Szélsőségek

Hirtelen köszöntött be a tél. Nem szeretem a hideget, mert nagyon fázós vagyok, nem tudok annyira felöltözni, hogy sokáig a mínuszokban tartózkodjam, de mi tagadás lenyűgözött a fehérség, ami napokon keresztül körülvette a házunkat és olyan tisztaságot kölcsönzött a tájnak, mintha a fehér alatt nem létezne fekete. A várostól pár kilométerre már szép a fehér hótakaró, főleg míg érintetlen, vagy csak szánkónyomok díszítik. Ahogy megcsillan a keményre fagyott hótakarón a karácsonyi izzósor tükörképe, ahogy az ember lehelete füstként száll ki résnyire nyitott ajkai között, ahogy egy kurjantás felszakítja a csöndet...

A rekord hideg -15 fok volt, de ez csak egy napig tartott, átlagban a -10 fokot tartotta, ami azért volt kellemetlen, mert az egész napi fűtéssel sem nagyon bírtunk a házban 20 foknál melegebbet előállítani.

Most pedig plusz van. Mire megvettem Tami hótaposó csizmáját, elolvadt a hó, mire sikerült volna egy hóembert építeni, sártenger tört magának utat a megolvadt földből, hogy ocsmányságával riassza el az udvarba betévedő vendéget. A szél pedig úgy fúj, mintha el akarna sodorni mindent a földről, ami kiáll, ami útjában áll. Nem lehet előle elbújni, bepréseli magát a legkisebb résen is.

Az idén már iskolába sem kell mennie a lányomnak, addig aludhat reggelente, amíg csak akar, én pedig addig, amíg csak akarja. Záróakkordként az első osztályos szülők előadták a gyerekeknek a Pásztorjátékot. Rengeteg próba előzte meg, hogy minden a helyére kerüljön, de még a főpróba után sem gondoltam, hogy hiba nélkül sikerül eljátszani, pedig de. Senki sem nevette el magát, senki sem fulladt bele a szövegébe, nem estünk el a lépcsőn sem, és azt leszámítva, hogy kicsit hadartam, egész ügyesen pásztorkodtam. Én voltam Konok, a naiv pásztor, és nagyon élveztem a színészkedést, bár elsősorban Tami miatt vállaltam a szerepet, hogy példát mutassak neki, de egyáltalán nem esett nehezemre, hogy részt vegyek a próbákon, ami az utolsó héten már minden nap volt, és a szövegtanulás is könnyebben ment, mint azt gondoltam. Igyekeztünk korhű ruhákba öltözni, ami nálam a kifordított bundakabátot jelentette, az egyik szülő pedig szakállat festett a pásztoroknak. Azt mondták, hogy egész jóképű férfi lennék – a csúnya nőknek ez bók :)

A karácsony hamarosan eljő, hogy szívünkbe melegséget hozzon, mert aki egész évben szeretetben él, annak nem esik nehezére még egy napot szeretetben tölteni. Tami az idén nem rajzol a Jézuskának. Azt mondta, mindegy, hogy mit hoz neki, mindennek örülni fog és tudja, hogy ajándék nélkül nem marad. Inkább ő rajzol valami meglepetést és a tegnap sütött mézeskalácsból is tesz neki útravalót.

A vallásos áhítaton túl a lelkemhez inkább Pam Brown szavai állnak közelebb, melyek nem ünnephez köthetők, csak a mindennapokhoz, melyek kifejezik az érzéseimet és nem egy mesébe illő, meg sem történt dolgot idéznek, hanem magát az életet:

Csitt, kicsim! Vigyázok rád akkor is,

ha a viharos szelek döngetik az ajtót.

Vigyázok rád, amíg fel nem nősz,

és elég erős nem leszel ahhoz,

hogy megállj a saját lábadon,

de azután is ott leszek, hogy vigaszt,

menedéket, és egy kis szabadságot nyújtsak,

amikor szükséged van rám.

Nálam mindig szeretetre, meghallgatásra találsz...

Csend... és nyüzsgés

Csend…

Advent az első esemény, ami a karácsonyi ünnepkörbe tartozik, ilyenkor gyújtjuk meg az első gyertyát, majd minden vasárnappal egyel többet. Az első decemberi hétfőn, mikor bevittük a lányunkat az iskolába, nem a tanterembe ment az osztály, hanem az első emeletre. Szép lassan minden teremből kiszivárogtak a gyerekek, hogy körülállják az adventi koszorút, melyen már égett egy gyertya. Mikor mindenki kiért, elkezdtek énekelni. A folyosó akusztikája felhangosította a hangokat, miközben szépen sorban minden osztályból elindult egy-egy gyerek az adventi koszorú felé, hogy az osztály gyertyáját is fellobbantsa. Sohasem vettem még részt ilyen iskolai ünnepségen, ahol nem azon volt a hangsúly, hogy ki kell öltözni, nem kellett hosszú és unalmas verseket sem végighallgatni, egyszerűen csak ott kellett lenni, esetleg énekelni, vagy csak a szemükkel követni a soron következő „gyújtogatót”.

