Újévi sziámik

Csiki már régóta gömbölyded, viccelődtünk is vele, hogy biztos szenteste fog szülni, milyen jó lesz, kiscicákat teszünk a fa alá, de megkímélt minket ekkora meglepetéstől. Az év első napján viszont már nem bírta tovább.
Reggel kilenckor arra ébredtem, hogy Csiki a fejemnél járkál, nyávog, majd Anti hessegeti a kezével. Először én is azt hittem, hogy csak szórakozik, de mikor a szemébe néztem, rájöttem, hogy ennek fele sem tréfa, szülni fog. Vajúdás az apukával
Előkészítettem a terepet, szülődoboz a padlásról, törölköző a polcról, olló a kezem ügyébe és vártam. Aztán tovább vártam, ültem mellette a földön, már elkezdtem olvasni, miközben jobb kezemmel simogattam. Több mint két óra telt el a nagy várakozásban, mire kibújt az első kiscica. Fél óra múlva a következő. Gondoltam, most már felgyorsulnak az események, de sajnos tévedtem. A harmadik jövevény szintén két óra múlva jött a világra, a negyedikre pedig még másfél órát kellett várni. És még nem volt vége! Ekkor már sötétedett, de még volt benne kiscica.
Most már látom, hogy az eddigi szülések igencsak könnyűek voltak a mostanihoz képest. A következő, szám szerint ötödik cica csak félig bújt elő, Csiki egyszerűen nem nyomta tovább. Vártunk, hogy majd csak megoldja a természet, de nem. Muszáj volt közbelépni, ugyanis már erősen vérzett az anyuka cica. Nem írom le, hogy miképpen történt az egész, az olvasót is és magamat is kímélni szeretném, mivel mire előbújt két halott kiscica, addigra én teljes idegroncs lettem, zokogtam, reszkettem, szinte sokkot kaptam.Azt hittem túl vagyok a nehezén, de Csiki borzasztó állapotba került. Üveges tekintettel nézett valahová a semmibe, teljesen legyöngült, nem reagált semmire, biztosan sok vért vesztett. Nagy nehezen elkezdte nyalogatni az ujjamról a vizet, majd pohárból is iszogatott egyre többet. Közben próbáltam elérni az orvosunkat, de nem vette fel a telefont. Ki dolgozna az év első napján? Beszéltem az állatorvosi ügyelettel is, ahol pár szóváltás után kiderült, hogy csak az, hogy kinyissa nekünk a rendelő ajtaját tízezerbe kerül, és minimum két injekciót fog adni neki, csak hogy csináljon valamit, ami szintén körülbelül ekkora összeg, de ha röntgenezni kell, akkor az is pluszköltség, szóval gyorsan kiszámoltuk, hogy nem tudunk ennyit áldozni rá. Antinak sikerült elérnie egy állatorvos ismerősét, aki viszont nem macskákra szakosodott, így csak erkölcsi támogatást tudott nyújtani, de ez is jól esett.Folyamatosan figyeltük Csikikét, szerencsére ivott rengeteget, később már pár morzsát hajlandó volt enni is, és éjfélre visszatért az élet a szemébe, már dorombolt, szoptatta a kölykeit.
Megnyugodtam. Másnap sem jelentkezett rajta semmi aggasztó jel, a szokott temperamentumával gondoskodott a kölykeiről, az ágyba hurcolászta őket, míg be nem költöztettem a szekrénybe, eszik, mint a farkas, szóval négy újévi szerencsecica született.

Advent és bazár

Az első waldorfos élményünk az Adventi bazárhoz kötődik. Mikor már kezdtem érdeklődni a waldorf-pedagógia iránt, december környéke volt és így alkalmunk adódott, hogy elmenjünk erre a programra. Meghatározó és felemelő érzés volt, ahogy a gyerekek a saját készítésű portékájukat árulják, tallérért, vagyis az iskolában bevezetett pénzért. Természetesen minden termék valamilyen módon az ünnephez kapcsolódott. Volt itt nemezből készített angyalka, papírból karácsonyfadísz, színes és változatos formájú mécsesek agyagból, különböző mintázatú gyertyák és még sorolhatnám. A legjobb az volt, ahogy Tami élvezte ezt a közösséget, mintha ő már akkor tudta volna, hogy neki ez az iskola lesz a legjobb. Azóta megtudtuk, hogy ennek az élménynek a sikeréhez rengeteg szülői és tanári segítség is kell, de ez a végeredményen mit sem változtat.

