Az utazó

A másik film Az utazó. Szintén nagy nevek fémjelzik a sztárok világából. Én most láttam először Angelina Jolie-t (Elise). Kiábrándító, mint színész. Tény, hogy nagyon csinos, de minden irigység nélkül állíthatom, hogy egyáltalán nem szép, művésznek pedig csapnivaló. Még jó, hogy partnere, Johnny Depp (Frank) elterelte róla a figyelmet. Hihetetlen, hogy vannak olyan színészek, akiknek bármit elhiszünk. Azt is, hogy egy egyszerű, esetlen matektanár, aki felesége autóbalesete óta csak utazgat, keresi elvesztett felének hasonmását, és azt is, hogy ő a legdörzsöltebb nyakkendős bűnöző, aki bármilyen helyzetből győztesként áll fel.Néhány váratlan jelenet és több odaillő poén fűszerezte a krimi műfajába sorolható filmet. Néha izgalmas volt, de nem túl durva, ami egy amerikai filmtől elvárható lett volna, de nem egy német rendezővel (Donnersmarck). A film tulajdonképpen egy francia krimi, (Anthony Zimmer, 2005) átdolgozása.Mulatságos volt a Scotland Yard küszködése, hogy elkapja az igazi tettest, rengeteg mellényúlással, megszállottsággal és kétségbeeséssel az arcukon. Frank nyugodtsága már gyanút kelthetett volna az emberben, de az utolsó előtti filmkockáig sikerült elhitetni a nézővel, hogy az történik, amit látunk.
Elise szánalmasan próbálta bebizonyítani, hogy ő a legjobb ügynök a világon, csak az a baj, hogy ezért nem tett egyebet, minthogy szebbnél szebb ruhákba öltözött, kacérabbnál kacérabban nézett a portásfiúkra, mindent elkövetett, hogy mindenki a lábai előtt heverjen. A legviccesebb jelenete az volt, mikor belépett a bálterembe, és mint a Hamupipőkében mindenki őt figyelte, férfiak és nők egyaránt és utat engedtek neki, amit ő el is várt, az aktuális Don Juant pedig azonnal kikosarazta. Nevetségesen bugyuta volt, és arcátlanul bárgyú, ahogy premier plánban rebegtette a szempilláit, bár tény és való, hogy gyönyörű volt az estélyi ruhája, szívesen felpróbáltam volna :).Velence képei azonban némileg enyhítették a filmből áradó együgyűséget. Imádtam, ahogy a csónakból a házba léptek, akár csak a gondolák ringatózását a vízen és a gyönyörű épületeket a Canal Grande mellett.

Az amerikai

Két filmről szeretnék írni, melyeket egy hét különbséggel egymás után néztünk meg a moziban. Két teljesen eltérő alkotás, csak egyetlen közös motívuma van, hogy Olaszországban játszódnak. Talán ezért is esett a választásunk ezekre a filmekre, hogy ha végképp érdektelen maga a történet, akkor legalább a helyszínekben gyönyörködhetünk. Ez be is jött.

Lássuk az elsőt:

