantomimba illő jelenetek briliáns megjelenítésén, de az rövid úton kiderült, hogy ez a film nem az intellektuális humorával hódít, hanem inkább a bohóctréfáival.

Maga a film abszurditása annyira meghökkenti az embert, hogy el is felejti: a mai világban nem szokás már meglepődni semmin. Nyilván tudjuk, hogy nem egy mesefilmre ültünk be, úgyhogy a néző kellőképpen összezavarodik, mikor megjelenik Fiona Gordon és az mondja: "Fiona vagyok. Tündér. Van három kívánságod!" Fiona egyáltalán nem úgy néz ki, ahogy azt a tündérektől elvárhatnánk. Nincs mit szépíteni a dolgon, e mesebeli lényekről nem egy csúnya, rőt hajú, irgalmatlanul szeplős, mezítlábas nő jut eszünkbe, mégis elhisszük neki. Nem úgy Dom (Dominique Abel), aki éjszakai szállodaportásként már igencsak meglepő alakokkal találkozott, ezért kurtán csak annyit kérdez Fionától, hogy talán egy szobát akar-e?

Ezek a képsorok indítják el azt az abszurd cselekményfolyamot, melynek hullámaiból sokszor bizarr (pl. mikor Fiona teherbe esik), sokszor morbid (a gyereket a kocsi csomagtartóján felejtik), mégis van benne valami elegancia, finomság, főleg ahogy a főszereplők mozognak, táncolnak, például a víz alatt, mint két kiváló pantomim-előadó.

Fiona megjelenésével Dom kilép a monoton, lagymatag sétálásból és futásnak ered. Fut a szerelméért, a gyermekéért, fut a rendőrök elől és a harmadik kívánsága elől is.
Ezt a filmet ugyanazért lehet szeretni, mint nem szeretni. A sziporkázó párbeszédek hiányáért, a szereplők esetlen megjelenéséért,  Fiona szeplőiért, a ráérős, nyugodt rohanásért, amikor tudjuk, hogy az üldözők úgy sem érhetnek utol, hisz ők is egy helyben futnak.

Sokszor keressük egy film mondanivalóját, hogy tulajdonképpen mit is akar üzenni nekünk, már ha akar egyáltalán. Ez a kérdés csak sokkal később fogalmazódott meg bennem, valahogy fel sem merült, talán mert nem volt hiányérzetem. A tündér c. film látszólag nem akar tőlünk semmi különöset, csak azt, hogy jól érezzük magunkat, de azért mégis kapunk valamit. Az egyszerűségbe vetett örömöt, a nem túlbonyolított élet boldogságát, a váratlan pillanatok sorsszerűségének elfogadását, az örök szerelembe vetett hitet és hogy ne vegyük magunkat olyan halálosan komolyan (mert az már nevetséges).

Nyugodtan hátradőlhetünk, vagy dőlhetünk a nevetéstől másfél órán keresztül, mert mi vagyunk a vásznon, az átlagemberek - minden hibáinkkal és erényeinkkel együtt -, akiket be akar darálni a nagyvilági gépezet.
Ne hagyjuk! Legalább 93 percig ne!!!

Üdvözlet Rómából!

Nemrégiben kiruccantam egy kis időre Rómába. Nagyon hiányzott már ez a kikapcsolódás, a semmittevés, hogy otthon hagyjam a gondjaim és csak szórakozzam. Mint minden utazásnál, engem nem a múzeumlátogatás, vagy a műemlékek csodálata zökkent ki a mindennapokból, hanem az emberek! A megszokottól eltérő viselkedések, az új élethelyzetek. Természetesen a háttérben hol a Trevi-kút, hol a Forum Romanum, vagy a Colosseum, hol pedig a Spanyol lépcső szolgáltatta az odaillő díszletet a történésekhez.

Alig vettem fel a város ritmusát, máris megismerkedtem Michelangelo-val, a szimpatikus és jóképű, tősgyökeres római sráccal, aki éppen azt tervezte, hogy elveszi feleségül amerikai származású menyasszonyát, Hayley-t. Találkozásunkkor nagy volt az izgalom, mert akkor érkeztek meg a lány szülei, hogy összeismerkedjenek leendő rokonaikkal.

Egy tipikus amerikai házaspárt képzeljünk el. Az apuka, Jerry már nyugdíjas operarendező, de pont a filmekből jól ismert munkamániás, aki egy percre sem tud elszakadni hivatásától.
Így történt most is, mikor meghallotta Michelangelo édesapját, Giancarlo-t énekelni a zuhany alatt. Gyönyörű hangja még az ajtón keresztül is ledöbbentette Hayley papáját. Alig tudott megszólalni, ami rá nagyon nem volt jellemző, és gyorsan meg is hazudtolta önmagát, mikor lelkesen elkezdte rábeszélni a szerény, színpadi múlttal egyáltalán nem rendelkező apukát arra, hogy ezt a tehetséget ne dobja el magától, mutassa meg a világnak, ő mindenben segíti, hisz olyan kapcsolatai vannak, melyek egyenes utat biztosítanak a sikerhez. Ha Jerry egyszer valamit a fejébe vesz, senki sem tudja lebeszélni, mondta Phyllis, a felesége. Ez be is bizonyosodott.