A második osztályba lépve értesültünk arról, hogy az Adventi bazár megrendezése immár a mi feladatunk lesz. A tavalyi év sikerén felbuzdulva az már egyértelmű volt, hogy a mi osztályunkat ismét egy meghitt kávézóvá alakítjuk át, itallappal, karácsonyi hangulatot idéző terítéssel, fahéjillatú mécsesekkel, zongoraszóval és természetesen teljes körű kiszolgálással.

Most viszont egyéb teendőket is el kellett látnunk a plakátkifüggesztéstől kezdve a külső árusok megszervezéséig, akik még színesebbé tehetik a palettát. Az osztályokban az évek során már kialakult egyfajta profil (és profizmus), teázó, palacsintázó vagy játszóház formájában, akárcsak az árukészlet terén, mint lucabúza, gyertyák, szappanok és díszek.

A díszekről jut eszembe, hogy a folyosók, termek feldíszítése is a mi feladatunk volt. Én még életemben nem szurkáltam össze a kezem ennyiszer tűlevéllel, mint az eseményt megelőző napon!

Mint szervező az én feladatom az volt, hogy a kialakított helyekre kísérjem a különböző árusokat, mindenkit útbaigazítsak, aki igényt tart rá, felvilágosítással szolgáljak a tallér beváltását illetően, vagy ha váratlan esemény adódik, akkor megszervezzem, hogy kellő figyelmet kapjon. Adódott is ilyen alkalom, mikor odajött hozzám egy kislány, hogy ő gitározni szeretne. Később előkerült a tanár néni is, én pedig rohantam, hogy csináljak nekik helyet a folyosón, kihirdettem a programot és végig is hallgattam! Természetesen a pult mögé is be kellett néha állnom, hogy kiszolgáljam a vendégeket és a zongorázás oroszlánrésze is az én kezemben volt.

Nem tudnám megmondani, hányszor tettem meg a három emeltnyi magasságot, de talán nem is fontos, a lényeg csak az volt, hogy élveztem ezt a nyüzsgést, és szerettem volna a legjobbat kihozni belőle. Természetesen a többiek is megtettek minden tőlük telhetőt, hogy a gyerekek csak azt érezzék, hogy értük vagyunk, őket akarjuk boldoggá tenni.

Azt hiszem sikerült.

Jó éjt, Jézuska!