Az első osztályból Tamira esett a tanító néni választása, vele gyújtotta meg a közös gyertyát, amitől a lányom különlegesnek érezte magát. Ám ez még nem minden! Mikor minden osztály gyertyája égett, elhallgatott az énekszó is, csend lett. Tényleg csend. Senki sem szólt egy szót sem, meg sem mozdult, pedig senkinek sem mondták, hogy hallgasson, főleg nem az elsősöknek, de ők sem nyikkantak meg. Álltunk és hallgattuk a csendet. Körülbelül egy perc telt el így némán, aztán megmozdult valaki, majd valaki más is, és szépen mindenki visszament a termébe, ahogy jött. Hihetetlen érzés volt, hogy a gyerekek érezték, hogy most hallgatniuk kell, érezték, hogy békét lelnek a csendben és nem akarták félbeszakítani ezt az élményt azzal, hogy megszólalnak.
„Csend van. Nincs hang, csak lélek-beszéd.”

… és nyüzsgés

Az adventi bazár viszont nem a csendről szólt, sőt olyan nyüzsgés volt, hogy fel sem tűnt, hogy egy tanintézményben vagyunk. Mindenfelé gyerekek szaladtak, szülők próbálták követni csemetéjüket, rikkancsok hirdették a programokat, nehogy lemaradjanak az érdeklődök és „mozgóárusok” próbálták eladni portékájukat. A Waldorf iskola minden évben tart ilyen bazárt, aminek nem titkolt célja az osztálypénz gyarapítása. Mivel alapítványi iskoláról van szó, ahol a szülők is adományt fizetnek azért, hogy gyerekük egy olyan környezetben okosodjon, ahol a hangsúly nem azon van, hogy a lexikális tudásukat bővítsék, hanem azon, hogy érezzék a belső csendet és ami mögötte van, sokszor kell kreativitáshoz folyamodni, hogy az elképzelések – például kirándulás egy biofarmra, barlangtúra stb. – ne csak elméleti síkon létezzen, hanem meg is valósuljon.

Az adventi bazáron az iskolába járó gyerekek, azok szülei, és a tanárok mind arra törekednek, hogy áruba bocsássák az általuk elkészített tárgyakat, előállított termékeket. Itt tényleg bármiről szó lehet, ha az összeegyeztethető a jó ízléssel, nem műanyagból, hanem természetes anyagból készül, látszik rajta az alkotó keze munkája, leleményessége.

Minden osztály egy-egy meglepetést takart és nem csak a lányom lubickolt a többletkínálatban, hanem én is, bár néha elvonta figyelmemet a nem terhes kötelesség, amire önként – és dalolva – jelentkeztem, mint a büfében való árusítás, vagy a termünk előtti kínálat eladása, melyet az első osztályos szülői mag „hordott össze”. (Muszáj egy kicsit csalódásomnak hangot adni, hogy miért szülői magról van szó. Mert sajnos az első osztályba járó 19 gyermek közül körülbelül a felének ismerjük a szüleit. Van olyan akit még nem is láttunk, mert nem látogatja sem a szülői esteket, sem a programokat. Elgondolkodtató, hogy miért abba az iskolába íratták be a gyereküket, ahol előre tudták, hogy bizony itt a szülőknek is együtt kell működniük a tanárokkal, hogy együtt alakítják a gyermek környezetét, ők teremtik meg a családias légkört, ahová jó nap mint nap betérni, teszik élménydússá a diákok napjait, hogy minél színesebben, minél változatosabban tapasztalja meg a felnövekvő nemzedék, hogy miért érdemes áldozatokat hozni.)

Nagy volt a nyüzsgés, mikor megérkeztünk, persze nem mi voltunk az elsők, mert Anti még reggel sütött egy kis linzert (ami végül ehetetlennek bizonyult, mert úgy kiszáradt, hogy beletört az ember foga). Az egyik osztályból palacsinta illata szállt, gyorsan betértünk és helyet foglaltunk egy kockás terítős asztalnál, melyet a padokból alakítottak ki, a fiókokból még kilógtak a füzetek, jegyzetek. A másik teremből teaházat varázsoltak a fiatalok, kényelmes kanapékon lehetett ücsörögni, míg az ablakon batikolt függöny segítette a félhomályt, amit az alacsony asztalokon lévő mécses próbált sejtelmes fényével legyőzni. Itt aztán tényleg nem lehetett mást csinálni, mint a forró tea kortyolgatása közben egy jóízűt beszélgetni, megpihenni és élvezni a kellemes zenét, a társaságot.

