Keksz

Végre itt a jó idő, amit néha azért beborít néhány esőfelhő, de idén még csak egyszer áztam meg biciklizés közben.

A telet is végigtekertem egy-két kivételtől eltekintve, csak amikor fagyos szél fújt, akkor nem ültem a nyeregbe, egyébként nem zavart a -8 fok sem. A munkahelyemre fél óra alatt érek oda, így megvan a napi sport is, oda-vissza 18 km, beérem vele, nem is lenne már több időm egyéb sport tevékenységre.

Ám nem is erről akarok írni, hanem arról, hogy néhány ember, mennyire frusztrált. Szeretném lejegyezni egy élményemet, amely részben kapcsolódik a biciklizéshez.

Általában mosolyogva kerékpározom, mert nagyon élvezem, hogy közben szól a fülembe a kedvenc olasz zeném, hogy süt rám a Nap és termelődik az endorfin is, ha elég gyorsan tekerek.

Hazafelé meg kellett állnom egy boltnál, ahol az édességet szoktam beszerezni. A biciklitárolót úgy helyezték el, hogy nem lehet körbejárni, a falhoz állították a sarokba, így elég körülményes odazárni a drótszamarat és nem is tartom biztonságosnak, ha csak a kerekét védem. Így most sem oda rögzítettem, hanem egy közlekedési táblához, mint mindig.

Most viszont ez a tettem megzavarta egy fiatal srác szépérzékét. Odajött és picit agresszíven, de azért nem túlzottan közölte, hogy vigyem el onnan a biciklit, mert nem messze tőle van egy oszlop is és közte nem férnek el babakocsival.

Bolondokkal nem szoktam foglalkozni, így rámosolyogtam, mondtam egy oké, viszlát-ot és befejeztem, amit elkezdtem. Ő közben bement a boltba. Én is indultam.

Útközben a srác visszafordult, mert látta, hogy nem fogadtam szót és a bejáratnál megállított és elmondta ismét, amit az előbb. Megnyugtattam, hogy a biciklim és az oszlop között, ha két babakocsi nem is, de egy biztosan elfér. Ezzel nem nyugtattam meg, tovább hőzöngött. Természetesen tegeződtünk, de ezt most nem tartottam udvariatlanságnak, így kívánta meg a szövegkörnyezet.

- Te forgalomirányító vagy? – kérdeztem.

- Az – válaszolt gúnyosan.

- Szerintem bárki elfér a biciklim és az oszlop között, akár babakocsival is.

- De nem.

Itt már úgy véltem, hogy taktikát kell váltanom, mert így sosem lesz vége ennek a partalan vitának.

- Szerintem csak kötözködni akarsz – mondtam neki, mert egyértelműnek láttam, hogy csak valakivel kötődni akar, nincs szó babakocsi-fétisről, vagy egy nagyon rossz ismerkedési technikáról.

- Nem.

- Szerintem de.

- És ha igen?

- Akkor most már megnyugodhatsz. Már kötözködtél.

Még nézett rám egy másodpercig, talán átfutott az arcán egy mosolyféle rángás, de lehet, hogy ezt már csak én képzeltem bele és továbbállt.

Azért picit tartottam attól, hogy baja lesz a bicómnak, úgyhogy igyekeztem megvenni a szükséges dolgokat, ami három csomag kekszből állt, így tényleg nem tartott sokáig. Talán a srácnak is vennie kellene egy csomaggal, hogy azon rágódjon.

Életmódváltás Hokával

A futás mindig is a szívügyem volt, bár mostanában - főleg a hideg idő beköszöntével - hanyagolom ezt az edzést, viszont helyettesítem mással, hogy azért formában maradjak.

Volt egy éves kihagyásom is, mikor csonthártyagyulladás képződött a sípcsontomban, aminek semmi más gyógymódja nincs, mint a pihentetés. Az nem vált be, hogy hetekig nem erőltettem, de aztán már annyira hiányzott a mozgás, hogy nekiveselkedtem, és így minduntalan vissza-visszaestem, míg aztán tényleg leálltam a futással és kb egy évig nem mentem sehová.

Szerencsére ezután már nem köszönt vissza a fájdalom a lábszáramba, gyógyultnak tekintettem magam, viszont azért nem ugrottam a mély vízbe, szépen fokozatosan terheltem a lábam, míg el nem értem a 4-5 km-es távot. Ennél többet nem szeretnék a jövőben futni, mert úgy érzem, hogy a heti 30 km már sok lenne, ez a csökkentett táv pont elég arra, hogy formában tartsam és jól érezzem magam a bőrömben.