Az idén különleges volt a karácsony a lányom számára. Hatalmas meglepetés érte, sajnos nem a legjobb értelemben …Úgy indult a nap, amint szokott. Készültünk a szentestére, izgatottan, teli várakozással. Délelőtt mézeskalácsokat sütöttem Tamival, most először élvezte ennyire a konyhai segédkezést, aminek nagyon örültem. Gyúrta a tésztát, hóembereket készített és gyönyörűen fel is díszítette őket. Természetesen egyet a Jézuskának szánt. Az idén nem rajzolt neki, csak délután szólta el magát, hogy husky kutyát kért tőle. Kérdeztem, hogy miért nem közölte ezt hamarabb. Ő szólt, de csak a Jézuskának, titokban. Nem mintha vettem volna neki kutyát, de legalább lett volna alkalmam felkészíteni, hogy miért nem kerül a fa alá egy eb.Szépen feldíszítettük a fát, Tami ebben is bőven kivette a részét, mivel korábban elfelejtettem felmadzagozni a szaloncukrokat, úgyhogy míg ő a díszeket tette fel, addig én kötözgettem. Állandó problémát jelent a szaloncukornál, hogy szinte az összes megmarad a fán, lehet kidobni, mert még ha finom is, túl tömény, nem lehet sokat enni belőle. Idén ez a veszély is elhárult, ugyanis gumiból készültek. Mindig, amikor megállunk a boltnál, Tami kér egy gumicumit. Az én gyerekkoromban is létezett ez az édesség, csak akkor még kisebbek és keményebbek voltak. Most sikerült beszereznem gumiból készült szaloncukrokat, melyeket igaz csak a lány szeret, de ő legalább nem fog meghagyni egyet sem.
Minden évben nagy fejtörést okoz, hogy miként surranjon be a Jézuska, de most adódott a megoldás. Míg mi a fát díszítettük, addig Anti felszerelte a fényfűzért odakint. Nosza, menjünk ki, nézzük meg. Természetesen én megyek utoljára, sietve a fa alá teszem az ajándékokat, és már szaladok is utánuk. Sajnos kicsit elkéstem, mert elfelejtettem elvenni a Jézuskának szóló mézeskalácsot, nem akartam úgy járni, mint tavaly, amikor a neki szánt rajzot hagytam ott, úgyhogy visszaszaladtam érte. Tami már türelmetlenkedett, gyanús volt számára, hogy ilyen sokáig szöszmötölök az öltözködéssel. Mire kiértem, már kigyönyörködték magukat a fehér havon szikrázó fények villódzásában, jöttek is befelé.Tami azonnal a fához rohant és felkiáltott, hogy megjött! Öröme viszont nem tartott sokáig, hihetetlen csalódás ült ki az arcára, kedvtelenül bontogatta a díszes dobozokat, egynél többet szinte nem is akart, úgy kellett unszolni. Először azt hittem, hogy az ajándékokkal van problémája, pedig úgy sejtettem, hogy a korcsolyának örülni fog, a többiről nem is beszélve.
Miután mindenki kinyitotta a meglepetését, nem bírtam tovább nézni Tami fancsali képét. Muszáj volt rákérdeznem, hogy mi bántja, pedig nagyon féltem a választól. Már korábban is nekem szegezte a kérdést, hogy biztos létezik-e a Jézuska, mert a fiúk az iskolában azt mondják, hogy nem, a szülők veszik az ajándékokat. Akkor azt feleltem, hogy aki hisz benne, annak a Jézuska hozza, aki nem, annak a szülei veszik. Ezzel a válasszal teljesen elcsitítottam a benne bujkáló kétkedést, annyira, hogy azt mondta, hogy ő még felnőttként is hinni fog. Most viszont már nem lehet mellébeszélni, konkrétan meg kell mondanom az igazat.- Anya, nekem az a sejtésem, hogy azért értél ki később, mert te tetted az ajándékokat a fa alá, igaz ez? – szegezte nekem a kérdést.
- Igen, így történt – feleltem határozott őszinteséggel, némi mosollyal a szám szegletében, hogy jelezzem, azért nem olyan nagy tragédia ez.
Már a kérdéséből éreztem, hogy tudja a választ, mégis úgy meglepődött a kimondott szó könyörtelen, álmokat eltipró sivárságán, hogy könnybe lábadt a szeme és sokáig nem bírt megszólalni. Átöleltem, próbáltam enyhíteni a csalódottságát, mondtam mindenfélét, már magam sem tudom mit, de hamarosan megnyugodott, letörölte a könnyeit, magára erőltetett némi mosolyt, és azt mondta, hogy nem baj, nagyon örül mindegyik ajándéknak, az sem baj, hogy nem husky kutya, különben is az a fontos, hogy együtt vagyunk és szeretjük egymást, majd hozzám bújt és tovább szipogott. Mint egy felnőtt. Azt mondja, amit a másik hallani akar, még ha nem is gondolja minden szavát komolyan. Tudom, hogy hatalmasat csalódott, becsapottnak érzi magát, mégis hihetetlenül jól nevelt és megértő.
Már nekem is könnybe lábadt a szemem és magyarázni kezdtem, hogy ez mért van. Hogy a Jézuska is csak ember, egy mese, egy csoda, amiben jó hinni, még ha nem is igaz és szeretném, ha majd az ő gyerekei is átélhetnék ezt a csodát, ezért játszottuk el minden évben. Aztán még lelepleztem a húsvéti nyulat és a fogtündért is, csak hogy könnyebben feldolgozhassa az eseményeket, ha már tiszta vizet öntünk a pohárba.
Többször szóba került még ez a kérdés az est folyamán, hogy a korábbi szentestéken, hogy sikerült becsempésznem, hisz együtt mentünk sétálni, vagy hogy miért nem kaphat husky kutyát, amit le is rajzolt gyönyörűen.
Lefekvéskor kedvenc meséjét olvastam, Rumcájsz kalandjait. Ilyenkor mindig úgy búcsúzunk el egymástól, hogy azt mondja nekem: jó éjszakát Manka, mire én azt felelem: jó éjt, Csibészke. Ma kicsit átírta a mesét és így köszönt el: Jó éjt, Jézuska!
Másnap Anti készített egy jégpályát is, hogy Tami kipróbálhassa az új korcsolyáját. Persze erre jó pár napot még várni kell, hogy kellőképpen megfagyjon, bár amennyire hideg van mostanában, napokon belül rá lehet majd menni. Addig viszont legalább nem akarunk autóval beállni, de még a kaput sem kinyitni, merthogy a jégpályától azt sem lehet :).

