A szülő is ember

Egy embernek rengeteg arca van és ebből nem az következik, hogy álarcot húz az illető és sosem őszinte – persze vannak ilyenek is -, hanem hogy másképp viselkedik otthon, családi körben, másképp a munkahelyén, megint másképp, mikor a barátaival van, de ilyenkor is önmagát adja, csak egyszer ezt, másszor azt a stílusjegyeit erősíti fel.

Egy gyereknek is sok arca van. A nagyszülőknél mindig egy tündér, itthon már nem mindig, de tündér, az iskolában pedig…

Amikor egy gyerek túl nagy szabadságot kap, amikor nem kell semmit sem kötelezően elkezdenie, vagy befejeznie - hiába vannak kötelező feladatok –, amikor azt látja, hogy az egyik nem csinálja, vagy mással szórakozik büntetlenül, ő is felhatalmazva érzi magát, hogy a könnyebbik végét fogja meg a dolognak. Pedagógiai szempontból helyesnek tartom azt a hozzáállást, hogy a diák akarjon tanulni, neki legyen fontos, csak az a baj, hogy az egyféle motiváció nem minden gyereknek kedvérevaló, nem mindenkit ösztönöz.

Nagyon ritkán büntetem a lányom, nincs is rá igazán okom, nem is tartom helyesnek és az az igazság, hogy következménye sincs. Nálunk nem jön be a szobafogság, mert imád itthon lenni. Az sem válik be, ha kitakaríttatom vele a szobáját, vagy felmosatom a konyhát, mert ezt inkább jutalomnak érzi. Ha nem nézhet mesét? Nagy ügy, akkor eljátszik a plüssökkel, vagy rajzol. (A múltkor sorozatban túl lassan öltözött fel az iskolában, már mindenki csak rá várt télikabátban. Büntetésből a játszótéren a kapufához állították öt percre, míg a többiek önfeledten játszottak. Mikor lejárt az idő, odament hozzá a tanító néni, hogy most már ő is mehet játszani. Tami azt kérte, hadd maradhasson még „büntetésben”, olyan jót álmodozik.)

Az egyedüli fegyver a kezemben a szeretetmegvonás, de ezt már csak legvégső esetben veszem elő, mivel szeretem a lányom, nagyon nehéz eljátszanom, hogy nem, ráadásul ettől én is szenvedek.

Mostanában egyre többször hallom tőle, hogy büntetésben volt az iskolában, hogy ebéd után kellett bepótolnia, amit órán elmulasztott. Kicsit megfenyegettem a lányt, hogy ha nem viselkedik jól az iskolában, akkor itthon se számítson semmi jóra. Nem járt eredménnyel. Aztán én is szabadon engedtem, azt tehetett, amit csak akart. Ennek már volt foganatja, a végén sírva kérte, hogy mondjam mit csináljon, utasítsam, hogy mit tegyen, de az iskolában akkor is büntetésbe került. Ekkor megvilágosodtam! Miért én büntetem a gyerekemet azért, amiért az iskolában a tanárnak kéne. Szerencse, hogy hamar rájöttem: hibát követtem el.

Arra viszont én kértem meg, hogy menjen délután kézimunka szakkörbe. Nem ment, pedig befizettem egész hónapra. Ezért már kiszabhatok neki büntetést, ami persze nem más, mint hogy továbbra is járnia kell, pedig azt mondta, többet nem akar. El is fogadtam volna, ha aznap megy, mivel megkértem. A bocsánatkérése az volt, hogy másnap is menni akart, amikor nem volt szakkör. Értékeltem az igyekezetét, de már késő volt.

Tami kezdetben nagyon szívesen beszélt az iskolában történtekről. Ez bevett szokásunkká vált, amióta nem töltjük az egész napunkat együtt, vagyis óvodás kora óta. Mikor mentünk hazafelé, mindig elmesélte, milyen fontosabb dolog történt vele aznap. Egy darabig működött ez az iskolában is, de aztán egyre kevesebbet mondott, sőt a végén már csak annyit: „büntetésben voltam, de nem akarok róla beszélni”. Mit is mondjak, kissé felzaklatott ez a válasz, pedig ekkor még nem kapott itthon külön fegyelmezést az iskolai figyelmetlenség miatt. Szerencsére csak pár hétig tartott ez az időszak, de nagyon rosszul viseltem. Egyszerűen szeretek a lányommal beszélgetni. Vannak időpontok, amikor erre sort kerítünk, mert nem mindig sikerül meghitt hangulatot teremteni. A legjobb, mikor valahonnan jövünk, vagy valahová megyünk. Amikor már hazaérünk, ő is el van foglalva a játékaival, én is a háztartással. A másik ilyen lehetőség, este, mese és villanyoltás után következik be.

