Sok szeretettel a leendő gazdiknak

Sziámi cicók

Újabb csokorravaló képet közlök a kölykökről. Hihetetlen módon fejlődnek, már nincs nagyon akadály előttük, amit ne tudnának átugrani, vagy felmászni rá. Szerencsére kárt még nem okoztak, nem vertek le semmi törékenyt, bár azért elővigyazatos vagyok, alacsony helyre nem teszek értékes holmit. Rengeteg örömet okoznak a huncutságukkal és így, hogy már szobatiszták, nem is kell utánuk nagyon takarítanom, ami még egy pluszpontot jelent. Csiki rendszeresen próbálkozik bennük felkelteni a vadászösztönt, ezért sűrűn hoz nekik gyíkot, vagy cickányt, már csak úgy engedem be, ha előbb ellenőrzöm , hogy üres-e a szája.Amikor harc folyik az élelemért...
... és az egyikük győz.Amikor 4 órán keresztül aludtak, és nem volt szívem felporszívózni, hogy ne keltsem fel őket.Amikor elindulnak felfelé...... és egyikük felér.Amikor apuci gondoskodik a kölyökről...... és amikor anyuci.Amikor elmegyek itthonról...... és amikor hazaérek.Amikor bent végzik a dolguk...... és amikor kint.

Hogyan nem találkoztam Faludy Györggyel

Faludy György tegnap lett volna 100 éves. Hosszú kort ért meg, sok mindent túlélt, rengeteg fájdalmon és nélkülözésen, megaláztatáson és igaztalan támadáson ment keresztül, mégis boldog ember volt. Tudott élni és tulajdonképpen sosem szűkölködött semmiben, mert a lelke szabad volt és minden apróságnak tudott örülni.

Jó pár évvel ezelőtt részt vettünk a Tokajhegyaljai Fesztiválon. A lányunk is velünk volt, sátorban aludtunk és szórakoztunk. Kerestem a programokat, hogy Tamit le tudjam kötni egész napra, mert egy négy éves kislánynak nem túl szórakoztató naphosszat beszélgetve ücsörögni a sörpadon. Szerencsére rengeteg kikapcsolódási lehetőség akadt az ő korosztályának is, a katolikus sátornak köszönhetően. Egész nap elügyködött a gyöngyfűzés és papírhajtogatás, a műanyag halra horgászás és a mesejátékok előadása füzérében. Az egyik sátor oldalán egyszer csak ezt olvastam: kötetlen beszélgetés a költővel, Faludy Györggyel. Sokáig memorizáltam az időpontot, hogy el ne késsem és már fél órával a kezdés előtt ott ültem az első sorban. Végre jött a konferanszé és közölte, hogy sajnos Faludy György megbetegedett, így az előadás elmarad, helyette borkóstolás következik. Nagyon szomorú lettem, megkóstoltam ugyan két fehérbort, de olyan csapnivaló volt, hogy még rosszabb hangulatba kerültem tőle. Hát így nem találkoztam Faludy Györggyel.

Kicsit elfogult vagyok vele szemben, mert imádom a verseit, a szókimondását, az őszinteségét és rajongok a prózáiért. Azt hiszem az első, amit a versei után olvastam tőle: A feljegyzések az esőerdőből. Mint a címe is jelzi gondolatokat, töredékeket tartalmaz, de minden egyes rövid bekezdés magvas tartalommal bír, melyet akár tovább is gondolhatunk, vagy elfogadhatjuk úgy, ahogy van. Fő műve viszont a Pokolbeli víg napjaim, a Pokol tornácán és a Pokolbeli napjaim után című trilógia. Egyszerűen zseniális kordokumentum, regény és életrajz egyben. A sors fintora, hogy először angol nyelven adták ki, és a londoni olvasók azt gondolták, hogy csak kitaláció, míg több forrásból meg nem erősítették, hogy ez bizony maga a valóság. Szégyellheti magát az egész magyar irodalmi társaság, hogy a Pokolbeli víg napjaim csak 1987-ben jelent meg először magyarul!

