Sasso Pisano

Szóval nagyon vártuk már az utolsó szálláshelyünket, ahol még egy hetet el fogunk tölteni és szerencsére tényleg ez volt a legjobb hely az összes – eddigi – nyaralásunk közül. Bár ez sem indult túl fényesen.

Megint korábban érkeztünk, mint hogy kinyíljon előttünk az ajtó, így körbejártuk a helyet. Ennek a helységnek a 2001-es népszámlálás idején 213 lakosa volt. Gondolom azóta elhunytak páran, de pont egy ilyen falut kerestünk, ahol nincs forgalom, nincs zaj, a szieszta ideje alatt egy lélek sincs az utcán. Azért nem sikerült úgy körbejárnunk, hogy ne találkozzunk senkivel, persze nem is ez volt a cél. Kedves, mosolygós nénikre és bácsikra köszöntünk, akik közül többen megkérdezték, mi járatban vagyunk itt… ahol a madár sem jár. Tulajdonképpen a fent említett okokon kívül azért tetszett meg ez a hely, mert innen mindent elérhettünk, ami érdekel bennünket.

Azt már láttuk, hogy gyönyörű antik ékszerdoboz az egész és most nem várral a csúcsán, hanem egy templommal. A templom harangja félóránként bongott egyet, de nem zavaróan, 21 órakor pedig egy dallamot is lejátszott, ami nagyon kellemes volt. Ám még ekkor sem hagyta abba, hanem halkabb hangerőn folytatta óránként a kongást. Nyugodtan lehetett tőle aludni, egyáltalán nem volt zavaró, sőt nem is hallottam, csak ha épp ébren voltam.

A városba autóval csak indokolt esetben lehetett felmenni, de lent volt egy parkoló, ami mellett egy nyilvános forrásvíz állt rendelkezésre, a „Casa dell’aqua”, ahol a hűtött mentes vizet ingyen, a frizzantét pedig 5 centért lehetett megvenni literenként.

Étterem csak egy volt a városkában, mely egyáltalán nem meglepő, ahogy az sem, hogy csak péntek, szombat és vasárnap volt nyitva. Volt még egy jógapont is egy pergolával elkerített területen, de jógázni nem láttam senkit, pedig szívesen megnéztem volna néhány nénikét, ahogy ászanába csavarodnak.

Simona, a szállásadónk segített kipakolni az autóból, majd körbevezetett bennünket, ellátott minket tanácsokkal és felajánlotta, hogy bármikor keressük, akármikor csak szükségünk van rá, mert itt dolgozik a közeli farmon.

Hát kerestük.

A szállás legalább hat embernek elegendő lett volna, 4 hatalmas szoba, óriási étkező és konyha valamint két fürdőszoba tartozott hozzá. Mi a zöld szobát választottuk, Tamiék a sárgát. A kék szobába nem volt szabad bemenni, de persze, annál inkább meg akartuk nézni, és meg is néztük, mert kiderült, hogy az egyik kulcs nyitja azt az ajtót is. Az egész lakásnak nem volt egy egyenes fala, de a talajon is szintkülönbségek tartották ébren az érzékeinket, hogy elkerüljük a baleseteket.  Az egész berendezés, felosztás nagyon furcsa volt, de barátságosan fura. Nekem több napba telt, hogy jó irányba forduljak, ha ki akarok menni a lakásból.

Az ágyak viszont rendkívül kényelmesek voltak, ami az egyik legfontosabb egy szálláshelyen.

Miután Simona elment, az egyik wc lehúzója a kezemben maradt. Persze Antinak ez ujjgyakorlat volt, hipp-hopp visszaszerelte. Aztán mosni akartam, de a mosógép megrázott. Ekkor Anti már felhozta a szerszámos táskáját és kiderült, hogy nem volt földelve a lavatrice, így ez már egy kicsit hosszabb időt vett igénybe, mire sikerült biztonságosan üzembe állítani. Persze Simona nagyon köszönte, hogy Antonio megcsinálta – végre valaki – miközben a szakemberhiányra panaszkodott. Egyébként is nagyon tetszett neki Anti, már a találkozáskor láttam rajta, hogy odáig van érte, de ezek után, gyorsan kihasználta a kínálkozó lehetőséget, azonnal megölelte hálája jeléül.