A folyosón lévő asztalokon mindenféle portékát árultak a különböző korosztályú gyerekek, betartva azt a szabályt, hogy minden árunak kétkezi munkával kellett készülnie, amitől egyedi lett, különleges és megismételhetetlen. Tami be is vásárolt nemezből készült szarvasokból, karkötőkből, kötött babákból és zsákbamacskából is, ami egy díszített kindertojáshéjból készült, és az egyikben egy, míg a másodikban két üveggolyó volt. Van itt kreativitás! Persze a lányom még költött volna, de mivel tőlem már nem kapott több pénzt, az osztálytársai szüleihez fordult, hogy adjanak neki, mert az anyukája nem ad ;-). Aztán arra gondolt, hogy rajzol és azt fogja árulni, de a végén meghiúsult a terve, azt hiszem azért, mert nem szívesen vált meg a már elkészült alkotásoktól, pedig biztos elkelt volna. Én is vettem egy tűzzománc medálú nyakláncot, amiért hallgathattam is a lányom panaszát napokig. Éppen nem volt nálam a pénztárcám, amikor arra járt az árus, de Tami kéznél volt, akinek a nyakában lógott egy kis tarisznya, benne a megtakarított pénzével. Elkértem tőle, hogy gyorsan kifizethessem a láncot. Nagy nehezen ide is adta, de arról már megfeledkezett, hogy később vissza is adtam neki az elvett összeget.Bár ott voltunk zárásig, mégis sok minden kimaradt, egyszerűen képtelenség lett volna mindent megnézni, vagy megkóstolni. Így nem láttam diavetítést, melyek óránként kezdődtek, de sosem ismétlődtek, nem hallottam az angol Waldorf iskoláról szóló előadást sem, nem álltam be a folyosón ad hoc jelleggel alakult tánccsoportba, nem kóstoltam az udvaron sütött kürtöskalácsot, vagy a tankonyhában készült lepényt, nem vettem meg az összes gyógynövény teát, nem jógáztam, nem jutott az általam sütött tökből sem és még sorolhatnám.

Viszont beleolvastam a negyedikesek füzetébe, melyben már rovásírással is írnak!

Mindennapok az iskolában

Tami nagyon szeret iskolába járni. Jól érzi magát odabent, bár néha a felkelés után mondja, hogy jaj, már megint indulni kell, de ahogy belépünk a kapun, megfeledkezik a reggeli kijelentéséről. Kislányok szaladnak felé örömmel, és ő azonnal felveszi ezt a ritmust, sodródik velük és a következő pillanatban már ő is rohangál. „Becsöngetés” előtt – ahol a csengőszót a tanító néni „sorakozó” felkiáltása jelenti - még van egy kis idő a futkározásra, ugrálókötelezésre (amit Erzsi néni oszt ki és szed össze nyolc órakor), eszmecserére, teljesen kimegy a fejéből a reggeli nyűglődés. A másik jele, hogy szeret iskolába járni, hogy tanító néni szeretne lenni, persze csak helyettesítő. (Ugyanez megtörtént annak idején az óviban is.) Ami engem meglep, hogy nem csak az osztálytársai közül kerülnek ki a barátai. A múltkor egy harmadikos kisfiú lépett oda hozzá és súgta a fülébe, hogy elhozta a hellokittys zoknit. Előhúzott egy koszos zoknit a táskájából és csillogó szemmel a lányom orra elé tartotta. Tami nézte, nézte, de nem hatotta meg túlságosan, úgyhogy hamarosan visszakerült a ruhadarab a helyére.

Az idősebb gyerekek általában az osztálytársai nagyobb testvérei közül kerülnek ki, de vannak teljesen ismeretlenek is, vagyis akik nem köthetők rokonokhoz. Van egy nyolcadikos fiú, aki a szünetekben gitározni szokott a társaságnak. Aztán ott van egy hetedikes lány, akihez úgy szalad oda a lányom, hogy átöleli. Számomra ez nagyon furcsa, én más világban nőttem fel, nem igazán barátkoztunk nagyobbakkal, inkább arra emlékszem, hogy a nagyok „lekishülyézték” a kisebbeket és nagyon tetszik, hogy itt ilyen nincs, találnak közös pontokat, legyen az a zene, a hellokitty, vagy a fogócska.

