Úgy éljetek, hogy ne megkeseredett, rosszindulatú öregek legyetek!

Az emberi gonoszság határtalan, főleg, ha az az ember nyugdíjas, egy bezárt szobában lakik, ahol semmi dolga, csak hogy kinézzen az ablakon és ha éppen arra jár valaki, akkor belekössön.

A történet érthetősége kedvéért előre kell vetítenem pár dolgot. Az autómmal voltak már problémák, korábban is hangot adtam ilyen témában, hol az akkumulátor vacakolt, hol összetörtem, hol ez, hol az, nem sorolom. A legújabb meglepetése, amire már számítok, hogy ha több órán át áll a tűző napon, akkor addig nem indul el, míg legalább fél órán keresztül nem szellőztetem, vagy megvárom, míg egy ház, vagy egy nagyobb fa árnyékot nem vet rá, esetleg míg lemegy a nap. Ezért szoktam az áruházban nagyon gyorsan bevásárolni, ami nem hátrány, mivel legalább nem veszek meg felesleges, de tetszetős dolgokat.

Szóval mikor munkába megyek, árnyékos helyet keresek, mivel előre tudom, hogy huzamosabb ideig az autóm felé sem nézek. Találtam is egy kellemes zugot, ahová éppen befér az autó, nem állok kapubejáró előtt, igazán senkit sem zavarok, értem ez alatt, hogy elférnek mellette a gyalogosok, nem különben a biciklisek, a babakocsit tologatók, nem is az egyetlen parkolóhely, ahová csak hosszú harcok árán lehet beállni, és tábla sem tiltja, hogy huzamosabb ideig időzzek. Arra nem gondoltam, hogy az is baj, ha egy bérház előtt állok. Nem is értem, hogyan lehetek ilyen meggondolatlan, honnan veszem a bátorságot, hogy lakóház elé álljak, mely háznak ablakai is vannak, az ablakok mögött emberek élnek, akiket ugyan nem akadályozok a napi életvitelükben, sem abban, hogy megfőzzék az ebédet, sem abban, hogy olvassanak a kanapéjukon, a tévézési szokásaikat sem korlátozom, de még a szerelmi életüket sem zavarom azzal, hogy eme ház előtt magára hagyom az autóm egy fa árnyékában, ahol rendszerint csendben és mozdulatlanul áll, míg érte nem megyek. Igen ám, de van egy lakó, akit ezzel a fölöttébb idegesítő magatartásommal bosszantok. Többször hangot adott annak a nem éppen helytálló véleményének, mi szerint ne álljak oda, mert ő azt a placcot rendszeresen söprögetni szokta, ami ugyan közterület, felesleges arrébb söpörni a porszemeket, de ez számára nem fontos. Megmondtam neki, hogy nem fogom összekoszolni. Akkor azzal jött, hogy belemegyek az autómmal a tócsába. Nem nyugtattam meg, hogy azzal még jót is teszek, ha az autóm kereke szétfröccsenti a vizet, hiszen hamarabb felszárad. Többször feltettem neki a kérdést, hogy mégis mi a baja? Csak annyi, hogy ne álljak oda. Erre közöltem vele, hogy menjen vissza inkább az ágyba aludni, hiszen még elég korán volt, magamból indultam ki, nincs nekem kedvem veszekedni senkivel a felkelő nap árnyékában. Nap nap után lezajlott ez az esemény, hol pár szem paradicsomot találtam a hátsó ablakon szétlapulva, hol a szőnyeget rázta rá, nem foglalkoztam vele, de az utolsó húzásával túllőtt a célon.

Mikor odaértem az autóhoz feltűnt, hogy fehér festékpöttyök díszítik a piros karosszériát. Közelebbről szemlélve, láttam, hogy nem végleges a festés, mint később kiderült, mész volt, könnyen lejött az ujjammal – bár a lökhárítóról a mosás sem szedte le. Elindultam. Alighogy kikanyarodtam az útra, észveszejtő sziszegés hallatszott hátulról. Először az jutott eszembe, amit a múltkor véletlenül mondtam, mert állandóan összekeverem a közmondásokat, mint például „az jön be, aki nem akar”, vagy „ez legyen a legkisebb bajod”, de a legutóbb az csúszott ki a számon, mikor a macska végigkarmolta a karomat, miközben leszedtem a tetőről, hogy „kígyóharapást szőrével”. Szóval a kígyó ugrott be első gondolatként, de aztán egyből az öregúr az ablakból, aki szöget támasztott a kerekemhez, hogy induláskor ez történjen velem. Gyorsan megálltam a napos oldalon, megnéztem melyik gumi ereszt és két perc múlva már nem is volt benne levegő. Az bosszantott, hogy most először volt, hogy körbejártam a kocsit, megnéztem a kerekeket is, de úgy látszik nem voltam elég figyelmes. Ettől eltekintve azért nem gondoltam, hogy az én hibám, tudtam, hogy ki tette.