Michelangelo papájának igencsak komoly, mondhatni földhözragadt munkája volt, ódzkodott a változástól, félt a kudarctól, az ismerősök előtti szégyentől, de végül belement, hogy – bár rendhagyó módon -, de megmutassa tehetségét. A kezdeti nehézségeket legyőzve hatalmas sikert aratott a színpadon. Én is ott izgultam érte a nézőtéren, halvány mosollyal az arcomon a szokatlan előadásmódot látva, de próbáltam elvonatkoztatni, nem ment túl egyszerűen, de így is fantasztikus volt.

Aztán összebarátkoztam Jack-el, a fiatal építészhallgatóval, aki azért jött Rómába, hogy a történelem örök kövei között markoljon bele ennek a tudománynak minden apró kavicsába. Harmonikus kapcsolatban élt a barátnőjével, Sally-vel, akivel nagyon egy hullámhosszon voltak, míg meg nem jelent Sally barátnője, Monica. A lány színésznőnek készült és nem is tudott kilépni a szerepéből. Állandóan azt láttam rajta, hogy túlontúl mesterkélt, sosem önmagát adja, hanem színdarabot játszik, de azt nagyon is komolyan veszi. Mivel Sally-éknél lakott, nem kellett sok idő, hogy behálózza Jack-et.
A fiú kezdetben elhárította a finom támadásokat, nem akart tudomást venni róluk, de én láttam, hogy egyre jobban fogy az ereje, már nem tud sokáig ellenállni.
Hiába mondtuk neki, hogy a vesztébe rohan, ez csak egy múló fellángolás, a lány csak játszik vele, kihasználja, hiába próbáltunk a lelkiismeretére hatni, nem hitt nekünk, a vágy elvakította.

Mindezt titokban, Sally háta mögött, ami még inkább ellenszenvessé tette ezt a kapcsolatot, és pont amikor meg akarta mondani Sally-nek, hogy mit érez, bekövetkezett az, amitől kezdetektől fogva féltettük: a csalódás. Monica egy váratlan telefonhívást kapott, ahol felajánlottak neki egy főszerepet. Egy pillanatig sem gondolkodott, hogy maradnia kéne, hisz egy új szerelem van kibontakozóban, éppen hogy csak elbúcsúzott Jack-től és már rohant is csomagolni.

Jack teljesen letört, de végre belátta, hogy igazunk volt, ez nem történhetett másként. Nem tudom, hogy elmondta-e Sally-nek, mert én akkor már eljöttem, de nagyon remélem, hogy leültek és őszintén megbeszélték a dolgokat.

Még megismerkedtem Leopoldo-val is, a komoly hivatalnokkal. Nagyon pedáns idősödő úr volt, egy feleséggel, két gyerekkel, a szokások rabja. Mindig ugyanabban az időpontban kelt, ugyanazt reggelizte – isteniek a római péksütemények, a panino-k -, ugyanazon az útvonalon indult munkába.

Egyik nap viszont paparazzók várták a kapuban, kísérték a munkahelyére és egy lépést sem volt képes megtenni egyedül. Senki sem értette, miért kíváncsiak az emberek arra, hogy a lekváros kenyér a kedvence, hogy szerinte milyen idő lesz holnap, vagy hogy milyen alsógatyát hord? Fogalma sem volt mitől lett ilyen fontos ember! A kezdeti tiltakozás után viszont egyre jobban élvezte a dolgot. A nők rajongtak érte, a járókelők autogramot kértek tőle, a portások kinyitották előtte az ajtót, az étteremben külön asztal várta, a sofőr jó tanácsokkal látta el, a televízióban interjút adott.

Mikor már kezdte volna megszokni ezt az életmódot, hirtelen a média levette róla a kezét és valaki más felé fordult. Teljes volt a döbbenete, hogy azok az ismeretlen emberek, akik eddig megszólították, most rá sem nézve továbbsétálnak. Elvesztette a figyelmet és újra ugyanaz a hétköznapi ember lett, aki mindig is volt. Én így jobban kedveltem.

Összeismerkedtem egy nagyon szimpatikus házaspárral is, Antonio-val és Milly-vel, akik épp a nászútjukat töltötték Rómában. A férj itt akarta volna megalapozni a jövőjét a munkája területén, amiben a családja közreműködésére számított, de igencsak furcsa szituációba keveredtek. Míg felesége elszaladt fodrászt keresni, hogy az összejövetelen mindenki tetszését elnyerje, sajnos eltévedt, telefonját elvesztette és a szálloda nevét sem tudta.

Férjét ezzel nagyon kellemetlen helyzetbe hozta, és egy olyan játékba „kényszerítette”, mely – eleinte – nem volt kedvére való. Carol viszont találkozott kedvenc filmszínészével, akivel közelebbről is módja nyílott megismerkedni és ezt a lehetőséget nem is hagyta ki. A részleteket nem áll módomban leírni, mert nem kaptam rá tőlük meghatalmazást, legyen elég annyi, hogy a kisebb félreértések egyre nagyobbak lettek, mely szerelmük erősségét és gyengeségét volt hívatott próbára tenni, míg végül újra egymásra talált a pár.