Ilyenkor nagyon furcsa dolgok jutnak eszébe és örülök, hogy ki is mondja, megkérdezi.

Az visszatérő kérdés nála, hogy miért beszélnek olyan sokan csúnyán? Egyszerűen nem érti, hogy ha szebb szavakkal is ki tudjuk fejezni dühünket, akkor indulat nélkül miért „fűszerezzük” ocsmánysággal a mondanivalónkat? Már többször említettem, hogy hihetetlenül érzékeny a nyelvérzéke, hogy nem hogy gondot okozna neki az ikes igék használata, de kijavítja magát és most már ott tartunk, hogy a szavak eredetét kutatja: hogy alakult ki az izé, mi az a lópikula és miért hívják a bogarat szitakötőnek, amikor se nem szita, se nem kötő? A szív tényleg olyan alakú, mint amilyennek rajzoljuk, és egy anyának miért kell szeretni a gyerekét?

Szóval megannyi megválaszolandó kérdés, amit nap, mint nap meg kell egy anyának beszélnie a gyerekével, és sokszor számtalan jelentéktelennek tűnő kérdés után születik meg benne az, ami igazán fontos számára. Hihetetlen, hogy amikor azt kérdezem tőle, mi volt az ebéd, eljutunk odáig, hogy mi is küldünk egy cipót az éhező gyerekeknek?

Nagyon nem tartom helyesnek, ha a szülő nem beszélget a gyerekével, legyen ez a legártatlanabb érdeklődés is. Sokszor előfordult, hogy időt akartam nyerni és visszakérdeztem, hogy ő mit gondol. El sem akartam hinni, de többször ő gondolta azt, amit nekem kellett volna, csak még nem jutott eszembe. Nagyon fontos, hogy ne hagyjuk nyitva a kérdést, mert jobb esetben addig nem hagy békét nekünk, míg meg nem válaszoljuk, rosszabb esetben mást fog megkérdezni, és az nem biztos, hogy a megfelelő személy lesz.

A másik fontos dolog az őszinteség. Nem szabad becsapni a gyereket, mert az egyszer vissza fog ütni, és nem éri meg ezt az áldozatot. Még óvodás volt, mikor arról faggatott, hogy mi történik a halál után. Nem volt nehéz kitalálni, hogy főleg az érdekeli, hogy mi lesz velem – és vele -, ha meghalok (ezt a pszichológia szeparációs félelemnek nevezi). Kezdetben nyitva hagytam a kérdést, nem igazán tudtam, mit mondhatnék egy négy éves gyereknek anélkül, hogy újabb félelmeket keltenék benne. Amikor azt mondtam, hogy semmi, akkor tovább kérdezett, de olyan mohón, hogy a végén sírásba fulladt a beszélgetés. Hazudni nem akartam, hogy a mennyországba kerülünk, mert ebben én sem hiszek. Csak akkor elégedett meg a válasszal, mikor felsoroltam neki, hogy a különböző vallások, mit mondanak erről a kérdésről. Ekkor már beszélhettem neki az angyalokról, a pokolról és az újjászületésről, természetesen az ő életkorára lefordítva. Megnyugodott. Nem kérdezett többet a halálról, annál inkább a vallásokról.

Sajnos Taminál nem mindig működik az őszinteség, de ez inkább a túl nagy fantáziájának tudható be. Már elég rég történt meg az az eset, amikor halálra vált arccal hallgattam egy történetet, melyben azt részletezte, miként fenyegette meg az egyik osztálytársa pengével a kezében a tanító füle hallatára, hogy ráncigálta ki a padból mindenki szeme láttára. Már nyúltam a telefonomért, hogy erre rákérdezzek a tanítónál, mikor közölte, hogy ja nem is úgy történt, ezt csak kitalálta. Számomra teljesen hihető volt a kitalált történet is, mert közben különböző keresztkérdéseket tettem fel, melyekre kapásból tudott válaszolni. (A történet igazságtartalma annyi volt, hogy tényleg vitt az egyik gyerek egy rozsdás pengét, de gyorsan elkobozták tőle, senkit sem fenyegetett meg.) Megijedtem, hogy hazudós a lányom, most akkor nem hihetek neki soha. Aztán rájöttem, hogy elragadta a fantáziája, ahogy a felnőtteket is magával sodorhatja, csak a gyerek még nem tud azonnal különbséget tenni a megtörtént és a kitalált dolgok között.