Ugyanis pihenés közben persze felszedtem pár kilót, nem sokat, de éppen annyit, hogy amikor újra kezdtem az edzést, hamar elfáradtam és az egyik térdem is jelezte, hogy túl van terhelve.

Kemény diétába kezdtem, vagyis tulajdonképpen nem, csak elkezdtem odafigyelni, nem csak arra, hogy mit, hanem hogy mennyit.

Letöltöttem egy kalóriaszámláló alkalmazást, amiből kiderült, hogy brutális mennyiségű zsírt viszek be a szervezetembe egy-egy nap. Hiába zsíroztam magam extra szűz oliva olajjal és létfontosságú vitaminokat tartalmazó napraforgó maggal, a megengedett zsírt többszörösen túl léptem, amiből következik, hogy esélyem sem volt, hogy a mérleg kevesebbet mutasson.

Így odafigyelve átvette az étrendemet a kiegyensúlyozott mennyiség a zsír, a szénhidrát és a fehérje területén. Utóbbit mértéktelenül lehet fogyasztani, így beépült a az étrendembe a zsírszegény túró, a sok hal - bár itt vigyázni kell a zsírral -, a gyümölcsöcsök, bár a lényeg tényleg az, hogy semmiből se együnk túl sokat.

Pár hét után már jelentkeztek az első megerősítő méredzkedések, melyek arra ösztönöztek, hogy folytassam. Természetesen volt, hogy átléptem minden határt, és elvesztettem a kontrollt, de ilyenkor olyan lelkiismeretfurdalásom támadt, hogy másnap még többet edzettem, így kompenzálva a kilengést.

Az éhségérzet egyébként gyorsan elillant, a gyomrom hozzászokott a rendszeres mennyiséghez, ha nasizni támadt kedvem, akkor például mazsolát ettem, vagy túrót, attól függően, hogy édeset, vagy sósat kívántam, mert ezek hamar jóllakottság érzetét keltették. És persze ittam sokat, minimum két liter folyadékot naponta, ami szintén segített a telítettség érzetében.

A program egyik nagy előnye, hogy amikor beállítod a kitűzött célt, akkor ő kiszámolja, hogy a fogyás ne legyen drasztikus, nem engedi, hogy azonnal sokat fogyj, hanem szép fokozatosan, apránként visz a cél felé. Így tulajdonképpen nem voltam soha annyira éhes, hogy felfaljak két heti mennyiséget egy óra alatt.

Közben az időjárás is kezdett sportolásra alkalmassá válni, megenyhült, egyre többet mentem futni, így muszáj volt beszereznem egy új Hoka cipőt. Az előzőt már 2014-ben vettem, kezdte elveszíteni a rugalmasságát, bár még így is messzemenően stabil volt terepen. Az új pedig egyszerűen gyönyörű és annyira rugalmas, hogy alig érzem, mikor a talajhoz ér a talpam. Többmindent változtattak a kivitelezésben, parányit másképp kell benne futni, mint az előzőben, néhány izmot jobban éreztem a vádlimban az első edzés után, de alapjában ugyanazt a biztonságot nyújtja, amikor felhúzom, mint az előző.

Az edzésen annyit változtattam, hogy többnyire biciklizéssel kombinálom, mert Nannerlnek nem elég az 5 kilométeres kocogás, így még hozzátoldok 8 kilométert két keréken, ezzel már ő is ki van békülve, rohanhat mint az őrült mellettem. Persze most télen felszedett egy kis tartalékot, úgyhogy gyorsan kifárad, de azért amikor indulunk, nem kíméli magát, sem engem, annyira boldog az együtt töltött idő lehetőségének.

Fél-félmaraton

Mint azt a rendszeres  blogolvasóim tudják, kedvenc sportom a futás. Nem akarok túlságosan belemenni eme sport filozófiájába, a lélekre és testre ható kedvező élettani és pszichés hatásaira, hisz annyit írtam már róla, sőt egy internetes oldalon meg is jelent egy posztom, akit érdekel, olvassa el.

Most arról szeretnék egy-két mondatban kitérni, hogy miért jelentkeztem én, mint megrögzött magányos futó, aki nem szívesen cseréli a terepet betonra, egy versenyre, ahol legalább négyszázan voltunk.

Az első, amiért a verseny mellett tettem le a voksomat, hogy nem kellett elutaznom a helyszínre, hiszen Szegeden rendezték meg. A másik ok, hogy egyre többször ötlött fel bennem, hogy próbára kéne már tennem magam egy hosszabb távon, mégpedig a félmaraton 21 km-es szakaszán.