Borzalmas kínokat állt ki Recsken és a kilátástalanságból a kiutat csak az jelentette, hogy verseket költött, melyeket ugyan nem írhatott le, de sorstársai szívesen memorizáltak, ezzel is a tébolytól mentve meg őket. Esténként valamelyikük ágyán különböző „szemináriumokat” tartottak, hol irodalmi, hol filozófiai beszélgetések zajlottak le közöttük, míg napközben saját sírjukat ásták. A legrosszabb az volt, hogy nem tudták mi lesz velük, lelövik őket, mint a kutyákat, vagy van remény, hogy kiszabaduljanak ebből a börtönből. Sokkal borzalmasabb volt elviselni, hogy nem hallottak hírt kintről, mint az, hogy penészes kenyeret etettek velük. A testi kínzásokat fütyülve vészelték át, míg a lelki terrorba beleroppantak. Fogalmuk sem volt, hogy vége van-e már a háborúnak, mi történt a szeretteikkel, milyen a világ a kerítésen túl. Ilyen idegállapotban költötte Faludy a legszebb verseit, ilyen kilátástalanságban érezte boldognak magát, mikor egy jót beszélgetett valakivel.

Politikai függetlenségét nehezen viselte a hatalom, de ő nem akart sem a szocikhoz, sem a kommunistákhoz tartozni, bár utóbbival szimpatizált, de annyira azért nem, hogy a párt be is fogadja, persze nem is akarta, hogy közéjük tartozzon. Mindenféle kötelezettségtől irtózott. Mindig is Magyarországon szeretett volna élni, csakhogy itt nem hagyták élni.

Sokan firtatják szexuális hovatartozását, pedig ő sosem kérkedett vele, magánügynek tartotta és mikor egy interjúban rákérdezték tőle, azt felelte: ő csak a szépet szereti.

Feleségéhez fűződő viszonya a legromantikusabb, giccstől csöpögő filmet is túlszárnyalja a maga őszinte, igaz szerelmével, ahogy saját természetének ellentmondva imádta azt az asszonyt, akivel tulajdonképpen - mai szóval élve - nyitott házasságban élt, mégsem csalta meg soha. A testi szerelmet csak úgy tudta elképzelni valakivel, ha lelkileg is passzolnak. Nem egy történetet írt le, ahol a hölgy szinte az ágyáig kísérte Faludyt, akitől kapott is egy esélyt: elkezdtek beszélgetni. Ám ha nem sikerült valamilyen szellemi mélységet érinteniük, akkor bizony a költő inkább a fal felé fordult és elaludt.

Aki meg akarja ismerni Faludy igazi arcát, az olvassa el a Pokol tornáca trilógiát, mert abból mindent kiolvashat erről az emberről, ahol szerényen és minden indulat nélkül ír le olyan borzalmakat, melyeket csoda, hogy túlélt, mindezt úgy, hogy egy könnyet szétmorzsolva a szemünk sarkában még kacagunk is rajta. Hihetetlen lényegretörő, szerény és szellemes, olvasmányos és objektív. Prózája épp úgy kiváló, mint poémája. Számomra felfoghatatlan az a stílus, ahogy azt éri el, hogy mosolyogva olvasom a tulajdonképpen rémületet keltő sorokat és még többet a sorok között. Szinte minden verseskötete szamizdatként terjedt, például melyet Villon neve alatt adhatott csak ki az üldözött költő, legalább 34 kiadást ért meg!

Sok embert megismert, sokaktól tanult – például Einstentől, hogy ne hordjon zoknit, mert elszorítja a vérkeringését -, és sokakat megtanított tiszteletre, a másik ember elfogadására, toleranciára és megbocsátásra, pozitív hozzáállásra. Bárhol is élt a világban, mindenütt megtalálta a helyét, követőkre talált és szerelmekre. Például Marokkóban, ahol mindennapos volt az idegenek kirablása, megkéselése, ő nyugodtan sétálhatott a sötét sikátorokban, mert kivívta magának a tiszteletet, pedig „csak” annyit tett, hogy minden nap ugyanabba a teázóba tért be és mesélt az araboknak, akiket lenyűgözött az „idegen” kalandjai. És épp ilyen izgatott kíváncsisággal hallgatta meg azután ő is a meséiket.

