Karnevál

Az idén is nélkülem tartják meg a velencei karnevált. Biztos kudarcba – jobb mintha vízbe - fullad, de nem is baj. Velencébe nem olyan szórakoztató karnevál idején menni, mert az összes turista azt gondolja, hogy ilyenkor a legjobb és én nem tartozom az összes közé. Egyszer voltunk februárban, mikor anyukámat vittük el. Még nem járt ebben a városban, de nagyon szerette volna látni. Gondoltuk, mi meg még nem láttuk a karnevált, menjünk akkor. Hősiesen caplatott és bámészkodott mellettünk, de a felét sem látta a vízi város szépségeiből, mintha bármelyik másik napon mentünk volna. A Szent Márk tér hemzsegett az idegenektől és leszámítva a pózoló álarcos helybélieket, a fogvacogásomra emlékszem leginkább.
Azért kalandos volt az út, mint minden kirándulásunk, hiszen - mint általában - ezt sem terveztük meg alaposan, úgyhogy a kiszámíthatatlan, váratlan fordulatok izgalmassá tették az utazást. Kedvenc képem Titiről és Velencéről:Farsang azonban nálunk is volt, vagyis Tami óvodájában. A lányomat soha többé nem viszem jelmezkölcsönzőbe, az biztos! Azt találta ki a drágám, hogy farkas lesz. Sokat agyaltam, de sehogy sem tudtam kézzelfogható formát kigondolni a farkaspofának, amit az én kézügyességem is megengedett volna. Túl vagyok már egy macska és egy tündér-gepárd jelmezen, de a farkasnak csak a farkáig jutottam. Bementem hát a kölcsönzőbe és találtam is egy ordast. Másnap elvittem Tamit, hogy felpróbálja. Szinte rá sem nézett a farkasra, annál inkább bele akart bújni a pegazus, a szamár, a dalmata és egyéb állatfigurák bőrébe. Végül egy macskánál kötött ki, mert annak volt mancsa is (amit én anno nem varrtam). Mondtam, hogy ezt én is el tudom készíteni, így hogy már láttam, milyen egyszerű, nem kéne ezért egy vagyont kifizetni, de már késő volt. Első látásra beleszeretett. Még az sem érdekelte, hogy csak térdig ér neki.Farsang előtt két nappal kijelentette, hogy mégis gepárd lesz – tündér nélkül. Puff neki, akkor le kell mondani, így csak az előleget bukom. Már épp tárcsáztam a kölcsönző számát, mikor rángatni kezdte a pulóverem. Mégis macska lesz.
Miközben kinyomtam a telefont, a fogam között csak annyit morogtam, hogy anyád kínja leszel, nem macska!
Azt meg tudod varrni? – kérdezte olyan szemekkel, mint mikor Alice belépett Csodaországba.

Aú!!!