Többen biztattak, hogy meg tudom csinálni, hisz már igencsak régóta futok, és ez csak a duplája lesz annak, amit képes vagyok könnyedén teljesíteni. Kocogás közben egyre többet gondoltam a versenyre, egyre inkább el tudtam magam képzelni, ahogy átszakítom a célszalagot, persze ahhoz elsőnek kellett volna befutnom, de ez csak egy kósza gondolat volt a részemről, hisz már annak örültem volna, ha nem leszek utolsó.

Elkezdtem komolyan készülni a feladatra. Remek edzésterveket lehet találni már a neten és egyéb helyeken, akár ismerőstől, akár letölthető programok által. Hozzá is láttam a kivitelezéshez még a nyár végén. Arra viszont nem gondoltam, hogy igencsak megerőltető, hogy majdnem minden nap neki kell indulni, ha nem is mindig hosszútávot, de így is nagy szervezést igényelt, hogy végre tudjam hajtani a megadott feladatokat.

Viszont volt egy nagy segítségem, aki elvárta, hogy nap nap után belebújjak a futócipőmbe, ő pedig nem más, mint Nannerl, a nemrég családtaggá lett német juhászkutyus. Ő aztán nagyon tudott biztatni, hogy ne adjam fel. Egy hosszabb távnál "csak a kedvéért" álltam meg, gondoltam nagyon elfáradhatott, kell egy kis pihi. Ahogy leálltunk, rám nézett, a száját is becsukta, hogy lássam ő ugyan nem liheg, majd utunkat folytatva, követ vett a fogai közé, amit tíz méterenként elejtett, hogy még inkább szórakoztassa magát az unalmas terepen.

Mivel kihalt környéken futottunk, csak ritkán kellett figyelnem rá, vagy parancsolnom neki, hogy viselkedjen, többnyire ott bóklászott mellettem, vagy fel-felbuktatott, ha már unta a monotonságot.

Egy 24 hetes edzéstervet néztem ki magamnak, de csak fele annyi időm volt a kivitelezésre, ezért többször átugrottam edzésnapokat, volt hogy heteket is. Már ez sem volt szerencsés, de egy darabig nagyon jól haladtam a programmal. És amikor lefutottam a 13, majd 16 km-es távot, utóbbit szakadó esőben, betonon, azt hittem, hogy most már senki és semmi sem állíthat meg.

Az egyetlen problémát én magam jelentettem saját magam számára. A testem részben felkészült a feladatra, de a lelkemnek kellett volna még egy kis idő. A versenyleírásban az szerepelt, hogy akit lehagy a 7 km/h-val tekerő biciklis, az kiesik a versenyből. Ettől nagyon rettegtem, bár az eredményeim messze meghaladták ezt a sebességét, soha sem mentem 9 alá, mégis, mint egy mumus vagy demoklész kardja, ott lebegett a fejem felett ez a lehetőség, mely magával vonja a kudarcot és egyre kevésbé tudtam kiverni a fejemből.

Elérkezett a nagy nap! Három távot írtak ki: a félmaratont, 10,5 km és volt még egy 2024 méteres. Anti és Tami utóbbiba neveztek be, de inkább csak azért, hogy engem tudjanak biztatni, ott legyenek mellettem, ha nem is végig.

Feltettem a rajtszámomat, üdvözöltem néhány ismerőst, majd egy kis bemelegítés után elindultunk. Anti futott mellettem egy darabon, Tami pedig elém, mikor megkerültük a ligetet. A versenytársak nagy lendülettel iramodtak neki a távnak, de én is egész elöl foglaltam helyet. Viszont megtartani nem tudtam. A betonon kocogva úgy éreztem, alig haladok, olyan lassú vagyok, persze tudtam, hogy ez nem igaz, de sajnos folyamatosan előztek meg az emberek, egyre inkább elvesztettem a józan ítélőképességemet.

Az útvonalat nagyon jól kitalálták, de nem lehetett elkerülni, hogy Szeged mind a két hídját ne érintsük. Mikor másodjára szaladtam fel az emelkedőn, a jobb térdem elkezdett hasogatni. Mire átértem rajta, már eldöntöttem, hogy nem futok tovább, feladom és csak a rövidebb távot futom le.

Antiék vártak a célban, ahol a félmaratonisták jobbra, a tíz kilométeresek balra futhattak.