Én nem gondolom, hogy egy gyerek kedvünkre alakítható, egy kislány olyan lesz, mint az anyja, a kisfiú pedig olyan mint az apja. Nagyon sok mindent átvesz a szülőtől, a környezetében élőktől, egyszerűen leutánozza, beépíti a saját személyiségébe, de van egy alap, amit hoz magával, amivel megszületett. Nagyon sok múlik azon, hogy mit lát magakörül, hogy élnek azok, akiket szeret, de meg tudja különböztetni a rossz dolgokat a jótól, és el is tudja ítélni. Hatalmas a szülő felelőssége, de azért van némi kiút. Biztos másokkal is előfordult már, amikor a gyerekére nézve így kiáltott fel: hát ezt meg hol tanulhatta? Nem biztos, hogy tanulta, még csak az sem, hogy valakitől látta, egyszerűen csak érzi, hogy mit kell tennie. Szóval van még esély a gyarló szülő számára is, mert kizárt, hogy bárki is tökéletes lenne gyereknevelési szempontból, csak ne felejtsünk el bocsánatot kérni a gyerekünktől, ha ok nélkül, vagy igazságtalanul megbántottuk. Nem veszít senki a presztízséből, ha azt látja a gyerek, hogy a szülő is ember.

Tavaszi zsongás

Nem tudom mikor volt utoljára, hogy március közepén hóembert építsünk a kertben, de remélem az idén. Annyi hó esett egy éjszaka alatt, hogy nem akartam hinni a szememnek, igaz pár nap múlva már nyoma sem volt, de akkor is! Nagyon elegem van a télből! Most ugyan hó nincs, a hőmérséklet is 10 fok körüli, de olyan jeges szél fúj már napok óta, hogy nem lehet elmenni egy jóízűt sétálni sem.

Valahogy kiment a fejemből, hogy írjak Tami farsangi báljáról, úgyhogy most pótolom. Természetesen még februárban volt, minthogy a farsangok, karneválok ideje ekkor jön el. Gyönyörűen égett az udvaron a kiszebáb, ami jelképezte a tél temetését, de mint az egy hónappal később látható, nem hozott gyors enyhülést. Bár én is beöltözhettem volna, nem csak a gyerekek, az idén kihagytam ezt a lehetőséget. Az első osztály jelmezeit azokból a mesékből lehetett kiválasztani, melyeket az idén olvastak. A választék így nem volt túl széles: királyfik, pásztorok, királylányok, Misi mókus, fiatalasszony macskával és pásztorlány kásásfazékkal. Tami szeretett volna macska lenni, de én túl logikusan gondolkodtam, hogy macskának nem lehet öltözni, mert kásásfazéknak sem túl egyszerű, tehát legyen fiatalasszony macskával. Bele is ment, én is örültem, mert nem kellett nagy előkészület a jelmezhez. Tami ki is választott hét macskát, amiket feltétlenül vinni akart. Kicsit sokalltam, de közölte, hogy majd kölcsönad a többieknek is, azért kell ennyi.

A farsang tanítás után kezdődött, közben én azon agyaltam, hogy mi van, ha mégis lehet macskának öltözni, úgyhogy a biztonság kedvéért csak elvittem egy régebbi cica-jelmezt is. Nagyon boldog volt, mert kiderült, hogy a lányok közül, aki nem királylánynak öltözött, az macska volt. Kicsit ugyan kilógott a lábszára az álruhából, de legalább a farkát jó erősen felvarrtam, mert a királyfik előszeretettel húzogatták. Volt pár program, játék, táncház és mesejátszás (Kisgömböc, amit én nézőként jobban élveztem, mint maguk a szereplők), zárásként tanári koncert a folyosón. Egy-két tanár is beöltözött, mégpedig nagyon élethűen, itt volt a félelmetes Drakula, a vidám bohóc, Piroska a farkasból. Rendelkezésre állt egy maszkmester is, aki a sminkeket igazította, ha már elmosódott.

Tami elég jól érezte magát, csak egyet sajnált. Az idei farsangot az óvodai élményéhez hasonlította, ahol mindig kaptak gyerekpezsgőt cukrozott szélű pohárban, és ennek hiánya némileg lelombozta.

A nyomozó

Sokféle krimi létezik, de egyféle szempontból meg lehet különböztetni kettőt: amikor már a film elején ismerjük a gyilkost, és ezzel a tudással követjük nyomon az eseményeket, és amikor nem tudjuk ki a tettes és így együtt élünk, gondolkodunk a detektívvel.

A nyomozó című magyar film valahogy ennek a kettőnek az ötvözete. Hiába tudjuk, ki a gyilkos, tulajdonképpen nem is őt keressük, hanem az indítékot. Maga a forgatókönyv – melyet a rendező, Gigor Attila írt - egyszerűen zseniális. Olyan váratlan fordulatokkal van teli, hogy sokszor leesett az állam, hogy ezt még így meg lehet csavarni, és a különböző fordulatoktól nem lett erőltetett, nem vált hátrányára, hanem másfél órán keresztül izgalomban és érdeklődésben tartott. A film három díjat is bezsebelt a 39. Magyar Filmszemlén, köztük a legjobb forgatókönyvet is, szerintem még többet is megérdemelt volna, például a legjobb zenét is neki ítéltem volna. Olyan igazi krimibe illő, néha ijesztő akkordok szólaltak meg, de pont a legjobb helyeken. A legjobb vágást is megérdemelte volna – már ha van ilyen kategória -, bár bevallom, néha egy-két képsort csak csukott szemmel néztem végig, de ez már az én bajom.