Letört a fogamból egy darab. Szerencsére nem elöl, hanem hátul, egy rágóról, de akkor is hiányzik az oda. Pedig nem ettem héjastól a mogyorót, épp napraforgómagot falatoztam, héj nélkül és hirtelen azt hittem mégsem törték meg. A fogam tört meg. Ami még ennél is rosszabb, hogy a nyelvem felöli oldalon éles maradt a maradék széle, és ha eddig nem lett volna felvágva a nyelvem, hát most fel van hasítva. Ja és mellesleg fáj. Nem is kicsit. Már azt sem tudom eldönteni, hogy a fogam, vagy a nyelvem, inkább az egész környék. Hihetetlen, hogy eddig észre sem vettem, hogy minden egyes nyelésnél olyan salsát jár a nyelvem, hogy biztos aranyfog díjat nyerne, ha lenne nyelv-táncverseny, csak most, mikor egy éles részhez súrlódik. Evésről pedig szó sem lehet azon az oldalon, de a folyékony dolgokat is próbálom a jobb oldalra csurgatni, mert hidegre, melegre egyaránt érzékeny. Teljesen egyoldalú lettem.
Attila – a fogorvosom – meg biztos síel. Persze könnyű neki, hisz ha közben megfájdul a foga, odaáll a tükör elé és kifúrja-faragja, még az is lehet, hogy az asszisztensnője is vele telel, segít az érzéstelenítésben. Biztos én is hozzájárultam legalább a síbérlet megvételéhez, de nem sajnálom tőle. Akármikor megyek hozzá – főleg, ha nincs panaszom – félsz nélkül lépek be a rendelőbe, aztán csak nézem a barna, meleg szemét. Jóképű, kedves, a fogai csak úgy villognak a reflektor fényében, és nem utolsó sorban ügyes és figyelmes. Csak akkor rándul görcsbe a gyomrom, mikor gondterhelten csóválja a fejét, a fogzománcomat kocogtatva. Ekkor inkább becsukom a szemem, próbálok relaxálni és csak akkor nyitom ki, ha fájdalom hasít valamelyik idegszálamba. Feláll a szál a hátamon.
A baj csak az, hogy én szeretek nevetni! Bármilyen extrém helyzetben, vagyis leginkább akkor, mikor nem lehetne. Ilyen helyszín a fogorvosi szék is. Ott nem igazán ildomos, teli szájjal ugye, nem illik. Azért egyszer megpróbáltam, még a könnyem is csorgott. Már nem emlékszem a pontos szituációra, csak hogy tamponok potyogtak ki a számból, és a doki sem tudta folytatni a munkát.
Na jó elárulom, lehet, hogy Attila nem is síel, még fel sem hívtam, de hamarosan, csak még erőt gyűjtök, hogy nagyobbat bírjak harapni. Igen, ilyen is volt, egyszer, az ujjába. Véletlenül, hiszen ő mondta, hogy szorítsam össze a fogaimat, hogy megnézze fedi-e egymást a két fogsor, csak azt nem mondta, hogy várjam meg, míg kihúzza az ujját a számból. Mindketten jobban jártunk volna, bár ha a gumikesztyűje eperízű lett volna? Az én mesém is tovább tartott volna...
Azt hiszem még várok egy kicsit, reménykedem, hogy múlik a kellemetlen érzés, netán visszanő a csont, bár ennek nagyon kicsi a valószínűsége, aztán majd megint hallgathatom, hogy mért nem jöttem korábban? Én meg majd mondom: bocs, eddig síeltem.

Egy kis pihenőt akarok!