Az amerikai című film a festői Toszkánában játszódik, sötét sikátorokban, hangulatos hegyek között, ahol a fű olyan zöld, mint egy tányér spenót, ahol a dimbes-dombos olasz kis falu nyugalmát megzavarja egy idegen. A főszereplő – a számomra nem túl sokatmondó -, George Clooney (Jack), egy bérgyilkos szerepét ölti magára. Ebbe az országba menekül a múltja elöl, az emlékei elöl, szeretne kiszállni, de még egy utolsó megbízást teljesít. Sokáig nem értettem, hogy miért érzem olyan zaklatottnak magam a film után. Aztán rájöttem. Azért, mert semmi sem volt befejezve. Jack megismerkedik Benedetto atyával, akivel talán sikerülne bensőséges kapcsolatot kiépítenie, aki segíthetne neki feldolgozni sötét múltját, de ez nem történik meg. Nem hogy félbeszakadna, igazán el sem kezdődik, pedig a néző vágyik rá, a cselekmény is ezt igazolná, mégsem. Még az is felmerül a figyelmes szemlélődőben, hogy a pap fog meggyónni a bűnözőnek, egy jelenet igencsak alkalmat nyújt erre, de ez is csak gondolatban játszódik le.Aztán ott van Clara, egy éjszakai pillangó, aki beleszeret a titokzatos, „jóképű” hősbe, aki ráadásul idegen is ebben az országban és nem is nagyon igyekszik beilleszkedni. (Mindenki úgy hívja l’americano, de ő kijavítja a nyelvtanilag helyes szót: il americano.) Pár éjszakás együttlét után a nő beleszeret, a férfi viszonozza. Nincs semmi, ami arra utalna, hogy mindez miért történik meg, hiszen a férfi a barátnőjét is elveszítette a film legelején, mégis gyorsan vigasztalódik. A nő talán kiutat lát ebben a kapcsolatban, hogy új életet kezdhet valakivel, akiről nem tud semmit, egy másik országban, ahol nem ismer senkit, de hogy ez szerelem lenne? Talán a Jack hátán lévő pillangó tetoválás fogja meg, mely motívum végigkíséri a filmet, de igazán nem derül ki, hogy mit jelent. Sokszor éreztem így, hogy minden ok nélkül történik, hiányzik a motiváció a cselekedetekből.Aztán itt vannak a nem mellékes mellékszereplők is, ők teljesen összekuszálták a már leegyszerűsített gondolataimat, például a megbízók, két nő, akiket alig tudtam megkülönböztetni egymástól, vagy az autószerelő srác, aki szintén egy elvarratlan szál. A film teljesen kidolgozatlan, inkább a néző az, aki befejezi a gondolatmeneteket, aki végigjátssza a félbehagyott jeleneteket, aki élvezhetőbbé teszi a történetet. Nem akciófilmről, vagy krimiről van szó, inkább egy belső utazásról. A helyszínek váltakozása – sikátorok lépcsői, kávézók egyhangúsága vagy a hegyek közötti kies patakpart -, talán a főhős belsejét szimbolizálják. Azt, amin keresztülmegy, amit már átélt, és ami még vár rá ezután. Hogy mondhat nemet is arra, amire korábban igent mondott, hogy szerethet valakit úgy is, hogy nem öli meg. A látszólagos toporgást lelki mozgalmasság hatja át, belső vívódásoktól kezdve a könyörtelen gyilkoláson át a csontig ható félelemig, de sem feloldás, sem megoldás nem születik belőle. És mi van a pillangóval?

Újévi sziámik

Csiki már régóta gömbölyded, viccelődtünk is vele, hogy biztos szenteste fog szülni, milyen jó lesz, kiscicákat teszünk a fa alá, de megkímélt minket ekkora meglepetéstől. Az év első napján viszont már nem bírta tovább.
Reggel kilenckor arra ébredtem, hogy Csiki a fejemnél járkál, nyávog, majd Anti hessegeti a kezével. Először én is azt hittem, hogy csak szórakozik, de mikor a szemébe néztem, rájöttem, hogy ennek fele sem tréfa, szülni fog. Vajúdás az apukával
Előkészítettem a terepet, szülődoboz a padlásról, törölköző a polcról, olló a kezem ügyébe és vártam. Aztán tovább vártam, ültem mellette a földön, már elkezdtem olvasni, miközben jobb kezemmel simogattam. Több mint két óra telt el a nagy várakozásban, mire kibújt az első kiscica. Fél óra múlva a következő. Gondoltam, most már felgyorsulnak az események, de sajnos tévedtem. A harmadik jövevény szintén két óra múlva jött a világra, a negyedikre pedig még másfél órát kellett várni. És még nem volt vége! Ekkor már sötétedett, de még volt benne kiscica.
Most már látom, hogy az eddigi szülések igencsak könnyűek voltak a mostanihoz képest. A következő, szám szerint ötödik cica csak félig bújt elő, Csiki egyszerűen nem nyomta tovább. Vártunk, hogy majd csak megoldja a természet, de nem. Muszáj volt közbelépni, ugyanis már erősen vérzett az anyuka cica. Nem írom le, hogy miképpen történt az egész, az olvasót is és magamat is kímélni szeretném, mivel mire előbújt két halott kiscica, addigra én teljes idegroncs lettem, zokogtam, reszkettem, szinte sokkot kaptam.Azt hittem túl vagyok a nehezén, de Csiki borzasztó állapotba került. Üveges tekintettel nézett valahová a semmibe, teljesen legyöngült, nem reagált semmire, biztosan sok vért vesztett. Nagy nehezen elkezdte nyalogatni az ujjamról a vizet, majd pohárból is iszogatott egyre többet. Közben próbáltam elérni az orvosunkat, de nem vette fel a telefont. Ki dolgozna az év első napján? Beszéltem az állatorvosi ügyelettel is, ahol pár szóváltás után kiderült, hogy csak az, hogy kinyissa nekünk a rendelő ajtaját tízezerbe kerül, és minimum két injekciót fog adni neki, csak hogy csináljon valamit, ami szintén körülbelül ekkora összeg, de ha röntgenezni kell, akkor az is pluszköltség, szóval gyorsan kiszámoltuk, hogy nem tudunk ennyit áldozni rá. Antinak sikerült elérnie egy állatorvos ismerősét, aki viszont nem macskákra szakosodott, így csak erkölcsi támogatást tudott nyújtani, de ez is jól esett.Folyamatosan figyeltük Csikikét, szerencsére ivott rengeteget, később már pár morzsát hajlandó volt enni is, és éjfélre visszatért az élet a szemébe, már dorombolt, szoptatta a kölykeit.
Megnyugodtam. Másnap sem jelentkezett rajta semmi aggasztó jel, a szokott temperamentumával gondoskodott a kölykeiről, az ágyba hurcolászta őket, míg be nem költöztettem a szekrénybe, eszik, mint a farkas, szóval négy újévi szerencsecica született.