A csúnya beszéd persze itt sem szokatlan. Tami a múltkor kérdezte, hogy mért használnak a gyerekek csúnya szavakat. Csak azt tudtam neki mondani, hogy mert a szüleik nem világosították fel őket, hogy ez nem helyes. Persze ez sem mindig fedi a valóságot, de hirtelen ez jutott eszembe. Abban biztos vagyok, hogy Tami nem fog káromkodni, ha nagyobb lesz, akkor sem. Én sem tettem, pedig meg lett volna rá a lehetőségem, hisz a baráti társaságban ez már akkor is divat volt. Nem szóltam én semmit, csak éppen nem használtam, és ettől nem lógtam ki a sorból. A mai napig, ha netán kipottyan a számból egy-egy trágárabb kifejezés, annyira idegennek érzem a személyiségemtől, hogy szinte elszégyellem magam.

Az osztályban a három rosszfiú, akikről korábban is említést tettem, talán szelídülni látszanak, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy ritkábban húzzák ki a gyufát. Ezt onnan gondolom, hogy Tami kevesebbszer kerül összetűzésbe velük. Szoktam kérdezni, mikor megyünk haza, hogy ma már megint mit találtak ki a fiúk? Ilyenkor elmondja, hogy mit műveltek, vagy éppen semmit, de mindenképp egyre kevesebb és szelídebb a lajstrom. A waldorf-pedagógiában nincs helye a fegyelmezésnek, büntetésnek, ami jó, csak abból a szempontból nem, ha a gyereket másképp nem lehet a „tanmederben” tartani. Ha az idő múlásával sem érzi, hogy melyik a helyes irány, és ha a szülők sem hívják fel gyermekük figyelmét, hogy az iskola elsősorban tanulásra való.

Mikor tudomást szereztem, hogy a lányom inkább álmodozik, vagy fecseg tanulás helyett, elbeszélgettem vele, elmagyaráztam, hogy nem kell lemondania a társasági életről, csak az időpontot kell megválasztani, hogy ne az órán fecserésszen. Érdekes módon, már a jövő héten arról számolt be a tanár néni, hogy Tami figyel, nem beszélget, amikor feladat van, bár még néha álmodozik. Egy-két fiúnál - akiknek még a szüleivel sem találkoztam, mert sem reggel, sem délután nem látom a problémás gyerek mellett - el tudom képzelni, hogy nem beszélgetnek velük, nem figyelnek rájuk, ezért ilyen agresszívek. Az viszont nagyon bosszant, ha zavarják a többieket a tanulásban, ami már kétszer elő is fordult. Ezt nagyon nem néztem jó szemmel, hogy azért nem léptek be a számok birodalmába, mert egy-két diák rosszalkodott, másik alkalommal a nyelvóra maradt el ebből az okból. Értem én, hogy rá kell venni a gyereket, hogy saját magának legyen fontos a tanulás, de egy közösségben nem minden gyerekre hat ugyanúgy a kérés, a figyelemfelkeltés, ez az egyiknek érdekes, az egyik szeretné, míg a másik unja, vagy mást, esetleg másképp csinálna. Nem egyszerű, de remélem, hogy idővel és türelemmel sikerül elérni, hogy mindenki szívvel-lélekkel részt vegyen az órákon.

A számokról még annyit, hogy előbb a római számokat tanulják, de azt sem akárhogy! Nagyon érdekes, hogy a négyest és a kilencest így írják: IIII, VIIII és majd idővel térnek át a közismertre. Tulajdonképpen logikus ez a jelölés, hiszen nem lehet a négyet úgy jelölni (IV), ha még nem ismerjük az ötöt (V).

Már két hete belépett a tanrendbe az angol és a spanyol óra. Többször említettem a posztjaimban, hogy a lányomat hihetetlenül érdekli a nyelvészet. Különös figyelmet fordít arra, hogy helyesen ejtse a szavakat. Nem veszi tolakodásnak, ha kijavítom, mert például helytelenül ejtette az ikes igét, sőt rákérdez, hogy jól mondja-e, de egyre többször hallom, mikor saját magát javítja ki a szabály alkalmazásával („eszik? eszem; futik? ilyen nincs, úgyhogy futok”). Ugyanez a helyzet az idegen nyelvekkel is. Már az óvodában tanult angolul. Nem azt mondom, hogy hihetetlen tudásra tett szert, de azt ki merem jelenteni, hogy gyönyörűen ejti az angol szavakat. Most a spanyol is belépett az életébe és olyan lelkesedéssel énekli a dalokat, hogy a múltkor ugyan elfelejtette a spanyol szöveget, mégis folytatta magyarul, de a magyar szavakat spanyol kiejtéssel. (Sajnos nem bírtam ki, hogy hangosan fel ne nevessek, ami rossz pszichológia.)