Nagyon régen írtam és ennek az az oka, hogy egyszerűen erőm nem volt, hogy amit végig gondolok, meg is örökítsem, ha egyáltalán eljutottam a gondolkodás fázisáig. Történt valami, aztán megint, én pedig képtelen voltam időt szakítani arra, hogy feljegyezzem. Rengeteget dolgoztam az elmúlt napokban, és várható, hogy ezt egész hónapban folytatni fogom. Egyre kevesebb az idő, hogy a szórakozásnak, pihenésnek hódoljak, és ez nincs így jól. Képtelen vagyok kikapcsolni, feltöltődni, hogy az újabb nehézségekkel felvegyem a harcot. A megélhetés egyre nehezebb, egyre többet kell dolgozni, egyre kevesebb pénzért, egyre kevesebb dolog, egyre többe kerül, szóval egyre megy. Ráadásul az időjárás sem kedvez a jó hangulatnak, jeges szél fúj, ha éppen nem esik a hó, de a nyulak végre újra be vannak kerítve, született is egyből nyolc.Csiki viszont meggyógyult. Az utóbbi bejegyzés óta még kétszer vittük orvoshoz. Első alkalommal úgy jött haza, mint egy felfújt léggömb. Az orvos a gyógyszerek mellett telinyomta folyadékkal, mert még mindig ki volt száradva. Szegénykém, ahogy sétált a hasa a földet verte, minden lépésnél billegett a pocakja. Persze az egészet ki is pisilte, volt hogy nem jutott el az alomig, de már aznap evett és ezt jó jelnek véltem. Az orvos pénzt sem fogadott el. Gondoltam, milyen rendes, ha már teljesen tanácstalan, nem kér érte fizetséget. Másnap viszont, mikor újból meglátogattuk, és láthatóan jobban volt a cica, elkérte az előző kezelés árát is. Nem számít, a lényeg, hogy felépült. Még egy hétig eltartott, mire teljesen rendbe jött és erőre kapott. Pár napig csak nyávogott, mintha be akarná pótolni a több hetes hallgatást, és végre, mindent elpanaszolhat. Most ez sem zavart, inkább örültem, hogy hallom a hangját. Napokig óránként kért enni, aztán egyre ritkábban, és szép lassan elkezdett újra játszani Huncuttal, aki már teljesen meg volt őrülve, hogy csak kerülgetheti a párját, de nem nyúlhat hozzá. Milyen rossz is az!Tami pedig elkezdett vakaródzni. Ez még nem lett volna baj, ha nem olyan sűrűn és nem a fején teszi ezt. Egyből tudtam, hogy tetves. Igen ám, de amikor átnéztük a haját, semmit sem találtunk benne. Pár napi vakaródzás után viszont végre felleltük az első tetűt. Tami kérdezte, hogy csíkos-e? Csalódást kellett neki okozni, mert teljesen egyszínű volt, se nem csíkos, se nem pöttyös, viszont hihetetlenül apró. Mindezt este 10-kor fedeztük fel. Már hulla fáradt voltam, képtelen voltam nekiállni a hajmosásnak. Volt egy fél doboz tetűirtó, azt rálocsoltam a fejére és gázálarcban lefeküdtünk. Másnap dolgoznom kellett, ismét nem tudtam bekenni a haját, úgyhogy elvittem a nagymamához, hátha ők is elkapják. Szóltam az óvodában, hogy mi a helyzet. Kiderült, hogy a másik csoportban volt ilyen probléma, biztos onnan kapta el. (Vajon kivel dugta össze a fejét?) Hazafelé vettem három doboz Nittyfort, reméltem ennyi elég lesz, mert iszonyúan meglepődtem, hogy darabja 1.200.- forint. A gyógyszerésznő nevetve közölte, hogy csak drágábbat tud adni. Pár nappal később kiderült, hogy csak náluk kerül ennyibe, egy másik patikában már 850.