Advent és bazár

Az első waldorfos élményünk az Adventi bazárhoz kötődik. Mikor már kezdtem érdeklődni a waldorf-pedagógia iránt, december környéke volt és így alkalmunk adódott, hogy elmenjünk erre a programra. Meghatározó és felemelő érzés volt, ahogy a gyerekek a saját készítésű portékájukat árulják, tallérért, vagyis az iskolában bevezetett pénzért. Természetesen minden termék valamilyen módon az ünnephez kapcsolódott. Volt itt nemezből készített angyalka, papírból karácsonyfadísz, színes és változatos formájú mécsesek agyagból, különböző mintázatú gyertyák és még sorolhatnám. A legjobb az volt, ahogy Tami élvezte ezt a közösséget, mintha ő már akkor tudta volna, hogy neki ez az iskola lesz a legjobb. Azóta megtudtuk, hogy ennek az élménynek a sikeréhez rengeteg szülői és tanári segítség is kell, de ez a végeredményen mit sem változtat.

A második osztályba lépve értesültünk arról, hogy az Adventi bazár megrendezése immár a mi feladatunk lesz. A tavalyi év sikerén felbuzdulva az már egyértelmű volt, hogy a mi osztályunkat ismét egy meghitt kávézóvá alakítjuk át, itallappal, karácsonyi hangulatot idéző terítéssel, fahéjillatú mécsesekkel, zongoraszóval és természetesen teljes körű kiszolgálással.

Most viszont egyéb teendőket is el kellett látnunk a plakátkifüggesztéstől kezdve a külső árusok megszervezéséig, akik még színesebbé tehetik a palettát. Az osztályokban az évek során már kialakult egyfajta profil (és profizmus), teázó, palacsintázó vagy játszóház formájában, akárcsak az árukészlet terén, mint lucabúza, gyertyák, szappanok és díszek.

A díszekről jut eszembe, hogy a folyosók, termek feldíszítése is a mi feladatunk volt. Én még életemben nem szurkáltam össze a kezem ennyiszer tűlevéllel, mint az eseményt megelőző napon!

Mint szervező az én feladatom az volt, hogy a kialakított helyekre kísérjem a különböző árusokat, mindenkit útbaigazítsak, aki igényt tart rá, felvilágosítással szolgáljak a tallér beváltását illetően, vagy ha váratlan esemény adódik, akkor megszervezzem, hogy kellő figyelmet kapjon. Adódott is ilyen alkalom, mikor odajött hozzám egy kislány, hogy ő gitározni szeretne. Később előkerült a tanár néni is, én pedig rohantam, hogy csináljak nekik helyet a folyosón, kihirdettem a programot és végig is hallgattam! Természetesen a pult mögé is be kellett néha állnom, hogy kiszolgáljam a vendégeket és a zongorázás oroszlánrésze is az én kezemben volt.

Nem tudnám megmondani, hányszor tettem meg a három emeltnyi magasságot, de talán nem is fontos, a lényeg csak az volt, hogy élveztem ezt a nyüzsgést, és szerettem volna a legjobbat kihozni belőle. Természetesen a többiek is megtettek minden tőlük telhetőt, hogy a gyerekek csak azt érezzék, hogy értük vagyunk, őket akarjuk boldoggá tenni.