Több linket betettem, melyek részleteket tartalmaznak a könyvéből, csak úgy ínycsiklandozónak. Van egy kedvencem is, melyet a végére hagytam, mert hosszabb is a többinél és záróakkordként is első osztályú. Egy 1941-es történetet mesél el, mikor megérkezett New York kikötőjébe és arra várt, hogy átessen a szokásos ellenőrzéseken, és végre partra szálljon. Annyira elgondolkodtató az éleslátása, annyira mai és annyira tökéletes, hogy nem is mondok többet. Részlet…

Tündéri sziámi cicák

A kiscicák már túl vannak az egy hónapos koron és szépen fejlődnek. Az anyjuk egyre kevesebbet szoptatja őket, ami nem olyan nagy baj, mivel felfedezték a nagyok tányérját, amit most már az ő számukra is fel kell tölteni. Nem hiszem, hogy kevés lenne Csiki teje, de azért csak nem elegendő hat éhes szájnak, mert hihetetlen elánnal falják a gyerekmenüt. Kicsit féltem, hogy majd rengeteget kell takarítanom utánuk, de pár balesetet leszámítva, az első perctől kezdve úgy használják az almot, mintha tanulták volna. Most már biztos, hogy mind kislány, ami nem baj, mert a kislányok is ugyanolyan kedvesek és élénkek, mint a fiúk. Van egy kedvencem is, bár az is lehet, hogy ez fordítva van, én vagyok az ő kedvence. Amint hozzáérek dorombol és dörgölőzik, szalad utánam és mikor megállok, mászik rám. Jókat mulatunk a hancúrozásaikon és persze az alvási pózokon, de a képek magukért beszélnek.

8

Tami ma lett nyolc éves. Megint idősebb lett egy évvel - én meg persze fiatalabb. A múlt héten kicsit faggatóztam, hogy örülne-e egy fergeteges bulinak, ami nem a családi összejövetelt jelenti, mert az alapból jár. Repesett a boldogságtól, én meg kedvemet leltem a nem annyira költséges, mint inkább szervezést igénylő programnak. A vendéglista összeállítása gyorsan megtörtént, a négy éves óvodai kiképzés még élénken él emlékezetében, ezért úgy határozott, hogy inkább az óvodából ismert barátait hívná meg, mint az osztálytársakat, akikkel az egy év alatt nem alakult ki még erős kötődés, kivéve egy testvérpárt, akikkel a nyáron többször találkozott, kicsit összebarátkoztak.

Nem akartam semmit sem elkapkodni, már a hét elején nekikezdtem a tervezésnek. Alaposan átgondoltam a menüt, a spenótot csiliszósszal elvetettem, helyette kókuszgolyót, muffint és szendvicseket akartam tálalni. Gondoltam a kókuszgolyókból készítek egy fura tortát, amire a gyertyát szúrom, esetleg piramis alakban pakolom egymásra őket, vagy kiírom belőle, hogy boldog szülinapot, vicces is lesz és könnyen szelhető. Aztán tanulmányoztam az időjárást, hogy melyik nap lesz alkalmas talán még fürdésre is. A péntek látszott a legnapsütésesebbnek, szombattól már borulást, esőt jelzett a meteorológia. Mikor az időpont is megvolt, jöhettek a meghívók. Ebben már a lányom segítségére is szükség volt, a szöveget ugyan magamra vállaltam, de neki kellett megcímeznie. Készítettem egy vicces kinézetű borítékot, Tami „megrajzolta” a címzetteket és amikor elkészült, aláírta a szöveget. Most már csak a kézbesítés volt hátra.

A postában nem bízom, és abban sem nagyon, hogy egy ilyen hóbortos borítékot fel lehet egyáltalán adni, úgyhogy beültünk az autóba és házhoz szállítottuk őket. Nem is akartunk bemenni, csak sunyin a postaládába dobni, de már az első címnél rajtakaptak minket, Tami legnagyobb örömére, mert addig is játszhatott, míg én a szülőkkel beszélgettem. Nem is volt baj, hogy nem orvul csempésztük a postaládába, mert kiderült, hogy számukra nem jó az időpont. Aztán azt is megtudtuk, hogy egy másik közös ismerős is nyaral, csak péntek este jön haza.