Hazaindulásom előtt még kiültem a Spanyol lépcsőre, hogy átadjam magam az olasz hangulatnak. Épp egy zenekar játszott. Majd érzékeny búcsút vettem a várostól: az öreg, ókori falaktól, oroszlánfejű kutaktól és az újonnan megismert barátaimtól. Kellemes emlékekkel távozom – és ennél több nem is kell. Sok embert megismertem, különböző életekbe, sorsokba kaptam betekintést és rengeteget nevettem.

Ha valaki szeretne hozzám hasonlóan kikapcsolódni egy rövid időre, nyugodtan megteheti, csak vegyen jegyet Woody Allen legújabb filmjére, melynek címe: Rómának szeretettel! Én nem bántam meg!

A fent vázolt történetek tulajdonképpen nem kerülnek egy síkra, külön-külön játszódnak, mégis – talán a helyszínnek köszönhetően – egységet alkotnak. Nincsenek nagy tanulságok, mindent megváltoztató felismerések, eget rengető drámák és mélyenszántó, filozofikus gondolatok, inkább megerősítik az embereket abban, amit már egyébként is tudnak (csak néha elfelejtenek): a sztárság kérészéletű, a szerelem pedig vak. Mindez viszont olyan finom humorral, játékossággal van fűszerezve, ami csak Woody Allenre jellemző.

A szerelem művészete

--> -->

Furcsa dolog a szerelem és az egyik legfelemelőbb érzés a világon. Megmagyarázhatatlan, kifürkészhetetlen, ellentmondásos… és még sorolhatnánk. Biztos, hogy sok köze van az érzés kialakulásában a kémiának, akár csak a pillanatnyi lelkiállapotnak, a korábbi tapasztalatoknak, vagy a temperamentumnak és így tovább. A szerelmet nem lehet megmagyarázni, sem leírni, csupán csak körülírni. A szerelmet érezni kell!

A szerelem művészete nem keverendő össze Ovidius művével, bár némi hasonlóságot mutat a könyv és Emmanuel Mouret, francia rendező filmje. Míg Ovidius műve egy szerelmi tankönyvnek felel meg, ahol tanácsokat osztogat férfiaknak és nőknek, hogyan lehet a szerelmet felkelteni, megszerezni és megtartani, addig a könnyed francia film inkább a nyitott kapcsolatokat fürkészi, mint például, hogy létezhet-e szerelem nélkül szex és fordítva. Mindezt olyan gondolatokkal – idézetekkel – fűszerezve, melyek sokszor elgondolkodtatják a nézőt. Nagyon érdekes kívülállóként látni mások gyötrelmeit vagy boldogságát, kicsit beleélni magunkat a szereplők lelkiállapotába, motivációiba, netán azonosulunk velük.

Érdekes párhuzam villan fel már a film elején, mikor a szerelmet, mint színeket mutatja be a rendező. Valakinek kék, van akinek rózsaszín vagy lila, lehet sárga és fűzöld is. Megható, mikor a zeneszerző keresi saját dallamának párját, mely kiegészíthetné őt. Én is vágytam arra, hogy végre beteljesüljön, szorítottam, izgultam érte és talán ez volt az egyetlen, mely nem nyerte el tetszésemet, amiért nem találta meg, viszont általa kezdődött el az a zenei vonal, mely végigkísérte a filmet és amely szerintem önmagában is megállta volna a helyét. Gyönyörű zongorafutamok egészítették ki a film mondanivalóját, a háttérből sokszor előtérbe kerülve.

Először azt hittem, hogy csak rövid jeleneteket látunk, pillanatnyi bepillantásokat különböző párok ilyen-olyan kapcsolataiba, de aztán ezek a párok visszatértek és megérthettük mozgatórugóikat, érzéseiket, vágyaikat.

A sokszereplős filmben sajnos a neveket nem bírtam megjegyezni, de szemem előtt van a fiatal pár, akik már nagyon régóta együtt vannak és a kihűlni látszó kapcsolatukat próbálják felélénkíteni egy harmadikkal, de aztán kiderül, hogy nincs fontosabb számukra egymásnál és ezért a legkínzóbb áldozatot is képesek vállalni.

Akár csak az idősödő házaspár esetében, akiknél viszont a hölgy csak arra vár, hogy engedélyt kapjon a férjétől a félrelépésre és akkor már nem is lesz számára olyan vonzó.

Aztán itt van a szingli barátnő, aki arról álmodik, hogy a barátnője felajánlja a pasiját, és mikor ez a valóságban is megtörténik, megrémül és belemegy egy olyan kapcsolatba, ahol titokban tarthatja kilétét. Persze a vakrandira fény derül, és milyen jó is ez így.

Vagy a szomszédok furcsa „kombinés” találkozása, ahol a nő még nem lábalt ki előző kapcsolatából, de nagyon szeretne, az idősödő férfi pedig már nagyon vágyik egy új társra, mert fél, hogy kifut az időből. Hihetetlen szópárbajok, félreértethető mondatok, és ki nem mondott vágyak kerülnek felszínre, de a türelem meghozza gyümölcsét.

