Keksz

Végre itt a jó idő, amit néha azért beborít néhány esőfelhő, de idén még csak egyszer áztam meg biciklizés közben.

A telet is végigtekertem egy-két kivételtől eltekintve, csak amikor fagyos szél fújt, akkor nem ültem a nyeregbe, egyébként nem zavart a -8 fok sem. A munkahelyemre fél óra alatt érek oda, így megvan a napi sport is, oda-vissza 18 km, beérem vele, nem is lenne már több időm egyéb sport tevékenységre.

Ám nem is erről akarok írni, hanem arról, hogy néhány ember, mennyire frusztrált. Szeretném lejegyezni egy élményemet, amely részben kapcsolódik a biciklizéshez.

Általában mosolyogva kerékpározom, mert nagyon élvezem, hogy közben szól a fülembe a kedvenc olasz zeném, hogy süt rám a Nap és termelődik az endorfin is, ha elég gyorsan tekerek.

Hazafelé meg kellett állnom egy boltnál, ahol az édességet szoktam beszerezni. A biciklitárolót úgy helyezték el, hogy nem lehet körbejárni, a falhoz állították a sarokba, így elég körülményes odazárni a drótszamarat és nem is tartom biztonságosnak, ha csak a kerekét védem. Így most sem oda rögzítettem, hanem egy közlekedési táblához, mint mindig.

Most viszont ez a tettem megzavarta egy fiatal srác szépérzékét. Odajött és picit agresszíven, de azért nem túlzottan közölte, hogy vigyem el onnan a biciklit, mert nem messze tőle van egy oszlop is és közte nem férnek el babakocsival.

Bolondokkal nem szoktam foglalkozni, így rámosolyogtam, mondtam egy oké, viszlát-ot és befejeztem, amit elkezdtem. Ő közben bement a boltba. Én is indultam.

Útközben a srác visszafordult, mert látta, hogy nem fogadtam szót és a bejáratnál megállított és elmondta ismét, amit az előbb. Megnyugtattam, hogy a biciklim és az oszlop között, ha két babakocsi nem is, de egy biztosan elfér. Ezzel nem nyugtattam meg, tovább hőzöngött. Természetesen tegeződtünk, de ezt most nem tartottam udvariatlanságnak, így kívánta meg a szövegkörnyezet.

- Te forgalomirányító vagy? – kérdeztem.

- Az – válaszolt gúnyosan.

- Szerintem bárki elfér a biciklim és az oszlop között, akár babakocsival is.

- De nem.

Itt már úgy véltem, hogy taktikát kell váltanom, mert így sosem lesz vége ennek a partalan vitának.

- Szerintem csak kötözködni akarsz – mondtam neki, mert egyértelműnek láttam, hogy csak valakivel kötődni akar, nincs szó babakocsi-fétisről, vagy egy nagyon rossz ismerkedési technikáról.

- Nem.

- Szerintem de.

- És ha igen?

- Akkor most már megnyugodhatsz. Már kötözködtél.

Még nézett rám egy másodpercig, talán átfutott az arcán egy mosolyféle rángás, de lehet, hogy ezt már csak én képzeltem bele és továbbállt.

Azért picit tartottam attól, hogy baja lesz a bicómnak, úgyhogy igyekeztem megvenni a szükséges dolgokat, ami három csomag kekszből állt, így tényleg nem tartott sokáig. Talán a srácnak is vennie kellene egy csomaggal, hogy azon rágódjon.

Túl a körtöltésen, két keréken - Bivalyrezervátum

A tavasz beköszöntével újra kezdetét vette a körünkben már tavaly is nagy sikernek örvendő Biciklitúra.

Bár már hetek óta kerékpárral járok mindenhová, mivel az autóm a vizsgájára készül, mégsem sikerült kellőképpen ráhangolódnom a biciklizés lényegére. Számomra nagyon furcsa, hogy amennyire imádok futni, annyira nem szeretem a biciklizés nyújtotta megterhelést. Lassúnak érzem magam, pedig gyorsabb, mintha gyalogolnék vagy futnék, nem érzem a sportértékét még akkor sem, amikor megfeszített tempóban hajtok, inkább csak felesleges küzdelemnek vélem. Magát a kihívást azért értékelem és azt is, hogy könnyedén eljuthatok a különböző célokba, persze csak akkor, ha nem esik, nem fúj és hideg sincs. Szóval az időjárás igencsak befolyásolja a hozzáállásomat.