-ért megvehettem volna. Tami hősiesen tűrte a kezelést, mely kezdődött egy hajmosással, követte a vegyszer bedörzsölése, amit negyedóráig a fején kellett hagyni, hadd csípje szét a bőrét, aztán újabb hajmosás, fésülés, majd szárítás és újabb kenés. Az egész ház bűzlött a jellegzetes szagtól. Szerencsére mi nem kaptuk el, bár a hétvégén én is rávettem magam egy kezelésre, de sehol semmi. Öröm az ürömben.Közben voltunk Waldorf-felvételin is. Több napon keresztül hatosával hívták be a gyerekeket, hogy pszichológusok, pedagógusok és az osztálytanító kereszttüzében „vizsgáztassák” a nebulókat. Ránk kedden került sor. A szülők addig egy emelettel lejjebb egy teremben beszélgettek, bemutatkoztak. Nekem nem nagyon volt kedvem társalogni, az eszem Tamin járt, de azért egész érdekes dolgok derültek ki. Az igazgató is köztünk volt, akiről nem rég megtudtuk az egyik kapcsolatépítő portálról, hogy két állatot tart – és ide a gyerekei nevét írta. Ez nem tett túl jó benyomást rám, de próbáltam a humoros oldalról felfogni. Most mint szülő volt közöttünk, mert a kisebbik kedvence is most felvételizett. Őt hozta le a tanító először. Gyorsan kérdeztük a kisfiútól, hogy a többi gyerek is kijött-e? Azt felelte, hogy igen. Amikor felkerekedtünk, hogy megnézzük, gyorsan közölte, hogy csak viccelt. Jó vicc volt. Aztán hozták sorba mindegyik szülő gyerekét, csak a miénket nem. Egyedül maradtunk a teremben, beszélgettünk, nevetgéltünk, de én egyre idegesebb lettem, hogy hol marad a lányom. Végül felmentem és a terem előtt vártam. Nagy sokára kijött a lány. Kérdem a tanítót, hogy mi tartott ennyi ideig? Rajzolt – volt a felelet. Tami később elmesélte, hogy egy mesét játszottak el, még a padra is felálltak, ami a hidat jelképezte, aztán pedig rajzoltak valamit és ő nagyon ügyelt, hogy ki ne menjen a vonalból. A rajzot nem láttam, gondolom most vizsgálják a pszichológusok és levonják a messzemenő következtetést a precíz lányomról, aki nem ment ki a vonalból. Tudom, mi mindent lehet megállapítani egy gyermek-rajzból, ismerem ezeket a tételeket, de azt is tudom, hogy egy szokatlan környezetben készült mestermű, nem biztos, hogy azt adja vissza, ami igazán fontos.
A másik nagy hír, hogy Taminak végre mozog a foga. Annyira aranyos volt, mikor boldogan mutatta a két meglazult gyöngyszemet. Kettőt egy csapásra! Én, ahogy visszaemlékszem erre az időszakra, nem az öröm fog el, persze akkoriban még nem jött fogtündér, hogy valami meglepetést adjon a kihullott rágószervért, mint manapság. Már be is szereztem egy ajándékot, hogy ha eljön az ideje, ne érjen váratlanul. Az egykorú óvodástársak közül már csak Taminak volt tele a szája tejfoggal, úgyhogy ez is fokozza a boldogságát, nem marad le a többiektől. Remélem, mire iskolába megy, maradéktalanul megtörténik a fogváltás, bár már két hete lötyög neki elöl, mégsem esik ki, pedig még almát is evett. Aki nem tudná, hogy mi történik azokkal a fogakkal, melyek kipotyognak és elvisz a fogtündér, elárulom, hogy azok a gyerekek kapják, akik még most kezdenek fogzani. Ez biztos. Tami szerint legalábbis.
A legrosszabb, ami pedig ebben a hónapban történt velem, hogy a kedvesem megbolondult! Ez még önmagában nem olyan furcsa, hóbortos volt eddig is, de most nem akarja, hogy megpusziljam, netán megcsókoljam, és ezért olyan vastag, rőt szakállt növesztett, hogy nincs is kedvem hozzá. Állítólag szakállversenyre készül, de a győzelem eléréséhez ez a szőr-mennyiség szerintem elhanyagolható, viszont a kellemetlen, szúró érzéshez a szám körül nagyon is elég. Ha levágja, akkor viszont megnyerheti a főnyereményt. Engem. De az is lehet, hogy én vágatom le a hajam, amit pedig ő imád annyira. Sakk makk!