Tami majdnem minden nap rakhat jóságkövet a mérleg egyik serpenyőjébe, ami azt jelenti, hogy teljesítette a feladatokat, figyelt az órákon. Ez hatalmas boldogsággal tölti el és szerintem ez is egyfajta manipulálás. Amit leginkább sérelmez, hogy a beszélgető kő ritkán jut el hozzá (a gyerekek adogatják egymásnak, és körülbelül 3-5 gyerek mesélhet ilyenkor bármiről), pedig sokkal többször szeretné megosztani a többiekkel a vele történteket. Ezt kicsit csalódásként éli meg.

Sajnos az anyahiány megint jelentkezett nála. Ez már óvodában is felütötte fejét, de azt hittem, hogy elsősorban azért nem szeret délután bent maradni, mert akkor kell aludni, amikor nem álmos. A napokban már kétszer is sírva fakadt, hogy olyan keveset vagyunk együtt. Ez az egyik szempontból jól is esik, mert ettől érzem, hogy szeret velem lenni, a másik oldalról viszont iszonyú lelkiismeret-furdalást okoz, mert mint dolgozó anya, sajnos nem tudom összeegyeztetni a munkámmal, hogy korábban elhozzam. Arról nem is beszélve, hogy lassan én is igénylem, hogy egy kicsit magammal foglalkozzam, olyan dolgokat csináljak, ami nem munka, sem az irodában, sem itthon, hanem elsősorban érdek nélküli kikapcsolódás. Azt hittem, hogy belépett már abba a korba, amikor szívesebben van a korosztályával, de úgy látszik, még nem érkezett el ez a pillanat.

Búcsú

Hétfőn elment az utolsó kiscica is a háztól, pedig ő már kezdett családtagnak számítani. Már éjszakára sem kellett kizárni a szobából, nem keltett fel bennünket, megvárta, míg mi felébredünk és akkor kezdett hancúrozni. Amint leültem a fotelembe, rögtön az ölembe ült, dorombolt, okos szemével fürkészte az arcom, mint aki gondolatolvasó és bízott bennünk, mi pedig cserbenhagytuk.

Messzire került tőlünk, hosszú utat kellett megtennie és egy teljesen ismeretlen környezetbe, félve megérkeznie. Leendő gazdája mondta, hogy nem is evett aznap, pedig a kedvencét is elküldtük (egyen valami hazait), de annyira sokkot kapott, hogy csak kacsasülttel lehetett némileg kiengesztelni.

Nagyon hiányzik, de hát ez az élet rendje macskáéknál.

Márton-nap

Tami már hetek óta mondogatta, hogy milyen kár, hogy az iskolában nincs tökpéntök, amit annyira szeretett az óviban. Már kezdtem nagyon megsajnálni, és arra gondoltam, hogy csak kifaragok neki egy tököt, és megtartjuk a kertben, szűk családi körben, de aztán kiderült, hogy ha nem is tökpéntök, de egy hasonló kaliberű Márton-napot rendez az iskola.

Esőnap nem volt, úgyhogy izgultam, legalább ezen a napon ne essen az eső, bár előre felkészítettek bennünket, hogy szemerkélőben még megtartják, de az nagyban csökkentette volna az esemény színvonalát. Szerencsére aznap ránk mosolygott a szerencse a Nap képében, ragyogó időben kezdődött az esemény lebonyolítása az újszegedi Ligetben. Sajnos gyorsan besötétedett és hideg lett, de épp ez volt a lényeg! Szent Márton napja a tél kezdetét is jelenti, a sötét pedig a lámpás felvonulás kezdetét, amit már jó előre elkészítettek a gyerekek, így az egész alsó tagozat avval közlekedett, míg a felsősök a tér különböző eldugott, de mécsesekkel megvilágított pontjain élőképeket adtak elő Szent Márton legendájából.

Az első állomásnál manókat kellett keresni, amit a bokrok aljába, fatörzsek odvaiba rejtettek el a játékos kedvű tanárok. Tami rögtön talált is egy barna színű manócskát, amit először vörösnek nézett, úgyhogy el is nevezte tűzmanónak. Mikor észrevette, hogy nem piros az ő manója, akkor sem esett kétségbe, gyorsan elcserélte egy kislánnyal, aki nagyon nagyvonalú volt ez ügyben (én biztos nem adtam volna oda a pirosat a barnáért).