Jégbe, fagyba

A téli sportok nem tartoznak a kedvenceim közé. Persze, ha módomban állna többet gyakorolni, akkor lehetséges, hogy nagyobb kedvem lenne hozzájuk, de akkor is: télen hideg van, és leginkább ez zavar minden téli sportban. Hiába melegedek ki a tempótól, az arcom, a fülem így is, úgy is meg akar fagyni.
Tami viszont nagyon szeret korcsolyázni. A meleg évszakokban sokat görkorizott, már azon gondolkodtam, hogy magamnak is veszek egyet, hogy ne kelljen futkosnom utána, és hogy már a tél közeledik, megnyílt a jégpálya, számára természetes volt, hogy újra csúszkáljunk egyet. Tavaly voltunk utoljára, akkor sem túl sűrűn, de most mind a hárman vettük a bátorságot, hogy megpróbáljunk állva maradni a jégen.Anti még sosem csatlakozott hozzánk, örültem, hogy sikerült neki is időt szakítani, mindenkire ráfér egy kis sport. Mivel nem sűrűn merészkedünk a jégpályára, nincs is korcsolyánk, úgyhogy kölcsönöznünk kellett. Taminak is, mert kiderült, hogy kinőtte a tavalyit. Tamira hosszú, puha kabátot adtam, hogy az eséseket tompítsa, természetesen kesztyű is volt rajtunk, anélkül nem is lehetne jégre menni, persze a vagányak ezt nem így gondolják.Kicsit tartottam attól, hogy már teljesen elfelejtettem a mozdulatokat, de úgy látszik a korcsolyázás is olyan, mint az úszás, vagy biciklizés, az alapok nem tűnnek el nyomtalanul. Azért egyszer elestem én is, mert Tami megkért, hogy próbáljam ki az általa kitalált alakzatot, és nekem nem ment olyan könnyen, pedig nem volt bonyolult, de amennyire biztosan tudtam előrehaladni a fagyos közegen, annyira nehezemre esett megfordulni, arról nem is beszélve, hogy megállni is csak úgy tudtam, hogy a falhoz kanyarodtam. Végig a fal mellett haladtunk, mert Tami néha lehuppant a földre, biztonságosabb volt a szélén közlekedni, mert ott kevesebb volt az ember is és könnyebben feltápászkodhatott a falba kapaszkodva, bár egy kis idő múltán már én is álltam annyira a lábamon, hogy fel bírtam húzni. Többször kérdezte, hogy bemehet-e a pálya közepére, de nem engedtem. Sokan voltunk és legtöbbjük nagyon gyorsan csúszott, nem mertem keresztül vágni a tömegen.Anti is nagyon ügyesen teljesített, eleinte látszott rajta, hogy mennyire koncentrál, de a végére egészen belejött. A megengedett idő felé közeledve, egyre jobban felolvadt a jég, Tami legnagyobb örömére, mert így csak lehajolt egy kis jégdaráért, amit aztán hozzánk vághatott. Mikor vége lett a két órás edzésnek, és már csak lézengtek a pályán, gyorsan becsúsztunk középre, a tiltott zónába, mert amit nem szabad, az izgalmas. Láttam a lányon, hogy nagyon boldoggá tettem, csúszkált még párat a jég alatt látszódó piros és kék vonalakon, aztán kimentünk.Igencsak kifáradtunk, furcsa volt újra a földön járni, de itthon éreztük leginkább, hogy mennyire más volt ez a mozgás, mint amit megszoktunk. Még nekem is zsibogott a vádlim, pedig én edzésben tartom a futással, de ez most valami új volt és egész kellemes. (Persze, mert még nincs olyan hideg.)