Első gondolatomban a rendőrséget akartam hívni, hogy feljelentsem, de gyorsan lepörgettem a fejemben az eseményeket, nem valószínű, hogy tanút találnánk, ahogy az sem, hogy sikerülne rábizonyítani, csak egy csomó időt venne el az életemből, ráadásul akkor is sietnem kellett volna a lányért. Így hát Antit hívtam, de a háromszori kicsörgetés után sem vette fel. Visszamentem a munkahelyemre, hogy talán valamelyik srác segít rajtam, mert az az igazság, hogy én még a műszaki oktatáson sem cseréltem kereket, a vizsgán is csak szóban kellett elmondanom, hogy mit kell csinálni, ha defektet kapok. Most sem kellett összekoszolni az ujjaimat, a munkatársam azonnal a segítségemre sietett és bár nem volt kerékkulcsom, szerzett valahonnan. Míg odavolt, megállt egy autó, hogy segíthet-e, úgy látszik nem is olyan nehéz segítőkész embereket találni. Én viszont majd felrobbantam a dühtől, és míg a kerék kicserélődött, addig az öreget felnégyeltem, chilivel bekentem a vágásoknál, ragasztóval visszaillesztettem a testrészeket a helyére, kalodába tettem és bedobtam egy tóba.

Anti közben visszahívott, vázoltam a helyzetet és még le sem tettük a telefont, megérkezett. Még hogy én voltam dühös! Nem, nem! Anti tajtékzott, ritkán látom ilyennek, de tetszett. Kérte, hogy mutassam meg, melyik ablak az, amelyik a markába vigyorgó öregembert rejti, de mivel közben felvett egy hatalmas követ, nem árultam el. Amikor végre kicserélte a fél téglát egy barackmagra, már hajlandó voltam. Megcélozta az ablakot és talált. Úgy háromszor. Korábban az öreg már a motor berregésére is az ablakban lógott, most persze nem hallotta, hogy valaki dobálja az üveget. Épp arra jött egy lakó. Kérdeztük tudja-e ki lakik ott. Hát persze, a Béla. Elmondtuk neki, hogy mit csinált a kedves Béla. Csóválta a fejét, hogy idáig merészkedett, bár az alaptörténetet ismeri, hogy senkit sem enged odaállni. Becsöngettünk Bélához. A felesége szólt bele a kaputelefonba. Kérdem itthon van-e a férje. Igen – mondta, akkor felmegyünk közöltem vele, nem volt szükség, hogy megvárjam, beengedjen, mert a lakó már nyitotta is az ajtót. Ahogy arra számítani lehetett, Béla tagadott, ő itthon sem volt, de azt elismerte, hogy nem akarja, hogy még egyszer odaálljak, az sem érdekli, hogy közterület, elkezdett hablatyolni, hogy ezt a házat régen a börtön dolgozói lakták, közöltük vele, hogy ez meg minket nem érdekel és ennyiben maradtunk. Ő ránk vágta az ajtót, mi pedig összenéztünk és még maradtunk kicsit. Mire kimentünk, az autómon ép gumi volt, mindenki ment a dolgára. Hogy mi történt a lépcsőházban pár perc csöndben, az titok, de minden olvasómat arra kérem: úgy élje le az életét, hogy ne legyen ilyen megkeseredett, rosszindulatú öregember!

Évzáró

Izgatottan készültünk Tami évzárójára, valahogy úgy éreztem, hogy ez egy vissza nem térő alkalom, alaptalanul, hiszen lesz még belőle remélhetőleg minimum hét, de sokszor vannak nekem ilyen-olyan megérzéseim, melyeket komolyan veszek, talán ettől kissé hóbortosnak tűnök mások szemében, de nem nagyon érdekel. Csinosan felöltöztem, ritkán élvezhetem ki a magas sarkú cipő előnyeit – már hogy magasabb vagyok, mint szoktam, mert másról nem tudok -, hiszen inkább sportosan szoktam megjelenni, már csak azért is, mert körömcipőben képtelen vagyok vezetni. Meg is kaptam a vicces és gúnyos beszólásokat a családomtól, melyek arra vonatkoztak, mennyire sajnálnák, ha elsüllyednék ebben a csónakban, ami megalapozottnak bizonyult a kissé puha talajon. Taminak ugyan nem kellett fekete-fehér ruhában megjelennie, mégis ragaszkodott hozzá, fogalmam sincs miért. Elő is kaptam a szekrényéből a megfelelő ruhadarabokat, a fekete szoknyáról még sikerült eltüntetnem a macskaszőrt, de arra már nem volt időm, hogy felvarrjak egy gombot az ingére, úgyhogy állandóan igazgattam rajta, hogy ne lógjon ki a hasa.