A későbbiekben még egy-két apróság elromlott vagy javításra szorult, de ettől függetlenül, persze így, hogy Anti megoldotta, egyre inkább tetszett a lakás. Továbbra is nagyon örültünk, hogy itt tölthetjük el a nyaralásból megmaradt időnket. Az ablakokból csodálatos kilátás nyílt körben az egész tájra, de a konyhaablakból az itt lakókat is nézhettük, akik főleg a különböző korosztályú unokák voltak a nagyszülők, főleg mammák szárnyai alatt a nyáriszünet idejére, és akik felettébb kíváncsian és szégyenlősen tekintgettek az idegenekre. Főleg a nagyobb lányok várták a lehetőséget, hogy a család két férfitagja felbukkanjon az ablakban.

Miután – többször is – körbejártuk a picinyke várost, fürödtünk a termálvizes hőforrásban, hamarosan már ki is néztünk egy eladó házat a közelben, annyira a szívünkbe lopta magát ez a környék. Kíváncsi lennék rá, hogy vajon télen, milyen képet mutat, mennyire járhatóak a szerpentines utak, milyen ha leesik a hó és mennyire van hideg, hisz mégiscsak a hegyekben vagyunk és még ebben a nyári hőségben sem izzadtunk fent a lakásban a vastag kőfalak között.

Pomarance - Cecina

A mai napot strandnapnak neveztük ki, lévén, hogy a hely, ahol megszálltunk nem volt túl látványos – azért találtunk benne így is érdekességet, mert várral és néhány érdekességgel a legkisebb falu is rendelkezik.

Elmentünk Cecinába, mert az volt közel és mert az emlékek is odahúztak. Sajnos a fenyőerdő koronája nem volt olyan lombos, mint mikor korábban itt jártunk, mintha kiszáradtak volna.

Ez egy kicsit rontott a kedvemen, de a tenger ugyanolyan szép volt most is csak kisebb hullámokkal, így legalább tudtam úszni egy nagyot.

Felfedeztünk egy régészeti kiállítást is, mely egy darabig érdekesnek tűnt, az idős úr mindent megtett, hogy fenntartsa az érdeklődésünket, folyékonyan beszélt angolul is, amivel állandóan meglepnek az öregek, viszont engem innen elvesztett egy kicsit. Annyi azért átjött, hogy a környék évszázadokkal korábbi temetkezési szokásairól és lakhatási körülményeiről beszélt.

Este belekóstoltunk az éjszakai életbe is, amit a város központjában lévő bár jelentett. Az érdekes az olasz bárokban talán az, hogy itt nem csak a fiataloknak nyújt kikapcsolódást, hanem az idősebbek is élnek ezzel a lehetőséggel és jókat beszélgetnek, játszanak, néha nem is külön klikkesedve, hanem együtt a srácokkal. Senkit sem zavar, ha hangoskodnak, csak a hangulat kedvéért, nagyokat nevetnek vagy vitáznak, mely vérre menőnek tűnik, de egyébként teljesen baráti. Viszont részegen senkit sem láttam fetrengeni a földön, se fiatalt, se öreget, úgy látszik tudják a mértéket.

Ez a szállásunk egyébként nem volt túl jó. A konyha egy ablaktalan pici lyuk volt, ahol biztonsági okokból nem működött a gázsütő, hanem egy elektromos főzőlappal lehetett helyettesíteni. Ezen a főzőlapon én mindkét reggel „felrobbantottam” a kávéfőzőt, mert túl magas hőfokot állítottam be, nem kis riadalmat okozva a még békésen szundikáló családtagoknak. A szállás sötét is volt és az ágyak kényelmetlenek, az egyedüli pozitívum, hogy volt egy kis terasza, ahol viszont kellemesen el lehetett beszélgetni a lugas alatt.