Csodálkoztak, hogy balra futottam és egy padnál letáboroztam. Hiába biztattak, én csak pityeregtem. Kis pihenés után legszívesebben újra folytattam volna, főleg, hogy még tíz perc után is folyamatosan jöttek a versenyzők. Ezek szerint egyáltalán nem voltam lemaradva, a mérőm szerint 9,9 k/h-ás tempót tartottam, viszont akkor már nem kezdtem neki újra.

Hazamentünk, letusoltam, majd pedig visszamentünk, hogy megtapsoljuk azokat, akik helyezést értek el és még egy tombolát is nyertünk.

A kudarc után még nem futamodok meg teljesen, adok magamnak még egy esélyt, csak egy melegebb időpontban. Megpróbálok addig alaposabban felkészülni, de legelőször is a fejemből kiverni a negatív gondolatokat.

Color futás

A tegnapi napon még egy fontos szín került napirendre a napnyugta előtt kicsivel, csakhogy a naplemente színe is bekerüljön a kavalkádba. Tami jelentkezett a Color futás nevezetű programra. Nem én ajánlottam neki, mert nem is tudtam róla, hanem a barátai mondták, hogy ők mennek, menjen ő is.

Tamit kimondottan nem vonzza a futás, csak a hecc kedvéért és a haverok unszolására vett részt rajta, de lelkesen ment jegyet vásárolni már elővételben, hogy olcsóbb legyen. Én mondtam, hogy nekem ne vegyen, mert a 3 km-es táv engem nem vonz és maga a színezés sem.

A meglepetés akkor ért, mikor a helyszínre érkeztünk. A bejáratnál szóltam, hogy nekem nem kell jegy, én nem futok, csak bekísérem a gyerekemet. Erre közölték, hogy az nem úgy van. Ha nincs jegy, akkor be sem mehetek. Ezzel nagyon megleptek. A tegnapi napom nagy részét a Color futás honlapjának böngészése tette ki – milyen ártalmas vagy nem ártalmas porokat szórnak a nebulók fejére, arcába, szemébe, szájába, néhány kommentben értesültem arról is, hogy ez a futás nem egyenlő a Color Run-nal, sem a Színes futással, ez egy „új”, „egyedi” Color futás nevű kezdeményezés (sic!) -, de arról egy szó sem esett, hogy aki nem fut, be sem mehet.

Nem akartam túl sokáig hepciáskodni, hát kifizettem a már emelt jegyárat, legyen ez a tanulópénz.

Aztán végighallgattam a motiváló szövegelést a színpadon, megnéztem, sőt néha még csatlakoztam is a „sztárvendégek” bemelegítő gyakorlataihoz, és rá kellett döbbennem, ahogy ujjaimmal malmozva ugrabugráltam, hogy nagyon kinőttem már ebből. Ezzel tudatosult is bennem, hogy hát nem is ezért vagyok itt, hogy én jól érezzem magam, hanem a lányom kedvéért, úgyhogy csak annyit kell tennem, hogy vigyázok rá, míg elbohóckodik, ökörködik a barátaival.

Így már könnyebben kitartottam a visszaszámlálásig, melyet egy mély orgánumú pasi üvöltött a megafonba, mert elfelejtette bekapcsolni. Az útvonalat ismertem, így megkerestem a legalkalmasabb helyet, ahol bevártam a lányomat, aki még kérte, hogy locsoljam le vízzel, mert akkor jobban ragad rá a por, a kék, ami még hátravolt.

A félreinformálást leszámítva egész vicces lett volna a dolog, főleg, hogy az én lányomat is rá tudták venni egy kis futásra, mert mozogni bárhogy, bármikor csak jó lehet, és az is tetszett, hogy a legelső sem lett győztes!
A lányom pedig mostantól kívülről is színes egyéniség lett!

Túl a körtöltésen, két keréken – Megyünk a pályahíd alá!

A szombati napunk nagyon színesre sikeredett. Mondhatnám, hogy a színes egyéniségekkel így van ez nap mint nap, de nem szeretnék beképzeltnek tűnni, mivel nem is vagyok az, de az objektivitáshoz hozzátartozik, hogy nélkülünk biztos nem lett volna ennyire kolorisztikus ez a nap.

Persze mi sem lettünk volna azok, ha nem vesznek körül bennünket a biztos pontok, vagyis a szervezők, akik újabb fantasztikus túrát eszeltek ki számunkra.