Dobogó kövek

A minap volt egy kis időnk moziba menni és megint magyar filmet választottunk, Dobogó kövek címmel. A magyar filmek mindig is előnyt élveznek nálunk, egyéb sikerfilmekkel szemben és bennem már eleve bizalmat gerjesztett a címe. Míg meg nem tudtam, hogy vígjáték, addig inkább romantikus filmre gyanakodtam, helyszín természetesen Dobogókő, de teljesen rossz nyomon haladtam.
A film egy debreceni társaságról szól, nagyon mai karakterű alakokról, fiatalokról, akik próbálnak boldogulni az életben, több-kevesebb sikerrel.
A szereplőgárda számomra teljesen ismeretlen volt, leszámítva Pindroch Csabát, alias Ricsit, aki a számító rokon szerepét öltötte magára és még néhány mellékszereplőt. Muszáj volt kicsit utánanéznem a filmnek, mert megtekintése után nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez egy amatőrökből álló csapat első szárnypróbálgatása, akiktől nem telik többre, vagy pedig nagyon is tudják, hogy mit miért és hogyan tesznek, mondanak az adott szituációban és inkább paródiáról van szó, mint dilettáns kóklerekről. Némileg kaptam rá választ a kritikákból, de még ezek után is az amatőr vonalat tartom igaznak.
Azt tudtam meg, hogy a Dobogó kövek egy debreceni baráti társaság alkotása, debreceni helyszíneken játszódik, debreceni színészekkel és debreceni zenekarok zenéivel – utóbbi egész színvonalas volt. Azt is megtudtam Martin Csaba rendező-forgatókönyvíró-producer-főszereplő interjújából, hogy ez a film egy kliséparódia akar lenni, amelyben még a művészfilmeket is kifigurázzák és önerőből, vagyis nagyon kevés pénzből sikerült összehozni.
Utóbbi erőteljesen érződik is, de legkevésbé ez zavart. Szimpatikus volt számomra, Czupi Kála, vagyis Fanni nyelvészeti vonala, ahogy bevezeti a helyi gengszterfigurát a magyar nyelv rejtelmeibe, mint például nem teszünk névelőt a nevek elé, és amikor kioktatja az ikes igék megfelelő használatáról. A baj csak az volt, hogy ugyanebben a jelenetben a saját csapdájába esik, mikor a könyörgök helyett azt mondja, hogy könyörgöm, holott ez az ige nem ikes. Próbáltam úgy felfogni, hogy direkt így volt a forgatókönyvben, és ki akarta figurázni Kocsor Ferit (Harna Péter). Ám ha ez igaz, akkor kicsit egyértelműbbé kellett volna tenni (ha a viccen már agyalni kell, vagy magyarázni, akkor nem valószínű, hogy jó a poén), bár akkor is elég szánalmasan hangzik és inkább ront a helyzeten, mint használ, ha pedig nem, akkor nagyon durva hiba.
A film címe még azért is tetszett, mert hangulata volt, ritmusa (dobogás, kopogás), amely tulajdonképpen teljesen szinkronban volt a mondanivalóval. Ritkán volt üresjárat, pörgős volt és lendületes, parádés párbeszédek, vicces jelenetek fűszerezték az eseményeket, csak az volt a baj, hogy a fele vagy nem volt érthető, mert a másik színész belebeszélt, vagy mert annyira rosszul készítették az utószinkronizálást, hogy sokszor artikulálatlan hápogásnak tűnt, vagy ha mégis hallatszott, akkor nem sikerült a színésznek úgy átadni, ahogy azt a poén megérdemelte volna. Ebből következik, hogy sokszor az sem volt világos, hogy mikor viccelnek és mikor nem, mert a színészek sajnos ritkán tudták kifejezni azt, amit kellett volna, teljesen egyszínű volt a hanghordozásuk, hiányzott belőle minden természetesség, az hogy elhiggyem a szereplőknek, hogy ez valóban megtörtént, vagy megtörténhetett volna. Pedig tényleg remek ötletekkel volt teli a száz perc, egy jelenet pedig olyan hangos kacagásra késztetett, hogy alig bírtam abbahagyni. Harsány nevetésemmel azonban nem zavartam senkit, mert rajtunk kívül még három ember ült a kamarateremben, ami számomra egy fokkal vonzóbbá tette a filmet.