Olyan furcsa, hogy a lányom elvégezte az első osztályt, és én, mint szülő vettem át a bizonyítványát. Sokszor még meghökkenek azon, hogy anya vagyok, hogy van egy kislányom, de büszke is, hogy én lehetek az anyja, annyi boldogságot ad nekem már csak a jelenlétével is, hogy az elmondhatatlan.

A bizonyítványosztás nagyon meghitt volt, a gyerekek olyan jólnevelten viselkedtek, mintha emelt óraszámban gyakorolták volna évközben, de engem nem olyan könnyű megtéveszteni, voltam én bent nyílt napon, tudom, hogy nem minden órán képesek ilyen fegyelmezetten ülni és legfőképp hallgatni! Most viszont sikerült. Talán az ünnepélyes hangulatnak köszönhetően, talán a tanító néni lassú, megfontolt mozdulatai, boldogságot sugárzó tekintete ragadt át a gyerekekre, nem tudom. Nagyon szeretem ebben az iskolában, hogy mindenkit egyenrangú félként kezelnek, hogy baráti a viszony mind a szülők, mind a tanárok között, hogy nem tiszteletlenség, ha tegeződünk, sőt! Egy tanár nem felsőbbrendű attól, hogy többet tud. Ha ezt érezteti, akkor a gyerek nem fogja elfogadni, akkor kötelesség lesz az iskolába járás. A pedagógusnak az a feladata, hogy éreztesse, ő a biztos pont az osztályban, mégis közülükvaló, aki velük együtt él, lélegzik, aki nélkülözhetetlenné válik a számukra és „mellesleg” többet tud. Ezt én már rég tudom, a középiskolában jól megtanultam. Egy tanárom sem beszélt velem úgy, mintha a diákja lennék. A kölcsönös tiszteletadás mellett inkább úgy viselkedtünk egymással, mintha közös projekten dolgoznánk és az ő feladata az okítás, az enyém a megvalósítás. A későbbiekben sem volt soha azzal problémám, hogy bárkit is megszólítsak csak azért, mert magasabb a beosztása, netán hatalma van. Még azt is megkockáztatom, hogy a konzervatóriumban waldorf-pedagógiával tanítottak, csak a számonkérés volt állami, de akkor is mondhatni én arattam le babérokat – már ha sikerült. Sokkal fontosabb, hogy ilyen idős korban a gyerek megtanuljon a másik emberrel – legyen az felnőtt, vagy gyerek - viselkedni, mint a tanulmányi versenyen szorongva részt venni, felesleges kudarcoknak kitenni, arra tanítani, hogyan győzzük le a másikat. Lényegesebb az, hogyan tudunk együttműködni, hogy lehet kompromisszumot kötni, hogyan vállaljuk önmagunkat, még ha butaságot is követünk el. Nagyon fontos, hogy kialakuljon önmagunkról egy kép, amit a tükörben nem láthatunk, mert a lelkünk lenyomata és tisztában legyünk a képességeinkkel, a határainkkal, a gyengéinkkel és a hibáinkkal. Legyen meg bennük a készség a változásra, ha valami nem tetszik és nem agresszív módon, hanem átgondoltan és empatikusan. Erre sokaknak egy élet is kevés, vagy téves következtetésekre jutnak, mert nem magukra figyelnek, hanem mások visszajelzéseire. Szerintem egy ilyen oktatási intézmény sokat segít a tisztánlátásban, persze csak ha jól csinálják.

De térjünk vissza a lányom iskolájára. Volt közös éneklés, furulyázás, útravalóra egy mese is járt a leendő másodikosoknak, na és a személyre szóló versike, melyet majd meg kell tanulniuk szeptemberig. A bizonyítványban egy részletes személyleírást kaptam a lányomról, ami nem volt számomra ismeretlen, hisz az én gyerekem. Tudtam, hogy imád beszélgetni, hisz még fogmosás közben sem bír elhallgatni, és szereti szórakoztatni a többieket, középpontban lenni, de ha kell, kitartó és nincsenek határok előtte. Kreatív és humoros, szeret mozogni és kiváló a nyelvérzéke, de még csak 7 éves, természetes, hogy első a játék. Még nem magának bizonyít, hanem a szülőnek, a tanárnak. Ha nem kapja meg a visszajelzést, a dicséretet, akkor elveszti a lendületet, akkor nem lesz boldog a feladattól. Emlékszem milyen örömmel mutatta az elkészült furulyatokot, melyet ő kötött egyedül. Sokáig tartott, mert nem volt olyan egyszerű a bárányokat kordában tartani, de megcsinálta és olyan lett, amilyennek ő akarta, egyedi, amit azonnal ki tud választani a 20 hasonló közül. Szerencsés, hogy sikerült beilleszkednie az osztályba, hogy vannak barátai és nem érzi kényelmetlenül magát, hogy játszva átvészelte az átmenetet az óvoda és az iskola között, mert nem volt túl nagy a szakadék, és már tud olvasni, az írás sem áll távol tőle, a különböző matematikai műveletek sem fantasztikumba illő képzelgés, hogy megtanult kötni és a logikája még élesebb lett, a szíve pedig nagyobb.