A szegedieknek nem újdonság a Sárga nevezetű üdülőtelep, ahol gólyalábakon állnak a hol szedett-vedett, hol gyönyörűen megépített, kicsempézett oldalú, vagy bádoggal bevont, de egy építész számára mindenképpen fricskának tűnő házak változatos kavalkádja. Mindez köszönhető a Tiszának, aki képes évente kibuggyanni a medréből, hogy az előző évben gyönyörűen rendbe hozott teraszt pillanatok alatt leamortizálja. Ezért sokan már úgy vannak vele, hogy nem is érdemes kiflancolni, jó lesz oda valami annak látszó is, melyről rövid időn belül lehull a lepel és tényleg annak látszik, mint ami.

A sikátorszerű, zegzugos utcácskák között megtalálható Szeged híres étterme is, nem is egy. Egyikük falán olvasható le a pontos adat, mikor a Tisza úgy döntött, hogy ráijeszt a lakosokra. Történt mindez 1970-ben és 2006-ban.

A Sárga nem csak a Tiszáról híres, hanem arról is, hogy rengeteg macska lakja. Van aki kóbor, van aki nem, és ha kiönt a víz, az összes cica az egyik étterem nádfedelére telepszik, lévén ott a környék legmagasabb pontja, és várják a ladikon közlekedő lakosokat, hogy ételhez juttassák őket. Végül is étteremben vannak, vagy mi a szösz, ha nem is a megszokott módon.

Ottjártunkor volt szerencsénk találkozni a Sárga legkülönlegesebb cicájával, kinek egyik hátsó lába valamilyen balesetből kifolyólag (nagyon lapos volt) sínbe került, de ez nem gátolta meg abban, hogy pillanatok alatt fel ne rohanjon a közelben lévő vastag fa törzsére.

A Sárga után egy nevezetes hajóroncsot tekintettünk meg. A hajdanán jobb időket megélt híres, hírhedt Szőke Tisza kultúr- és diszkóhajó, már csak egy roncs, egy váz, semmi sem emlékeztet régi mivoltára, pedig fantasztikus élettörténete volt.

A túra végcélja az autópálya-híd alja volt, de addig még sikerült találkoznunk pár csacsival is. Épp jött etetni őket egy mókus, hozott nekik tököt és almát, és néven szólította egyiküket, ebből mindjárt arra a következtetésre jutottam, hogy nem először teszi azt, amit tesz. Matyi – mert így hívták a névenszólítottat -, azonnal felrohant a meredélyen, nyomában még négy csacsival, kivételt csak egy képezett, ki szemmel láthatóan állapotos volt, ő szép komótosan, kerülőúton érkezett meg a helyszínre. Volt közöttük pirók-szamár is. Aki nem ismeri ezt a fajtát, nem is fogja, mert mi találtuk ki. Onnan az ötlet, hogy bundája nagyon hasonlított a pirók-egér szőrzetére, ami pedig már tényleg létezik, vagyis egy sötét csík húzódik a hátán végig.

Tulajdonképpen itt nem a szamarat akartuk megnézni, hanem a tiszai kompot, melyről túravezetőnk kiselőadást is tartott, a fenti bekezdésben látható, mennyit jegyeztem meg belőle.

Az algyői olajmezők közepette tekeregtünk tovább, de nem olajkútnál, hanem egy pozitív kútnál horgonyoztunk le kis időre. Számomra minden kút pozitív, hisz kellemesen hűs mivoltával gyengéden oltja szomjamat, de aztán megtudtam, hogy nem ettől pozitív, hanem mert anélkül jön fel a földből, hogy bármi módon erre kényszerítenék.

Míg a többiek ittak, addig én futottam, mert amióta felmentünk a töltésre, másra sem vágytam jobban, mint arra, hogy talpammal érintsem a talaját, mely puha volt, de nem saras, egyenletes és hívogató. Sajnos senki sem vállalkozott arra, hogy a biciklimet utánam hozza, így nem volt lehetőségem menet közben futni is, de a tíz perces pihenőt már aktívan kihasználtam…

Eztán már tényleg elértük a végcélt, ahol megebédeltünk, beszélgettünk, csodáltuk a látványos, falra festett graffitiket, kihallgattuk a szemben horgászókat, hiszen a víz rendkívül jól vezeti a hangot, fényképezkedtünk és meditatív jelleggel Tami egy tornyot is épített az erre alkalmas kövekből.

