Utóélet

Ahogy egyre öregebbek leszünk, úgy egyre többször ötlik fel az emberben az elmúlás, a halál gondolata. Főleg az jár ilyenkor az ember eszében, hogy mi lesz utána, ha már ő nem lesz? Mi történik? Talán nem is elsősorban az jár a fejében, hogy vele mi lesz, hanem inkább a szeretteivel? Ez az óriási titok, melyre nincs válasz, talán nem is lesz soha, de foglalkoztatja az emberiséget, az egyént, főleg, ha haláleset történik a környezetében, vagy ő érzi kicsit rosszabbul magát.

Rengeteg teória született már a halál utáni életre, vagy nem életre, az újjászületésre, a spirituális, anyagtalan szellemvilág létezésére. Hogy mi az igazság, szerintem sosem fog kiderül, bármennyire is szeretnénk, ez csak hit kérdése, nem a tudásé, de képzeletben eljátszhatunk vele, sőt, érdemes is.

Az Utóélet című moziban ez az ezoterikus, transzcendens megjelenési forma irányítja a filmet kicsit sután, kicsit viccesen, néha groteszk módon, többször befejezetlenül, kérdőn vagy nem odaillően, de mindenképpen érdekesen.

A humor szinte végig jelen van a 95 percben, csak sajnos nem mindig sikerül megnevettetnie. Bár mindvégig kísérletet tesznek, hogy a párbeszédek poénosak legyenek, de inkább erőltetett és sokszor kínos lesz az egész. A helyzetkomikumok, az arcjátékok, a ki nem mondott szavak, a lenyelt gondolatok sokkal viccesebbek, mint a kimondott frázisok. A színészek tekintete többet elárul, a szavak hanglejtése, hangulata sokkal többet közöl, mint amit valójában mondanak.

Egész idő alatt próbáltam a film főszereplőjével, Mózessel (Kristóf Márton) megbarátkozni, elnéző lenni, de sajnos nem sikerült. Nagyon becsültem a kitartását, hogy egy pillanatra sem zökkent ki a szerepéből, drukkoltam neki, hogy meg tudjon győzni, de ahogy telt az idő, ez egyre inkább kudarcba fulladt. Értem én, hogy a fő irányvonal az abszurditás volt, hogy a komoly álarc alatt a humor bujkált, de akkor sem tudtam elfogadni Kristóf Márton szája szegletében azt az állandóan ott lebegő nyegle mosolyt, ami nem mindig volt odaillő. Tudom, hogy akár valósan, akár csak fogadásból került a pszichiátriára, hogy ez az álarc akár az igazi énje is lehetett, de akkor sem tudtam megbarátkozni a kimozdíthatatlan és bugyuta arckifejezésével, mely sosem változott.

Persze kellett is az állandóság, hiszen ez is az egyik mondanivalója volt a filmnek, de engem inkább az bántott, hogy a többiek ezt gond nélkül kifejezték, a főszereplő pedig nem. A kilátástalan környezetben, ahonnan még a "galamb" sem repül el, ahol megállt az idő, Mózes arca is megfagyott. Ez zavart a legjobban.

Minden olyan steril volt, olyan tiszta, ami szép is lehetett volna, de számomra inkább üres. Sehol egy szösz, sehol egy porszem. Minden a helyén volt, annyira precízen, amitől még inkább kaotikusnak véltem. A legocsmányabb jelenet is olyan éles volt, hogy az már hátborzongató. Ilyen nincs, ahol ennyire a helyén legyen minden, holott pont azt kellett volna érezni, hogy fúj, ez undorító! 

A halál emberi ésszel felfoghatatlan misztériuma pedig annyira a háttérbe szorult, hogy az apa (Gálffi László) már csak egy lődörgő, hangszer nélküli utcazenész képzetét keltette. Azt sem értettem, hogy eleinte miért nem beszélt, miért nem tudott magáról, aztán meg hirtelen mégis! A filmben ez is egy rejtély marad.

Mózes felnőtté válása ugyan nem ment zökkenőmentesen, de mind tanácstalansága, mind bűntudata egyre inkább háttérbe szorult, kezdte látni a célt saját maga előtt, és igyekezett elérni. Sajnos arckifejezése ezt a változást továbbra sem tükrözte.

Szerencsére a cselekmény több szálon futott, úgyhogy egy percig sem unatkoztam. Most ahogy visszagondolok a szereplőkre, úgy látom, hogy a főszereplő kivételével, mindenki meg tudott érinteni. (Talán valami tudatalatti bajom van Kristóf Mártonnal?)

Csákányi Eszter, Gyabronka József vagy Gálffi László parádés szereplése mellett, imádtam – még ha kissé ki is lógott a sorból - a „nem függő, függő lányt”, Angélát (Petrik Andrea), a „más nemzetiségű” kishúgot, akárcsak a dilettáns, ezotériával foglalkozó autószerelőt, Anger Zsoltot, főleg, mikor a kádban állva, fogóval a kezében meztelen hasát mutogatta. Ha Ők nem lettek volna, akkor ez a film kudarcra ítéltetett, de így hál’ Istennek egy percig sem unatkoztam, sőt jól éreztem magam!

