Toszkán szépség

Az olasz filmek mindig is a kedvenceim voltak, de ez a film nem ettől élvez prioritást. Egyetlen hátrányát tudom csak megemlíteni, hogy mivel feliratos volt, sokszor nem bírtam időben elolvasni a szöveget, olyan gyorsan követték egymást az események. Persze ez nem is történhetett másképp, hiszen az olasz temperamentumhoz hozzátartozik a gyors beszéd, amit szintén imádok.

A film egy igazi olasz család hétköznapjaiba enged bepillantást, melynek pillérei az anya és az apa annyira különböző karakterek, hogy hatalmas kompromisszumra lenne szükségük az együttéléshez, de erre csak a feleség képes. A féltékeny, agresszív férj nem akar változni, a gyönyörű feleség, Anna viszont kiszolgáltatottságát tűri, amíg lehet, a gyerekeknek pedig nincs beleszólásuk a felnőttek játszmáiba, de véleménye azért már van a 8 év körüli kisfiúnak, Brunonak, míg húga, Valeria sodródik a történésekkel.

Erről viszont úgy harminc évvel későbbi visszaemlékezésekből értesülünk, és bár a Toszkán szépség cím az édesanyára utal, a főhős inkább Bruno. Az ő emlékezés-foszlányaiból követhetjük nyomon a család mindennapjait, egészen az édesanya haláláig. Bár csak töredékekből rakjuk össze a kirakóst, még sincs az az érzésünk, hogy bármi is kimaradna belőle, olyan mesterien követik egymást az események, az időben ugráló jelenetek egy pillanatra sem darabolják szét a témát.

Most viszont kezdem az elején.

A gyönyörű, mindig mosolygós és életvidám Anna váratlanul és akaratán kívül lett győztes egy szépségversenyen, ahol elnyerte a „Leggyönyörűbb Anya” címet. Családja nemhogy büszke lett volna rá, a férj és a fiú inkább elítélték, megjelenését kihívónak tartották, holott épp ellenkezőleg! Anna szégyenlősen, visszafogottan viselkedett, lényéből naivitás sugárzott, melyet még inkább kihasználtak a körülötte lévő férfiak. Egyedül kislánya nem érzi még a körülötte lévő feszültséget, és boldogan mosolyog anyjára.

Minden nőnek szüksége van az elismerésre, de ebben a családban Anna ezt nem kapja meg. Ő mégsem küzd az elérhetetlenért, boldog, mert célja van. Az, hogy tisztességes és gondtalan életet biztosítson a gyerekeinek, hogy boldogságban nevelje fel őket, hogy ne szenvedjék meg a családi konfliktusokat. Mindent megtesz, hogy ez így legyen, de sajnos az akarata kevésnek bizonyul.

Férje nem tudja türtőztetni magát és jó pár pofon kíséretében kidobja az utcára, ezzel olyan kilátástalan helyzetbe hozva a két gyerekes anyát, amitől bárki depresszióba esik. Bárki, de nem Anna, kinek első tette, hogy rámosolyogjon a gyerekeire, olyan őszintén, amitől még a viharos tenger hullámai is megnyugodnának, majd egy vidám dal dudorászása és hangos nevetgélések közepette sikerül minden kétséget eloszlatni a lurkókban, hogy bármiben is hiányt fognak szenvedni ezután.

Anyjuk nem bír kibújni a bőréből. Akárhol megjelenik, a dívát látják benne, hát munkát is olyat kap, melyben ezt tudja kamatoztatni. Gyerekeit mindenhová igyekszik magával vinni, hol a konyhások vigyáznak rájuk, hol a cselédek, ő pedig amint egy perc ideje adódik, rohan hozzájuk, ha csak annyira is, hogy átölelje őket.

Ezt a traumát a kisebbik gyermek, Valeria könnyebben átvészeli korából és neméből adódóan, míg Bruno, ahogy idősödik egyre inkább nem találja helyét, egyre dühösebb édesanyjára, holott megfogalmazni sem tudja tulajdonképpen, hogy miért is haragszik rá. Szégyelli, hogy annak idején felment a színpadra és elismerésben részesült a külseje miatt, sóvárgó férfiszemek vetkőztették le a tekintetükkel, vagy inkább az apjával hasonul, neki akar megfelelni és átveszi a fájdalmát?