Pazar a szereposztás, bár számomra ismeretlenek, de a színészek esetlensége vagy határozottsága, vágyaik és álmaik megformálása nagyon élővé teszik magát a történetet, a nézőnek szinte az az érzése, hogy épp a szomszédot kukkolja.

Mindenki a boldogságot keresi, élete párját és jó látni, hogy a félreértéseken és egyet nem értéseken felül tudnak emelkedni szerelmük és boldogságuk érdekében.

„Abban a pillanatban, amikor szerelmes lesz az ember, zene csendül a fülében, mindenkinek másféle muzsikaszó…”

Az író-rendező tulajdonképpen érzelmeink hangszerén játszik és nem amatőr módon.

Kicsi, kövér, sokat iszik és szivarozik…

... ő Barney. Egy életigenlő, esendő, hétköznapi és mégis figyelemreméltó filmproducer, akinek az életét követhetjük nyomon első házasságától kezdve az utolsóig, a Barney és a nők című filmben.

Egy nőt a férfiben elsősorban nem a kinézete fogja meg, főleg ha tartós kapcsolatra gondolunk, hanem az, ahogy a férfi viselkedik vele. Ahogy a férfi látja a nőt és amilyennek a nő szeretné látni önmagát. Igaz ez Barneyre is, akinek a megjelenése nem szívet dobogtató, első látásra nem a szívtiprót látjuk benne, csak egy olyan embert, aki mosolyt csal az ember arcára, ami után egy legyintés következik, de mikor tesz egy-két mozdulatot, vagy mond valami találót, mégis érdeklődést kelt a másik nemben, aki igazat ad neki, és észrevétlenül is behódol.

A film ott kezdődik, ahol Barney Panofsky (Paul Giamatti) harmadik házassága véget ér, majd visszaugrunk az időben, az elsőhöz, a bohém, római frigyhez, mely rövid lefolyása alatt, drámai fordulatot vesz. Viszont ekkor ismerjük meg Barney igazi arcát, hozzáállását az élethez, valamint baráti társaságát, mely a film végéig így vagy úgy, de jelen van és befolyásolja a főszereplő életét, tetteit.

A film közben még egy gyilkossági szál is izgalomban tartja a nézőt, mely tényleg csak mellékesen bukkan fel egyszer-kétszer, talán csak azért, hogy kételkedjünk a főszereplő vonzerejében, ne engedjük, hogy minket is behálózzon.

Barney egy hús-vér ember, olyan, mint aki véletlenül betévedt az utcáról egy forgatásra, ahol azonnal főszerepet kapott. Paul Giamatti fantasztikusan alakítja a hétköznapi figurát, aki megengedheti magának, hogy átgondolatlanul döntsön, hirtelen felindulásból, vagy részegen. Ha pedig döntött, akkor már nem másítja meg véleményét, hanem igyekszik a legjobbat kihozni belőle, még ha többször nem is sikerül. Sokszor önzőn viselkedik, akár a gyerekeiről, akár a feleségeiről, akár a munkájáról van szó, de mikor a barátai kerülnek bajba, gondolkodás nélkül segítő kezet nyújt.

Második házassága tulajdonképpen csak egy közjáték, hisz szerelemről szó sincs, inkább csak azért következik be, mert a zsidó család jó táptalajt ad a humornak, ahol Barney apjának (Dustin Hoffman) stílusa túlmutathat a film romantikáján. Na, és ahol hősünk végre megismerheti az igaz szerelmet, a nagy Őt!

Sajnos az idők során ez a szerelem is egyoldalúvá válik, de mindenképp – a többihez képest pláne – elementáris erejű és életszagú. Végigkövethetjük egy kapcsolat főbb állomásait: a megismerkedés könnyed humorán, a romantikus udvarláson keresztül a beteljesedésig, a kölcsönös elfogadásig, majd a meg nem értés és különbözőség problémájáig. A filmben éppúgy jelen van a triviális és a filozofikus, akár a balga, együgyű és az intelligens gentleman.

Egy összetett ember élete rajzolódik elénk, aki minden hibájával együtt nagyon is szerethető figura. Barney - a férfi - szemén keresztül látjuk a világot, vagyis a saját világát, ahogy ő képzeli el a család, a barátság, a szeretet és szerelem fogalmait. Egyszerre látjuk a nagystílű feledékenyt és az esendő, megöregedő halandót.

Az időben való ugrálás egyáltalán nem okoz törést a jelenetek között, mindvégig világos és egyértelmű marad, köszönhető ez a sminkesnek, aki bravúrosan maszkírozza a szereplők arcát. Gyönyörű képsorok villannak fel az apa-fiú kapcsolatról, akárcsak a barátságról, a nagylelkűségről és az igaz szerelemről, szeretetről. A film végére az is kiderül, hogy Barney minden elvétett döntése egyfajta figyelmességből adódott és szívfacsaró jelenetekkel zárul az ép eszét elvesztő ember öregedése, aki az utolsó filmkockában még a megkérdőjelezett ártatlanságát is visszanyeri.