Visszafelé már nem a töltésen, hanem az autópálya melletti szervizúton tekertünk, ahol csupán egy birkanyájjal találkoztunk, kik ijedtükben rossz irányba kezdtek futni, vagyis előttünk, keresztbe, és ahol Anti színes kalapját lengetve integetett a kamionosoknak, kik azonnal vissza is dudáltak neki, vagyis nem tudni kinek, mert én pont akkor és ott cseréltem le a pólóm egy pántosra, teljesen véletlenül.

A végállomás természetesen a tápai falu végi kurta korcsma volt, ahol még néhány kutya színesítette az állati repertoárt, és az árnyék józanította ki kábult fáradtságunkat.

A túra 36,5 kilométerre sikeredett.

Túl a körtöltésen, két keréken – Irány a zöldhatár!

Immár második alkalommal vettünk részt a Megálló által szervezett Körtöltésen túl című helyismereti és kulturális csapatépítő biciklitúrán.
Most kevesebb km-t tekertünk, lévén nem kellett a startig mennünk, mivel az útvonal eleje nem messze tőlünk kezdődött, úgyhogy a Vám téren csatlakoztunk a társasághoz.
                          
Az első megálló rögtön Ságvári vagy Kecskés telep után volt, ahol az 1920-as évek végén indított kisvasút maradványait tekinthettük meg. mely egészen Ásotthalomig ment anno, hogy összeszedje a tanyavilág kofáit, kik a városban eladhatták terményeiket.
                         
Eztán megálltunk Szentmihálytelken, hogy megnézzük a készülő kakaspörkölt-verseny részvevőit. Na jó, nem ezért álltunk meg, hanem hogy Krampusz, a túravezetőnk haza tudjon szaladni néhány láthatósági mellényért, melybe senki sem bújt bele, valamint némi rágcsálnivalóért, melyekből nem ettünk.
                 
Ha már megálltunk, legalább megnéztük a kis tóban a fehér hasú, aranyozott halakat és meghallgattuk a településhez fűződő tudnivalókat, mint például, hogy az őslakosok a paprikatermesztés mesterei és az utcaneveik is mind eme termeléshez illenek, mint Eke köz, Hasító utca, Brigád köz vagy Móricz Zsigmond utca.
                              
A következő állomás Nepomuki Szent János szobra előtt történt meg, ki a hidak, folyók és halászok védőszentje, valamint rendkívül fotogén alkat, csipkézett, rokokó stílusú kőruhájában, ami ma már sajnos nem színes.
                           
Itt egy hosszabb szakasz következett, hogy elérjük Röszkét. Röszke határváros, mostanában elég forgalmas is, bár nem kimondottan a határátkelőnél. Maga a város nagyon hosszú, teli szebbnél szebb téglaépületekkel és egy impozáns templommal, melyben épp esküvőre készülődtek, úgyhogy nem mentünk be. Volt látnivaló elég a bejáratban is, ahol Mária szobra található, lábánál két lefejezett angyalfejjel, az elmaradhatatlan kígyóval és almával egyetemben. Akinek mindez nem volt elég, megtekinthette a szegedi Fogadalmi templom hű mását, gyufából kirakva.
                  
A csöndes falun áttekerve eljutottunk országunk határáig. Csupán egy árok választotta el hazánkat Szerbiától.
                             
Nagyon furcsa érzés volt ilyen közelről megpillantani a határkövet, szinte karnyújtásnyira, mely csak egy rusnya, néma kő, bezzeg ha beszélni tudna!
                             
Nem időztünk sokat ezen a helyen, mert már várt bennünket egy röszkei barátunk, Laci, ki a környék szakavatott ismerője, lévén, hisz helyi lakos és nincs autója, és akitől első ránézésre minden anya félti gyermekét, pedig egy kedves, manóbéli, öregedő remete. Ő hívta fel figyelmünket Bacskulin várára, akiről többet nem is mondanék, mert nem tudok, pedig életénél már csak halála volt érdekesebb...
                   
Végre tartottunk egy kis pihenőt az árnyékban, ahol Krampusz a politikai helyzethez illő novellát olvasott fel, mely nagyon érdekes volt, bár nem mindenkit nyűgözött le.
                   
Itt szert tettem néhány kopasz barackra, hogy éhségemet csillapítsam, de inkább a vízszűke okozott mindenkinek problémát. De hát itt volt velünk Laci, a helyi kútfő és hamar egy jeges forráshoz terelt bennünket, ahol hűsíthettük magunkat.
                    