Akár így, akár úgy, az általa nehézkesnek megélt gyerekkor miatt vagy egyébként is ez lett volna a sorsa, nem tudom, de tény, hogy nem igazán sikerült felnőnie. Van ugyan barátnője, de nem is akar vele együtt élni, képtelen megérteni partnere kívánalmait, ahogy magát a kapcsolatot sem tudja hová tenni. Van ugyan munkája, de nem igazán érdekli, nem szeretne elmélyülni benne, még drogozni is csak ímmel-ámmal képes.

Egyet tud, hogy az anyját soha többé nem akarja látni. De aztán ebben is elbizonytalanodik, mikor a húga megkeresi, hogy elvigye a kórházba, ahol édesanyja fekszik. Végül rászánja magát és követi Valeriát, de Brunonak még ebben is csalódnia kell.

Arra számít, hogy egy megtört, ráncos öregasszony fog sírva a nyakába borulni, ehelyett egy életvidám nő fogadja, aki ugyan haldoklik, de nem vesz róla tudomást és minden mozdulatával azt közli a fia felé, hogy bár nem tökéletes, élete során több hibát is elkövetett, de így kell, hogy elfogadják, főleg a gyerekei.

Bruno nem akarja meglátni a jeleket, az üzeneteket, úgy érzi, hogy életében csak a halál hozhat megváltást. Amikor Anna végleg lehunyja szemét, akkor tud csak úgy nézni rá, mint egy édesanyára, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy felnevelje a gyerekeit és bár sokszor meghunyászkodott, férfiak kiszolgáltatottja lett, de tartását egy pillanatra sem veszítette el. Még a halálos ágyán sem.

Ez a film nem tűnik kitalált történetnek, ahogy valósnak sem. Nem dráma, mint ahogy vígjáték sem. A szereplők hitelesek, bár tudjuk, hogy csak játszanak.

Ez a film egy különleges ízvilágú koktél az élet kristálypoharában, a háttérben a valóság buborékaival, az élet önfeledt, gondtalan, édes gyümölcseivel és egyéni, sokszor csípős tragédiáival.

Csak szívószállal fogyasztható!

Csillagösvény

Az idei nyarunk nem a külföldi kirándulásokról, olasz vagy erdélyi körutakról szólt, hanem a közeli, környékbeli „nevezetességek” meglátogatásáról. Az idézőjel azért indokolt, mert idesorolom a ritkán látott barátokkal való találkozást éppúgy, mint az élményfürdő szolgáltatásait, vagy egy kerti pikniket nyúlvadászattal egybekötve, avagy a szokásos születés- és névnapok hagyományos megünneplését, hisz a lány idén betöltötte a 11. évét, míg Anti egy csodás kerek évszámot hagyott el, én pedig újra megünnepelhettem a 28. életévemet, egyszerűen nem tudom megunni!

Ezen események közül is szeretném kiemelni az egyiket, mely érdekességével, különlegességével megérdemel egy egész posztot, bár legszívesebben a nyár minden percét megírnám, ha lenne rá időm.

A Szegedhez közeli Ópusztaszer híres a Nemzeti Emlékparkjáról. A diákokat előszeretettel viszik oda a tanárok tanulmánykirándulásra, míg a családoknak is kellemes hétvégi programot nyújtanak a különböző rendezvények, mint dinnyefesztivál, lovasbemutató stb.

Nem is olyan régen a Park mellett megnyílt egy Csillagösvény nevű látványosság is. A honlapról számos infót megtudhatunk, mégsem adja vissza azt a hangulatot, amit belépve érez az ember. Mintha visszasétálnánk az időben! A bejárattól és büfétől kicsit eltávolodva számos korabeli játékba ütközik az ember gyereke. De ezeket a játékokat nemcsak kiskorúaknak tették ki, az abból is látszik, hogy némelyik „feladvány” még a felnőttet is próbára teszi.