Meztelen igazság

-->

A bőr, amelyben élek nem egy évfordulóra alkalmas film. Nem is ezt akartuk nézni, mikor odaléptünk a jegypénztárhoz, de amit kinéztünk, már nem játszották, így véletlen kényszerűségből ez maradt.

Bár lekéstük az első hét percet, szerintem nem maradtunk le semmiről, sőt! Még így is többet láttam, mint amennyit szerettem volna.

Kegyetlen világba csöppentem, ahol a tragédiák nem hogy feloldódnának, inkább fokozódnak. Filmdráma volt a javából, és a legszörnyűbb benne az, hogy annyira valóságos, mintha ez tényleg megtörténhet, sőt lehet, hogy meg is történik vagy meg fog történni. Kíméletlen feszültség kísérte végig a filmet, egy pillanatra sem nyugodhattam meg, hogy semmi baj sem fog történni, mert aztán mégis.

Pedig annyira jó lett volna néha a történések mögé látni, nem magára a kiváltó okra, mert az lassacskán kibontakozott, hanem a benne élők hátterére. Én, aki már a fecskendő látványától is elborzadok, többször kellett eltakarnom a szemem, hogy meneküljek a látvány elől. Ahol egy – vagy több – gyilkosságnak semmi következménye sincs, ott milyen feloldozásra is várhatnék?

A higgadt, kimért és megszállott plasztikai sebész, Robert, vagyis Antonio Banderas kiválóan alakította szerepét, és bár tettére fény derült, azonosulni nem lehetett vele. A bosszú éltette, hogy aztán esendő meztelenségében érje a végzete. Egy sikeres ember lecsúszását követhetjük nyomon a két óra alatt, ahogy levetkőzi előbb etikai, majd erkölcsi tartását, megkérdőjeleződik emberi mivolta, míg végül egy hajszálnyi reménysugárba kapaszkodik, de mielőtt elérné, az is szertefoszlik, kicsúszik markából.

A családi tragédiasorozatok, mint egy lavina magával sodorják, nem képes megbirkózni velük, tudja, hogy vesznie kell, de a veszteség nem csak őt érinti. A tudomány álcája mögé bújik, már nem lehet tudni, hogy őrült-e vagy zseni, lehet, hogy mindkettő. Kisajátítja azokat, akikre neki szüksége van ahhoz, hogy megbékéljen az életével, holott tisztában van vele, hogy soha sem nyugodhat meg teljesen, de ez a halvány empátia mégis reményt gyújt a szívünkben mindaddig, míg egy újabb fordulat tönkre nem teszi. Nem csak magát emészti így el, nem csak Verát zárja be egy szobányi börtönbe, hanem önmagát is, még ha látszólag szabad kijárása is lenne a villából. Ő alkotta Verát, úgy érzi rendelkezhet fölötte, és sajnos a film nem ad segítséget, hogy tulajdonképpen mi is játszódik le egy identitásától megfosztott ember lelkében, aki egy új testbe kényszerül és már-már beletörődne sorsába, mikor újból fellángolnak a szenvedélyek.

Robert egy pótlékot alkot, egy hasonmást, akit azelőtt szeretett, aki megcsalta, akit nem tudott megmenteni, akit elveszített, és akinek megbocsátott. Önmagának viszont nem tud. Kudarcot vallott, miközben csodával határos orvosi felfedezést tett, amit titokban kell tartania, senki sem szerezhet róla tudomást, és egyetlen kimenetele lehet csak a feloldozásnak: a halál.

A film vége keltett bennem kíváncsiságot. Szerettem volna, ha még csak most kezdődne el, de így ennek a befejezetlenségnek sem láttam értelmét.

Talán a megoldás csupán annyi, hogy ez Pedro Almodóvar filmje.

Éjfélkor Párizsban

-->

Minden várost a múltja tesz naggyá, gondoljunk csak Rómára, Velencére… vagy Párizsra. A házak, melyek szinte beszélnek az érzékeny fülűekhez, és a bennük alkotó emberek, művészek, múzsák, akik sokszor csak haláluk után válnak naggyá. Az Éjfélkor Párizsban című film látta után úgy érzem közelebb kerültem a városhoz és a bennük élőkhöz.

Párizsról már az első pár percben olyan intenzitással kaptam az érzelmi benyomásokat, mintha a Louvreban járkáltam volna teremről teremre. Nem az útikönyvekből ismert képsorok gyönyörűbbnél gyönyörűbb fotográfiáit láttam, az Eiffel-toronnyal és a Diadalívvel, hanem az igazi Párizst. A hétköznapi utcaképek, pompás épületek, zöldellő parkok, kávéházak és siető emberek hívogattak ebbe a gyönyörű és izgalmas városba, ahol a múlt és a jelen egy időben tárul a szemünk elé.

Bár Woody Allen rendezte a filmet, teljesen mást kaptam a mozi nézőterén ülve, mint a szokványos woodys koreográfia, legalábbis korábbi filmélményeim alapján. A főszereplő esetlensége ugyan sokszor eszembe juttatta Woody megszokott színészi játékát, de ez egyáltalán nem volt tolakodó.