Csiki beteg

Egyik reggel felébredve csodálkoztam, hogy a kisebbik macskám nem követeli hangos nyávogással a reggelit, nem is ugrik a vállamra és egyáltalán nem csinál semmit. Annyira nem aggódtam, mert lehangoltságának nem voltak külső jelei, gondoltam, majd jobban lesz, lehet, hogy csak kamaszodik, átmeneti depresszió gyötri, vagy ilyesmi.
Mikor a munkából hazaértem, nem rohant elém az ajtóba, mint szokott, az ágy sarkán gubbasztott, és mikor megcsörgettem a kekszes zacskót, akkor sem szaladt oda, hogy eltúrja Huncutot, már tudtam, hogy baja van.
Másnap pont rendelt az orvos, délután meg is jelentünk nála, hogy vizsgálja meg. Biztosak voltunk benne, hogy lázas, a szőre a testéhez tapadt, nem evett, nem ivott már második napja. Dr. Vilmos megmérte a lázát, persze hogy 40 fok fölé kúszott a higany szála. Belenézett a torkába és megállapította, hogy vírusos torokgyulladása van. Alig akartam elhinni, hisz nem sokat tartózkodik a hidegben, de ha mégis, Huncut is vele van, neki viszont kutya baja. Erősebb a szervezete – kaptam meg az orvosi szakvéleményt, Anti szerint biztos bekapkodta a hideg levegőt.Mikor elindultunk Csikivel, nagyon nehéz volt beletenni a kosarába. A rendelőben viszont mindent elkövetett, hogy bejusson. Lehet, hogy én is ezt tettem volna a helyében, ha meglátom, hogy mekkora tűvel közeledik felém a fehérköpenyes. Még az első adagnál részvéttel tekintettem kis kedvencemre, de az ötödiknél már nézni sem bírtam, inkább Tamit vizslattam szigorú szemmel, aki megint nem fért a bőrébe, nem tudom miért, de nagyon mulatságosnak találta a helyzetet. Anti pedig a fényképezőgép mögé bújt, hogy ezt a bejegyzést még hitelesebbé tegyem.Sajnos Csiki még harmadnap sem lett jobban, úgyhogy megint visszavittük az állatorvoshoz, aki újabb fájdalomcsillapító injekcióval kedveskedett Csikinek. Szerencsére most csak kettőt kapott, minek hatásától remélhetőleg holnap már bír nyelni. Nagyon remélem, mert egyre nehezebb megitatnom, amit egy fecskendő segítségével próbálok véghez vinni, minek eredménye, hogy két csepp víz megy a szájába, a többi rám.

Lepedő

Elfogyott a papírunk, de a gyerekek nagyon találékonyak...
A macskák meg csak ülnek...

Buli

Vasárnap reggel arra ébredtem, hogy a macska iszonyúan kaparászik valamit. Ahogy tisztult a tudatom, rájöttem, hogy a wc-ből jön a hang, ahol a macskák is végzik a dolgukat, de nem a dobozból, hanem kívülről. A vakarászás papírcsörgéssel párosult, úgyhogy hamar összeillesztettem a kettőt: megint a megmaradt alom papírzacskójába végezte a dolgát. Ránéztem az órára, két egyest láttam rajta, gyorsan összekapcsoltam, hogy 11 óra, tehát ideje felkelni.
Bementem a ház legkisebb helységébe és a látvány felért egy korty méregerős kávéval. Már máskor is előfordult, hogy Csiki a doboz helyett a papírba végezte a dolgát, de eddig mindig olyan ügyes volt, hogy benne maradt a cucc, még csak egy csöpp sem ment mellé, akármilyen kicsi volt is a nyílás. Most viszont a papírzacskó tetejét teljesen szétszaggatta, az alom fele kiborult a kőre, Csiki pedig nem csak kaparta a melléktermékét, hanem forgott benne, közben lökdöste a nagyobb szemeket, majd kirohant a lábam mellett, be az ágyba, magával sodorva egy maroknyi almot, aztán visszafutott, megint meghempergőzött, csúszkált benne és ezt így folytatta volna unásig, ha én hamarabb meg nem unom. Nem igazán így képzelem a vasárnap reggelemet, de nem volt más lehetőségem, mint hogy takarításba kezdjek, ami először a porszívózást, majd az ágynemű cseréjét, mosását jelentette.Pedig fülemben még a tegnap esti buli hangjai zsongtak, ami a Sardinelli zenekar jóvoltából egy időre dobhártyámra nyomódott. Másodjára hallottam őket, úgyhogy van viszonyítási alapom és most sokkal jobbak voltak, mint az előző fellépésen. Sancika hozta a formáját, tőle ez nem volt meglepő, a gitár életre kel a kezében, gyönyörű hangokat tud kihozni a hangszeréből, látszólag minden erőlködés nélkül, tekintete ilyenkor teljesen átszellemül, megszűnik körülötte a világ, csak a zene van, a gitár és ő. A dobos srác is profi zenész, ő is nagyon otthon volt abban, hogyan kell felcsigázni a közönséget. Jani pedig egyszerűen önmagát adta, tekergette a mikrofont és rekedtes – Szikkadt – hangjával próbálta megragadni a lényeget. Egyik lírai számnál olyan gyönyörűen énekelt, hogy ki kellett nyitnom a szemem, hogy megnézzem, nem kapta-e ki valaki a kezéből a mikrofont. Táncolni ugyan nem táncoltam, de minden porcikám zizegett a ritmusra.
A klub, ahol felléptek nem a kiváló szellőztetéséről híres. Az odajáró közönség pedig nem a füstmentes napok lelkes szervezői. Ebből következik, hogy már az első fél órában iszonyúan csípte a szememet a füst, de tűrtem, mert már az idejét sem tudom, mikor voltunk együtt régi barátainkkal. Ekkora áldozatot bármikor megtennék értük. Jó volt újra beszélgetni velük, vagy hallgatni a hülyeségeket, melyek sokszor csak egy kívülálló számára tűnnek annak, de aki ismeri ezeket az embereket, van egy kis fogalma az életükről, tudja, hogy ezek a történetek csak látszólag olyanok, mintha egy sóhajtással kifújnák magukból, csak úgy mellékesen, egyébként pedig az életük fontos része. Még Anti is meglepett egy-két anekdotával, melyet nem ismertem.Boldog szülinapot Jani!

