2019. április 19., péntek

A Tenger

A hajó kifutott a kikötőből. Vera haját megkócolta a szél, ahogy állt a fedélzeten és igyekezett minél több részletet az emlékezetébe vésni az öböl szépségéből. Nagyon szerette a tenger sós illatát, a mólónál nyüzsgő emberi forgatagot, ahogy egyik hajós odakiált a másiknak.

Vera sosem hitte, hogy egyedül nekivág ennek az útnak. Sokáig tartott attól, hogy nem lesz képes legyőzni a félelmét az ismeretlentől, de amikor elérkezettnek látta az időt, egy percet sem tétlenkedett.

Már hajnalban kiállt a kikötőbe, és az érkező hajóskapitányokat kérdezgette, ki az, aki a legtávolabb megy, a leghamarabb indul és persze hajlandó őt elvinni magával, anélkül, hogy bármit is fizetne, viszont a segítségét minden esetben felajánlotta.
Ez volt a negyedik hajó, amire így stopposként felkéredzkedett, és ez volt a harmadik ország, ahonnan ismét felkerekedett, hogy az ismeretlenbe menjen. Már rég nem volt félelemérzete, ami eléggé félelmetes volt az emberek szemében, de őt olyan magabiztossággal töltötte el, hogy meg sem kísérelték átverni, bántani, kihasználni. Azért ő is igyekezett mindig olyan kapitányt választani, aki valamilyen szinten valóban segítségre szorult, mint például a legújabb hajóstársa, Teo.

Teo majdnem 80 éves volt, és bár tapasztalt hajós, szikkadt teste egyre nehezebben viselte a hajóslét megpróbáltatásait. Feleségét már rég elvesztette, magányosan hajókázott látszólag cél nélkül, de mint az később kiderült, minden iránynak megvolt a maga oka.

A fiatalságát élte újra. Feleségével bejárták az egész Földközi-tengert, a kedvenc városoknál kikötve, a tenger közepén halászva, melyet egy vaskos Napló is bizonyított. Teo nagyon megszerette Verát és a lány is egyre inkább a bizalmába avatta a nagypapakorú férfit.
Amikor pedig Teo megengedte neki, hogy beleolvasson a feljegyzéseibe, a látszólagos kuszaságnak megteremtődött az értelme, Vera pedig alig bírt megbirkózni a könnyeivel, mikor Teo mélyen ülő kék szemébe nézett.

Egyik nap Teo az északi szélesség 40, a keleti hosszúság 5 fokánál kérte a lányt, hogy állítsa le a motort. Vera furcsállta ezt a kérést és nagyon nem is értett vele egyet, mivel erős vihar közeledett feléjük. Kérte Teot, hogy menjenek tovább, mert ha 20 csomóval haladnak, akkor hamarosan elérik azt a kis szigetet, ahol meg tudnak bújni az égiháború elől.

Teo nem engedett, döntése véglegesnek bizonyult, de megnyugtatta a lányt, hogy a hajója nagyon stramm, nem lesz semmi baj, ki fogja bírni a felhőszakadást, bármilyen erős széllökések is kapják el. Így Vera a megadott ponton leállította a motort.

Vártak. Ültek az árboc mellett és míg Vera egyre aggodalmasabban, Teo egyre derűsebben szemlélte a sötétedő eget. A Nap kezdett eltűnni a horizonton, előbb narancssárgán, majd lilán, végül haragoskék színben bukott le az egyre jobban hullámzó tengerszint alá. A szél is egyre inkább feltámadt, néha olyan élesen vágott az ember arcába, hogy már fájt. Aztán elkezdett esni. Teo felállt, mintha azt szerette volna, hogy testének minden porcikáját érjék a hideg esőcseppek. És mosolygott. Vera nem bírta tovább, könyörgött, hogy menjenek be a kajütbe.

- Nem! – kiáltotta túl a szelet Teo, majd hozzátette – én maradok, te csak menj.
Vera nem akarta otthagyni az imbolygó fedélzeten egyre jobban dülöngélő barátját, de egy idő után fel kellett adnia, már a szemét sem bírta nyitva tartani.

Hasra vetette magát az ágyon és újra félni kezdett. De most ez a félelem nem olyan volt, mint régen. Nem magát, hanem Teot féltette. Tudta, hogy nem bolondult meg az öreg, de nem értette, hogy mi lelte. Elővette a Naplót, és a 18 évvel ezelőtti mai naphoz lapozott.

40°23'45.7"N 5°07'29.4"E Utolért minket a vihar. Már csak két mérföld választott el bennünket az oltalmat adó szigettől, de a főárboc elszabadult és Lucia a tengerbe zuhant…”


Vera felrohant a fedélzetre és miközben a hidegtől reszketett, homlokán kövér izzadságcseppek jelentek meg.

- Matteo! – ordította sírástól küszködő hangon, de csak az árboc ritmusos csapódását hallotta, ahogy a kormányhoz ütődik…