Új időpontot tűztünk ki, egy nappal későbbre, amikorra ugyan már rossz időt jósoltak, de hátha. El sem tudtam képzelni, hogy tíz gyereket hogy fogok a lakásban elhelyezni, ha mégis szakadna az eső, de reménykedtem. A remény hal meg utoljára.

Eljött a nagy nap. Éjjel iszonyú szélvihar söpört végig a környéken, de reggel már nem fújt, kicsit ugyan beborult, de kellemes volt a hőmérséklet. Anti kinyitotta az asztal fölötti napernyőt, amely most esernyőként szolgált, ha mégis kilyukadnának a sötétebb fellegek. Arra nem számítottunk, hogy a feltekert napernyőben albérlők laknak, és elég mérgesek, ha megzavarják őket a reggeli szunyókálásban. Több méltatlankodó darázs kezdett keringeni a fejünk felett, majd az egyikük megcsípte Tami lábujját. Az ünnepelt hősiesen tűrte a fájdalmat, amit Fenistillel próbáltam enyhíteni. Hamar csitult az égető érzés, kezdett megfeledkezni a balesetről, nem úgy a darazsak! Jól beleharaptak az első vendéggyerek lába ujjába. Alkalmaztam a jól bevált receptet: kenőcs és zokni, így minden rendben folytatódott tovább.

Először is a kiscicákat nézték meg a vendégek, akiket ugyan féltettem kicsit, annyira aprók még, de képtelenség volt elterelni a figyelmet róluk. Beleegyeztem, hogy pár percig simogathatják a szőrmókokat, aztán mennek vissza a dobozba. Így is történt. Mondtam, hogy most pedig mindenki megfog egy-egy játékot és kiviszi a kertbe, mert kezdtünk túl sokan lenni a házban. Ez is megtörtént, és jó sokáig lekötötte őket a kirakós, a jenga és a nevenincs játék. A menü is elnyerte a gyerkőcök tetszését, amit abból tudtam leszűrni, hogy alig maradt valami, pedig nem keveset készítettem. A golyó-torta viszont elmaradt, mert az egyik anyuka hozott egy finomabbat.

Az őrület akkor kezdődött, mikor megtalálták Tami fonalait. Volt jó pár, színes motring, melyek egy dobozban lapultak, arra várva, hogy Tami körmöcskézik, netán köt belőlük valamit. Szinte a másodperc törtrésze alatt kitalálták, hogy mit is lehetne velük kezdeni. Nekem már nem volt beleszólásom a történtekbe, nem mintha akartam volna bármit is mondani, a lényeg, hogy jól érezzék magukat és csak az egyik ajtó kallantyúja tört le a hancúrozásban, szóra sem érdemes, na meg Csiki volt kicsit megzavarodva a sokadalomtól, merthogy az összes gyerek a házban, a kölykei közelében tartózkodott. Azt találták ki, hogy pókok lesznek és befonják az egész lakást. Az egyik lány a légy szerepét vállalta magára, ezért felült a hintára és a háló fölött lebegett. Mikor a házzal elkészültek, jött a kert. Azt is befonták. Mikor elfogyott a fonál, az egyik gyerek kitalálta, hogy vágják szét. Fogalmam sem volt, hogy öt ollóm is van, gyorsan el is tettem hármat és csak a két nagyobb lánynak engedtem a használatát, akik azonnal megkezdték a pókháló szétvágását, így megkönnyítették a későbbi rendrakást. Mire megérkeztek a szülők a porontyukért, már nem csak kúszva, vagy gólyalábon lehetett közlekedni.