Az ördög hídja és Pisa

Ha Toscanában járunk és nem nagy kerülő, akkor mindenképp megnézzük a Ponte del Diavolo-t Mozzano közelében. A hidat 1000-ben (!) építették a Róma és Lucca között utazóknak, hogy átkeljenek a Serchio folyón. Hihetetlen ennek a hídnak a története, egy nagyon szép mese. Az építésvezetőnek hidat kellett emelnie a folyó két oldalán és kezdett kicsúszni a határidőből. Mikor már csak egy nap volt hátra és látta, hogy nem fogja időben befejezni, leült a folyó partjára és kesergett. Ekkor megjelent az ördög és egyezséget ajánlott neki. Segít befejezni a hidat holnap reggelig, ha megkapja az elsőként áthaladó lelkét. Az építész gondolkodott egy darabig, majd belement az alkuba.

Egész éjszaka nem aludt, hogy mégis ki legyen az, akinek a lelkét odaadhatja az ő ügyetlenségéért cserébe. Felkereste a helyi papot, akinek a segítségével végül megszületett a terv. Másnap reggel stabilan állt a híd a két part között, az építészt mindenki éljenezte. Ekkor előhúzott a háta mögül egy disznót, rácsapott a seggére és felhajtotta a hídra. A malac ijedtében átrohant a meredek hídon, míg az ördög iszonyú méregbe gurult, de nem volt mit tennie, hisz a megállapodás így is érvényes volt, dühében a folyóba ugrott.

E történetnél még hihetetlenebb az, hogy az évszázadok semmit sem rontottak az átjáró állagán, csodás szépségében még mindig áll és ahogy a köveket nézzük a talpunk alatt, lehet „látni” a szekerek és lovaskocsik, katonák, kereskedők és földműves parasztok lába nyomát.

Ezután elmentünk Pisába, mert közel volt, de itt a ferde tornyon kívül tényleg nincs sok látnivaló. Antival a sok pózolón mulattunk, hogy miként igyekeznek ők tenyérrel támogatni, felrúgni, ököllel belevágni, fejüket beleverni a toronyba, legalábbis egy fénykép kedvéért. Nekem is egy kicsit a fejemre nőtt.

Estére megérkeztünk az újabb szállásunkra, Pomarance-be, ahol már csak a szállásadónk nővérével találkoztunk a kései óra miatt, de nagyon kedvesen fogadott minket, már egy kicsit déliesebb stílusban.

Venezia

Ez a nap természetesen Velencéről szólt, de persze nem szokványos velencei útibeszámolóra kell számítani, hisz azt már megírták sokan, nálam sokkal jobban, hanem teljesen másról lesz szó.

Már a reggel másképp indult, hogy felvettem a futócipőt és körbekocogtam a környéket. Ez nem is volt olyan egyszerű, mert lépten-nyomon elfogyott a talpam alatt a talaj. Hol egy patakocska állta az utamat, hol egy magánterületet hirdető tábla, amit egy idő után már figyelmen kívül hagytam, mert különben vissza is fordulhattam volna egy kilométer után. Ekkor viszont kurjongató másnapos fiatalokba, vagy talicskát toló építőmunkásokba, netán kertészkedő öregurakba botlottam, és ha jobban belegondolok mindenkinek volt egy kedves szava hozzám. Ha már ott járok és eddig nem találkoztunk, szívesen meghívnak egy pohár valamire, vagy felajánlják hogy elvisznek, mert futni mégiscsak fárasztó. Bár nagyon szórakoztató volt a társaság, sportértéke igen alacsony volt ennek a futásnak, azt leszámítva, hogy egyenes terepen nem tudtam haladni, csakis felfelé vagy lefelé.

Mire visszaértem – és még csak el sem tévedtem, ami szintén felér egy csodával – már a többiek is elkészültek, így gyorsan letusoltam és indulhattunk is Velencébe. Körülbelül egy órányira voltunk a várostól és már ismertük a járást, úgyhogy egyből a több emeletes parkolóba álltunk be. Itt mikor kiszálltam az autóból, a lányom közölte, hogy a ruhámon egy hatalmas folt éktelenkedik a fenekemnél. Nem értettem, mi történt, hisz tisztán vettem fel. Aztán kiderült, hogy mikor tegnap pizzát hoztak, pont arra az ülésre tették, ahol én most ültem egy órácskát. Észre is vették, hogy kifolyt belőle az olaj, le is törölték illetve ezt csak hitték. Na én most felszívtam a maradékot. Szuper! A fenekemen egy barna folttal kell végigsétálnom Velencén! Soha vissza nem térő alkalom. Szerencsére a táskám pántját meghosszabbítva el tudtam takarni a foltot, de azért állandóan ügyelnem kellett arra, hogy az egyébként szép kerek fenekem mindig takarásban legyen.