A főszereplő alakítása egyszerűen fenomenális. Anger Zsolt annyira jól alakította az általa megformált ember jellemét, hogy ha nem láttam volna másik filmben, azt hinném, hogy ő ilyen, nem játszik meg semmit, egyszerűen magát adja. Az általa alakított Malkáv Tibor személyisége ambivalens, a szavak nélküliség élő kifejezőeszköze. Semmi sincs az arcára írva, sem az, hogy mit gondol, sem az, hogy mit érez, egyszerűen semmi, mégis nyitott könyv előttünk. A rezzenéstelen arcon azonban egyre sűrűbben feltűnik egy rángás, egy tik. (Próbáltam itthon utánozni, nem ment.) Semmi szeretnivaló sincs benne, sem a külsejében, sem a modorában, sem a tetteiben, mégis szurkolunk neki, izgulunk érte, hogy sikerüljön a terve. Tud úgy nézni, mint a legbutább, üresfejű ember, ennek ellenére látni lehet rajta, ahogy gondolkodik, agyal és kombinál. Humora sincs, ezért is lepődünk meg, hogy milyen jókat nevetünk a száraz megjegyzésein, melyeket szinte csak véletlenül mond.

A történet leegyszerűsítve arról szól, hogy van egy boncmester Malkáv Tibor, akinek az élőkhöz csak beteg édesanyja köti, akinek egyetlen esélye maradt az életben maradásra, ha külföldön megműtik. A fia, hogy a pénzt megszerezze, bármire képes, de a lehetőségei szűkösek, ráadásul a pályázatot is elutasítják, amit a gyógykezelés elnyerésére nyújt be, így kérdezés nélkül elfogadja egy Küklopsznak nevezett ember ajánlatát, hogy ölje meg Szirmai Ferencet. Profi bérgyilkos módjára meg is teszi és felveszi érte a megérdemelt jutalmat. Igen ám, de a gyilkosság után nem sokkal az áldozatától kap egy levelet, melyben közli vele, hogy rokoni szálak fűzik őket egymáshoz. A krimi tulajdonképpen itt kezdődik, mikor hősünk elkezdi boncolgatni, hogy vajon miért kellett megölnie ezt az eleddig ismeretlen embert, miért pont őt bízták meg ezzel a feladattal, és egyáltalán ki is ő, Malkáv Tibor valójában?

Hihetetlen változáson megy keresztül a nyomozás során, mivel itt már nem hallgathat, muszáj kérdeznie, határozottnak lennie. Döntéseket kell hoznia, mégpedig sokszor azonnal, egy számára ismeretlen területen: az életben. Az újdonsült rokonokkal kapcsolatba kell lépnie, mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem bújik ki a bőréből, az marad, aki volt. Álom és valóság kiegészíti egymást.

Egy szerelmi szál is teret nyer, de semmi fellángolás, csak úgy, mintha ott sem lenne, semmi jelentősége, de mégis hiányozna, szegényebb lenne a történet nélküle.

A film legfontosabb érdeme viszont az a humor, ami ugyan nem annyira illik a krimi műfajához, de sokszor oldotta a feszültséget. Ez is azt a kettősséget erősítette, amely egész idő alatt jellemezte az eseményeket. Egyszerűen fergeteges poénokat engedtek meg maguknak a szereplők, a legszürkébb jelenetben, amikor már semmi „jóra” sem számítunk egy tőmondat, egy szó, vagy csak egy gesztus olyan nevetést vált ki, mintha már régóta visszafojtotta volna a néző, és most végre nem tud és nem is akar parancsolni magának.

Volt egy jelenet, ami azt hiszem a kedvencemmé vált. Számomra ez volt a film legszebb és legsokatmondóbb képsora. Nem mesélem el, mert ha valaki megnézi az ajánlásom után és esetleg nem tetszik neki a film, bár ezt nagyon kétlem, akkor már csak ezért a pár percért érdemes volt végigülnie. Csak annyit árulok el, hogy a Forrest Gump jutott eszembe erről a jelenetről, pontosabban Tom Hanks, és azt kell hogy mondjam, hogy az amerikai színész is megirigyelné Anger Zsolt alakítását. (Ezek után senki sem fogja eltéveszteni, hogy melyik snittre gondoltam.)