A film két síkon mozog: a jelenben és a múltban. Gil, a meg nem értett író, aki le akar térni a hollywoodi mézes-mázas forgatókönyvek túlfizetett tévútjáról, hogy egy igazi regényt írjon, Párizstól várja azt az ihletet, ami előrébb viszi terve megvalósításában. A környezetében nem talál méltó kritikust, akinek megmutathatja majdnem kész művét, így visszajelzése sincs, hogy jó úton halad-e.

A menyasszonya egy másik világban él, olyanban, amilyet a családja diktál és amiből Gil menekülne. Kettőjük kapcsolata egyáltalán nem harmonikus, ez az első megalázó jelenetnél kiderül, ahol még ugyan nevet a közönség, de mikor ez többször megismétlődik, már fagyos marad a hangulat. Gil sem tudja sokáig, hogy nevessen, behódoljon, vagy pedig a sarkára álljon, de mikor éjfélkor megáll előtte egy fiáker, hogy a múltba fuvarozza, egyre tisztábban látja, hogy mit szeretne az élettől és az mit vár el tőle.

Hemingway, Zelda és Fitzgerald világában már nem tétovázik. Rendkívül hiteles számomra ez a világ, ahol Dalí, Bunuel és Picasso jelenik meg, nem csak mint művész, hanem mint ember. Ahol a szerelem, a féltékenység, az öngyilkossági kísérlet, a hajnalig tartó mulatozás emberivé teszik a halhatatlan művészeket. Ezáltal sokkal közelebb érezzük magunkhoz őket, sokkal jobban megértjük az indokaikat, a tragédiáikat, az örömüket, a műveiket.

A múlt azért kell, hogy megértsük a jelent és annak megfelelően viselkedjünk, cselekedjünk a jövőben. Közhely, hogy sokszor a saját korunkban nem érezzük jól magunkat. Arra vágyunk, hogy máshol, máskor legyünk, ahol szerintünk jobb lenne nekünk, persze ez egyáltalán nem biztos. Gil az aranykorba csöppen, azok közé az emberek közé, akikre felnéz, akik nem alázzák meg, hanem ismeretlenül is befogadják és érdeklődnek iránta, és ahonnan ugyanúgy elvágyódnak az ott élők.

Az álmok jók, azok viszik előre az embert, de csak akkor ha képesek vagyunk a jelenben is megalkotni, különben csak fikció, egy felhő, amit a Nap szerteszór.

Míg a jelent nem értjük, magunkat sem értjük, csak toporgunk, nem vagyunk képesek átlépni saját magunk árnyékán – a jövőbe. Ahhoz viszont, hogy megértsük a jelent, ismernünk kell a múltunkat, a sajátunkat és a számunkra fontos emberekét, mert ha nem, akkor sem mi, sem ők nem fontosak eléggé nekünk. A jelent kell olyanná tenni, amilyennek szeretnénk. Kihozni belőle a legjobbat. A gyerekünket kell úgy nevelni-szeretni, hogy a saját bőrében jól érezze magát. Ha kámpicsorodva közli, hogy felesleges megtanulni kötni, zongorázni vagy lúdtollal írni, akkor világítsunk rá, hogy ha megtanulja ezeket a dolgokat, akkor más akadályokat is könnyebben le tud majd győzni. Mindenféle tudással gazdagabbak és értékesebbek leszünk és ha már van rá lehetőség, akkor miért ne fordítsuk a hasznunkra? Miért ne tegyük a magunkévá annyira, amennyire saját egyéniségünk, természetünk, képességünk engedi? A középszer a középszerű embernek sem célja. Biztos vagyok benne, hogy nem úgy ébred az egyik napos reggelen, hogy nyújtózkodás közben ezt kiáltja: ha a fene fenét eszik is, én középszerű ember leszek! Nem gondolom, hogy erre törekszik valaki, csak útközben elfelejti, hogy miért is csinálja az egészet, amit életnek hívnak! Önmagáért? Valaki másért? Vagy valakikért? Azért, hogy elismerjék, hogy megértsék, hogy figyeljenek rá, hogy szeressék? Ám ezt csak akkor veszik észre rajtuk, ha már ők is elhiszik, hogy figyelemreméltó és szeretnivaló emberek.

Nincs annál jobb, mintha megtaláljuk az igaz szerelmet. Aki miatt vagy mellett jobbak, szebbek, okosabbak lehetünk – még ha nem is vagyunk azok. Ha nem találjuk meg a jelenben azt az embert, akivel sétálni lehet az esőben, akkor nem sok értelme van annak a jelennek. Az ember mindig bizonyítani akar, Woody Allen is, mikor megalkotta ezt a filmet.