Ezután némileg zötyögősebb szakaszhoz érkeztünk, mely egészen a töltésig vezetett. A hőség a tetőfokára hágott, dönteni kellett a jobbra kocsma, balra Tisza kereszteződésnél, hogy merre tovább. A többség a vizet választotta, így lecsorogtunk a folyamig. ahol csalódás várt ránk, mert a sok szeméttől meg sem tudtuk közelíteni a partszakaszt, úgyhogy mégis a kocsma került ki győztesen.
                     
Ez már az utolsó pont volt számunka, hiszen innen csak pár percre laktunk, hamar el is búcsúztunk a társaságtól, búcsúajándékként mindenkit alaposan lelocsoltunk hideg vízzel. Hálásak voltak érte!
                                 
A túra 32 kilométerre sikeredett.

Túl a körtöltésen, két keréken – Út Kukutyinba

A Tarján felett az ég, egy hagyományteremtő, irodalmi biciklitúrára invitálta az érdeklődőket. Mi azok voltunk és egy nagyon kellemes szombat délelőttöt és délutánt töltöttünk el többnyire idegen emberek között, akik végül kedves ismerős arcokká szelídültek.

Az indulás kicsit húzósra sikeredett, mert parányit tovább aludtunk a kelleténél, mindössze 20 percünk maradt arra, hogy biciklivel odaérjünk a 8 km-re lévő helyszínre, a Megálló közösségi házába. Sikerült.

Kaptunk fényvisszaverődő matricákat, melyeket azonnal a bicajra ragasztottunk, majd Krampusz, a túravezető irányításával kezdetét vette a kaland.

A városból kiérve az Újszegedi oldal töltésén találtuk magunkat, hátrahagyva a büdös civilizációt. Anti ennek örömére elkezdett a kerékpárjával ugrálni - nem tudnám utánacsinálni -, minek az lett a következménye, hogy letört az egyik pedálja. Tami viszont büszkén ült a gyönyörű, új, hófehér Tihany bicaján, mely szinte mindegyik útitársunk tetszését elnyerte, az egyik kislány közölte is a szüleivel, hogy ő is ilyet szeretne.
                               
Krampusz mindenféle helyismereti dokumentummal készült, melyeket hajlandó is volt megosztani velünk, több megálló beiktatása segítségével. Érdekes információkat közölt főleg a Tisza szabályozásáról, annak fontosságáról és következményeiről, a körtöltés néhol szem elöl téveszthető domborulatairól, valamint az ártér és zsombékok világáról.
                              
A Szivattyútelep sajnos zárva volt, mert az idegenvezető szabadságra ment és tudását sem adta át senkinek, így nem tudtunk bemenni, de miközben így ácsorogtunk, kívülről szemlélve az épületeket, gépeket és a hatalmas kemencét, csatlakozott hozzánk egy biciklis, aki éppen nem is tudta, hová menjen, és miért is jött arra egyáltalán. Természetesen azért, hogy velünk folytassa az útját tovább, az ismeretlenbe.
                             
A nagyobb pihenőt a több mint 300 éves kocsányos tölgy (ami mellesleg idén az év fája) társaságában töltöttük, akit irodalmi túravezetőnk novellák felolvasásával szórakoztatott. Mi Tamival pedig megmértük a tölgy átmérőjét, mivel volt nála egy 15 centis kihúzható mérőszalag. melynek feje egy macska volt, a vége pedig maga a farok. Az eredmény ezek szerint 345 cm lett, de némi tévedés lehet a dologban, 1-2 milliméter talán.

A végállomás Kukutyinban volt. Én nem is tudtam, hogy ez egy létező helységnév, pedig de! Ferencszálláshoz tartozik, ugyan nincs kitáblázva, hogy ez itt pedig Kukutyin, nem kelt semmi feltűnést, nincs Kukutyin Tihamérnek sem emléktábla állítva, sem kitömve a lova, sőt nem is létezik, csak egy semmitmondó puszta, de mindenki tudja!
                              
Korábban azt gondoltam, hogy az csak egy kitalált mondás, hogy "Megyek Kukutyinba zabot hegyezni". Hát nem! Ez a mondat akkor született, mikor a Maros kiöntött a földekre, nem törődve azzal, hogy a paraszt már elvetette az egész évi megélhetésének való gabonáját. Így a munkások csónakba pattantak, eleveztek a szántóföldre, vagyis Kukutyinba, és ami kilógott a vízből, vagyis a zab hegye, azt "learatták". Ilyen egyszerű ennek a rejtélyes mondásnak az eredetet, és így már a jelentése is módosul.
Mi itt és most nem zabot, hanem sóvirágot szedtünk, mely egy nagyon szép, lilás, illattalan növény és rendkívül jól mutatott a biciklik csomagtartóján.
                           