Ügyesen kombinálták a fizikai igénybevételű és a szellemi energiát kívánó játékokat, csakhogy semmiből se legyen hiány. Pár logikai táblát nem is sikerült megoldanom, ami kissé bosszantott, talán ha egész nap nézegetem, akkor kisütök valami okosat, ami még mindig nem jelenti azt, hogy jó is az eredmény. Némelyik rejtvény hasonlított az interneten is játszható játékokra, ahol könnyedén meg is oldom, de itt élőben kifogott rajtam. Az sem volt mérvadó, hogy milyen idős, mennyivel „okosabb” egy felnőtt a gyerekénél, mert előfordult, hogy míg nekem nem sikerült rájönnöm a megoldásra, addig Tami seperc alatt végzett vele.

Mindezek után eljutottunk az igazi megmérettetéshez, magához a labirintushoz.

A honlapon kifejtik az útvesztő és a labirintus közti különbséget, úgyhogy én most ezt nem teszem meg, tény, hogy nem voltam tisztában idáig a jellemzőikkel, de ennek a tudásnak a birtokában immár kijelenthetem, hogy volt szerencsém mindkettőt kipróbálni.

A Csillagösvényen két labirintus van felállítva. A kisebbik, fűzfa vesszejéből készült, olyan sűrűn egymásba fonva és olyan magasságban, hogy képtelenség átlátni rajta vagy fölötte. Természetesen mászni sem szabad, mert azzal csak tönkretennénk az építményt és elvenné az izgalmat is. Lényeg az, hogy bár a tájékoztató szerint fél óra alatt ki lehet jutni belőle, nekem hosszú kínlódások, ismételten megjárt utak, ismerős bolyongások jutottak osztályrészemül, mire kikecmeregtem. Addigra azt is megfejtettem, hogy ez nem is labirintus, hanem egy útvesztő, tehát teli zsákutcával, fordulókkal, elágazásokkal, melyből csak úgy juthat ki az ember, ha előbb a középpontját megleli.

Nem is mertem még egyszer végigmenni rajta, attól féltem, többet sohasem jutok ki. Tami viszont bement és már érte kellett mennie az apjának, hogy irányt mutasson, mert a magaslesről, ahonnan én követtem nyomon az eseményeket, segíteni sem tudtam, úgy összemosódtak az utak.

A másik labirintust a megalkotói már egy órás teljesítménynek tartják. Ha siet az ember, akkor… talán. Ez már tipikus labirintus, némileg egyszerűbb is, mivel az elágazásoknál rejtvények vannak, melyek jó megoldása esetén, megkapjuk a helyes irányt és a hosszú, kellemes kutyagolás után elérve a célhoz, már a kijárat is adott.

Ottjártunkkor igencsak meleg volt, úgyhogy nagyon jól esett, mikor belefutottunk a spriccelőbe, mely a sövényt volt hivatva gondozni. Igaz már nem lehetett ellátni fölötte, de mindenképpen szükséges a gondozása, sűrítése. Kérdeztük is az ott dolgozó lánytól, hogy mégis ki nyírja a füvet ekkora terülten? Hát ő, már nem téved el. A nagyobb problémát az okozza, hogy sokszor átbújnak az emberek a sövény ritkásabb részei alatt, vagy az, hogy annyira egyedül – és elveszettnek - érzik magukat, hogy rágyújtanak. Valóban, több helyen találtam csikket eldobva, pedig a bejáratnál volt kijelölt hely.

Ebben a labirintusban több kilátó is „működött”, ami reményt adhatott az embernek, hogy átlátja a helyzetet és hamarabb kijut, de ez gyorsan szertefoszlott, mikor a lépcsőn leérve újból csak közeli bokrokat láttunk.

A két labirintus és a már felsorolt játékok mellett még egy különös, nem a megszokott, inkább ügyességi, a testet és a szellemet egyszerre megmozgató játszótér, egy tavacska, fűzfa sátorokkal körülvéve és egy számháborúra alkalmas pálya is helyet kapott a területen, igaz utóbbinál még igencsak nőnie kéne a fáknak, hogy valóban használni lehessen.

Nagyon élveztük az egész délután tartó programot, melyet sikeresen teljesítettünk, én még túl is, egy kificamított bokával és egy eltört kisujjal, de ez már egy másik történet…

Már nem is olyan kicsik...