Szabad Waldorf-iskola

Egyre inkább körvonalazódni látom, hogy a lányom waldorfos lesz. Nem tudom elképzelni, hogy a gyerekem végig tudjon ülni többször 45 percet egy padban, hogy minden kétkedés nélkül elfogadja, amit a tanár mond és nem látom értelmét annak sem, hogy a fejét lexikális tudással kéne megtölteni 8 évig folyamatosan (amit úgy is elfelejt és a középiskolában ismét meg kell tanulnia), de annyira, hogy más már ne is férjen bele.
A „más” számomra fontosabb. Az hogy miként alakítson ki kapcsolatokat, hogy jó emberismerő legyen, hogy több dolgot is kipróbáljon a magolás helyett, hogy tudja mi az a szeretet, hogy ha nem ért egyet valamivel, képes legyen kompromisszumra, hogy legyen ideje játszani, hogy lehessen még gyerek. Hogy az önbizalma erősödjön, hogy el tudja dönteni, ha eljön az ideje, hogy mit szeretne csinálni az életben, mihez érez magában kedvet, kitartást és tehetséget, nem pedig úgy hogy rákényszerítsenek egy szerepet, ahol mindenképp meg kell felelni valami felsőbb hatalomnak, mert csak így tud érvényesülni az életben.
Nem hiszem, hogy attól boldogabb valaki, hogy másoknak engedelmeskedik, nem hiszem, hogy bele kell hajszolni a túl sok szabály szigorú betartására, nem hiszem, hogy nem lehet ezt egy kicsit lelassítani, hogy ennyire sietni kell felnőni.
Szombat délelőtt Tamival és Antival elmentünk a Waldorf hetek programjában szereplő első előadásra. Ez tulajdonképpen egy ismerkedés volt. A leendő első osztályosok ismerkedtek a leendő osztálytanítójukkal, a szülők pedig a pedagógia lényegével, módszereivel. Nagyon tanulságos volt. Sokan felháborodnak, hogy ennél a típusú oktatásnál a gyerekek csak 3. osztály körül tanulnak meg írni. Ez nem egészen így van, bár a folyóírást tényleg akkorra tanulják meg. Az első évben viszont már a nagybetűkkel megismerkednek, de nem úgy, hogy a tanár felrajzolja a táblára, a gyerekek pedig utánozzák, hanem történeteket találnak ki minden egyes betűhöz, egy-egy hangzó akár 3 napig is porondon lehet. Semmivel sem sietnek, a diákoknak van idejük, hogy ne csak felszínesen ismerjék meg az aktuális tananyagot, hanem részletesen és nem csak évszámokhoz kötve, hanem az időben elhelyezve. Így sokkal jobban rögzülnek a tanultak, nem kell attól tartani, hogy úristen vizsgán semmi sem fog eszükbe jutni, mert közben magabiztossá válnak, érettebbé és felelősségteljesebbé.
De nem csak a tanulást tanítják meg a gyerekeknek, hanem az érzelmeikre, lelki beállítottságukra és fejlődésükre is nagy figyelmet fordítanak. A tanárok figyelembe veszik, hogy 9 éves koruk körül nagy változáson mennek keresztül a lurkók és összezavarodik velük a világ, még azt is megkérdőjelezik, hogy a fű zöld. Ilyenkor nem hívatják be a szülőt, hogy nem tudnak mit kezdeni a gyerekkel, nem adnak neki intőt és egyáltalán nem marasztalják el, mert tudják, hogy ez a korral jár. Ekkor különböző koncentrációs feladatokat végeznek, ami többnyire az egész testet megmozgatja és segít összhangba kerülni az „én”-nel.
Mi is elvégeztünk pár gyakorlatot a 4. és 5. osztályos követelményből. Mit is mondjak, nem ment zökkenőmentesen, pedig a legbonyolultabb feladatokat még nem is mutatták meg. Egyre jobban hiszek benne, hogy minden iskolának át kéne venni legalább egy részét ebből a pedagógiából. Tami is remekül érezte magát a tanító nénivel, akinek már ismeretlenül is rajzolt reggel egy pillangót, most pedig papírból készített kemencét, melyből ha kihúzott egy lapátot, ott volt rajta a kisült kenyér. Szőlővel fogyasztottuk el.
"A gyermeket tiszteletben kell fogadni, szeretetben kell nevelni és szabadságban kell elbocsátani."