Mártonka-nap

Az ünnepekben az a jó, hogy minden évben újra megjelennek. Vannak, melyeket várunk, vannak olyanok, amelyek mellett elsétálunk, olyan is, melyet elfeledünk. Már egyszer volt szerencsénk részt venni ilyen ünnepségen, mikor a lányom első osztályos volt, amiről írtam is egy évvel ezelőtt a kellő időben, aki gondolja, olvassa el.
Tami már nagyon várta az újabb Márton-napi ünnepséget, mert kellemes élmények érték a tavalyi év kapcsán, amire jó érzés számára visszaemlékezni. Azok a gyerekek, akik még hisznek az igazi mesékben, nem olyanokban, melyeket a televízió sugároz, akik nincsenek napi kapcsolatban a reklámokból áradó ostobaságokkal, számukra még nem olyan természetellenes a csoda, még ha sejtik is, hogy ez nem a valóság, de képesek belemenni a játékba, mert használják a fantáziájukat. Tami már napokkal korábban énekelgette a Márton-napi éneket, melyet az iskolában tanult. Sajnos kevés volt rá az idő, nem tudta teljesen elsajátítani, de ez nem az ő hibája. Készített nekünk is itthon lámpást, kisebb üvegből, hogy majd együtt gyújtsuk meg bennük a mécsest. Anti mondta, hogy nem tartja jó ötletnek, hogy az idén nem papírból készül, túlságosan balesetveszélyes. Én nem találtam annyira tragikusnak az ötletet, elég vastagfalúnak tituláltam a gyertya házát, de sajnos neki lett igaza.
Tami már elindult a csoporttal a közeli templom parkjába, mikor mi az iskolához értünk. Leparkoltam és siettünk a csoport után. Mi is vittünk lámpást, de nem azt, amit a lányunk félig elkészített, hanem bányászlámpát. Mikor utolértük a csoportot, Tami kétségbeesetten szorította az üvegét és nyújtotta felém, hogy vigyázzak rá, mert már több gyereknek összetört, ő nem szeretne így járni, majd kivette a kezemből a lámpásomat és azzal boldogan elrohant. Mire a helyszínre értünk, többször felcsendült a törékeny üveg megsemmisülésének hangja.A tavalyi év kapcsán az egyik legnagyobb boldogság a gyerekeknek az volt, hogy a sötétben a lámpással rohangálva ijesztgették a szülőket, vagy egymást, fogócskáztak. Ez az idén elmaradt, pedig elég hűvös volt, kellett volna a mozgás. Minden gyerek állt, nem nagyon mozdult, vagy csak lassan sétálgatott, óvatosan mozgatva a kezét, nehogy a hirtelen mozdulattól valami baja essen az általuk készített fényforrásnak. Volt olyan osztály, akik ugyan papírból készítették az ünnep fényét, de rajtuk sem láttam azt az önfeledt játékosságot, melyet pedig az esemény valahol megkíván.
Nem sok időt töltöttünk a téren, elindultunk visszafelé az iskolába, ahol folytatódott az ünnepség. Útközben néhányan énekeltek, dúdoltak Márton-napi dalokat, a felsőbb osztályok már átköltött szöveggel. Korábban, mikor leparkoltam a sulinál, feltűnt, hogy sötét van a termekben. Gondoltam készül a meglepetés. Egész úton visszafelé az járt a fejemben, hogy vajon mit találtak ki, milyen váratlan esemény fogja izgalomba tartani a diákokat és szüleiket. Tavaly élőképeket mutattak be a nagyobbak, fáradtságot nem kímélve álltak a hidegben, jelmezben, és néhányuk még magyarázatot is fűzött a jelenet megértéséhez. Az iskolához közeledve eszembe jutott, hogy talán libát sütnek az udvaron, vagy liba