... azok a cicák, akik ma töltik be az ötödik hetüket. Hihetetlen gyorsasággal növekedtek, szinte minden hamarabb bekövetkezett náluk, mint az megszokott. Talán az apukájukra akarnak hasonlítani, aki igencsak nagyra nőtt, ha nem ismernénk szelíd természetét, meg is ijedhetnénk tőle. Talán csak őket is utolérte a felgyorsult világ azonnali teljesítménykényszere, nem tudom, de már tíz nap előtt nyitva volt a szemük, rá egy hétre már nem tudtam dobozban tartani őket, mindez odáig fajult, hogy most már önállóan közlekednek a lakásban, különböző kuckókat választanak ki az alváshoz, de válogatás nélkül minden dolgot játéknak tekintenek, legyen az egy vezeték, gombolyag vagy egy csupasz emberi boka. Megkezdték a szilárd táplálék eszegetését is, akárcsak az alom használatát.

Bár elég nagyok és önállóak a cicák, de csak 8-10 hetes korukban engedem el őket az anyukájuk mellől. Ez a leendő gazdiknak is jobb, mert nem lesznek depressziósak a kicsik, amiért el kell hagyniuk a családjukat, és a cicáknak is jót tesz, mert addigra elég ellenállóak lesznek a különböző betegségek, stresszek területén, a folyamatos anyatej-fogyasztás miatt.

A cicák nálunk családtagok. Nem is tudnánk külön helységben tartani őket, de nem is szeretnénk, mert imádjuk, ahogy a talpunk alatt rohangálnak, beugranak az ágyunkba és a karunkban alszanak el, vagy nyávognak egyet, hogy most kérnének egy kis simogatást. Nem kell könyörögniük, nem fukarkodunk a szeretettel. Nagyon hasonlítanak egymásra - két kandúr és két nőstény cica van -, mégis mindegyikük külön kis egyéniség. Van a kíváncsi, a bújós, a szemtelen és a karmolós, de ugyanúgy szeretjük mindegyiket, mintha a miénk volna, pedig mostantól már a leendő gazdáik nézegetik a fotóikat...

Megszülettek!!!!

Nem is olyan régen arról számoltam be, hogy újabb cicák költöztek az életünkbe: Kaviár és Pezsgő. Gyorsan megszokták egymást és hamarosan egy párként viselkedtek, mint férj és feleség. Ennek eredménye az lett, hogy Pezsgő elkezdett gömbölyödni, amit én nagyon korainak tartottam, hiszen még egy éves sincs, de nem szeretek beleszólni a természet rendjébe, és azt hiszem alkalmatlan is lettem volna rá, hogy megakadályozzam.

Gyorsan repült az idő, Pezsgő már gurult, de ma végre megszabadult terhétől!

Mi éppen ballagáson voltunk ezen a szombaton, úgyhogy nem kicsit lepődtünk meg, mikor beléptünk a házba és egy csatakos kiscica látványa fogadott bennünket, a zongora lábánál. Másik kettő a már bekészített dobozban pihent, persze azt nem tudhatom, hogy ott is születtek, mert igencsak nagy volt a felfordulás mindenfelé, de a lényeg, hogy már ott feküdtek, épen, egyikük majdnem teljesen szárazon.

Láthatóan Pezsgő nagyon boldog volt, hogy megérkeztünk, bár a három cicával tulajdonképpen már minden rendben volt. Szépen elrágta a köldökzsinórt, csak még nem volt ideje tisztába tenni őket. Lehet, hogy Csiki segített neki a szülésnél, mint egy bába, hisz volt tapasztalata bőven, de most Pezsgő csak nekünk dorombolt és örömében rögtön szült még egy kiscicát. Tényleg azonnal, csak annyi történt, hogy Tami odakucorodott a doboz mellé és azt mondta: „Anya! Pezsgőnek még mindig nagy a hasa… és nagyokat nyög”.

Tulajdonképpen így egész gyorsan lezajlott a szülés, hogy csak a végére értünk oda, bár Pezsgőnek még később is elég nagy maradt a hasa, féltem, hogy várható még jövevény, de reggel már megnyugodtam, hogy nem lesz több.

Gyönyörűen gondoskodik a kölykeiről, bár elég sűrűn magukra hagyja őket, de nem felelőtlenül, nagyon jó lehet a teje, mert a cicák még éhségükben egyszer sem sírtak, igaz másért sem.