Azt hiszem sikerült.

Jó éjt, Jézuska!

Az idén különleges volt a karácsony a lányom számára. Hatalmas meglepetés érte, sajnos nem a legjobb értelemben …Úgy indult a nap, amint szokott. Készültünk a szentestére, izgatottan, teli várakozással. Délelőtt mézeskalácsokat sütöttem Tamival, most először élvezte ennyire a konyhai segédkezést, aminek nagyon örültem. Gyúrta a tésztát, hóembereket készített és gyönyörűen fel is díszítette őket. Természetesen egyet a Jézuskának szánt. Az idén nem rajzolt neki, csak délután szólta el magát, hogy husky kutyát kért tőle. Kérdeztem, hogy miért nem közölte ezt hamarabb. Ő szólt, de csak a Jézuskának, titokban. Nem mintha vettem volna neki kutyát, de legalább lett volna alkalmam felkészíteni, hogy miért nem kerül a fa alá egy eb.Szépen feldíszítettük a fát, Tami ebben is bőven kivette a részét, mivel korábban elfelejtettem felmadzagozni a szaloncukrokat, úgyhogy míg ő a díszeket tette fel, addig én kötözgettem. Állandó problémát jelent a szaloncukornál, hogy szinte az összes megmarad a fán, lehet kidobni, mert még ha finom is, túl tömény, nem lehet sokat enni belőle. Idén ez a veszély is elhárult, ugyanis gumiból készültek. Mindig, amikor megállunk a boltnál, Tami kér egy gumicumit. Az én gyerekkoromban is létezett ez az édesség, csak akkor még kisebbek és keményebbek voltak. Most sikerült beszereznem gumiból készült szaloncukrokat, melyeket igaz csak a lány szeret, de ő legalább nem fog meghagyni egyet sem.
Minden évben nagy fejtörést okoz, hogy miként surranjon be a Jézuska, de most adódott a megoldás. Míg mi a fát díszítettük, addig Anti felszerelte a fényfűzért odakint. Nosza, menjünk ki, nézzük meg. Természetesen én megyek utoljára, sietve a fa alá teszem az ajándékokat, és már szaladok is utánuk. Sajnos kicsit elkéstem, mert elfelejtettem elvenni a Jézuskának szóló mézeskalácsot, nem akartam úgy járni, mint tavaly, amikor a neki szánt rajzot hagytam ott, úgyhogy visszaszaladtam érte. Tami már türelmetlenkedett, gyanús volt számára, hogy ilyen sokáig szöszmötölök az öltözködéssel. Mire kiértem, már kigyönyörködték magukat a fehér havon szikrázó fények villódzásában, jöttek is befelé.Tami azonnal a fához rohant és felkiáltott, hogy megjött! Öröme viszont nem tartott sokáig, hihetetlen csalódás ült ki az arcára, kedvtelenül bontogatta a díszes dobozokat, egynél többet szinte nem is akart, úgy kellett unszolni. Először azt hittem, hogy az ajándékokkal van problémája, pedig úgy sejtettem, hogy a korcsolyának örülni fog, a többiről nem is beszélve.
Miután mindenki kinyitotta a meglepetését, nem bírtam tovább nézni Tami fancsali képét. Muszáj volt rákérdeznem, hogy mi bántja, pedig nagyon féltem a választól. Már korábban is nekem szegezte a kérdést, hogy biztos létezik-e a Jézuska, mert a fiúk az iskolában azt mondják, hogy nem, a szülők veszik az ajándékokat. Akkor azt feleltem, hogy aki hisz benne, annak a Jézuska hozza, aki nem, annak a szülei veszik. Ezzel a válasszal teljesen elcsitítottam a benne bujkáló kétkedést, annyira, hogy azt mondta, hogy ő még felnőttként is hinni fog. Most viszont már nem lehet mellébeszélni, konkrétan meg kell mondanom az igazat.- Anya, nekem az a sejtésem, hogy azért értél ki később, mert te tetted az ajándékokat a fa alá, igaz ez? – szegezte nekem a kérdést.
- Igen, így történt – feleltem határozott őszinteséggel, némi mosollyal a szám szegletében, hogy jelezzem, azért nem olyan nagy tragédia ez.
Már a kérdéséből éreztem, hogy tudja a választ, mégis úgy meglepődött a kimondott szó könyörtelen, álmokat eltipró sivárságán, hogy könnybe lábadt a szeme és sokáig nem bírt megszólalni. Átöleltem, próbáltam enyhíteni a csalódottságát, mondtam mindenfélét, már magam sem tudom mit, de hamarosan megnyugodott, letörölte a könnyeit, magára erőltetett némi mosolyt, és azt mondta, hogy nem baj, nagyon örül mindegyik ajándéknak, az sem baj, hogy nem husky kutya, különben is az a fontos, hogy együtt vagyunk és szeretjük egymást, majd hozzám bújt és tovább szipogott. Mint egy felnőtt. Azt mondja, amit a másik hallani akar, még ha nem is gondolja minden szavát komolyan. Tudom, hogy hatalmasat csalódott, becsapottnak érzi magát, mégis hihetetlenül jól nevelt és megértő.
Már nekem is könnybe lábadt a szemem és magyarázni kezdtem, hogy ez mért van. Hogy a Jézuska is csak ember, egy mese, egy csoda, amiben jó hinni, még ha nem is igaz és szeretném, ha majd az ő gyerekei is átélhetnék ezt a csodát, ezért játszottuk el minden évben. Aztán még lelepleztem a húsvéti nyulat és a fogtündért is, csak hogy könnyebben feldolgozhassa az eseményeket, ha már tiszta vizet öntünk a pohárba.
Többször szóba került még ez a kérdés az est folyamán, hogy a korábbi szentestéken, hogy sikerült becsempésznem, hisz együtt mentünk sétálni, vagy hogy miért nem kaphat husky kutyát, amit le is rajzolt gyönyörűen.
Lefekvéskor kedvenc meséjét olvastam, Rumcájsz kalandjait. Ilyenkor mindig úgy búcsúzunk el egymástól, hogy azt mondja nekem: jó éjszakát Manka, mire én azt felelem: jó éjt, Csibészke. Ma kicsit átírta a mesét és így köszönt el: Jó éjt, Jézuska!
Másnap Anti készített egy jégpályát is, hogy Tami kipróbálhassa az új korcsolyáját. Persze erre jó pár napot még várni kell, hogy kellőképpen megfagyjon, bár amennyire hideg van mostanában, napokon belül rá lehet majd menni. Addig viszont legalább nem akarunk autóval beállni, de még a kaput sem kinyitni, merthogy a jégpályától azt sem lehet :).