Az utolsó jelenet pedig végképp feltette az i-re a pontot, hogy jó szájízzel emlékezzek erre a filmre.

Kicsi, kövér, sokat iszik és szivarozik…

... ő Barney. Egy életigenlő, esendő, hétköznapi és mégis figyelemreméltó filmproducer, akinek az életét követhetjük nyomon első házasságától kezdve az utolsóig, a Barney és a nők című filmben.

Egy nőt a férfiben elsősorban nem a kinézete fogja meg, főleg ha tartós kapcsolatra gondolunk, hanem az, ahogy a férfi viselkedik vele. Ahogy a férfi látja a nőt és amilyennek a nő szeretné látni önmagát. Igaz ez Barneyre is, akinek a megjelenése nem szívet dobogtató, első látásra nem a szívtiprót látjuk benne, csak egy olyan embert, aki mosolyt csal az ember arcára, ami után egy legyintés következik, de mikor tesz egy-két mozdulatot, vagy mond valami találót, mégis érdeklődést kelt a másik nemben, aki igazat ad neki, és észrevétlenül is behódol.

A film ott kezdődik, ahol Barney Panofsky (Paul Giamatti) harmadik házassága véget ér, majd visszaugrunk az időben, az elsőhöz, a bohém, római frigyhez, mely rövid lefolyása alatt, drámai fordulatot vesz. Viszont ekkor ismerjük meg Barney igazi arcát, hozzáállását az élethez, valamint baráti társaságát, mely a film végéig így vagy úgy, de jelen van és befolyásolja a főszereplő életét, tetteit.

A film közben még egy gyilkossági szál is izgalomban tartja a nézőt, mely tényleg csak mellékesen bukkan fel egyszer-kétszer, talán csak azért, hogy kételkedjünk a főszereplő vonzerejében, ne engedjük, hogy minket is behálózzon.

Barney egy hús-vér ember, olyan, mint aki véletlenül betévedt az utcáról egy forgatásra, ahol azonnal főszerepet kapott. Paul Giamatti fantasztikusan alakítja a hétköznapi figurát, aki megengedheti magának, hogy átgondolatlanul döntsön, hirtelen felindulásból, vagy részegen. Ha pedig döntött, akkor már nem másítja meg véleményét, hanem igyekszik a legjobbat kihozni belőle, még ha többször nem is sikerül. Sokszor önzőn viselkedik, akár a gyerekeiről, akár a feleségeiről, akár a munkájáról van szó, de mikor a barátai kerülnek bajba, gondolkodás nélkül segítő kezet nyújt.

Második házassága tulajdonképpen csak egy közjáték, hisz szerelemről szó sincs, inkább csak azért következik be, mert a zsidó család jó táptalajt ad a humornak, ahol Barney apjának (Dustin Hoffman) stílusa túlmutathat a film romantikáján. Na, és ahol hősünk végre megismerheti az igaz szerelmet, a nagy Őt!

Sajnos az idők során ez a szerelem is egyoldalúvá válik, de mindenképp – a többihez képest pláne – elementáris erejű és életszagú. Végigkövethetjük egy kapcsolat főbb állomásait: a megismerkedés könnyed humorán, a romantikus udvarláson keresztül a beteljesedésig, a kölcsönös elfogadásig, majd a meg nem értés és különbözőség problémájáig. A filmben éppúgy jelen van a triviális és a filozofikus, akár a balga, együgyű és az intelligens gentleman.

Egy összetett ember élete rajzolódik elénk, aki minden hibájával együtt nagyon is szerethető figura. Barney - a férfi - szemén keresztül látjuk a világot, vagyis a saját világát, ahogy ő képzeli el a család, a barátság, a szeretet és szerelem fogalmait. Egyszerre látjuk a nagystílű feledékenyt és az esendő, megöregedő halandót.

Az időben való ugrálás egyáltalán nem okoz törést a jelenetek között, mindvégig világos és egyértelmű marad, köszönhető ez a sminkesnek, aki bravúrosan maszkírozza a szereplők arcát. Gyönyörű képsorok villannak fel az apa-fiú kapcsolatról, akárcsak a barátságról, a nagylelkűségről és az igaz szerelemről, szeretetről. A film végére az is kiderül, hogy Barney minden elvétett döntése egyfajta figyelmességből adódott és szívfacsaró jelenetekkel zárul az ép eszét elvesztő ember öregedése, aki az utolsó filmkockában még a megkérdőjelezett ártatlanságát is visszanyeri.

Nem beszélek zöldségeket!