Délután, mikor egy pillanatra kettesben maradtam a lányommal az udvaron, odafordult hozzám és mosolyogva, kicsit szégyenlősen azt mondta: „olyan furcsán érzem magam.” Felém fordítottam az arcát és anyai tekintettel alaposan szemügyrevettem, nem sápadt-e, nincs-e rajta valami sérülés, amit eddig nem vettem észre, de nem láttam semmit, így megkérdeztem, mégis mit érez? Hozzám bújt és így felelt: „olyan boldog vagyok”. Hogy időt nyerjek és ne bőgjem el magam, gyorsan megkérdeztem tőle, hogy mitől érzi boldognak magát. Azt hittem azt feleli, hogy mert jól sikerült a buli, vagy mert túlélték a kiscicák a gyerekek állandó szeretetáradatát, vagy hasonló, de megint meglepett. Még közelebb bújt hozzám, már amennyire ez lehetséges volt, majd egyszerűen azt mondta: „mert itt vagy velem”. Szerencsére eleredt az eső, hidegen csapódott az arcomra, hogy ott elkeveredjen a forró könnyeimmel…

Annyira jól sikerült a buli, hogy két lány még itt is aludt nálunk, megtapasztalhattam, hogy milyen lenne három gyerekkel. Kicsit furcsa érzés volt, de meg tudnám szokni, csak meg kellene tanulnom több palacsintát sütni.

Ez a buli a múlt héten zajlott, még jóval Tami születésnapja előtt, de mire megírtam eljött a negyedike, az a nap, mikor 8 évvel ezelőtt életet adtam ennek a csöppnyi lánynak. Életem legboldogabb és leghosszabb napja. Azóta is tart. Boldog születésnapot kicsikém!

Sziámi cica-lányok... vagy fiúk

A kiscicák éppen ma két hetesek és már egy kivételével mindnek kinyílt a szeme. A múltkor rés támadt a plüss-karámon és kitört a többség. A maradékot már mi vettük ki az ágyra, hogy végre gyönyörködhessünk bennük. Gyorsan fényképezőgépet ragadtam, hogy megörökítsem őket. Pillanatnyilag úgy látjuk, mintha mind fiú, vagy mind lány lenne, úgyhogy inkább azt mondom, még nem tudjuk a nemüket, szerintem kizárt, hogy mind a hat egyforma legyen, persze az előző alomból is csak egy kandúr volt, de kevesebben is voltak. Szerencsére mind szépen, egyformán fejlődik, remélem nem éri őket a későbbiekben sem baj, az új gazdik örömére. Egy már el is kelt, de még van öt, előjegyzéseket felveszek, 8 hetesen már szállíthatók, addigra már esznek és szobatiszták lesznek.

Pár képet feltöltöttem, hogy más is megcsodálhassa őket.

Így alszanak a szekrény rejtekében:

Horgászni jó?

Antit még sosem kísértem el horgászni, sőt egyáltalán nem próbáltam még ezt a sportot. Nem is tartom igazán annak, számomra a sport hihetetlen erőfeszítést, izzadást, saját magam legyőzését és végeláthatatlan kitartást jelent, melyet a horgászatban csak nyomokban találnék, esetleg abból a szempontból, hogy végtelen türelem szükségeltetik ahhoz, hogy egy helyben üljek sokáig. A horgászat számomra unalmat sejtet, hogy órákig nézzem a vizet és várjam, hogy horogra akadjon egy arra ténfergő csuka, akit kirántok a vízből, kezdődik az egész előröl. Viszont most már rájöttem, hogy kell hozzá némi furfang, ügyesség, de leginkább felkészültség a különböző szerelékekkel és csalianyagokkal, beetetésekkel és számtalan szakkifejezéssel, melyeket képtelen vagyok megjegyezni. Anti nagyon rákapott a horgászatra, mondhatni szenvedélyévé vált, bár szerencsére nem viszi túlzásba, ezért nem is haragszom érte, örülök, ha ki tud teljesedni valamiben, ami boldoggá teszi és míg megkérdezi, hogy elmehet-e, nem árt a kapcsolatunknak sem. Persze sosem mondom, hogy nem mehet, tudom, hogy neki is szüksége van magányra, kikapcsolódásra, amit a néha felbukkanó hal nem zavar meg túlságosan, de megnyugtató, hogy ha kérném, maradna.