Jégbe, fagyba

A téli sportok nem tartoznak a kedvenceim közé. Persze, ha módomban állna többet gyakorolni, akkor lehetséges, hogy nagyobb kedvem lenne hozzájuk, de akkor is: télen hideg van, és leginkább ez zavar minden téli sportban. Hiába melegedek ki a tempótól, az arcom, a fülem így is, úgy is meg akar fagyni.
Tami viszont nagyon szeret korcsolyázni. A meleg évszakokban sokat görkorizott, már azon gondolkodtam, hogy magamnak is veszek egyet, hogy ne kelljen futkosnom utána, és hogy már a tél közeledik, megnyílt a jégpálya, számára természetes volt, hogy újra csúszkáljunk egyet. Tavaly voltunk utoljára, akkor sem túl sűrűn, de most mind a hárman vettük a bátorságot, hogy megpróbáljunk állva maradni a jégen.Anti még sosem csatlakozott hozzánk, örültem, hogy sikerült neki is időt szakítani, mindenkire ráfér egy kis sport. Mivel nem sűrűn merészkedünk a jégpályára, nincs is korcsolyánk, úgyhogy kölcsönöznünk kellett. Taminak is, mert kiderült, hogy kinőtte a tavalyit. Tamira hosszú, puha kabátot adtam, hogy az eséseket tompítsa, természetesen kesztyű is volt rajtunk, anélkül nem is lehetne jégre menni, persze a vagányak ezt nem így gondolják.Kicsit tartottam attól, hogy már teljesen elfelejtettem a mozdulatokat, de úgy látszik a korcsolyázás is olyan, mint az úszás, vagy biciklizés, az alapok nem tűnnek el nyomtalanul. Azért egyszer elestem én is, mert Tami megkért, hogy próbáljam ki az általa kitalált alakzatot, és nekem nem ment olyan könnyen, pedig nem volt bonyolult, de amennyire biztosan tudtam előrehaladni a fagyos közegen, annyira nehezemre esett megfordulni, arról nem is beszélve, hogy megállni is csak úgy tudtam, hogy a falhoz kanyarodtam. Végig a fal mellett haladtunk, mert Tami néha lehuppant a földre, biztonságosabb volt a szélén közlekedni, mert ott kevesebb volt az ember is és könnyebben feltápászkodhatott a falba kapaszkodva, bár egy kis idő múltán már én is álltam annyira a lábamon, hogy fel bírtam húzni. Többször kérdezte, hogy bemehet-e a pálya közepére, de nem engedtem. Sokan voltunk és legtöbbjük nagyon gyorsan csúszott, nem mertem keresztül vágni a tömegen.Anti is nagyon ügyesen teljesített, eleinte látszott rajta, hogy mennyire koncentrál, de a végére egészen belejött. A megengedett idő felé közeledve, egyre jobban felolvadt a jég, Tami legnagyobb örömére, mert így csak lehajolt egy kis jégdaráért, amit aztán hozzánk vághatott. Mikor vége lett a két órás edzésnek, és már csak lézengtek a pályán, gyorsan becsúsztunk középre, a tiltott zónába, mert amit nem szabad, az izgalmas. Láttam a lányon, hogy nagyon boldoggá tettem, csúszkált még párat a jég alatt látszódó piros és kék vonalakon, aztán kimentünk.Igencsak kifáradtunk, furcsa volt újra a földön járni, de itthon éreztük leginkább, hogy mennyire más volt ez a mozgás, mint amit megszoktunk. Még nekem is zsibogott a vádlim, pedig én edzésben tartom a futással, de ez most valami új volt és egész kellemes. (Persze, mert még nincs olyan hideg.)