Mentünk a Tronchetto-hoz, hogy felüljünk a vaporettóra, mely bevisz minket a Szent Márk térre. Furcsa volt, mert az állomáson nem működött a jegykiadás. A büfében kellett megvenni. Mikor felszálltunk, akkor pedig a kutya sem ellenőrizte, hogy van-e jegyünk. Minek vettünk?

Különváltunk a fiataloktól és mindenki ment amerre látott. Mi Antival egy gelateriába, mert nem akartam eltérni a korábbi szokásomtól, mely szerint minden nap, minden városban eszem egy pisztácia fagyit és iszom egy finom kávét.

Estig Velencében maradtunk és most kerültük az összes ismert hidat és teret és igyekeztünk olyan sikátorokba besurranni, mely isten tudja hová vezet.

Toscana

Az idei nyaralásunk megint kalandosra sikeredett, kezdve az előkészületekkel, melyre nem szánok hosszú sorokat, volt benne sok-sok keresgélés az általunk megfizethető és jó helyen lévő Airbnb szállások után. Az egyik szállásadó úgy döntött, hogy plusz javakat szerez, például tőlünk. Miután átutaltuk neki a foglalást, közölte, hogy mégsem tud minket fogadni, mert elutazik vagy mi. Ez még nem is lett volna baj, viszont a pénzt sem akarta visszautalni.

Ezért is jó, hogy a gyanútlan utazó egy hivatalos szerven keresztül foglalja le a szállásokat, mert ha nem így tettünk volna, keresztet vethettünk volna a pénzünkre, ám az Airbnb teljes mellszélességgel mellénk állt és egy hét alatt elintézte, hogy Erika visszautalja számunkra a kifizetett összeget.

Mellesleg Erika valószínűleg nem volt olasz, hisz az olaszok a k betűt c-vel írják, de sajnos az Airbnb szállásadói egyre kevésbé tűnnek olasznak még Olaszországban sem, pedig valahogy bennük nagyobb a bizodalmam, így számunkra ez is egy szűrő.

Három szállást néztünk ki, hogy több hellyel és környékével ismerkedhessünk meg. Persze autóval indultunk, ami szintén izgalmas volt, mert az indulás előtt egy nappal ment át a műszaki vizsgán. A lényeg, hogy átment, hogy mikor már mellékes. Négyen mentünk, amiből hárman tudtunk vezetni, de valahogy rám nem került sor egész úton, amit annyira nem is bántam, bár csak Toszkánáig mentünk és északon még nem is annyira „elvetemültek” a sofőrök.

Anti szeret éjszaka vezetni, így 23 órakor indultunk. Kisebb a forgalom, ő jól lát a sötétben, a gyerekek reggelre kipihenhették magukat, én pedig segítettem a navigálásban, főleg, mikor már kezdett fáradni.

Másnap 11 órára értünk Asoloba, az első szállásunk színhelyére, vagyis pont 12 óra kellett, hogy legyűrjük ezt a távot, pedig csak néha álltunk meg kávézni vagy fényképezkedni az elmaradhatatlan határátlépős táblánál.

Asolo nincs messze Velencétől, ezért esett erre a szállásra a választásunk. Mivel csak délután lehetett beköltözni, volt egy csomó időnk, hogy körbenézzünk. Természetesen az első utunk egy igazi olasz bárba vezetett, ahol ettünk néhány szendvicset és végre igazi olasz kávét ihattam. Az olasz kávénak van egy annyira jellegzetes – erős – aromája, amit nem lehet összetéveszteni semmivel, de utánozni sem. Bár az is lehet, hogy az olasz környezet miatt finomabb az ottani fekete. Az olaszok szemében, főleg egy kisvárosban, kuriózumnak számítunk, eleve a harsány, olasz temperamentumunk kelti fel az érdeklődést, miközben egy érthetetlen nyelven karattyolunk.