Tami már többször elkísérte az apját a kikötőbe, és teli volt sikerélménnyel, mikor hazaért, mert mindig fogott valamit, sokszor ügyesebben, mint a tanára. Legutóbb is 24 keszeggel tért haza, amit másfél óra alatt sikerült kifognia, míg Antinak arra sem volt ideje, hogy csalit tegyen a horgára, mert a lány mindig szólt, hogy segítsen levenni az újabb fogást. Taminak engedélye is van, bátran horgászhat, én nem ragaszkodtam ilyen kiváltságokhoz.

Tegnap viszont mindnyájan felkerekedtünk, hogy eltöltsünk pár kellemes órát a vízparton. Én kellőképpen felkészültem a kikapcsolódásra, mivel magammal vittem Kosztolányi novelláskötetét, innentől kezdve engem nem érhetett baj, főleg, hogy egy kényelmes horgászszéket is kaptam a fenekem alá. Taminak először nem volt kedve kimenni, csak mikor megtudta, hogy én is megyek. Elválaszthatatlanok vagyunk egymástól mostanság, gondolom, mert a múlt hónapban nagyon sok időt töltöttünk külön, hogy dolgozni tudjak, napokig a nagymamánál volt, szinte csak a hétvégéken találkoztunk, de most már szabadságon vagyok, kedvünkre lóghatunk erre-arra.

A kikötőbe érve Anti bosszúsan jegyezte meg, hogy elfoglalták a helyét, ahol mindig ülni szokott, de körbejárva a medencét kiderült, hogy majdnem minden helyen ültek már, csak a bozótosabb részek maradtak üresen, úgyhogy gyorsan le is telepedtünk az egyikre. Sajnos pont ezen az oldalon nem sütött már a Nap, aminek én nagyon nem örültem, de túltettem magam rajta. Taminak mondtam, hogy jó lenne, ha süllőt fogna, mert tulajdonképpen a tengeri halakon kívül, ezt az egy fajtát szeretem a tányéron, a paprikás lisztbe forgatott kárászok és keszegek pedig már nekik is a könyökükön jön ki. Anti felszerelte a busázó botját és jó messzire hajított vele. Én undorodva néztem a csontikat és pinkiket a dobozban, hozzájuk nem nyúltam volna, míg Tami három csontit tett a horgára, gyakorlott kézmozdulatokkal, és kiválogatva a legélénkebbeket.

Leültem Kosztolányival a székbe és alig olvastam el pár sort, mikor Tami rikkantott egyet, na nem hangosan, inkább visszafogottan, ahogy ez igazi horgászok között illik, de azért sejtetve, hogy nagy hal akadt a horgára. Hát… nem volt nagy, viszont különleges. Úgy látszik a lányom nagyon szófogadó gyerek, mivel süllőt fogott, ahogy kértem tőle. Sajnos még túl korán fogta ki, egészen picike volt, alig tízcentis, de már jól felismerhető a hátán a sárkányuszony, a karcsú, hosszúkás testalkata, ezüstös pikkelye. Nagyon boldog volt, hogy teljesítette a kívánságomat, aztán pár másodpercnyi gyönyörködés után visszaengedte a vízbe, hogy nőjön még, mire legközelebb találkoznak. Ezután sokáig nem történt semmi, a könyv segítségével elvesztettem az időérzékemet, míg a két horgász nézte a vizet. Tami egy idő után megunta a horgászatot, elkezdte gyűjteni a partra sodródott kagylókat, majd mikor ezzel is végzett, kérte, hogy én is hagyjam abba az olvasást.