Csikiben néha felébred az anyai ösztön, és befészkeli magát Pezsgő meg a kicsik mellé. Ilyenkor Csiki nyalogatja a piciket, Pezsgő pedig szoptatja, de van hogy Csiki Pezsgőt nyalogatja, vagy fordítva, szóval az a lényeg, hogy jól elvannak.

Kaviárt bezzeg nem érdekli az egész. Párszor belenézett a dobozba, hogy milyen felhajtás lehet ott, de mivel semmi ehetőt nem talált, gyorsan továbbállt.

Ahogy elnéztem a nemek arányát, majdnem biztos, hogy két kandúr és két kislány született.

Postaláda

Kedvenc számítógépes játékaim közé tartoznak a kijutós játékok. Szeretem a rejtvényeket, hogy nem kell sietni, van idő a gondolkodásra és az kell is, hogy kijussak. Főleg a szépen megrajzolt, vicces kijutósok szórakoztatnak, egy jó zenei aláfestéssel.

Most élőben is megtapasztalhattam ezt az érzést, mint amit a főszereplők élnek át a játékban. Én voltam bezárva, szerencsére nem egyedül, és egy órám volt a kijutásra.

A szervező elmondta, hogy háromféleképpen tudunk kiszabadulni a bezárt szobából:

1. Megnyomjuk a pánikgombot, azonnal enged a mágneszár.

2. Megoldjuk a feladatokat és kinyílik az ajtó.

3. Letelik az egy óra és kienged bennünket.

A középső megoldást választottuk és sikerült is véghez vinni, igaz végül csak 3 percünk maradt hátra, de ez sem rossz eredmény szerintem.

Nem fogom leírni, hogy mit kell tenni, mert a számítógépes játékoknál sem szeretem megnézni a megoldást, bár néha előfordul, hogy igénybe veszem, mert nem boldogulok vele. Aztán jön a homlokra csapás, hogy hát persze, hogy nem vettem észre!

Most annyiban volt könnyebb a helyzetem, hogy nem voltam egyedül. Amire én nem jöttem rá, arra rájött a másik. Sajnos ugyanez nehezítette is a helyzetet, mert elfelejtettek szólni, hogy az egyik kulcsot, vagy számkombinációt már megtalálták, ahogy arról sem tudtam, hogy hol találták, tehát előfordult, hogy én is megnéztem ugyanott, csak már nem volt ott semmi.

Izgalmas volt, hogy először nem ki, hanem be kellett jutni a szobába, sok fura hang jött innen-onnan, több tárgy csak azért volt, hogy elterelje a figyelmünket, de néha kaptunk segítséget is, egy e-mailt, vagy egy telefont, amikor látszódott, hogy már saját magunk körül forgunk tanácstalanul.

Mivel két szoba van – a Postaláda és a Porszívó fantázianévvel bíró -, így még a másik hátra van, azt is nagyon szeretném kipróbálni, de már a lányommal együtt.

Mindenkinek ajánlom, akinek van egy kis fantáziája, nem klausztrofóbiás, és nem felejtette el, hogy kell gyereknek lenni és önfeledten játszani.

Ismerkedés

- Ne haragudj, de nincs véletlenül egy lánytestvéred? - tette fel a kérdést a fiú, mire a lányból kitört a nevetés.

- Nincs, de van két bátyám - felelte a lány huncut mosollyal a szája szegletében.
A fiú vette a lapot, de vagy nem hitte el, vagy nem volt ijedős, mert kitartóan folytatta.

- Csak annyira emlékeztetsz valakire... a megjelenésed, a gesztusaid, a...

- Az is én voltam - szakította félbe a lány viccesen, de határozottan, így a fiúnak nem volt tovább maradása, elköszönt és eloldalgott.

Névnapom, pom, pom

Hihetetlen, de a lányom olyan meglepetést készített a névnapomra, amiről nem is álmodtam. Idáig is tudtam, hogy egy okos, talpraesett, gyönyörű és imádnivaló gyerek (nem vagyok túl elfogult, ugye?), de hogy még az "írói babérjaim" is veszélybe kerülhetnek...?
Egy mesét kaptam tőle, szépen illusztrálva, könyvalakban kivitelezve, ahogy kell.
A címe: Micu.