A bizonyítványosztás után mindenki kiment az udvarra, ahol a ballagók kerültek a figyelem központjába és nekik szólt a hét osztály rövidke fellépése. Volt itt éneklés, verselés és ritmusgyakorlatok, a lényeg az volt, hogy szeretettel adták, hogy aztán ugyanilyen szeretettel hallgassák meg a 8-osok összefoglalóját az elmúlt években történt eseményekről, élményekről, érzésekről. Az egy órás „műsor” gyorsan elszállt, végig szórakoztató volt, vicces, lekötötte a kicsik figyelmét is, senki sem feszengett, hogy haza akar menni, még amikor vége lett, akkor sem.

Eszembe jutott, mikor én álltam így hét éven keresztül az évzárón, vigyázban, se mozdulni, se hangot adni nem volt szabad, csak tapsolni, persze azt is csak akkor, mikor a többiek is. A nyakkendőt, ami életkortól függően hol kék, hol vörös színben pompázott a szabálynak megfelelően kellett megkötni, mielőtt sorba álltunk a tanár ellenőrizte, nehogy túl sok levegőt kapjon a gyerek. Volt, aki elájult, de a többség – beleértve engem is - borzasztóan unatkozott. Izzadságszagú volt az egész légkör, ami nem is az emberekből áradt, inkább a szoros program makulátlan tisztaságának verítékszaga érződött, hogy semmi sem jöhet közbe, mikor az igazgató beszél, mindenkinek figyelni kell a görcsberándult gyomrú felsős szavalásának véget nem érő monológjára, még akkor is, ha nem ér el a hang a füléhez.

Milyen jó, hogy ennek vége, a lányomnak ezt nem kell átélnie, hogy dülöngélhet, mikor a ballagók eléneklik a tavaszi szél vizet áraszt kezdetű dalt, sikongathat, ha valami elnyeri tetszését, mert szabad, mert kifejezheti örömét, bátoríthat másokat, nincs megkötve a keze, ha akar felállhat és távozhat, de nem akar, mert itt jó, ez az ész, a kéz és a szív iskolája.

Vízállásjelentés

Szegeden már régóta lezárták a rakpartot, mert a Tisza elöntötte az utat, autóval járhatatlan. Még azért nem kell homokzsákokat pakolni a lépcsőkre, mint pár évvel ezelőtt.

Ritkábban megyek be a belvárosba, ezért nem látom nap mint nap a változást, de nem is kell, mert a töltésen, futtomban sűrűbben megtapasztalom. Itt a Tiszát rendes körülmények között nem szoktam látni, hiszen az ártér fás része eltakarja a több száz méterre lévő vizet. Na de most közeledik a víz, egyre feljebb jön a töltéshez, már nem lehet a lábánál lévő árnyékban megpihennem, amikor kicsit későn kelek és kezdem meg a testedzést.

Itt szoktam futni, ahol most egy kutya fut (nem hozzám tartozik), miután elkergetett egy csapat fácánt

Az ártérben viszont nem csak fa, bokor és csalán van, hanem állatok is élnek itt. Már többször találkoztam nyuszival, aki pár száz méteren velem vagy inkább előlem futott, sohasem értettem, hogy mért teszi meg ezt a távot, hogy aztán letérjen jobbra a biztonságot adó magas fűbe, de most a biztonság balra van. Ez viszont már sokkal kisebb terület, nem is olyan biztonságos, hisz ott már emberek élnek. A nyuszik mellett más jószágok is élnek itt, például fácánok, őzek, bár utóbbival még nem találkoztam mindezidáig.

Most viszont az ár elől menekülni kénytelenek a töltés szárazabb bal oldalára, ahol viszont szántóföldek, némi fás terület, kiskertek terülnek el. Itt láttam a minap egy őzikét legelészni a hereföldön, aminek a gazdája biztos nem örült, de remélem, hogy az átmeneti időben megbékél a nem túl nagy károkozással.