A következő állomásokon megjelent Szent Márton, amint lováról leszállva odaadja palástját egy didergő koldusnak, vagy ahogy a ludak óljába rejtőzik, hogy kitérjen a püspökké választása elől (sikertelenül, mert a libák gágogásukkal elárulták).

A koromsötétben imbolyogva végül visszajutottunk a tér közepére, ahol frissen sütött cipókat osztottak meg egymással a gyerekek, és forró teával öblítették le a falatokat. Ezek után már csak a gondtalan szaladgálás maradt a sötétben. Kezdetben lámpással futkároztak, így nyomon lehetett követni, hogy nem csatangolt-e túl messzire egy-egy fényforrás, de aztán következett a szülő ijesztgetése, amikor is a mécsest letették és a közelben megbújva, visszafojtott lélegzettel várták az aggódó szülőt, aki hamarosan meg is jelent, hogy megnézze, mért nem mozdul a fény? Ezek után jött a riadalom, hogy hol a gyerek? A gyerek direkt ezzel szórakozott, hogy ránk ijesszen, nem is ment messzire, de a vaksötétben mi nem láttuk őt, míg ő teljesen tisztában volt a mi tartózkodási helyünkkel.

A ceremónia után, hazafelé menet kérdeztem, hogy melyik volt a jobb a Tökpéntök, vagy a Márton-nap? Egyértelműen az utóbbira voksolt, aminek örültem, mert még hétszer vehet részt ezen az eseményen.

Elfogytak...

Miközben ezt a bejegyzést írom, egy kiscica ül az ölemben. Heves dorombolás után lebiggyedt a feje és hihetetlen gyorsasággal álomba szenderült. A másik kettő éppen szopik, vagy már csak álmukban mozog a szájuk, de már ők sem élvezhetik sokáig ezt a gondoskodást, ugyanis mindhárom cicus gazdára lelt. Örülök, hogy kedves gazdákat sikerült találni nekik, ahol biztosan jól fogják érezni magukat. Szerencsére a macskák elég gyorsan tudnak alkalmazkodni az új környezethez, főleg míg ilyen kicsik. Csikinek is biztos hiányozni fognak a kölykei, bár már elvétve engedi, hogy szopjanak, amire nincs is igazán szükségük, mert hamarabb kiürül az ő tányérjuk, mint a szüleiké. Nekem is hiányérzetem lesz, szerettem elnézegetni, ahogy egymással birkóztak, vagy ahogy órákig eljátszottak egy zsinórral vagy pingponglabdával, vagy amikor futóversenyt rendeztek a lakásban, ahol a határvonal nem a fal, hanem a plafon.Ám tudnak ilyen békésen is szunyókálni.
Még körülbelül két hétig élvezhetjük a társaságukat, aztán irány a nagyvilág, új embereket, új környezetet kell megszokniuk. Alkalmazkodniuk kell a gazdáikhoz és fordítva.

Eladó sziámi cicák

Elérkezett az az idő, amikor a kis sziámik már az anyjuk nélkül is túlélik az emberek világát. Persze, ha találnak olyan gazdákat, akik gondoskodnak róluk és szeretik őket. El sem tudom képzelni, hogy létezhet olyan ember, aki nem hatódik meg már a látványuktól.

Ez idén a második alom, ahol szintén 3 kölyök maradt életben. Ezek is úgy néznek ki, ahogy kell, ott feketék, ahol kell, mégis teljesen mások. Az előző generációtól – bár őket is nagyon megszerettem – sokkal könnyebben vettem búcsút, mint ezektől fogok. Hihetetlenül aranyosak! Bújnak hozzánk, biztonságban érzik magukat az ölünkben, kedvesek, nem hangosak, csak ha bánatuk van, amit egy kis finomság szinte azonnal enyhít és egyszer sem pisiltek be az ágyba. Persze eltelt egy kis idő, mire megszokták, hogy hová kell piszkolni, még most is előfordul, hogy mellémegy a cucc, de még mindig csak másfél hónaposak.

A szülők: Huncut és Csiki

Igazi társak tudnak lenni, minden hóbortjukkal, minden igényükkel az emberhez alkalmazkodnak, hisz a simogatás nem csak nekik esik jól, a játékuk meg annyira vicces, hogy dőlünk a nevetéstől, amikor trappolnak – méretükhöz képest igencsak hangosan -, vagy felmásznak az ember lábszárán.