Egyszerűen büszke vagyok a lányomra!

Nincs két egyforma sziámi, nem hogy három…

Már rég írtam a cicáinkról, pedig minden okot megadnak arra, hogy rájuk irányítsam a figyelmet. Már 8 hónaposak.

Itt van mindjárt Kaviár, a kandúr, aki akkorára nőtt, mint egy vadmacska. Bármelyik dakszlit maga alá gyűrhetné, ha meglenne hozzá a kellő bátorsága, ugyanis igencsak félénk cicus lett belőle. Kedvessége felülmúlhatatlan, türelme a végsőkig fokozható, csak a bátorsága hagy némi kívánnivalót maga után. Imád felmenni a vállunkra, de csak a balra. Ha véletlenül a jobb oldalra tesszük, nem találja a helyét, addig mesterkedik, míg át nem jut a másikra és ha biztonságban érzi magát – vagy még azelőtt – azonnal összeesik, teljesen elpuhul, lóg, nem is kapaszkodik, elvárja, hogy tartsuk, ami nem is olyan egyszerű, hisz több mint négy kiló.

Párja, Pezsgő – aki a Csoki névre is hallgat, de Kaviár mellett csak Pezsgő lehet – mindenben az ellentéte. Fürge, izgága, mint egy menyét, csak Taminak engedi, hogy ölbe vegye, de neki örömmel dorombol ilyenkor, képtelenség ott hagyni. Minden lébe kanál, nincs biztonságban tőle egy csukott ajtó sem, de a tapétát is előszeretettel szaggatja le a falról, ha éppen ahhoz van kedve, márpedig sokszor ahhoz van kedve. Aprócska, szinte alig nőtt az elmúlt hónapokban, nagyon vigyáz a vonalaira, alig eszik, annál többet iszik, de mikor szomját oltotta, azonnal kiborítja a vizet. Nagyon beszédes cicus, nyávogása, morgása széles skálán mozog, néha annyira meglepő, hogy csak mosolyogni tudunk rajta.

Hihetetlen, hogy a két macs közt csupán 20 nap eltérés van.

Most, hogy végre beköszöntött a tavasz, vagy inkább a nyár, először mehettek ki a kertbe. Az ablakból már idáig is kukucskáltak, de most beleszagolhattak a levegőbe. Kezdetben azért kontroll alatt voltak, nehogy túl messzire merészkedjenek. Tami főleg Pezsgőre ügyelt, nem kis feladatot véve magára, mert a cica azonnal körbejárta a kertet. Én Kaviárra felügyeltem, ami jóval könnyebb volt, mivel a teraszról sem mert lelépni, de még így is kétszer beszaladt a házba ijedtében.

A napok múlásával azonban felbátorodtak és már nagyon óvatosan tudtunk csak kimenni a házból macska nélkül. Anti villanypásztort is felszerelt, hogy meggátoljuk a kerítésen kívüli kószálást, ami eddig két cicánk életébe került, remélem nem fog emelkedni ez a szám. A villanypásztor azért is vált szükségessé, mert az idén már többször születtek kis nyuszik, de egyik sem érte meg a felnőttkort, mert egy-két macska és/vagy görény arra szakosodott, hogy eltüntesse őket.

Végül, de nem utolsósorban Csikiről is ejtenék pár szót, aki hármójuk közül a legszebb, már csak a sötét színével és ragyogó kék szemével is, de mióta meddő lett, kigömbölyödött, ezzel is kitűnik a fiatalok közül. Nagyon érzékeny és talpraesett cica, hol anyaként viselkedik, hol játszótársként, vagy csak egy figyelő szempár.

Már többször szerettem volna leírni, hogy a tőlünk elkerült cicák az új gazditól milyen nevet kaptak, mert igencsak színes a paletta. Egy felsorolás erejéig megpróbálom összeszedni, elnézést kérek, ha kihagyok egyet-kettőt, de már régen volt, remélem hamarosan újra gyönyörködhetünk az apróságokban.
Rezső, Jenő, Kenőcs, Málna, Bodza, Szuzy, Tamy, Savóka...