A víz alatt egy dimbes-dombos motocross pálya lapul, most vízibiciklivel lehetne csak versenyezni

Sajnos az őzet nem tudtam lefotózni, pedig nem futott el, míg én elkocogtam mellette, de nem szoktam vinni a telefonom, legközelebb viszont megörökítettem a Tiszát. Remélem most már nem fog tovább emelkedni a víz - bár még mindig mindennapos az esőzés -, és hamarosan újra elfogy a víz erről a területről és az állatok is visszatérhetnek az otthonukba. Taminak persze volt ötlete, miként segíthetnénk az erdei vadakon. Mi sem természetesebb, mint hogy fogjuk meg őket, tegyük be az autóba és hozzuk haza az udvarra. Persze nem önző céllal gondolta ezt ki, mivel csak addig maradnának nálunk, amíg a Tisza vissza nem tér a medrébe, talán egy kicsit tovább, hogy kiszáradjon a föld, de aztán már mehetnének, persze csak aki akar.

Zúgás

Egy hétig esett az eső, teljes nihil hangulatba kerültem, nem volt kedvem semmihez, se írni, se olvasni, sem dolgozni, de még pihenni sem. Elborzasztottak a híradásokban hallottak, láttam azt a sok házat, amit ellep a víz, ahol családok éltek, akik most elvesztették mindenüket, hontalanná váltak, és hiába mondhatom magam szerencsésnek, hisz a sártenger, ami az udvarunkban volt, nem akadályozott meg a mozgásban, mégis teljesen kilátástalannak láttam a közeljövőt. Még sohasem fordult elő korábban, hogy a születésnapom ne szikrázó napsütésben teljen, hogy ne menjek el legalább fagyizni a családommal, ehelyett a négy fal között gubbasztottam, majdnem vacogva.

Már csak azért sem mozdultam ki, mert Tami megbetegedett. Két napos magas láz és étvágytalanság után kezdte jobban érezni magát, de akkor hipp-hopp kigyógyult a torokgyulladásból, viszont iskolába nem mehetett, míg be nem fejeztük az antibiotikumos kezelést. Én viszont egyre rosszabbul éreztem magam. Először csak köhögtem, aztán elkezdett folyni az orrom, és egy hét után már azt hittem kilábalok a betegségből, mikor egyik este bedugult a jobb fülem. Ásítoztam, válogatott grimaszokat vágtam, hogy kiduguljon, eredménytelenül. Azt hittem ennél rosszabb már nem lehet, de tévedtem, mert éles nyilamlások kezdték át venni a hatalmat az akaratom felett és a tűszúrások egyre sűrűbben jelentkeztek, majd pedig állandósultak.

Még soha életemben nem fájt a fülem és az orvosokat is kerülöm, ameddig csak lehet, de éreztem, hogy eljött a pillanat. Valahogy átvészeltem az éjszakát, félálomban, nyöszörögve, és a rendelés előtt tíz perccel már ott voltam a körzeti orvosnál. Így csak hatodik lettem. A fájdalomcsillapító hatása kezdett elmúlni, egyre hangosabban sóhajtoztam, néhány nyilamlásnál felsikkantottam, ilyenkor szánakozással vegyes rémülettel néztek rám az öregasszonyok, akik csak receptért szaladtak le, némelyikük otthonkában, tán még a levest is a gázon hagyták, majd rögtön visszasüllyedtek a rejtvény- vagy bulvárlapok sokat ígérő világába, egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy hiába vagyok én a fiatalabb, esetleg előre engedjenek.

A doktornő persze késett, amit a forgalmi dugókra próbált ráfogni, szívesen elmeséltem volna neki, hogy már hónapokkal ezelőtt feltúrták a várost, lehetett volna számítani fennakadásra, de nem lett volna ildomos még a vizsgálat előtt összeveszni vele, úgyhogy hősiesen tűrtem a fájdalmat, nem volt más választásom.

Mikor kijöttem a rendelőből már tudtam, hogy felső légúti gyulladásom van és nem kell beutaló a fülészetre. Hurrá! Eddig sehová sem lehetett elmenni beutaló nélkül, tulajdonképpen ezért mentem el a körzetihez, persze nem volt baj, hogy a köhögésemre is kaptam gyógyszert, csak az, hogy aznapra már nem kaptam időpontot a fül-orr-gégészetre.