Tamara

Legutóbb egy angol vígjátékot néztünk meg a moziban. Az alaptörténet elolvasása után nem volt kétség, hogy látnunk kell, a film címe ezt még inkább megerősítette, hiszen kedvenc nevemet tartalmazta: Tamara Drewe.
A történet tömören a következő. Van egy kisváros, Ewedown, ahová előszeretettel látogatnak el különböző korosztályú és nemű írópalánták, nagy reményekkel a szívükben, hogy bestsellerre kerülhetnek, hiszen az egyik farm direkt úgy rendezkedett be, hogy kiszolgálja a bohém, rigolyáktól nem mentes művészeket. Csendes, nyugodt környezet, ahol csak a tehenek bőgése zavarhatja meg némileg a koncentrációt, szemet gyönyörködtető lankás domboldalak, és a főnökasszony, aki mindig időben szolgálja fel a teát, az uzsonnát, mindig megfelelő szavakkal illeti a kétségbeesett, vagy önbizalomtól túlfűtött vendégeket. Könnyű neki – mondják rosszindulatúan -, hiszen férje A Híres Író, aki szintén ott szüli meg sikeresebbnél sikeresebb krimijeit, sokszor felesége útmutatásai alapján, persze ezt a könyvnapokon és különböző fórumokon nem reklámozza.A tikkadt állóvizet azonban felzavarja egy ici-pici sortban megjelenő vonzó és titokzatos nő. Ő Tamara Drewe (Gemma Arterton), aki szülőfalujába tért vissza azzal a nem titkolt szándékkal, hogy rendbe hozatja, majd pedig értékesíti a régi szülői házat. A London nagyvárosához szokott nő immár sikeres újságíró, akire alig ismernek rá, mivel nem átallott plasztikai sebészhez fordulni, hogy végre megszabaduljon a gyermekkorát végigkísérő csúfolódás és gúnyolódás okától. Néhány kép erejéig felelevenedik az akkori énje, személyisége és kokettálása a falu férfijeivel. Most már viszont nincs szüksége a különböző trükkökre, hogy kivívja a férfiak elismerő pillantását, elég csak rájuk néznie, elsétálnia mellettük. Magabiztossága zavarba hozza az ellenkező nemet, akik ugyan nemet akarnak mondani, csak nincs erejük hozzá.Nicholas (Roger Allam), az öntelt, önimádó híres író is kikosarazta annak idején, de most le sem bírja venni a szemét a fiatal lányról, aki nagyon élvezi ezt a pálfordulást. Nem úgy a feleség, aki előtt a férj már többször gyanúba keveredett, nem is alaptalanul, de kevesebbszer bizonyosodott be, viszont éppen elégszer ahhoz, hogy Beth (Tamsin Greig) ne tudjon többé bízni benne, kiábránduljon házastársából, akiért feláldozta egész életét. Ez nem megy olyan egyszerűen, még az utolsó után is elhiszi, hogy ez volt az utolsó, de ebben - viszonzásként a sok jóért -, segít neki az egyik vendég, Glen (Bill Camp), aki Thomas Hardy szemüvegén keresztül nézi a világot.
Ez a történet egyik oldala, tényleg nagyon leegyszerűsítve, mert olyan apró rezdülések színesítik a történéseket, egy tekintet, egy mozdulat vagy egy szó, hogy az ember először észre sem veszi milyen jelentőséggel bír, csak érzi, hogy ez valamiért fontos volt.A másik oldalon pedig két unatkozó tinédzser áll, akik a kamaszkor legrosszabb szakaszában járnak. Amikor nem számít semmi más, csak hogy nekik jó legyen, amikor a bosszú édesebb a méznél és amikor a gyermeki fantázia találkozik a felnőttes érzésekkel. Mindenről megvan a saját véleményük, amiről természetesen azt gondolják, hogy az egyetlen és az igazi kinyilatkoztatás. Őrülten rajongnak az egyik zenekar dobosáért, Benért (Dominic Cooper), aki pont az ő városukban lép fel. Pénzt ugyan nem kapnak a szülőktől, hogy el tudjanak menni a koncertre, amiért az anyjuk a legádázabb boszorka az egész világon, az őrök könyörtelenül elzavarják őket a kerítéstől, de még nincs minden veszve. A koncert után meglátják a rocksztár autóját, ahogy leparkol Tamara Drewe háza előtt. A gyermeki fantázia beindul, megkezdődik a leskelődés, a tervek szövögetése. Szépen kisakkozzák, hogy mi történhet a házban, hogy számukra ez milyen előnyökkel járhat és miképpen tudnának Ben közelébe férkőzni.Az egyik kislány, Casey (Charlotte Christine) kezd ugyan besokallni az állandó intrikától, na meg azt is tudja, hogy kettőjükre biztos nem figyelne fel a srác, talán nem is volt ez a rajongás a részéről olyan őszinte, csak sodródott az eseményekkel barátnője kedvéért, úgyhogy gond nélkül le is mond a jutalomról. A másik kislány, Jody (Jessica Barden) viszont nem riad vissza sem betöréstől, sem hazudozástól, csak a szent cél lebeg a szeme előtt, hogy egyszer őt karolja át, őt csókolja meg az eszménykép. Az egyáltalán nem érdekli, hogy az általa küldött e-mailek mekkora galibákat okoznak az érintettek világában, ahogy az sem, hogy mikor végre megtörténik a nagy találkozás, egyáltalán nem úgy zajlik, mint ahogy azt elképzelte.A film tulajdonképpen egy évet ölel át, tavasztól tavaszig, és ezek az évszakváltások adnak egy ritmust a jeleneteknek. Az angol humor egészen elképesztő atmoszférát teremt, a kliséktől mentes, irodalmi utalásokkal teli, eredeti poénvilága nagy hatással van a nézőre, akárcsak az, hogy a filmben tulajdonképpen a főszereplők mellékszereplők és a mellékszereplők a főszereplők. Nagyon sok mindenről írhattam volna még, például a helyi bikáról, Andy-ről (Luke Evans), aki csak kisbika, hiszen csak egy nő van a faluban, akinek szüksége lehet rá. Nem írtam a tehenekről, akik viszont sokan vannak és veszélyesek is tudnak lenni és Ben kutyájáról, aki pedig imádja kergetni őket. Az írópalántákról sem írtam, akiknek megvan a saját kis történetük, szokásaik és indulataik. És nem írtam a válogatott káromkodásokról sem, melyek viszont a legviccesebb jelenetek közé tartoztak, bár azt nem tudtam eldönteni, hogy tényleg jelen voltak a filmben, vagy csak a fordító fricskája volt, de ajánlom mindenkinek, hogy ha nagyon mérges, a jól bevált indulatszó helyett, használja inkább a masszapasztát vagy a basszalikomot…, ja, és nézze meg a filmet.