Anti imádja ilyenkor kipróbálni az új olasz szavak kiejtését, igyekszik megtanulni és ezzel nagy mulatságot okoz a pincérkisasszonyoknál, na meg világító kék szemébe is szeretnek belenézni. Most a jég szavuk, a ghiaccio okozott derültséget, aminek a kiejtése kicsit nehezebb, akárcsak a megjegyzése. Én a háttérben maradtam, mert mi tagadás, engem is szórakoztat az ilyen jellegű párbeszéd.

Ezután felfedeztük a várost, amiről kiderült, hogy van egy gyönyörű vára, természetesen a helység legmagasabb pontján. Pont belecsöppentünk egy milánói professzor magánórájába, ahol a város történelméről és igencsak érdekes lakójáról beszélt, hol Tamarára nézve angolul, hol rám tekintve, olaszul osztotta meg az információkat. I. Katalin (Caterina Cornaro) ciprusi királynő volt Asolo úrnője és híve a szabad szerelemnek. Ne feledjük, hogy az 1400-as években járunk, mikor Katalin az udvarában a szerelem létjogosultságát védelmezi a hagyományos egyházi világnézettel szemben. Az idegenvezetőnk szerint ez annyit jelentett, hogy bárki bárkivel, bárhol szerelembe eshetett, akár fizikailag is. Azt azért hozzá kell tenni, hogy Caterina jelenléte a késő reneszánsz művészeinek is kedvezett, és udvara egyfajta kulturális központtá vált.

A pici város minden szegletét megismertük, hisz volt időnk is, így bevásároltunk az olasz Lidlben, ami a Conad nevet viseli, majd újabb bárban vezettük le a napi fáradalmat. Kicsit ideges voltam, mert a szállásadónknak írtam, hogy adja meg a telefonszámát, hogy az érkezésünkkor felhívhassam, de nem reagált rá, így egy újabb bárban folytattuk a nap további részét, míg el nem érkezett az idő.

Egy szuper kis háznál találtuk magunkat és egy pici nő nyitott kaput nekünk. Láttuk, ahogy egy hatalmas fekete kutyát igyekeznek „észrevétlenül” bezárni az udvaron lévő kutyaólba, de vendéglátónk megnyugtatott, hogy felügyelet nélkül nem lesz szabadon az eb, amíg itt vagyunk, még a kaput sem kell bezárnunk. Ezután körbevezetett bennünket. Egy rendkívül tiszta és modern házikóba érkeztünk, tulajdonképpen semmi kivetnivalót nem találtunk benne. Kicsit furán ledarálta a tudnivalókat és távozott.

Kipakoltunk, Tamiék elmentek, hogy hozzanak pizzát, addig mi letusoltunk, körbenéztünk. Érdekes volt, hogy a modern berendezés teljes szimbiózist alkotott a közeli Velence emlékeivel és így jelen volt egy-két muránói üvegdíszben, amiben a fogkefémet tarthattam vagy egy Tiffany stílusú lámpában.

Keksz

Végre itt a jó idő, amit néha azért beborít néhány esőfelhő, de idén még csak egyszer áztam meg biciklizés közben.

A telet is végigtekertem egy-két kivételtől eltekintve, csak amikor fagyos szél fújt, akkor nem ültem a nyeregbe, egyébként nem zavart a -8 fok sem. A munkahelyemre fél óra alatt érek oda, így megvan a napi sport is, oda-vissza 18 km, beérem vele, nem is lenne már több időm egyéb sport tevékenységre.

Ám nem is erről akarok írni, hanem arról, hogy néhány ember, mennyire frusztrált. Szeretném lejegyezni egy élményemet, amely részben kapcsolódik a biciklizéshez.

Általában mosolyogva kerékpározom, mert nagyon élvezem, hogy közben szól a fülembe a kedvenc olasz zeném, hogy süt rám a Nap és termelődik az endorfin is, ha elég gyorsan tekerek.

Hazafelé meg kellett állnom egy boltnál, ahol az édességet szoktam beszerezni. A biciklitárolót úgy helyezték el, hogy nem lehet körbejárni, a falhoz állították a sarokba, így elég körülményes odazárni a drótszamarat és nem is tartom biztonságosnak, ha csak a kerekét védem. Így most sem oda rögzítettem, hanem egy közlekedési táblához, mint mindig.