Este megírtam a végrendeletemet, jobb felkészülni időben az ilyesmire, de túléltem az éjszakát. Utálom a frusztrált női orvosokat, akiknél bűn, ha az ember egy kicsivel is jobban néz ki. Azonnal felül akarnak kerekedni, amire meg van minden eszközük, hisz a beteg nem orvos, nem szólhat bele, mit csinálnak vele, teljesen ki van szolgáltatva, márpedig én még betegen is jobban néztem ki, pedig szerény vagyok.

A doktornő, aki közel egy idős lehetett velem, csak ő nem tagadhatott le pár évet a korából, közölte, hogy arcüreggyulladásom is van. Tudomásul vettem, hiszen nem fáj az arcom, de bekukucskált az orromba. Eztán belenézett a fülembe is, ha már fájlalom. Elkezdett fújjolni, meg sóhajtozni. Aztán elővett egy csövet, ami engem a nyálszívóra emlékeztetett a fogorvosi rendelőből, beledugta a fülembe és talán kimosta, nem tudom, mert nem közölte, hogy mit csinál, és folyadékot ugyan nem láttam, de olyan hangosan csobogott és szörcsögött a dobhártyámnál, hogy azt hittem megőrülök. Ezután átmentünk a mikroszkóphoz és kezdődött elölről a sóhajtozás, hümmögés. Végül nem bírtam tovább és rákérdeztem, hogy mégis mit lát a fülemben? Attól féltem, hogy egy dinoszaurusz tojás van benne, az dugaszolta el és attól érzem háromszor nagyobbnak a hallószervem. Ja – közölte – csak azért sóhajtozik, mert fel kell szúrni a fülem és sajnos az előbb fogyott el az utolsó érzéstelenítő. Hurrá! – mondtam – mert csak ez jutott hirtelen eszembe, aztán tettem még egy kísérletet, hogy nem lehetne-e valakitől kölcsönkérni egy adagot. Sajnos nem – felelte szánakozva, de az arcáról nem sajnálatot, inkább kárörvendést olvastam le -, de nyugodjak meg, nem kell az egész dobhártyát átszúrni. Mondanom sem kell, teljesen megnyugodtam, elöntött a derű, örömömben elkezdtem lóbálni a lábam és becsuktam a szemem, hogy még véletlenül se lássam meg a tűt, amivel benyúl. Utoljára gyerekkoromban szúrták meg a fülem, mikor a fülbevalót belerakták, de egy fülcimpa lyukasztása nem igazán hasonlítható össze a dobhártya lyukasztásával. Csak arra koncentráltam, nehogy elrántsam a fejem, mikor megszúr és meg kelljen ismételni a beavatkozást. Összeszorítottam a két kezem és vártam. Hosszasan matatott a fülemnél, de eszébe se jutott, hogy szóljon, mikor készüljek fel a legrosszabbra, váratlanul hasított belém a fájdalom, mintha az agyamba szúrt volna, de egy szót sem szóltam, nem akartam megadni neki ezt az örömet.

A fülem kidugult, de még aznap vissza is. Sőt a másik is. A fájdalom szinte teljesen megszűnt, viszont folyamatosan zúg. Vannak olyan hangmagasságok, melyeket nagyon tompán illetve olyanok, melyeket iszonyú hangosan hallok. Ilyen például a csobogás, az ajtócsapódás vagy a fütyülés. A porszívóban viszont kicseréltem a porzsákot, kavicsokat szívtam fel, hogy lássam biztos működik-e, mert alig hallom. Egy hét múlva kell visszamennem, ha nem jövök rendbe, de meg fogom nézni, kihez megyek, hátha van ott egy férfi orvos is.

Kóboroltunk

A hét végén alkalmam nyílt, hogy elkísérjem a lányom osztályát a kirándulásra. Még sosem voltam kísérő ilyen helyzetben, kihívás volt számomra, bár az lett volna az igazi, ha egyedül lettem volna húsz hétévessel, de persze nem. A hét elején félve tekintettem fel az égre, hogy az egész napos programot elmossa az eső, de péntek reggel már nem voltam ennyire borúlátó. Nagy szerencsénk volt, mert sem a szél, sem az eső nem szólt bele a természetjárásba.Már az indulás izgalmas volt, ugyanis a busz késett, mert eltévedt. Egy másik téren körözött és kereste a csoportot, ahol mi nem voltunk. A fiúk már kezdték elveszíteni a türelmüket és minden arra járó járművet próbáltak lestoppolni, a tolókocsis nénitől kezdve a söprögető autóig, hosszú karokat kellett növesztenem, hogy legalább a felét a járdán tudjam tartani, de aztán telefonos egyeztetés után megérkezett a buszunk. Egy perc alatt mindenki elfoglalta a helyét, én középre ültem, ami nem volt szerencsés választás, mert jobbról a fiúk Tankcsapdát, míg balról a lányok valami női cipő kezdetű dalt énekeltek…