Az amerikai

Két filmről szeretnék írni, melyeket egy hét különbséggel egymás után néztünk meg a moziban. Két teljesen eltérő alkotás, csak egyetlen közös motívuma van, hogy Olaszországban játszódnak. Talán ezért is esett a választásunk ezekre a filmekre, hogy ha végképp érdektelen maga a történet, akkor legalább a helyszínekben gyönyörködhetünk. Ez be is jött.

Lássuk az elsőt:

Az amerikai című film a festői Toszkánában játszódik, sötét sikátorokban, hangulatos hegyek között, ahol a fű olyan zöld, mint egy tányér spenót, ahol a dimbes-dombos olasz kis falu nyugalmát megzavarja egy idegen. A főszereplő – a számomra nem túl sokatmondó -, George Clooney (Jack), egy bérgyilkos szerepét ölti magára. Ebbe az országba menekül a múltja elöl, az emlékei elöl, szeretne kiszállni, de még egy utolsó megbízást teljesít. Sokáig nem értettem, hogy miért érzem olyan zaklatottnak magam a film után. Aztán rájöttem. Azért, mert semmi sem volt befejezve. Jack megismerkedik Benedetto atyával, akivel talán sikerülne bensőséges kapcsolatot kiépítenie, aki segíthetne neki feldolgozni sötét múltját, de ez nem történik meg. Nem hogy félbeszakadna, igazán el sem kezdődik, pedig a néző vágyik rá, a cselekmény is ezt igazolná, mégsem. Még az is felmerül a figyelmes szemlélődőben, hogy a pap fog meggyónni a bűnözőnek, egy jelenet igencsak alkalmat nyújt erre, de ez is csak gondolatban játszódik le.Aztán ott van Clara, egy éjszakai pillangó, aki beleszeret a titokzatos, „jóképű” hősbe, aki ráadásul idegen is ebben az országban és nem is nagyon igyekszik beilleszkedni. (Mindenki úgy hívja l’americano, de ő kijavítja a nyelvtanilag helyes szót: il americano.) Pár éjszakás együttlét után a nő beleszeret, a férfi viszonozza. Nincs semmi, ami arra utalna, hogy mindez miért történik meg, hiszen a férfi a barátnőjét is elveszítette a film legelején, mégis gyorsan vigasztalódik. A nő talán kiutat lát ebben a kapcsolatban, hogy új életet kezdhet valakivel, akiről nem tud semmit, egy másik országban, ahol nem ismer senkit, de hogy ez szerelem lenne? Talán a Jack hátán lévő pillangó tetoválás fogja meg, mely motívum végigkíséri a filmet, de igazán nem derül ki, hogy mit jelent. Sokszor éreztem így, hogy minden ok nélkül történik, hiányzik a motiváció a cselekedetekből.Aztán itt vannak a nem mellékes mellékszereplők is, ők teljesen összekuszálták a már leegyszerűsített gondolataimat, például a megbízók, két nő, akiket alig tudtam megkülönböztetni egymástól, vagy az autószerelő srác, aki szintén egy elvarratlan szál. A film teljesen kidolgozatlan, inkább a néző az, aki befejezi a gondolatmeneteket, aki végigjátssza a félbehagyott jeleneteket, aki élvezhetőbbé teszi a történetet. Nem akciófilmről, vagy krimiről van szó, inkább egy belső utazásról. A helyszínek váltakozása – sikátorok lépcsői, kávézók egyhangúsága vagy a hegyek közötti kies patakpart -, talán a főhős belsejét szimbolizálják. Azt, amin keresztülmegy, amit már átélt, és ami még vár rá ezután. Hogy mondhat nemet is arra, amire korábban igent mondott, hogy szerethet valakit úgy is, hogy nem öli meg. A látszólagos toporgást lelki mozgalmasság hatja át, belső vívódásoktól kezdve a könyörtelen gyilkoláson át a csontig ható félelemig, de sem feloldás, sem megoldás nem születik belőle. És mi van a pillangóval?