Most viszont ez a tettem megzavarta egy fiatal srác szépérzékét. Odajött és picit agresszíven, de azért nem túlzottan közölte, hogy vigyem el onnan a biciklit, mert nem messze tőle van egy oszlop is és közte nem férnek el babakocsival.

Bolondokkal nem szoktam foglalkozni, így rámosolyogtam, mondtam egy oké, viszlát-ot és befejeztem, amit elkezdtem. Ő közben bement a boltba. Én is indultam.

Útközben a srác visszafordult, mert látta, hogy nem fogadtam szót és a bejáratnál megállított és elmondta ismét, amit az előbb. Megnyugtattam, hogy a biciklim és az oszlop között, ha két babakocsi nem is, de egy biztosan elfér. Ezzel nem nyugtattam meg, tovább hőzöngött. Természetesen tegeződtünk, de ezt most nem tartottam udvariatlanságnak, így kívánta meg a szövegkörnyezet.

- Te forgalomirányító vagy? – kérdeztem.

- Az – válaszolt gúnyosan.

- Szerintem bárki elfér a biciklim és az oszlop között, akár babakocsival is.

- De nem.

Itt már úgy véltem, hogy taktikát kell váltanom, mert így sosem lesz vége ennek a partalan vitának.

- Szerintem csak kötözködni akarsz – mondtam neki, mert egyértelműnek láttam, hogy csak valakivel kötődni akar, nincs szó babakocsi-fétisről, vagy egy nagyon rossz ismerkedési technikáról.

- Nem.

- Szerintem de.

- És ha igen?

- Akkor most már megnyugodhatsz. Már kötözködtél.

Még nézett rám egy másodpercig, talán átfutott az arcán egy mosolyféle rángás, de lehet, hogy ezt már csak én képzeltem bele és továbbállt.

Azért picit tartottam attól, hogy baja lesz a bicómnak, úgyhogy igyekeztem megvenni a szükséges dolgokat, ami három csomag kekszből állt, így tényleg nem tartott sokáig. Talán a srácnak is vennie kellene egy csomaggal, hogy azon rágódjon.

Húsvéti bengáli cicák – Cimet kölykei

Már régóta szerettünk volna igazi bengáli cicákat, vagyis, ahol az apuka is bengáli fajta, nem pedig egy környékbeli, ismeretlen eredetű házicica. Bár mi tagadás, a legutóbbi almot egy hét alatt elvitték, annyira keresettek a félig fajtatiszta cicák, hisz olcsóbbak is. Szerencsére rendkívül jó helyre is kerültek, boldog és gondoskodó családokhoz, szerte az országban. Gödön, Debrecenben és Kecskeméten is van egy-egy.

Most viszont sikerült találnunk egy bengáli kandúrt, aki vállalt fedeztetést és nem volt annyira messze Szegedhez képest. Egy különálló melléképületben él a cica, merthogy ezek a kandúrok annyira jelölnek, hogy nagyon nehéz meglenni sokáig mellettük életvitelszerűen. Mi is ezért ivartalanítottuk Kaviárt annak idején.

A kandúrka szép lett volna, de mivel nagyon megrettent a látogatóktól, nem az előnyös oldalát mutatta. Azért sikerült megsimogatnom, de inkább Cimettel törődtem, aki hősiesen viselte a hosszú utat, de nem akart előbújni a hordozóból. A gazdival megbeszéltük, hogy egy hétig marad, vittünk neki finom ellátmányt, amihez szokott.

Hát egy hét nem volt elég. A kandúr gazdája azt mondta, hogy szerinte nem is tüzel, bár előtte ki sem mertük engedni az udvarra, nehogy elkapja egy kóbor kandúr.

Majdnem két hetet maradt, már nagyon hiányzott, féltettem, hogy elfelejt minket, vagy megsértődik ránk, hogy büntetésből vittük egy másik helyre.

Anti nem is szólt, mikor hazahozta, nagy meglepetés volt és egy boldog cicát kaptam vissza, minden rendben volt vele, csak az egyik szeme betegedett meg, de azt is gyorsan rendbe hoztam.