A cél egy Balástya környéki tanya volt, a gyerekek egyre hangosabban olvasták el az útjelző táblára írt szöveget: Kóbor-ló. Izgatottságuk csak fokozódott, mikor kiszálltunk a buszból és meglátták a kis kerti tavat a fahíddal, a vízben úszkáló halakkal. Persze azonnal meg akarták simogatni őket, mi másért is pancsikolnának a vízben? A tavacska mellett egy kisebb virágoskert gyönyörködtette a szemet, fehér kaviccsal felszórva. Gondoltam is, hogy nem marad ez sokáig ilyen szép, a fogócska hevében majd letaposnak pár növényt, kirugdossák a köveket, ezzel szemben kizárólag a díszburkolattal ellátott ösvényen szaladgáltak, anélkül, hogy erre a figyelmüket felhívtuk volna.

Tízórai után „bedöcögött” egy lovaskocsi, két gyönyörű pacival. Itt két részre oszlott a társaság. A lányok felszálltak a szekérre, míg én a fiúkkal átmentem az istállóhoz lovagolni. Két nyugodt, „a legrosszabbra is felkészült” ló várta a lurkókat: Szirom és Báró. A srácok figyelmét felhívtuk, hogy nem szabad hangoskodni, szaladgálni, nehogy megijedjen a paripa és megrúgjon valakit. Mire a pályára értünk, azt hittem megsüketültem, olyan csönd lett, de szerencsére nyerített egyet valamelyik négylábú, így kiderült, hogy a fiúk fogták suttogóra beszédüket és a sorból sem nagyon léptek ki, nehogy véletlen a végére kerüljenek.

Minden gyerek egyszer-egyszer ülhetett fel a két különböző színű pacira. Volt, aki megilletődött, hogy ilyen magasról nézhet alá, páran szerették volna, ha gyorsabb a tempó, néhányuk nem is először ült lovon, de ez most mellékes volt a biztonság szempontjából. Mikor a fiatalabb generáció végzett, én következtem. Engem persze már nem tettek fel, mint a gyerekeket, csak bakot tartottak. Még sohasem ültem lovon, csak az emlékeimbe kapaszkodhattam, hogy miként kell átlendíteni az egyik lábamat a ló hátán. Szélesebbnek bizonyult, mint gondoltam, jól belerúgtam szegénykébe, de szerencsére nem orrolt meg rám ezért. Próbáltam minél több információt megtudni a lovaglás fortélyáról a lovász hölgytől, aki a futószárat fogta. Ez nem is ment nehezen, mert Szirom megmakacsolta magát, nem nagyon akart szót fogadni. Hol megállt, hol megfordult, vagy nem körbe, hanem középre tartott, muszáj volt nekem is irányítanom. Hallottam már, hogy a comb belső felét kell a lóhoz szorítani, hogy közben a lábfejjel ösztökélni lehessen, de hogy ez a tartás ilyen embertől elrugaszkodott legyen, hosszútávon pedig szinte kibírhatatlan, azt nem gondoltam volna. Szerencsére nem volt hosszútáv, kibírtam, viszont jó volt érezni, hogy én voltam a főnök, és az állat azonnal reagált a legapróbb nyomásra is.

Mikor a lányok visszatértek a szekerezésből, nagy csokor mezei virággal a kezükben, fordult a kocka, a fiúk ültek fel a szekérre és a lányok lovagolhattak. Bandi és Herceg vitt minket a négy kerékkel járhatatlan utakon, néha félre dőlve a mély traktornyomokban, a természet közepére, hatalmas szántóföldek és pipacsmezők között. Utóbbinál meg is álltunk, hogy a fiúk is szedhessenek virágot, de a pipacsok katonákká és királyokká változtak az ujjaik között, hihetetlen leleményességgel. Közben a lovakat sem hanyagolták el, úgy jóllakatták fűvel, virággal, hogy attól féltem ilyen lakoma után inkább lefekszenek sziesztázni, mint hogy húzzák a kocsit. Egyszer sajnos összevesztem az egyik sráccal, mert az istennek sem akarta behúzni a kezét a kocsiból. Hiába mondtam neki, hogy a fákról lehajló leveleket ugyan tépkedhetné, de mit fog letépni a villanykaróról? Nem használt. Akkor mellé ültem, elkezdtem csiklandozni, mert így önkéntelenül is magához rántja a karjait, de nem nevetett, sőt közölte, hogy utál. Nem számít, az a lényeg, hogy a tüskés olajfák mellett már elmentünk.