Visszafelé természetesen megálltunk Deszken, hogy fagyizzunk egyet, majd pedig a szőregi templomromnál, ahol mások történeteit, hallgattuk meg, vagyis beszélgettünk kicsit.
                 
Ezután a csapat kezdett megfogyatkozni, hisz mindenkinek másfelé volt az otthona, úgyhogy a Ligethez érve már alig maradtunk, de szerencsére annyian értünk haza, ahányan elindultunk.
                     
Mindössze 44 kilométert tekertünk.

A Hoka oka

Egy futócipő maximum 1000 km-ig hordható. Persze függ ez attól is, hogy milyen talajon futunk, és milyen súlyosak vagyunk. Én általában terepen futok, bár ha beköszönt az esős évszak, akkor ez egyre ritkábban fordul elő. Átlagban havi 90 km-t futkosok, ami azt jelent, hogy egy évben 1080-at, tehát évente új cipőre lenne szükségem.

Az utóbbi években Nike Pegazus cipőt viseltem, két párat is elhasználtam belőlük. Akkor még nem igazán figyeltem, hogy mikor jár le az ideje egy cipőnek, úgy gondoltam, hogy érezni fogom. Így is lett. Az elsőnek kilyukadt az egyik talpa, de csak olyan pici mértékben, hogy észre sem lehetett venni, viszont nedves környezetben állandóan vizes lett a lábam és ez nem volt kellemes.
A második Pegazusnál viszont eltűnt belőle a rugalmasság. Kezdetben még vezetni sem tudtam benne, annyira magas volt a talpa, a végén már minden egyes rázkódást megéreztem és a betonon való futás egyre jobban megviselte a térdemet.
Az ideje már rég lejárt, úgyhogy úgy döntöttem, befektetek egy igazán jó, profikat is megszégyenítő cipőbe. Egyre többet gondolok már a maratoni táv lefutására is, nálam minden így kezdődik, hogy sokáig csak gondolok rá, aztán ha úgy érzem, akkor belevágok. Talán ez a cipő segíteni fog ebben, bár az biztos, hogy még nem az idén.

Kinéztem a Hoka típusú futócipőt. Igencsak borsos árral rendelkezik, de nem akartam garasoskodni, inkább spóroltam, hogy megvehessem. Igen ám, de nem is olyan egyszerű beszerezni! Van Szegeden egy Nyúlcipőbolt nevű üzlet. Gondoltam, ha máshol nem is, ott kapok. Rászántam egy szombatomat, hogy egyáltalán megkeressem, vittem a régi cipőmet is, hogy a hozzáértők segítsenek a megfelelő típus kiválasztásában. Aztán kiderült, hogy rosszkor mentem, a bolt zárva. A nyitvatartási idő ugyan azt feltételezte, hogy nem kéne lakatnak lennie az ajtón, de akkor sem jutottam be a rácsokon. Se egy telefonszám, se egy „rögtön jövök” tábla nem volt sehol. Csalódottan hazamentem.
A neten megnéztem a bolt honlapját. Felhívtam őket, de nem vették fel. Ekkor írtam egy hosszú, csalódottságomnak hangot adó levelet. Még aznap jött válasz, melyben elnézést kértek. Természetesen nem akartam haragot tartani, cipőt szerettem volna, így folytattam a levelezést. Kiderült, hogy a szegedi boltban nincs Hoka cipő, csak a pestiben. Kértem, hogy mondja meg, milyen listából választhatok és küldjék le Szegedre, hogy felpróbálhassam. Ez a levelezés szombati napon zajlott. Az utolsó levelemre a válasz csütörtökön érkezett meg. Hiába volt pozitív a levél tartalma, bár csak egy típust tudott felajánlani az üzletvezető, nem vártam ennyi időt.

Kedden megrendeltem a Nomádsporttól a számomra legszebb és legmegfelelőbb cipőt! Csak azért ódzkodtam a neten való rendeléstől, hogy nem lesz jó a méret, hisz a 25 cm-es talpamra választhattam a 249 mm-es és a 253 mm-es között, vajon jól döntök-e? Utóbbit választottam és pénteken meg is érkezett.

A One One Bondi 3 típust vettem meg, pontosan illik a lábamra, hihetetlenül kényelmes és csodaszép! Direkt olyat választottam, amit betonon és terepen egyaránt tudok használni, és most megyek el az első próbafutásomra mindkét talajon tesztelve.