Továbbra sem mertük kiengedni még egy jó darabig, mert nem tudtuk, hogy a frigy sikerült-e.

Február 2-án vittük el Cimetet a bengáli kandúrhoz, vártuk, hogy gömbölyödik-e. És elkezdett hízni. de először csak azt hittük, hogy nem mozog eleget, idebent van, sokat is eszik. De aztán kiderült, hogy nem, itt bizony a kiscicák miatt egyre gömbölyűbb.

A vemhességi idő 60-65 nap cicáéknál, így nagyjából tudtuk, hogy mikorra várhatóak a jövevények és április 10-én, vagyis húsvét hétfőn reggel el is kezdődött.

Sajnos szomorúan indult, mert az első kiscica élettelenül született. Viszont a következő 3 már ügyesen és hangosan érkezett. Cimet viszont nem akart velük foglalkozni. Behurcolta őket a sarokba és otthagyta. Akárhogy csalogattam, nem ment be hozzájuk. Egy óra múlva már megelégeltem és kihoztam őket a sarokból és betettem a szokásos banános dobozba. Már majdnem teljesen kihűltek szegénykék. Cimet csak akkor maradt mellettük, ha közben simogattam, beszéltem hozzá. A cicák ügyetlenek voltak, nem akartak szopizni. Folyton irányítottam őket, hogy megtalálják a cicit, de nem tapadtak rá. Végül egynek sikerült felvennie a ritmust.

A közelségünktől lassan Cimet is megnyugodott, gondozta őket, bár nem azzal a lendülettel, mint ahogy az lenni szokott.

Másnap derült ki, hogy miért volt olyan furcsa. Én már elmentem dolgozni, mikor Anti szólt, hogy született még egy kiscica. Ezért nem tudta Cimet átadni magát száz százalékosan az anyai teendőknek, mert egy még kikívánkozott.

Így végül négyen lettek, párosan, ami nagyon jó. Sajnos egyik sem hasonlít az anyukájukra, nem pöttyösek, hanem csíkosak, mint az apuka.

Nem baj, akkor is fajtatiszta bengálik. Kíváncsi leszek, hogy mennyiben tér el majd a természetük a korábbi félbengáli cicáktól.

Félig bengáli kiscicák eladók!

Elérkezett az idő, hogy az utolsó két kiscica is megváljon a szülői háztól, mely Szegeden található.

Kellő kiképzésben részesültek, felkészültek arra, hogy immár máshol borogassák a virágcserepeket, tekerjék le a wc-papírgurigát és cibálják meg az ember lábfejét, ha egy pillanatra is megáll.

Talpraesettségüket a mamájuktól örökölték, aki a bengáli fajhoz tartozik, törzskönyvvel is rendelkezik, nem fél semmitől és senkitől, a kölykök kiképzését is igen komolyan vette. Ha nem talált hörcsögöt, cinegét vagy egeret, akkor a saját tányérjából vadászta le a legnagyobb falatokat és vitte a kicsik szájához.

Sajnos a papa kiléte ismeretlen, nem tudjuk, hogy az igen tetszetős bengáli lány, kit választott a sorban álló kandúrok közül, kinek sikerült egy véletlen folytán bejutnia.

A kiscicák rendkívül értelmesek, hamar elsajátították az ember számára fontos dolgokat, mint alomhasználat, éhség jelzése kitartó és egyre erősödő nyávogással, valamint a szeretet kicsikarása, mely széles skálán mozog. Nem csak a már jól ismert dörgölőzést és dorombolást foglalja magába, hanem azt is megérzik, hogy mikor szeretnénk felkelni a székből és abban a pillanatban képesek puhán landolni az ölben, mellyel feledtetni tudják az egész napi stressz okozta ártalmakat és sikerül minket rávenni, hogy legyintsünk a ránk váró feladatokra, hisz annak semmi köze a macska jólétéhez.

Most még két fiú kéri a befogadását, hamarosan abba a korba érnek, hogy el is lehet őket vinni.

Kérünk értük némi nevelési támogatást, amiért egy szocializált, kedves és nagyon energikus cicát kap a vásárló az igen drága bengáli faj leszármazottját.