Dobogó kövek

A minap volt egy kis időnk moziba menni és megint magyar filmet választottunk, Dobogó kövek címmel. A magyar filmek mindig is előnyt élveznek nálunk, egyéb sikerfilmekkel szemben és bennem már eleve bizalmat gerjesztett a címe. Míg meg nem tudtam, hogy vígjáték, addig inkább romantikus filmre gyanakodtam, helyszín természetesen Dobogókő, de teljesen rossz nyomon haladtam.
A film egy debreceni társaságról szól, nagyon mai karakterű alakokról, fiatalokról, akik próbálnak boldogulni az életben, több-kevesebb sikerrel.
A szereplőgárda számomra teljesen ismeretlen volt, leszámítva Pindroch Csabát, alias Ricsit, aki a számító rokon szerepét öltötte magára és még néhány mellékszereplőt. Muszáj volt kicsit utánanéznem a filmnek, mert megtekintése után nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez egy amatőrökből álló csapat első szárnypróbálgatása, akiktől nem telik többre, vagy pedig nagyon is tudják, hogy mit miért és hogyan tesznek, mondanak az adott szituációban és inkább paródiáról van szó, mint dilettáns kóklerekről. Némileg kaptam rá választ a kritikákból, de még ezek után is az amatőr vonalat tartom igaznak.
Azt tudtam meg, hogy a Dobogó kövek egy debreceni baráti társaság alkotása, debreceni helyszíneken játszódik, debreceni színészekkel és debreceni zenekarok zenéivel – utóbbi egész színvonalas volt. Azt is megtudtam Martin Csaba rendező-forgatókönyvíró-producer-főszereplő interjújából, hogy ez a film egy kliséparódia akar lenni, amelyben még a művészfilmeket is kifigurázzák és önerőből, vagyis nagyon kevés pénzből sikerült összehozni.
Utóbbi erőteljesen érződik is, de legkevésbé ez zavart. Szimpatikus volt számomra, Czupi Kála, vagyis Fanni nyelvészeti vonala, ahogy bevezeti a helyi gengszterfigurát a magyar nyelv rejtelmeibe, mint például nem teszünk névelőt a nevek elé, és amikor kioktatja az ikes igék megfelelő használatáról. A baj csak az volt, hogy ugyanebben a jelenetben a saját csapdájába esik, mikor a könyörgök helyett azt mondja, hogy könyörgöm, holott ez az ige nem ikes. Próbáltam úgy felfogni, hogy direkt így volt a forgatókönyvben, és ki akarta figurázni Kocsor Ferit (Harna Péter). Ám ha ez igaz, akkor kicsit egyértelműbbé kellett volna tenni (ha a viccen már agyalni kell, vagy magyarázni, akkor nem valószínű, hogy jó a poén), bár akkor is elég szánalmasan hangzik és inkább ront a helyzeten, mint használ, ha pedig nem, akkor nagyon durva hiba.
A film címe még azért is tetszett, mert hangulata volt, ritmusa (dobogás, kopogás), amely tulajdonképpen teljesen szinkronban volt a mondanivalóval. Ritkán volt üresjárat, pörgős volt és lendületes, parádés párbeszédek, vicces jelenetek fűszerezték az eseményeket, csak az volt a baj, hogy a fele vagy nem volt érthető, mert a másik színész belebeszélt, vagy mert annyira rosszul készítették az utószinkronizálást, hogy sokszor artikulálatlan hápogásnak tűnt, vagy ha mégis hallatszott, akkor nem sikerült a színésznek úgy átadni, ahogy azt a poén megérdemelte volna. Ebből következik, hogy sokszor az sem volt világos, hogy mikor viccelnek és mikor nem, mert a színészek sajnos ritkán tudták kifejezni azt, amit kellett volna, teljesen egyszínű volt a hanghordozásuk, hiányzott belőle minden természetesség, az hogy elhiggyem a szereplőknek, hogy ez valóban megtörtént, vagy megtörténhetett volna. Pedig tényleg remek ötletekkel volt teli a száz perc, egy jelenet pedig olyan hangos kacagásra késztetett, hogy alig bírtam abbahagyni. Harsány nevetésemmel azonban nem zavartam senkit, mert rajtunk kívül még három ember ült a kamarateremben, ami számomra egy fokkal vonzóbbá tette a filmet.