A túrán viszont nagyon szeretek részt venni, mert többen rendszeresen visszajárnak, így már ismerősként üdvözölhetjük egymást, még ha csak ebben a helyzetben is találkozunk, de legalább nem vadidegenek. Néhány dolgot már megtudtunk a másikról, elmesélte egy-két kalandját, vagy hogy mi a munkája és nekem sem kell minden egyes alkalommal bemutatkoznom, vagy kényszeredetten vigyorogni, hogy kezet nyújtsak, tegezzem vagy magázzam, vagy hagyjuk, talán később, vagy úgy sincs értelme stb. Ezt letudtuk az első két alkalomkor és ha csatlakozott egy-egy ember, az nem volt olyan probléma, mint a kezdeti tíz fő.

A másik fő pozitívum, hogy tekerés közben mindig adódik valami kaland, legyen az egy letört pedál, vagy egy piac, ami mellett elhajtunk, netán betérünk valahová, akár egy kocsmába vagy cukrászdába és persze maga a cél is kínál érdekességet, izgalmat, szépséget.

És persze megemlíthetném azt is, hogy mindeközben sportolunk, vagyis az egészségünket támogatjuk, illetve nem rongáljuk a környezetünket, nem bocsátunk ki semmiféle káros anyagot, nem adunk ki fülsértő zörejeket, sem vakító fényeket, vagyis kíméljük az ökoszisztémát.

Természetesen a mostani túrára ismét késve indultunk, bár egyébként is úgy terveztük, hogy az első megállónál csatlakozunk a csapathoz, de még vissza kellett fordulni a kesztyűért és sapkáért is, olyan csípős volt a reggel.

A bajai útnál összefutottunk egy másik későn kelővel, együtt vártuk be a társaságot, úgyhogy tulajdonképpen korábban is érkeztünk. Már ekkor éreztem, hogy sem fizikailag, sem mentálisan nem vagyok felkészülve erre a túrára, vagy a hideg szembeszél, vagy az éjszakai mulatozás miatt, vagy mindkettő.

Meglepetésemre a nem vártnál nagyobb csapat érkezett, csupa ismeretlen arccal, néhány ismerőst leszámítva, de egyébként is a többséget a továbbiakban csak hátulról láttam. Tami fáradsága egyből elmúlt, mikor barátnője, Andi mellé tekert és az idáig csak nyöszörgő hangokat hallató gyerek újra életre kelt és örömmel tekerte a pedált.

A következő megállóig már teljesen elgémberedett a fenekem, zsibbadt a jobb tenyerem és a bal lábfejem, de fájdalmaimon némileg enyhített az enyhe hátszél és a felhők mögül egyre sűrűbben kikandikáló Nap.

És végre megérkeztünk Mórahalomra, a körülbelül 20 kilométerre lévő Bivalyrezervátumhoz. A bivalyok éppen békésen pihengettek, azt hiszem kukoricát majszoltak a gyenge kerítés mögött, arra várva, hogy a tó némileg apadjon és kényelmesen tapicskolhassanak a sárban. Inkább nem írok semmit a Nagyszéksós-tóról, a bivalyokról és a számtalan itt élő és veszélyben lévő madárfajról, mert annyira tökéletesen leírták Mórahalom honlapján, hogy nincs is mit hozzátennem.

Ezután áttekertünk a közeli pihenőházhoz, ahol megebédeltünk, ejtőztünk egy keveset és meghallgattuk Krampusz irodalmi előadását a szikes vidék és a madzagvasút történetéről.

Igaz ezt a történetet a záró túrán már volt szerencsénk megismerni, de ez nem vesztett értékéből, szívesen hallgattuk ismét, miközben egy tündéri cicát adtunk kézről kézre.

A pihenés után viszont jött a neheze! Bármilyen meglepő, de visszafelé is minimum annyi kilométer lesz, mint idefelé. Ez igazán elkeserített. Már induláskor is némileg lemaradtam Tamival együtt, és ezt még tudtuk fokozni is. Tami könyörgött, hogy álljunk meg, de erre nem volt lehetőségünk, mert akkor biztosak lehettünk benne, hogy soha többet nem találkozunk a többiekkel.

Kis híján Röszkén meglátogattuk egyik ismerősömet, de Antinak nem volt kedve megállni, ami érthető volt, hisz a csapattal jöttünk, bár mi már rég leszakadtunk tőlük, de Anti azért inkább hozzájuk csatlakozott, mint hozzánk. Ez igencsak rosszul esett, de azért meg is értettem. Mi Tamival egyre elkeseredettebben kullogtunk hátul.