Tavaszságok

Itt a tavasz, bár még igencsak hidegek a reggelek, a nappalok, na meg az éjszakák, főleg, hogy olyan erős szél fúj állandóan, hogy azt sajnáljuk nincs szélkerekünk. Pedig már jó lenne, ha melegedne az idő, mert lassan elfogy a tüzelőnk, bár vésztartaléknak Anti nekiállt metszeni a fákat, mert ért hozzá és különben is mindent ki kell próbálni egyszer. Eddig apukám végezte ezt a feladatot, de ő nem merte nagyon megkurtítani az ágakat, és így túl sok gyümölcs termett rajtuk, aminek az lett az eredménye, hogy mielőtt megért volna lepottyant, vagy a földig húzta a nagy súly az ágakat és különben sem fogyott el az a rengeteg alma. Bár el is adhattuk volna, igen magas a piacon a biogyümölcs ára, és mi egyáltalán nem permetezünk semmit és nem csak lustaságból, hanem mert a boltokban kapható termékek egyre inkább leépítik az embert, nem hogy egészségünket óvnák és sajnos igaz ez már a vitaminforrásokra is. Nem régiben hallottam a rádióban, hogy az ötven évvel ezelőtti káposztában több mint kétszer annyi C-vitamin volt, mint a manapság termesztettekben. Ez egy kicsit megdöbbentett.

Visszatérve a kertünkre, a birsalmát viszont eladtam. Én semmit sem tudtam volna kezdeni vele, fogalmam sincs, hogy kell birsalmasajtot készíteni, kedvem sem volt hozzá, és azt sem tudom, hogy milyen kompótnak, a gyümölcsöket valahogy frissen, eredeti formájában szeretem megenni. Az illető, aki elvitte az almákat, pálinkát főzött belőle és ígért is egy üveggel, de még nem ért ide.

A tavasz közeledtét jelzi az is, hogy kibújt a földből két kisnyúl. A tavalyi rengetegből csupán 3 maradt a szúnyogcsípéses elhullások után. Én is számtalan nyulat temettem el, már szinte nem volt hely, ahová keresztet állítsunk. Reméltem hogy a megmaradt három nyuszi egynemű, de tévedtem, mert nemrégiben két kis nyuszika dugta ki a fejét a föld alá süllyesztett otthonukból.

A sziámik sem tétlenkedtek, Csiki hamarosan anyai örömök elé néz, már szép gömbölyded a hasa. A macskáknál átlagosan két hónap a kihordási idő, úgyhogy legkésőbb áprilisra meglesznek a kiscicák.

Eltemettem egy házicicát is. Valószínű, hogy Csipogót. Pont előttünk az úton feküdt szegényke. Nem látszott rajta sérülés, de már nem lélegzett. Nem sokkal korábban érhette baleset, mert még szinte ki sem hűlt. Mikor Tami iskolába indult volna, akkor fedeztük fel az úttesten. Csipogó nagyon aranyos cica volt, de ahogy jött, úgy el is ment tőlünk, pedig kb. egy évig nem mozdult a teraszunkról. Nemrégiben megjelent már egyszer, de Huncut miatt nem mert bejönni. Hunci még kiscica volt, mikor utoljára találkoztak, most már eléggé megkandúrosodott.

Csíkkal, dobbal, nádi hegedűvel

Valahogy úgy hozta a sors, hogy én csak idén hallottam először a Csík zenekart élőben. Annyira már ismertem őket az internet jóvoltából, hogy ne sajnáljam a borsos jegyárat kifizetni, és hogy a lányomat is bevonjam a programba.

Kétségtelen, hogy profi zenészek léptek a színpadra, ezért sem értettem, hogy miként feledkezhettek meg arról, hogy a legelső szám nagyban befolyásolja a koncert további hangulatát és soha, egy fellépés alkalmával sem engedhetik meg maguknak, hogy rutinból játszanak. Nem szerencsés egy mélabús, az élettől is elmegy a kedvem típusú, irdatlanul lassú dallal kezdeni. Ha ezt a nótát a koncert közepére sorolják, azt mondom remek, végre egy kis nyugodt, andalító dallam, de így elsőként azt éreztem, hogy te jó ég, ha így folytatják elalszom és nagyon sötéten kezdem látni a világot.

Sajnos rányomta bélyegét a kezdet a folytatásra is, nagyon nehezen lendültek bele. Többször rajtakaptam a zenekart, hogy úgy játszanak, mintha unnák, amit csinálnak, hogy rendben van minden hang, nem lehet senkinek egy rossz szava sem, már annyiszor játszották, hogy el sem tudnák rontani, de többet ne várjon a nagyra becsült. Ezt erősítette az is, hogy a hallgatók többsége ismerősként fogadta őket, talán ezért is számítottak arra, hogy rajongóknak mindegy hogy játszunk, nem kell őket meghódítani. De kell! Minden fellépés új, más, egyszeri és megismételhetetlen!