Ekkor én is kezembe vettem a botot. Kis idő múltán Tami kicserélte a csontikat, izgágábbakra, de így sem jártam eredménnyel. Hamarosan elegem is lett belőle, még hogy a mosogatás nem kreatív? Ehhez képest még egy pohár elsuvickolása is izgalmasabb. Elmentünk sétálni a környékre. Először végigegyensúlyoztunk a már nem használt vasúti síneken, három életünk volt, de a gyorsaság is számított. Aztán a töltésen baktattunk végig, ami pár száz méteren ki van betonozva, de a résekben fel-feltör a fű, természetesen ezen is egyensúlyoztunk, ameddig csak lehetett. Tami leszaladt a töltés oldalában legelésző tehénkékhez, majd miután nem sikerült őket felbosszantania a kitartó hangutánzásával, nekiiramodott és csak szaladt és szaladt. Aztán egy rövid ideig bámultuk a modellrepülőzős középkorú férfit, aki büszkén mutogatta játékszerét a körülállóknak, egy gyalogos korabeli férfinek, aki le volt nyűgözve a technika eme csodájától, és egy fiatalabbnak, aki le sem szállt a motorjáról, kutyájával egyetemben, aki két első mancsát a kormányra támasztotta, és unottan várta, hogy történjen végre valami, ami számára izgalmasabb, mint a levegőben zümmögő tárgy.

Aztán mindketten leszaladtunk az egyik lejárón és mikor mondtam, hogy ha erre mennénk tovább, akkor pár kilométer múlva pont a fagyizóhoz lyukadnánk ki, azonnal abba az irányba vonszolt, hiába mondtam, hogy túl messze van az gyalog és még visszafelé is ugyanannyi időbe telik, ráadásul pénz sincs nálam, hogy értelme is legyen odaérni. Kinéztem egy lombos fát nem túl messze, gondoltam addig kigondolok valamit, hogy visszafordulhassunk, de még odáig sem jutottunk el, mert a kukoricatábla mellett haladva, megmozdultak a szárak, iszonyú csörtetés hallatszott. Tami nagyon megijedt és kérdezte, hogy mi lehetett. Nem akartam még jobban megrémíteni, mint amennyire már megriadt, úgyhogy fácánra vagy nyúlra gyanakodtam, bár a hangból ítélve, akár vaddisznó is lehetett. Arra jó volt ez a rémület, hogy már Tami ajánlotta, hogy forduljunk vissza. Ugyanazon az útvonalon, fűszálakon és síneken jutottunk vissza a kikötőbe, ahol Anti már fogott egy jó nagy keszeget. Tami is felvette a botját, hogy újult erővel próbálja a horogra csábítani a halakat, én pedig a könyvemet, hogy még egy novellát elolvassak, míg be nem sötétedik. Nagyon lassan értem a végére, mert a halak ebben a kései órában úgy látszik megtáltosodtak, Tami nem győzte leszedegetni a horogról, míg nekem a szák nyitogatásában kellett segédkeznem. Aztán hirtelen támadásba lendültek a szúnyogok is, úgyhogy gyorsan összecsomagoltunk és indultunk haza.

Sziámi cica dömping

Pénteken hajnali háromkor Csiki nyivákolására ébredtünk Antival. Tami is felébredt, de nem annyira, hogy fel is keljen, siettünk is ki a szobából, hogy ezt megelőzzük. Borzasztó álmos voltam, de meglepően gyorsan felfogtam, hogy Csiki szülni fog. Már óriási volt a hasa, és szerintem jóval több idő telt el, mint amennyinek kellett volna, bár ez csak tipp, mert nem írtam fel az időpontot, mikor fogantak (de emlékszem arra a három napra). Anti viszont olyan éber volt, mint aki nem is aludt és magára vállalta, hogy virraszt Csiki mellett, feküdjek vissza nyugodtan. Késlekedés nélkül teljesítettem is a kívánságát, bár ez nem volt szép tőlem, mert tudtam, hogy korán indul, de ennyire még nem fogtam fel a dolgokat. Nehezen bírtam visszaaludni, mert Csiki folyton be akart jönni a szobába, hogy velem és az ágyamban szüljön, mindig ezt csinálja, csak nyávog és kaparja az ajtót, ami ilyenkor iszonyúan zörög, aztán Anti hangját hallottam, ahogy csitítja és próbálja elterelni az ajtótól. Úgy a tizedik után végre sikerült elaludnom.