Macska, veréb, mosógép

Szombaton hazatérve a munkából Antit kint találtam az udvaron. Már két órája gallyakat (rőzsét) gyűjtögetett a kerítés mellől, amit az autósok vágtak le, hogy ne karcolják össze a járművüket. Mesélte, hogy Huncut annyira boldog volt, hogy madarat lehetett vele fogatni. Be is vitte a fürdőszobába az élettelen verebet, hogy gazdáját ott bűvölje el akrobata mutatványaival, mely nem váltott ki Antiból tapsvihart, rövid idő múlva inkább kivitte a szárnyast, ebédnek túl csekély lett volna.Mikor bementem a házba, Huncut azonnal kirohant. A verebe még ott volt a teraszon, de nem foglalkozott vele. Csodálkoztam, hogy Csiki nem jön elém, pedig mindig szalad, ha meghallja a hangomat. Most viszont én szaladtam, mikor meghallottam a hangját. A fürdőszobából jött, de mintha valami csőből nyávogott volna. Nem sokat tévedtem. Tegnap mosás után nyitva hagytam a mosógép fedelét, hogy kiszáradjon. Csiki - nem tudom, milyen elgondolásból - beleugrott a dobba, majd mókuskeréknek használva, lefelé fordította. Egy kis gumi-gömböt szoktam mosás közben használni, azt mondják, tisztábbak lesznek tőle a ruhák. Én ezt nem tapasztaltam, de az ellenkezőjét sem, úgyhogy a labda maradt. Most viszont ez a tömör gumi beszorult, és nem lehetett visszahajtani a dobot. Még szerencse, hogy nem a macska lába miatt. Csiki kétségbeesetten nyivákolt. Behívtam Antit, aki azonnal kézbe vette az ügyet.
Leszerelt valamit, minek segítségével nagyobb rés lett a dob alján. Csiki próbált rajta kiférkőzni, de ez hiú ábránd volt részéről. Ezen a lyukon kipiszkálta a labdát, és így el tudtuk fordítani a dobot. Azt hittem, hogy Csiki úgy fog kiugrani börtönéből, mint akit 90 fokon Perwollal mostak, ehelyett nagyon megfontoltan, körülményesen és körültekintően ágaskodott fel, és kis idő múlva vissza is tért rabsága helyszínére, de azonnal lecsuktam a mosógép fedelét.