Röszkén megálltunk egy cukrászdában és annak reményében, hogy erőre kapunk megettünk jó pár sajtrolót és ismeretlen eredetű energiaitalokat ittunk mellé.

Aki idáig azt hitte, hogy az energiabevitel segít a legyöngült, fáradt test újjáépítésében, az téved! Ránk pont az ellenkezője érvényesült, teljesen elnehezültünk és tán még lassabban folytattuk utunkat, mint előtte, ami szinte lehetetlen, de sikerült megdönteni a negatív rekordot! Ha arról van szó, mi a lányommal képesek vagyunk a fizika törvényeit is felborítani.

Anti nagyon dühös volt ránk, hogy ilyen szerencsétlen csigatempóban haladunk és neki ezt végig kell néznie. Javasoltam is, hogy legközelebb majd külön megyünk.

Már ha lesz legközelebb... Azért röpke 3 óra alatt sikerült 40.32 km-t teljesítenem.

Túl a körtöltésen, két keréken – Lejtős túra a mélypontra!

Sajnos elérkezett az idei év utolsó biciklitúrája. Ezt a sikertörténetet nem más szakítja félbe, mint az időjárás, mely fúj, esik és még hideg is.

A mai túránk Tiszasziget felé vezetett. Mivel mi más irányból közelítettük meg a helyszínt, magányosan értünk az Újszegedi töltésre. Észrevettünk magunk előtt egy biciklicsapatot, próbáltuk is felvenni velük az iramot, de hiába tekerünk, szemernyivel sem kerültünk közelebb hozzájuk, így rájöttünk, hogy az a csapat nem a mi csapatunk, hát megálltunk és várakoztunk.

A tétlenségben összeismerkedtünk 3 fehér labrador kutyával, mely fajtáról megtudtuk, hogy vizikutyák. A gazdájuk az egyiken be is mutatta, milyen bátran úszik a hideg Tiszában. Nem sokkal később pedig megismerkedtünk a biciklitúrázókkal, mert a mostani csapatot mintha kicserélték volna! Csak egy ismerős arc volt közöttük, Krampusz, a túravezető, aki ezen alkalommal nagyon befolyásolhatónak mutatkozott.

Kicsit hideg volt ácsorogni, úgyhogy nyeregbe pattantunk és tekertünk a városból kifelé. Elmentünk egy jó vastag cső mellett, mely felkeltette Tami érdeklődését és már látta is magát, ahogy ráhasal és csúszik lefelé, mint egy súlyát vesztett tollpihe. Mondta is Krampusznak, hogy álljunk meg, míg pihévé változik, de nem álltunk, „majd visszakanyarodunk” - felelte a túravezető. Tami elhitte, de kár volt, bár nem szándékosan, de mégis becsapás áldozatává vált.

Lementünk közel a parthoz, hogy megnézzünk egy kis üdülőövezetet, mely ha jól emlékszem a Rózsa sor nevet viselte. Rózsa ugyan nem volt, de annyira aranyos, tiszta és rendezett volt a sor, a sorházakkal, hogy az egyik csapattag nem is hagyhatta, hogy a szanaszét heverő diók a földön heverjenek. Majd’ mindegyik ház előtt tűzrakó hely volt kiépítve, valamint lépcső vezetett a vízhez, ahol csónak várta a gazdáját, egy helyen már a csali is ki volt készítve. Egy mókust is megpillantottunk, gondolom ő is a diót szerette volna megkaparintani.

Ismét nagyon közel kerültünk a zöldhatárhoz, úgyhogy nem mulaszthattuk el, hogy meg ne nézzük a kerítést. Ez az a szúrós gombóc alakú vas-szerkezet, melyen egy kis erőfeszítéssel bárki könnyedén átjuthat, tulajdonképpen csak lassítja az embert, de gátolni nem fogja semmiben. Fura volt, hogy én semmit sem éreztem, hogy a túloldal már nem Magyarország. Olyan volt, mintha az lenne. A talpraesett lányom már jobban meg volt illetődve, még azt is megkérdezte, hogy a kezében tartogatott gesztenyét átdobhatja-e. Érdekes, hogy egy ilyen ember alkotta förmedvény, milyen különböző viselkedést vált ki az egyénből.

Továbbkerekezve a szántóföldek között néhány őzzel és nyúllal találkoztunk, valamint kilátókkal, melyet némelyikünk megmászott, bár nem volt rajta EU-s minőségbiztosítási figyelmeztetés, de senki sem ugrált rajta.