Anti fél hatkor ébresztett fel, mert indulnia kellett dolgozni. Félálomban kibotorkáltam. Csiki doboza mellett meg volt ágyazva a hintaágy párnáiból, (szóval így bírta ki idáig, én meg sajnáltam:), nem is volt kényelmetlen, magamra húztam a takaróm és próbáltam nyugtatgatni a cicámat, kevés sikerrel. Egy pillanatra sem akart a helyén maradni. Rohangált, felugrott rám, a takaróm alá bújt, majd a szekrényen a könyvek, és a tegnapról – vagy korábbról – ott felejtett ruhák közé próbált fészket rakni. Elpakoltam mindent, amit csak tudtam, szekrénybe, magasabb helyre, ami mozdíthatatlan volt, arról pedig percenként levettem.

Fél hét előtt tíz perccel pottyant ki az első kiscica. A „pottyanás” azért nem igazán fedi a valóságot, mondhatni erős túlzás, mert farfekvéses volt, nagyon nehezen nyomta ki szegény anyja, de életben maradt a pici. Ügyesen elrágta a köldökzsinórt is, ezek után már reménykedtem, hogy én csak szemlélője leszek az eseményeknek, nem is kell közbeavatkoznom, de a remény gyorsan szertefoszlott. Csiki úgy döntött, hogy a többi cicát már nem a helyén és nem is egyedül szüli meg, ha már itt vagyok, tegyem hasznossá magam. Egész gyorsan követte az elsőt még kettő, az egyik az asztal alatt, a másik a sarokban jött a világra, a köldökzsinórt én vágtam el, ezzel is meggyorsítva az eseményeket, hogy mielőbb a dobozba kerüljenek a kölykök. A negyedik születésénél már Tami is felébredt, aranyosan bábáskodott, nyugtatgatta Csikit, feltartóztatta, amikor ki akart jönni a dobozból és biztatta, hogy nyalja tisztára a csatakos cicákat. Fél kilenc után már Csiki is lefeküdt pihenni, a picik elkezdtek szopni, de még látszott rajta, hogy csak felfüggesztette a vajúdást, a hasa még elég nagy volt. Vártunk. Elég sokáig, már nagyon indulnom kellett volna dolgozni, úgyhogy végül csak magára hagytuk a cicát, reménykedve, hogy tudja a dolgát, és nem lesz semmi baj.

Igaz, hogy később értem be a munkahelyemre, de hamarabb is jöttem el, mert nagyon izgultam, hogy mi történhet itthon, míg én távol vagyok. Mikor beléptem az ajtón, Csiki a dobozból nyikkant egyet felém, mint aki büszkélkedik az új alommal. Először nem is tudtam, hány cica lehet a dobozban, annyira egy kupacban voltak, de aztán sikerült megszámolnom, hogy hat kis macska fogja hamarosan nap, mint nap feldúlni a házat és a nyugodtnak eddig sem mondható életemet. Csiki nem sokáig tűrte a mustrát, kiugrott, hogy üdvözöljön, pedig egyáltalán nem vártam el tőle, de úgy megörült, hogy végre kinyitottam a szobaajtót, hogy arra gondolt az akasztós szekrénybe költözteti a kölykeit. Én egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy ez jó ötlet, de miután sem a szép szó, sem az erős markom nem használt, hogy ezt az eszement tervet kiverjem a fejéből, beadtam a derekamat. Annyit tudtam csak elérni, hogy a nagyobb dolgokat gyorsan kipakoljam a szekrény aljából. Néhány plüss állattal karámot kreáltam a leterített törölköző szélén, hogy ne mászkáljanak el túl messzire a kicsik, Tami pedig egy zseblámpát szerelt a fogasra, hogy néha azért lássunk is valamit belőlük. Így külön is vannak, meg nem is, halljuk, ahogy hangos dorombolás és halk nyávogás szűrődik ki a kuckóból.

Most először született 6 kiscica és úgy nézem elég egyformák, remélem mind életben marad, mert talán így jut majd minden jelentkezőnek. Egy hónap múlva már veszek fel előjegyzéseket, addigra megtudom azt is, hogy milyen a nemek eloszlása.