Nem szívesen válok meg tőlük, de maradni sem maradhatnak. Már csak azért sem, mert ennyi macska anyagilag is elég megterhelő, ha azt veszem mintául, hogy szoptatás alatt mennyit evett az anyjuk. Érdekes módon számára csak a whiskas eledel jött be, pedig a kandúr – igaz csak módjával -, de egyéb emberi táplálékot sem utasít vissza.

Aki sziámi cicát szeretne, annak fel kell hívnom a figyelmét néhány apróságra. Az egyik, hogy ők igazi egyéniségek. Szinte már emberi tulajdonságokat birtokolnak, képesek megsértődni, mondjuk, ha nem kapják meg a beígért falatot. Nagyon ragaszkodóak, többnyire egygazdásak, ami azt jelenti, hogy a kiválasztott személyhez hűségesek, míg a többieket „elviselik”. Ha felvesznek valamilyen szokást, azt sűrűn ismétlik, ha nem akkor már valami bajuk van. Így vettük észre, mikor Huncut beteg lett, mivel nem akart Anti ölébe ülni, holott minden reggel az volt az első, hogy odakucorodott.

Ezek a kiscicák szocializálva vannak, nem félnek az embertől, bíznak bennük. Az sem baj, ha a gyerekek nyúzzák őket – némileg ehhez is szoktatva vannak, bár túlzásokba azért nem esett Tami. A hosszú ideig való egyedüllétet nem nagyon szeretik, ki szereti? Elképzelhető szobacicaként is, de mint minden állat inkább a szabadságot választják, ha megtehetik. A szoktatási időszakban csak felügyelettel, aztán már bátran ki lehet őket engedni.

A kandúrok természetüknél fogva csavaroghatnak, főleg, ha nincs hasonszőrű és ellenkező nemű társuk magányukat enyhítendő, a lányok némileg félénkebbek, kevésbé fogékonyak arra, hogy a kerítésen kívül merészkedjenek.

Eltérően egy házimacskától, nagyon tanulékonyak, nem kell túl sokszor elismételni, hogy például az asztalra nem lehet felmenni, viszont ezt kellő határozottsággal kell a tudomásukra hozni, nehogy valami kétely maradjon bennük.

A három közül egy már elkelt, de az illetőnek nem fontos a macska neme, úgyhogy lehet még válogatni, bár akkor is csak a két nem közül. Egy lány és egy fiú, vagy két kandúr vár új, szerető gazdára. Mivel tudom, hogy nagyon sokan keresnek sziámi cicákat, ezért aki gyorsabb, azé a cica. Szegeden lehet őket megtekinteni, az áruk pedig 15.000.- forint.

Akinek kérdése van, nyugodtan írjon, szívesen válaszolok.

Szabadság, szerelem...

Hogy mi kell a boldogsághoz? Azt nem tudom, de hogy köztük van a címben említett két fogalom, az biztos. Ez a két szó szól leginkább arról, hogy jól érezzük magunkat, ha hiányzik az életünkből, nem lehetünk boldogok. Hogy szabadok legyünk, ahhoz a mai, civilizáltnak nevezett életünkben egyre nehezebb megvalósítani. Ahhoz, hogy ne függjünk senkitől, hogy önálló életet élhessünk, ahhoz bizony pénz kell. Nem is kevés. Hogy pénzünk legyen, dolgoznunk kell, hacsak nem nyertük meg a lottón a főnyereményt. Nem is keveset, hogy ne csak az életbemaradás legyen a cél. Ha már dolgozunk, nem vagyunk szabadok. Főnökünk van, aki megköveteli vagy elvárja a teljesítményt, azért, hogy ő jobban éljen. Már nem mi rendelkezünk az időnkkel, csak egy részét oszthatjuk be.

Még sincs már úgy megkötve a kezünk, mint régebben, hisz választhatunk kötetlen munkaidőt, vagy szociális segélyt, elmehetünk remetének, csak éppen nem biztos, hogy túléljük. Viszont azt mondhatunk, amit akarunk, legalábbis szűk körben, azt szidhatunk, akit akarunk, legalábbis barátok közt, oda utazhatunk, ahová akarunk, már ha van miből, a hatalmasok – értsd politikusok - ebbe nem szólnak bele, vagyis nem közvetlenül. A sok kötöttség ellenére, mégis szabadnak érezzük magunkat, ezért is nehéz átérezni, hogy mi is az a szabadság tulajdonképpen. Azt csak akkor tudja meg az ember, ha meg van kötve mind a két keze, amikor a mások által felállított szabályokon próbál átugrani, mikor a következmény súlyos büntetést von maga után, amikor alapvető emberi dolgokat tiltanak meg, például, hogy kimondjuk a b betűs szót.