Tami már a második szám után az oldalára dőlt a széken, csak akkor mozdult ki mélabújából, mikor a mögötte ülő - szintén unatkozó - középkorú férfi néha megcsiklandozta a hanyagul hátratett tenyerét. (Az enyémet senki sem csiklandozta :-).

Ez a zenekar nem csak népzenét játszik, hanem világzenét is. Óhatatlanul belopja magát az ember fülébe egy-egy dallam, hogy aztán az ember csak órák múlva bírjon megszabadulni tőle. Ez nagyban köszönhető Lovasi András, vagy Kiss Tibor szerzeményeinek, melyek tényleg egy-egy gyöngyszemek, na és Majorosi Mariann hangjának, amely olyan üdén és felemelően cseng, hogy az ember legszívesebben levegőt sem venne, mikor ő énekel. Képes egyszerre felállítani a szőrt a hátamon, hogy ugyanazzal a lendülettel le is simítsa. Annyira tökéletesen tiszta a hangja, olyan ügyesen, könnyedén hajlítja leheletnyi finomsággal, akármilyen szomorúan szólalt meg, öröm költözött a szívembe. Az egyedüli baj az volt, hogy többet volt a színpadtól távol, mint azt szerettem volna. Ilyenkor pedig Csík János énekelt. Tagadhatatlan, hogy egyedi az orgánuma, néha illett is a nótához, de azok a bicsaklások – nem nevezhetem hajlításoknak -, melyeket majd minden szó után elkövetett, számomra borzasztó affektálásnak tűnt, és egyre jobban idegesített. Meghallgattam korábbi felvételeket, ahol még csak nyomokban volt tapasztalható ez a szokása, kár, hogy állandosult.

Mint megtudtam egy-egy fellépés alkalmával vendéget szoktak hívni, hogy színesítsék előadásukat. A szegedi vendégfellépő Ferenczi György szájharmonikás volt, akin végre látszott, hogy élvezi, amit csinál. Virtuóza hangszerének, teljesen egybeolvadtak, nem lehetett őket különválasztani. Nem nagyon hallottam még népdalt bluesként megszólaltatni, utóbbi nem is igazán a kedvencem, de a közreműködésével nagyon jól hangzott.

Összességében nem igazán tetszett a koncert, hogy ne boruljak én is Tami ölébe, amikor sem az énekesnő, sem a szájharmonikás nem volt színpadon, a cimbalmost próbáltam kihallani a zenészek közül, akit sajnos méltatlanul tompítottak el a többiek.

Koccanás

Nem, nem én koccantam és miattam sem más, a Koccanás itt nagy betűvel írandó, mert Török Ferenc filmjéről van szó, melyet Spiró György művéből készített. Ezért szeretem a nem túl nagy népszerűségnek örvendő alkotásokat, mert többet mond egy óra alatt, mint ha kétszer megnéztem volna egy több órás sikerfilmet.

A film teli volt poénnal, hol harsányan, hol csak bújtatva, és ami nem mellékes magyar humorral, olyannal, amit hiába magyaráznánk egy Lordnak, vagy egy cowboynak, soha az életben nem értené meg, mert nem élt a nyolcvanas években Magyarországon.

(Most szólok, hogy a következő sorokban, lehet, hogy lelövöm a poént, ezért, aki még nem látta és szándékszik megnézni a filmet, ne olvassa tovább a bejegyzést, mert nem éri akkora katarzis a vetítővászon előtt, mint engem, aki korábban nem hallott a filmről, csak annyit, hogy jó.)

A film érdekessége már maga a megjelenés. A rendező állóképekkel dolgozik, ami majdnem szó szerint értendő, mivel a szereplők tényleg nem mozdulnak, mégis fújja a szél a hajukat, vagy száll a füst a kipufogóból. Az ellentmondás már itt elkezdődik, hiszen egy baleset nem lehet ennyire mozdulatlan, de a pillanatok megmerevednek, viszont a dialógusok a normális kerékvágásban folynak. Gondolom – mint ez is magyar sajátosság – kis költségvetésből kellett dolgozni, és itt tényleg nem kellett milliós összegeket költeni a háttérre. A szereplőkön múlt, hogy át tudják-e adni a mondanivalót az arcjátékukkal és a hangsúlyokkal. Szerintem sikerült.