Egyébként a lányok közül az én tündéri kislányom volt a legrosszabb. Próbáltam nem túl sok figyelmet fordítani rá, egy, mert nem igényelte, kettő, mert szerettem volna, ha nem érzi tehernek, hogy az anyja is itt van, de néha muszáj volt rászólnom, például mikor a raklap alól patkányt akart kihúzni, vagy amikor a három tavirózsa közül letépte az egyiket, arról nem is szólva, mikor egyik osztálytársát csúfolta, erre buzdítva a körülötte ülőket is.

A tanyán nem csak lovak, de két óriási nyúl - sajnos ketrecben -, számtalan gyöngytyúk és csirke is helyet kapott, előbbiek olyan lármával voltak, mikor megláttak bennünket, hogy be kellett fogni a fülünket. A gyerekek nagyon élvezték a hordóból induló csúszdát, a homokozót és a két eleven mászófát, melyekre viszont egyedül nem bírtak felmenni, úgyhogy öt gyerek felsegítése után én már csak napozni bírtam a fahídon, hogy aztán újult erővel vegyem le őket.

Aztán elkísértük a két munkalovat - melyeken lovagoltunk - a karámba, ahol már várták a többiek, például Béla, Csillag és Turbó. Bár nagy legelőn voltak, de a friss fűből sosem elég, a gyerkőcök versenyeztek, hogy ki visz nekik több zöldet. A lovak kicsit tartózkodóan viselkedtek, mivel attól tartottak, hogy a villanypásztor most is be van kapcsolva, félve közelítették meg a szalagot. A gyerekek viszont nem féltek, pedig nem tudták, hogy nincs bekapcsolva. Visszafelé meglátogattuk az alig egy hónapos mangalica malacokat, akik kezdetben próbáltak elbújni a szokatlan látvány elől, de aztán a kíváncsiságuk győzött, bár az egyik gyerek szerint csak „hadüzenetet” készítettek ellenük a fa mögött és most támadnak. A birkák hangosan válaszoltak arra a kérdésre, hogy befogadják-e az elsősöket társnak (bee) és szerették volna megsimogatni az egy kecskét is, akiről a gazda nem tudja honnan jött és miért, de maradni akar. Ezt nem is csodálom. Én is szívesen maradtam volna még.

Sziámik

A cicablog folytatódik, mert bár sok mindenről írhatnék, de inkább róluk. Egy nőstény még keresi szerető gazdáját, úgyhogy lehet jelentkezni. A jövő hétre már kettővel kevesebben lesznek, amit nem bánok, mert igencsak le tudnak fárasztani. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan felnőttek. Még nincsenek két hónaposak, de önállóan esznek, isznak, alig szopnak. Nem beszélek tovább, álljon itt pár fotó és videó, melyek mindent elmondanak és képzeljétek hozzá, hogy ez megy egész nap.
Ha leülök, azonnal az ölembe telepednek...... és öt perc múlva már horkolnak is.Szerencsére nélkülem is tudnak aludni.Epson reklámarcok.Annyi macskánk van, hogy a lányom is sziámi cicává változott.

Ilyen, ha játszanak:

Kandúrka

Elnézést a késésért, de nagyon sűrű hét áll mögöttem és még nincs is vége :)
Ezek a fotók kizárólag a kandúr cicáról készültek.

1 hónaposan

A kiscicák egy hónaposak lettek. Hihetetlen, hogy ennyi idő alatt szinte már felnőttek, bár még mindig a tejecske a kedvenc, de már belekóstolnak a „nagyok” tányérjába is. A parketta csúszósságát gyorsan megszokták, néha úgy szaladnak, mintha kergetnék őket, de mászni azért jobban szeretnek, természetesen leginkább a lábunkon felfelé, főleg ha csupaszon van.

A hálószobából már rég kiköltöztek, de a doboz még hálóhelyül szolgál éjszakára, így elkerülhetjük, hogy bemásszanak az ágyunkba. Persze a dobozt is biztonságossá kellett tenni, mikor láttam, hogy minden létező és méretű lyukon megpróbálják átpréselni magukat, hogy friss levegőt szívjanak.

Leginkább Csikivel vannak problémáim. Iszonyú mennyiségű étel fér belé, nem győzöm a tányérját telerakni, pedig muszáj, mert nagyon kitartóan képes követelésének hangot adni, és ezzel az idegeimre menni, ráadásul nem szalonnabőrért könyörög, csak a legízletesebb ételeket hajlandó elfogadni.

Már most kezd kialakulni az egyéniségük. Van a megfigyelő, a játékos, a bátor és a pisis. A legjobb viszont az, hogy fogalmam sincs, mikor melyik a megfigyelő, a játékos, a bátor és a pisis, mivel annyira egyformák.