alakú süteményt nyomnak mindenki kezébe a bejáratnál.Egész elől voltunk a sorban és mikor beléptünk a kapun, azonnal meg is kellett állnunk. Mindenki csitított mindenkit, még az is, aki nem hangoskodott. Szépen elhallgattak a gyerekek és vártak. Igaz a többség odakint volt, a sor egész a sarokig nyújtózott, de türelmesek voltak. A türelem rózsát terem, de most nem nyílt – ki a kapu. Arra számítottam, hogy felhangzik majd valami hangos, hogy mindenki hallja, de nem történt semmi. Álltunk és vártunk és nem történt semmi. Néhányan azt üzengették, hogy elől valaki furulyázott, de ennek valóságtartalmáról csak kevesen győződhettek meg. Több percnyi toporgás után végre megindult a sor. A lépcsők szélén lévő mécsesek mutatták az utat az első emeletre, nem volt nyoma, hogy bármi is történt volna még az imént. Mikor nagyjából mindenki feljutott, és megpróbált minél gyorsabban megszabadulni a rengeteg ruhától, amely kint szükséges volt, gitárzenét és énekszót hallottunk. Már akinek jó a füle. Nekem jó, ezért hallottam, és talán akik közelebb álltak, még láthattak is valamit, de pár perc után figyelmem lankadt, majd minden érdeklődésemet elvesztettem a muzsika iránt, amire úgy kellett összpontosítani, hogy egyáltalán eljusson a fülem pereméig.
A körülbelül nyolc perces „műsor” után minden osztály bevonult a saját termébe. A másik, ehhez az alkalomhoz tartozó, a gyerekek számára nagyon fontos esemény: a manókeresés. Ez idén elmaradt. Bocs gyerekek. A manók az évszakasztal alatt foglaltak helyet egy kupacban, mindenki szeme láttára. A gyerekek azonnal odacsődültek, de biztatás nélkül nem mertek hozzájuk nyúlni, csak fennhangon közölték, hogy ki milyen színű manóra vágyik. A lányom volt a legfifikásabb. Odament a tanító nénihez, és megkérdezte, hogy elvehet-e egy manót. A tanító néni bólintott, mire Tami visszament a bámészkodókhoz, közölte velük, hogy szabad a vásár, de míg beszélt már le is guggolt, hogy a többiek lába alatt bekúszva, kihalássza a kék, vízmanót, amelyiket szerette volna, míg a többiek lökdösődve, dulakodva felkapkodták a maradékot.Ezek után következett a harmadik, inkább a felnőtteknek fontos esemény: a kenyértörés, vagyis, hogy a számunkra kedves emberekkel megosztjuk, elfelezzük a kis cipókat. Nem tudom, hogy sikerült-e mindenkinek maradéktalanul elosztani a falatokat, nekem csak egy morzsa maradt a kezemben.
Ezzel véget is ért az ünnep. Hallottam, hogy más osztályban teával várták a szülőket, meg körbe ültek a földön és beszélgettek. Az idei ünnepségen azt éreztem, hogy a lépcsőkön lévő mécsesek meggyújtásánál nagyobb energiát nem fektettek bele a szervezők, inkább áthárították az osztályokra, ahol volt, aki élt vele, volt aki nem, de itt az lett volna a lényeg, hogy az egész iskola együtt legyen, hogy a gyerekek számára dugják el a manókat, mert nincs annál érdekesebb, mint megkeresni őket, és hogy szaladgálhassanak a lámpással a kezükben.
Mint mindig, most is megkérdeztem Tamit, hogy érezte magát. Azt felelte, hogy remekül, hiszen egyedül neki volt olyan lámpása az osztályból, amelyik nem törhetett el, és megszerezte a vízmanót is, amire vágyott. Ennek örültem.