A történet tulajdonképpen végig egy helyszínen játszódik, egy kereszteződésben, ahol összekoccan jó pár autó, több órára, talán egy napra is elzárva az utat. Abszurd komédia ez, ahol a kezdeti idegességet felváltja a „hozzuk ki a legjobbat a jelenlegi helyzetünkből” hozzáállás, ahol az összetalálkozott emberek egyre őszintébbé, nyíltabbá válnak, ahogy lenyugszanak. Kezdik megismerni a sorstársakat, kezdenek összekuszálódni a különböző életek szálai.

Furcsa, hogy a szereplők nevét nem ismerjük, csak a foglalkozásukat, ami azt a képzetet kelti, hogy nem is magáról az emberről van itt szó, csupán magatartásformákról, hogy a különböző természetű emberek, hogyan viselkednek ugyanabban a helyzetben, ki miképpen próbál helytállni, ügyeskedni, vagy belenyugodni a sorsába. Az egyre reménytelenebb jelen a kezdeti küzdelem után beletörődést hoz, a paprikás, sokszor kétségbeesett hangulatot felváltja a jókedv, nem a múlton töprengés, hanem a jövőbenézés.

A központi figurák mellett újabbak jelennek meg, akik ha csak pillanatokra is, de bekapcsolódnak az eseményekbe, csak hogy színt vigyenek a színtelenségbe, hogy a mozdulatlanság gördülékenyebbé váljon, akár csak az ott élő öreg házaspár, akik még örülnek is, hogy végre történik valami az utcában, amit kilátástalanul néznek az ablakból nap, mint nap.

Jelen van itt mindenféle ember, ami egy szituációs játékhoz szükséges, a vállalkozótól kezdve a menedzserig, a gyerekét egyedül nevelő anyukától a rendőrig, a tőzsdén éppen milliókat nyerő üzletembertől a hajléktalanig.

Fel lehet fogni egy szociográfiának is a XX. század magyar társadalmáról, feketén-fehéren, a lekenyerezhető rendőröktől, a gátlástalanul hasznot csiholó vállalkozó ügyeskedésein keresztül, a kissé félénk, férfiakból kiábrándult anyáig, akit végül a munkájától megcsömörlött menedzser vigasztal meg. Ebben a társadalomban megfér egy padon a laptoppal és márkás autóval közlekedő tőzsdeügynök a hajléktalannal, akár a csemetéjét kólával itató „modern” anyuka és az indulatoktól nem mentes, fáradt kamionos. A foglalkozások mögött különböző jellemű emberek bújnak meg és ahhoz, hogy megismerjük sorsukat, elég egy pillanatra megállni, lelassítani, és nem csukott szemmel elsétálni mellettük.

Pandóra szelencéje

Pandóra az első nő volt, akit Zeusz teremtett. Hermész egy szelencét ajándékozott Pandórának, de figyelmeztette, hogy ne nyissa ki. Pandóra azonban egy nap nem bírta legyűrni kíváncsiságát és kinyitotta a kis szelencét. Ekkoriban még az emberek paradicsomi környezetben éltek, minden baj elkerülte őket, viszont mikor kinyílt a szelence az emberiségre mindenféle bűn és baj sodródott. Pandóra is nagyon megrémült és ijedtében gyorsan becsukta a szelence fedelét. Csak a remény maradt benne.

Azt hiszem az Avatar erről a legendáról szól, ennyi a tanulsága is. Mikor beültem a filmre próbáltam minden előítéletet kilökdösni a fejemből, ezért míg a reklámok voltak, én Vámos könyvét olvastam. Aztán elsötétedett a nézőtér, becsuktam a könyvet. Bolygók és űrhajók lebegtek a szemem előtt, lenyűgöző növényeket láttam, ahogy világítanak a sötétben, pillangó-szerű bogarakat, ahogy helikopterként szárnyalnak, kék na’vikat, akik óriások voltak. Aztán levettem a kapott szemüveget és megtöröltem a lencséjét. Gonosz embereket láttam, akik gépek mögé bújtak, mint a robotok, véres harcok elevenedtek meg a szemem előtt, ahol a repülők a sárkányokkal vették fel a küzdelmet. Halottakat láttam és pusztítást, mint egy háborús filmben. Valóban élethű volt a látvány, de a mondanivaló egy beduin törzsről is ugyanilyen megható lett volna, akit a civilizáció be akar kebelezni.

Bevallom a film vége előtt már háromszor vettem elő a telefonomat, hogy megnézzem rajta az időt, mert már csak egy reményem maradt, hogy hamarosan vége lesz.

Hattyúk tava

Már nagyon rég voltunk színházban, legalábbis régebben, mint moziban, de nem lehetett kihagyni ezt a családi programot, ahol a Hattyúk tava gyerekváltozata volt műsoron. A Kortárs Balettet elég régóta ismerem, vagyis hallottam felőlük, lévén, hogy gimnazista koromban a fél osztály balettos volt. Sokszor elmentem a vizsgaelőadásukra, néha a próbájukra is, ahol fel-feltűntek azok az arcok, akikből a Kortárs Balett végül megalakult (azóta persze kicserélődtek a tagok). Hírük is szárnyra kapott, tehetségük és korszerű látásmódjuk miatt, számtalan díjat nyertek Juronics Tamás fantáziadús koreográfiája és a táncosok szakmai tudása végett.