Mártonka-nap

Az ünnepekben az a jó, hogy minden évben újra megjelennek. Vannak, melyeket várunk, vannak olyanok, amelyek mellett elsétálunk, olyan is, melyet elfeledünk. Már egyszer volt szerencsénk részt venni ilyen ünnepségen, mikor a lányom első osztályos volt, amiről írtam is egy évvel ezelőtt a kellő időben, aki gondolja, olvassa el.
Tami már nagyon várta az újabb Márton-napi ünnepséget, mert kellemes élmények érték a tavalyi év kapcsán, amire jó érzés számára visszaemlékezni. Azok a gyerekek, akik még hisznek az igazi mesékben, nem olyanokban, melyeket a televízió sugároz, akik nincsenek napi kapcsolatban a reklámokból áradó ostobaságokkal, számukra még nem olyan természetellenes a csoda, még ha sejtik is, hogy ez nem a valóság, de képesek belemenni a játékba, mert használják a fantáziájukat. Tami már napokkal korábban énekelgette a Márton-napi éneket, melyet az iskolában tanult. Sajnos kevés volt rá az idő, nem tudta teljesen elsajátítani, de ez nem az ő hibája. Készített nekünk is itthon lámpást, kisebb üvegből, hogy majd együtt gyújtsuk meg bennük a mécsest. Anti mondta, hogy nem tartja jó ötletnek, hogy az idén nem papírból készül, túlságosan balesetveszélyes. Én nem találtam annyira tragikusnak az ötletet, elég vastagfalúnak tituláltam a gyertya házát, de sajnos neki lett igaza.
Tami már elindult a csoporttal a közeli templom parkjába, mikor mi az iskolához értünk. Leparkoltam és siettünk a csoport után. Mi is vittünk lámpást, de nem azt, amit a lányunk félig elkészített, hanem bányászlámpát. Mikor utolértük a csoportot, Tami kétségbeesetten szorította az üvegét és nyújtotta felém, hogy vigyázzak rá, mert már több gyereknek összetört, ő nem szeretne így járni, majd kivette a kezemből a lámpásomat és azzal boldogan elrohant. Mire a helyszínre értünk, többször felcsendült a törékeny üveg megsemmisülésének hangja.A tavalyi év kapcsán az egyik legnagyobb boldogság a gyerekeknek az volt, hogy a sötétben a lámpással rohangálva ijesztgették a szülőket, vagy egymást, fogócskáztak. Ez az idén elmaradt, pedig elég hűvös volt, kellett volna a mozgás. Minden gyerek állt, nem nagyon mozdult, vagy csak lassan sétálgatott, óvatosan mozgatva a kezét, nehogy a hirtelen mozdulattól valami baja essen az általuk készített fényforrásnak. Volt olyan osztály, akik ugyan papírból készítették az ünnep fényét, de rajtuk sem láttam azt az önfeledt játékosságot, melyet pedig az esemény valahol megkíván.
Nem sok időt töltöttünk a téren, elindultunk visszafelé az iskolába, ahol folytatódott az ünnepség. Útközben néhányan énekeltek, dúdoltak Márton-napi dalokat, a felsőbb osztályok már átköltött szöveggel. Korábban, mikor leparkoltam a sulinál, feltűnt, hogy sötét van a termekben. Gondoltam készül a meglepetés. Egész úton visszafelé az járt a fejemben, hogy vajon mit találtak ki, milyen váratlan esemény fogja izgalomba tartani a diákokat és szüleiket. Tavaly élőképeket mutattak be a nagyobbak, fáradtságot nem kímélve álltak a hidegben, jelmezben, és néhányuk még magyarázatot is fűzött a jelenet megértéséhez. Az iskolához közeledve eszembe jutott, hogy talán libát sütnek az udvaron, vagy liba