Az ember bármikor képes a változásra, önmaga jobbá tételére, ha erre kellő motivációval rendelkezik és saját maga is akarja, még attól sem riadva vissza, hogy a rendelkezésre álló képességeit túlszárnyalja.
Rengeteg pszichológiai tanulmány született már arról, hogy miképpen befolyásolják egy felnőtt egészséges érzelmi fejlődését a gyermekkorában tapasztalt környezeti tényezők. A válasz nem egyszerű, számos tényező beleszól, hogy egy kiskorú miképpen lesz képes teljes életet élni felnőtt korában. A szülők felelőssége határtalan, de idetartozik az iskola, a barátok, vagy a barátok hiánya, akárcsak a szemközti házban lakó mogorva vénember, vagy a zöldséges, netán a buszsofőr. Azt az egyet leszögezhetjük, hogy a szülők szeretete a legfontosabb, az a bizalom, ahogy a gyermekük felé fordulnak, és az a tény, hogy egy gyerek nem a mi másolatunk, hanem egy önálló, fejlődőképes nyersanyag, akit csak akkor tudunk befolyásolni, ha a változtatások nincsenek ellenére, ha az elvárás találkozik a gyerek egyéniségével. Ezért kell a szülőnek is változni, miközben a gyermekét neveli, mert lehet, hogy a cél nemes, de az odáig tartó út sokféle formát ölthet.
Germain Chazes (Gérard Depardieu), a nagydarab, lomha, melák zöldségtermesztőnek sanyarú gyermekkora volt. Apját nem ismerte, anyját pedig sokszor szerette volna nem ismerni. A megaláztatások nem csak otthon érték, az iskolában is a tanárok célpontja volt, akin kiélhették kicsinyes bosszújukat saját szerencsétlen életük miatt. Anyja születésétől kezdve utálja. Sajnálatos véletlennek tartja, aki még arra is képes volt, hogy ötkilósan jöjjön a világra, hogy még több fájdalmat okozzon neki. Ez teljesen nonszensz, de ez a nő, akit nem is neveznék anyának, élete megrontójának tart egy gyereket, aki sokszor láthatatlanná szeretne válni, de ez elég nehezen sikerülhet nem éppen filigrán testalkata miatt.Ez a szeretetéhes férfi viszont minden nehézségek dacára felnőtt, van munkája, vannak barátai a kocsmában és szereti a galambokat. Nincs két egyforma galamb – mondja Margueritte-nek (Gisele Casadesus), akivel a parkban ismerkedik össze. A törékeny, madárcsontú, élete vége felé járó hölgy nem kezeli le a tudatlan, kezdetben minden mondatát félreértő és kocsmai szlenget használó, de jóindulatú férfit. Sőt! Felolvas neki. Első regényük A Pestis, Camus-től. Nem egyszerű megérteni a történetet, de a hölgy hamar rájön, hogy hihetetlen auditív memóriával rendelkezik hallgatósága, amit meg is mond neki. Germain nem érti az idegen szavakat, de nagy rutinja van a kitérő válaszokban, így nevetve és harsányan közli, hogy á dehogy, csak mindent megjegyez, amit egyszer hall. Az idős hölgy mosolyog, nem szól semmit, tovább olvas.Germain az anyát keresi Margueritte-ben, miközben nem feledkezik meg saját anyjáról sem. Egymás szomszédságában laknak, gondját viseli, már amennyire a gyűlölettől elvakult nő ezt engedi neki. A kocsmában egyre feltűnőbb lesz Germain műveltsége, hogy gótokról és longobárdokról beszél, hogy a Közönyből idéz, de nem ásnak a mélyére, csak kiröhögik, ami megfelel Germainnak, nem szeretné beavatni őket a titokba. Sokáig még barátnőjének sem mondja el, csak mikor az rákérdez, hogy mégis kinek vitte azt a csokrot, amit az asztalán látott reggel, ha már ő nem kapta meg.Germain mikor némi tudásra tesz szert, kicsit elbizonytalanodik, ahogy felismeri hiányosságait. Az ember minél többet tud, annál inkább látja, milyen kevés is ez, Germain annyira már okos, hogy lássa milyen ostoba, arra is rájön, hogy nem a háborús emlékműre firkált nevével kéne nyomot hagynia maga után. Ez a felismerés teljesen elbizonytalanítja, szeretne visszatérni a homályba, a megszokott életébe, amikor csak a paradicsomokkal és a macskájával beszélgetett, sörözött a kricsmiben, de Margueritte egészségi állapotának romlása nem hagyja, hogy feladja.
A hölgy kutatóként dolgozott valamikor, hatalmas könyvtára van, de a fejében még több tudás, imád játszani a szavakkal, és mivel nincs gyermeke, nagyon boldog, hogy ilyen rövid időre némileg gondoskodhat erről a maflának látszó emberről. Mikor azonban kezdi elveszíteni szeme világát, az eddig csak hallomásból tanult Germain rákényszerül, hogy most már ő olvasson fel az asszonynak. Annette (Sophie Guillemin) támogatja, segíti kedvesét, együtt gyakorolják az olvasást. A lány szeretne már családot, de a rossz emlékek visszafogják a férfit, hogy gyermeket nemzzen. Ugyan mit adhat át ő egy pici embernek. Hogy mit? Szeretetet.
A film mondanivalójának lényege ez a szó: szeretet, mely a sok vicces jelenet után, az utolsó percekben már könnyet csal a néző szemébe és a filmet elteszi az agyának egy olyan fiókjába, amit bármikor kihúzhat.