Amikor mindent szabad és semmit sem tilos (ez nem ugyanaz az ajánlott és nem ajánlott dolgokkal), amikor gátat csak a saját jóérzésünk, belénk nevelt etikai és illemkódexünk, netán prűdségünk szabhat, nehéz lázadozni. Nehéz, mert nincs értelme. Felesleges, mert nincs célja. Se következménye. A múltkor is jól összekevertem a szelektív hulladékot, hogy kitörjek a megszokottból. Ebből csak annyi hasznom lett, hogy elégedetten sóhajthattam és jót mulattam saját ostobaságomon, viszont a műanyag nem égett olyan jól a kazánban.

A ’60-as évek Angliájában, ahol a tenger közepén egy hajó úszik értelme volt a lázadásnak, amivel a szabadságukat próbálták kivívni. Értelme volt, hogy a csökött agyú bürokratákkal, akik minden kiskaput betömtek, nehogy valahol sikerüljön egérutat nyerniük, szembeszálljanak, mert olyan alapvető tevékenységet tiltottak be, mint a rockzene, a véleménynyilvánítás és utóbbi különböző szavakkal való tálalása.

Szinte szellemhajóként ringott a hullámokon, fiatalnak, idősnek, bábként élő titkárnőnek és otthon ülő anyáknak kiutat mutattak a tespedésből, egy szusszanásnyit adtak abból az életérzésből, amit kívántak maguknak, csak nem tudták elérni. Pedig nem csináltak semmit, csak zenéltek, csak kommentálták a zenéket, bolondoztak és borsot törtek a zsarnokok orra alá, akiket annyira bántott, hogy ők nem lehetnek nagyvonalúak, még a karácsonyi vacsoránál sem blamálhatják magukat, hogy azt kell tenniük, amit elvárnak egy tisztes angol polgártól. Addig merészkedtek a nagy önsajnálatban, hogy még attól sem riadtak vissza, hogy a halálukat kívánják.

A Rockhajó című film 2009-ben készült és csak egy szeletet ragad ki a hatvanas évek világából. Egy kis közösséget mutat be, amely rengeteg embert magával sodor, éltet és felkelti a vágyukat. Vágy a szerelem iránt, vágy az összetartozás iránt, ahol nem kell mindenkinek ugyanazt és ugyanúgy éreznie, hanem ahol szabad másképp érezni egy dologról, ki-ki vérmérséklete szerint. Nem mindenkinek ugyanaz a fontos, hisz minden ember más világ, mégis együtt lehet élni a különbözőségekkel, meg lehet érteni, hogy a másik mit akar, vagy ha nem hát jót röhögni rajta.

Az egész filmet áthatja a jellegzetes, pikírt, polgárpukkasztó angol humor, a „mellesleg” robbanó poénok, melyeknek tényleg nem kell nagy feneket keríteni, mert ha röhög a mozi, nem halljuk meg a két másodperc múlva elhangzó sziporkát. A legkilátástalanabb helyzetet is át lehet vészelni egy odamondott poénnal, de még csak mondani sem kell, a szereplők arcjátéka is sokatmondó. Nagyon fáj az embernek, ha az újdonsült ara 17 órával a menyegző után kijelenti, hogy mást szeret. Bosszantó lehet úgy felnőni, hogy nem ismerjük az apánkat, vagy ha az újdonsült barátnő mással fekszik le. Egy férfiember számára a legnagyobb sértés, ha azt mondják neki, hogy „nyuszi vagy”, vagy ha kedvenc lemezünket a tenger fenekére dobják, mégsem lesz tragédia, ha humorral övezzük, a kiutat talán nem is igazán keresve, csak sodródva a hullámokkal, megtaláljuk.

Kedvenc színészem Emma Thompson és Kenneth Branagh. Ami filmet hazánkban játszottak és ők szerepeltek benne, biztos, hogy láttam. Szerencsére jó pár Shakespeare feldolgozásnak is ők voltak a főszereplői. Most Emma csak pár percre bukkant fel a vásznon, de lenyűgözött az alakítása. Kenneth viszont a gonoszt személyesítette meg, nagyon unszimpatikus volt, annyira, hogy a film után már nem is volt a kedvencem. Vagyis persze, hogy az, de sikerült az alakításával elérnie, hogy kiábránduljak belőle.

Mindenkinek ajánlom ezt a filmet, aki ki akar kapcsolódni, el akar hajózni egy másik világba, egy kicsit a múltba, a hippi korba, aki bele akar látni a sokszor együgyű emberek lelkébe, vagy aki csak egy jót akar nevetni. Garantálom, hogy több mint két óráig kuncogni fog.