Sárga rózsa

Hihetelen, de ma, mikor kimentem a kertbe ezt tapasztaltam. Muszáj volt lefotóznom, hogy november közepén, +22 fokos melegben, amikor már nincs levél a fákon, kihajtott a rózsám. Nem vagyok nagy kertész, nincs is időm foglalkozni a kerttel, tehát nem valami növényvédőszerrel és hasonlókkal kezelt virág ez, csak egy mezei - vagyis kerti - sárga rózsa.
Szép!

A jónevű senki

Vámos Miklós könyvében (Hogy volt) olvastam Ring Lardner Jr., kétszeres Oscar-díjas forgatókönyvíróról (Az év asszonya; M*A*S*H). Már a két író barátsága is lenyűgöző történet, de nem erről szeretnék írni, hanem A jónevű senki című filmről (The Front), mely Lardner életét eleveníti fel, aki a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején volt aktív, vagyis csak szeretett volna az lenni. Akkoriban alakult az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság, akik a baloldali művészeket vették célba. A kommunizmus eszméjével sok művész, alkotó rokonszenvezett, őket nemes egyszerűséggel anti-amerikaiaknak neveztek. Főleg híres írókat, színészeket és rendezőket vették górcső alá Hollywood területéről, így lehetetlenítve el nem csak továbbjutásukat a megérdemelt ranglétrán, hanem megélhetésüket is.

Az amerikai jog szerint a kongresszusi bizottság nem bíróság, a beidézett megtagadhatja a választ, de ha így tesz, megsérti a bizottságot és ezért perbe foghatják. Ha pedig a beidézett hajlandó „együttműködni”, utána minden kérdésre köteles válaszolni. A kérdések leginkább arra vonatkoztak, hogy van-e a környezetükben kommunista? Ha nincs, akkor hány? Ha egy sem, akkor kik azok név szerint? Sokan voltak, akik megtagadták az „együttműködést”, ezért feketelistára kerültek, ami egy író esetében azt jelenti, hogy az asztalfiókba süllyeszti a teleírt lapokat, esély sincs rá, hogy megjelenjen akár nyomtatott formában, akár a tévé képernyőjén, bármennyire is remek a műve. Így járt Lardner is, aki a hollywoodi tizek közé tartozott, ők voltak azok, akik börtönbe is kerültek baloldali beállítottságuk miatt.

Woody Allen a filmben egy strómant játszik. A stróman az a személy, aki csak a nevét adja egy vállalkozáshoz, hogy ha bármi baj történne, az igazi vállalkozónak ne essék bántódása, a stróman elviszi helyette a balhét, de míg ez nem következik be, felveszi érte a jól megérdemelt jutalmat. A film címe nagyon találó, hiszen tényleg egy senkiről szól (Howard Prince), aki egy pult mögött ácsorog naphosszat, mint kasszás, mellékállásban fogadásokat köt, melyeket rendszerint elveszít. Mivel Howard Prince feddhetetlen politikai múlttal rendelkezett, kiváló alannyá vált, hogy a barátja által írt forgatókönyvek, az ő neve alatt képernyőre kerüljenek. Senki sem értette, hogy idáig hol volt ez az ember, aki ilyen tehetséges és ennyire termékeny, mivel a kezdeti egy író után még kettő nevében dolgozott. Akkor került csak bajba, mikor valami változtatásra kérte fel a tévétársaság, amit azonnal ki kellett volna javítania, de ő még csak el sem olvasta a neve alatt megjelent forgatókönyveket, így fogalma sem volt, mit kéne átírnia, már ha egyáltalán lett volna bármilyen ötlete is. Különböző trükkök segítségével azonban sokáig elkerülte a baj, míg végül mindenre fény derült és bár magabiztosan állt a bizottság elé, bízva a mellébeszélés erejében, addig csavargatták a szavakat, míg elérte a végzete.

Az életszagú történet kordokumentumként is megállja a helyét, de a színészi teljesítmény sokkal színesebbé, elviselhetőbbé és viccesebbé teszi azt az égbekiáltó igazságtalanságot, a tehetséges emberek megaláztatását, melyek nem ritkán tragédiákhoz is vezettek.