Tami már nem is emlékezett a nagyszínházra, sőt már arra sem, hogy legutóbb a Dzsungel könyvét néztük, (azóta csak a Kisszínházban voltunk). A kakasülőt is izgatottan várta, ahová a jegyünk szólt, mert hiába vettem két héttel korábban, már csak ide volt hely, mivel rengeteg iskoláscsoport jött el az előadásra.

Miután kigyönyörködtük magunkat az aranyozott plafon, és a bársonnyal borított falak kicsit giccses, de színházban elfogadható látványán, elsötétült a nézőtér és megjelent Szigfrid herceg (Haller János) a vadászaival. Tami nagyjából ismerte a történetet, a zenét többször is hallgattuk itthon, mert nekem egyik kedvencem Csajkovszkij, úgyhogy szükségét érezte, hogy kommentálja az eseményeket, mintha én nem lennék képben, de nagy ritkán kérdést is belebújtatott az állításba. Nem volt baj, hogy a szereplők nem szóltak, mert felismerhető volt számára Odette (Zsadon Flóra), vagy Odile (Tóth Andrea), és nagy hatással volt rá Rothbart (Tarnavölgyi Zoltán), a gonosz varázsló.

Ebben az előadásban inkább a mesén volt a hangsúly, mint a táncon, ezért még új szereplők is helyet kaptak, ami egyáltalán nem volt kirívó a történet szempontjából. Nagyon jópofa volt a kiskacsák humoros fellépése, ahogy rázták a feneküket, akárcsak a békák vicces megjelenése, szép volt a táncosok mozgása, izgalmas Karvalyorr gonoszsága. Az eredeti történetet megváltoztatva, gyerekbaráttá téve, természetesen happy enddel zárult a mese. Az egész színház zengett a gyerekek kiabálásától, ahogy drukkoltak a jónak és figyelmeztették őket a gonoszra. Bár Taminak nem tetszett a feketeruhás hattyú, vagyis Odile, mivel ő a rosszat testesítette meg, de engem lenyűgözött a benne rejlő humor, amit kellőképpen kihasznált a mozdulataiban úgy, hogy nem vitte túlzásba. Az egyedüli, ami nem nyerte el tetszésemet, a két sorban belógó monitorok, melyeken, hol a gonoszt jelképező tűz lobogott, hol szemek villogtak, hol a ládába zárt kétségbeesett arcok vonták el a figyelmet. Szerintem ettől függetlenül értették volna a gyerekek a jó és a rossz küzdelmét, teljesen felesleges és oda nem illő volt. Örültem volna az élőzenének is, bár így is élvezhető volt, de annak azért van valami varázsa.

Az előadás végén Tami meg akarta nézni a páholyokat. Siettünk, mert alig hogy kiléptünk az egyikből, már zárták is be. Ekkor a színpadhoz vettük az irányt, hogy Tami közelebbről megnézhesse. Már senki sem volt a nézőtéren és a színpadon is megjelentek a munkások, hogy eltakarítsák a kihullott hattyútollakat. Egy kedves színpadmester megengedte a lánynak, hogy felmenjen és összeszedjen pár tollat. Néha ő is felhívta a figyelmet egy szép szál tollra, vagy odavitte Taminak amit talált. Aztán jött a jegyszedő néni és goromba hangon elkezdett üvölteni, hogy mit képzelünk, hogy kerül a gyerek a színpadra?! Mondtam, hogy engedéllyel van fent, úgyhogy fogja vissza egy kicsit magát, halk szóból is értünk. Ekkor jött vissza a srác, hogy megnyugtassa a recsegő hangú anyókát, de a túlbuzgó néni hangja nem enyhült, így megköszöntem, hogy felmehetett a lányom, és eljöttünk. Mire a ruhatárba értünk, már felöltözve, kalapban vártak minket a ruhatárosok, kikészítve a kabátjainkat. Nem értettem ezt az óriási sietséget, maximum 10 perc telt el a vastaps óta, és már kirúgnak minket? Pedig olyan jó egy kicsit beleélni magunkat a színházi közegbe. Ennek a rohanásnak az volt az üzenete, hogy késlekedés nélkül mindenki igyekezzen vissza a valóságba, de minél hamarabb! Ezzel egy kicsit elrontották a mese végét. Elég lett volna csak akkor visszatérnünk a jelenbe, mikor a színházajtó előtt a jeges szél az arcunkba csap.