alakú süteményt nyomnak mindenki kezébe a bejáratnál.Egész elől voltunk a sorban és mikor beléptünk a kapun, azonnal meg is kellett állnunk. Mindenki csitított mindenkit, még az is, aki nem hangoskodott. Szépen elhallgattak a gyerekek és vártak. Igaz a többség odakint volt, a sor egész a sarokig nyújtózott, de türelmesek voltak. A türelem rózsát terem, de most nem nyílt – ki a kapu. Arra számítottam, hogy felhangzik majd valami hangos, hogy mindenki hallja, de nem történt semmi. Álltunk és vártunk és nem történt semmi. Néhányan azt üzengették, hogy elől valaki furulyázott, de ennek valóságtartalmáról csak kevesen győződhettek meg. Több percnyi toporgás után végre megindult a sor. A lépcsők szélén lévő mécsesek mutatták az utat az első emeletre, nem volt nyoma, hogy bármi is történt volna még az imént. Mikor nagyjából mindenki feljutott, és megpróbált minél gyorsabban megszabadulni a rengeteg ruhától, amely kint szükséges volt, gitárzenét és énekszót hallottunk. Már akinek jó a füle. Nekem jó, ezért hallottam, és talán akik közelebb álltak, még láthattak is valamit, de pár perc után figyelmem lankadt, majd minden érdeklődésemet elvesztettem a muzsika iránt, amire úgy kellett összpontosítani, hogy egyáltalán eljusson a fülem pereméig.
A körülbelül nyolc perces „műsor” után minden osztály bevonult a saját termébe. A másik, ehhez az alkalomhoz tartozó, a gyerekek számára nagyon fontos esemény: a manókeresés. Ez idén elmaradt. Bocs gyerekek. A manók az évszakasztal alatt foglaltak helyet egy kupacban, mindenki szeme láttára. A gyerekek azonnal odacsődültek, de biztatás nélkül nem mertek hozzájuk nyúlni, csak fennhangon közölték, hogy ki milyen színű manóra vágyik. A lányom volt a legfifikásabb. Odament a tanító nénihez, és megkérdezte, hogy elvehet-e egy manót. A tanító néni bólintott, mire Tami visszament a bámészkodókhoz, közölte velük, hogy szabad a vásár, de míg beszélt már le is guggolt, hogy a többiek lába alatt bekúszva, kihalássza a kék, vízmanót, amelyiket szerette volna, míg a többiek lökdösődve, dulakodva felkapkodták a maradékot.Ezek után következett a harmadik, inkább a felnőtteknek fontos esemény: a kenyértörés, vagyis, hogy a számunkra kedves emberekkel megosztjuk, elfelezzük a kis cipókat. Nem tudom, hogy sikerült-e mindenkinek maradéktalanul elosztani a falatokat, nekem csak egy morzsa maradt a kezemben.
Ezzel véget is ért az ünnep. Hallottam, hogy más osztályban teával várták a szülőket, meg körbe ültek a földön és beszélgettek. Az idei ünnepségen azt éreztem, hogy a lépcsőkön lévő mécsesek meggyújtásánál nagyobb energiát nem fektettek bele a szervezők, inkább áthárították az osztályokra, ahol volt, aki élt vele, volt aki nem, de itt az lett volna a lényeg, hogy az egész iskola együtt legyen, hogy a gyerekek számára dugják el a manókat, mert nincs annál érdekesebb, mint megkeresni őket, és hogy szaladgálhassanak a lámpással a kezükben.
Mint mindig, most is megkérdeztem Tamit, hogy érezte magát. Azt felelte, hogy remekül, hiszen egyedül neki volt olyan lámpása az osztályból, amelyik nem törhetett el, és megszerezte a vízmanót is, amire vágyott. Ennek örültem.