A célállomás Tiszasziget volt, ahol eljutottunk Magyarország legmélyebb pontjára. Nem volt senkinek sem légszomja a szintkülönbségtől, de talán egy kicsit hidegebb lett. Leültünk ebédelni, mindenki a maga által hozott elemózsiáját terített ki az asztalra, miközben hallgattuk a túravezetőnk irodalmi beszámolóját.

A kulturális táplálék tulajdonképpen a múltkori, eső miatt elmaradt témához kapcsolódott, ahol a Szeged környéki kisvasút vonalát jártuk volna körbe. Gondolom a Mélypontról senkinek sem jutott eszébe olyan jó novellát írni, mint amilyet Horváth Dezső írt a kisvasútról, és olyan érdekesség sem kapcsolódik a nevéhez, mint Rózsa Sándor vonatrablása. Vacogó foggal is jót kacarásztunk néha a kiváló hirlapíró alkotásán.

Ezután már tulajdonképpen vissza kellett volna fordulnunk, de még nem eredt el az eső, úgyhogy sikerült rábeszélni a társaságot, hogy Tiszasziget gyönyörű parkját, zöldségesét valamint kocsmáját érintve, nézzük meg a közeli katonai bázist.

Közvetlen a bicikliút mellett kellett lekanyarodni erre a helyre, melynek tulajdonképpen nem ez volt a neve, de nem tudom, hogy mi. A lényeg az, hogy több olyan eszközt, készenléti árkot, sorompót és lest mutattak be, mely a háborúban fedezékül szolgált a katonáknak. Számtalan táblán magyarázták el a használatát és fotókkal illusztrálták, hogy senki, semmit félre ne értsen.

Eztán a nemrég kiépített tavat és környékét tekintettük meg, melynél tábla jelezte, hogy horgászni nem, csak úszni lehet benne. Úszó nem volt egy sem, de horgász annál több. Lehet, hogy időszakhoz van kötve ez a tilalom, csak az a tábla már eltűnt, viszont a kötelező szabályok betartásának elolvasta után, sokkal szabadabbnak éreztük magunkat, így ellátogattunk a világ végére.

Térvárnak hívják ezt a helyet, ahol elfogyott az út a lábunk alól és ahol már egy más stílusú, 3 méter magas kerítést is megszemlélhettünk, az államhatár tábla mögött.

Ekkor már annyira nyikorgott Anti biciklije, hogy visszafelé beugrott egy ismerőséhez, aki ugyan nem volt otthon, de az olajat látható helyre tette, úgyhogy a nyekergésnek vége szakadt.

Az idő kezdett egyre rosszabbra fordulni, úgyhogy mi is fordultunk Szeged irányába. Az egyik kanyar után feltűnt, hogy mintha kevesebben lennénk. Egy ember, József hiányzott a csapatból. Vártunk egy darabig, majd elindult egy felderítő, Ferenc, hogy megnézze, mi történt. Már ő sem jött vissza.

Józsit Ferenc társaságában, a hamburgeres előtt értük tetten, ahol a kerékpárja már a feje tetején állt, gazdája pedig nyakig olajosan bütykölte. Hamar kiderült, hogy szegény tengelytörést szenvedett. Szombat lévén esély sem volt megfelelő alkatrészt szerezzünk, bár a hamburgeres tudta, ki a gazdabolt tulaja, fel is ajánlotta, hogy kinyittatja, de aztán Antinak sikerült egy komplett kereket szereznie onnan, ahol ő is beolajozta a pedálját. Még mindig nem voltak otthon.

Míg ez megtörtént, mi jót beszélgettünk a hamburgeres nagy napernyői alatt, melyek most esernyővé változtak. Tamival próbáltuk Krampuszt megtanítani Uno-zni, de a harmadik menet után rájöttünk, hogy reménytelen eset. Még hogy nem mondtuk el rendesen a szabályokat?! Nem beszélhettünk magunk ellen!

Mire a kerékcsere megtörtént és mindenki jól lakott valami édességgel, de az elveszett drónt nem találtuk meg, viszont az eső eleredt, már kezdett sötétedni és hazaérve a 30 km-re tervezett túra 50-re sikeredett.

Nem bántuk. Méltó befejezése volt az idei évnek.

Túl a körtöltésen, két keréken – Megyünk a pályahíd alá!

A szombati napunk nagyon színesre sikeredett. Mondhatnám, hogy a színes egyéniségekkel így van ez nap mint nap, de nem szeretnék beképzeltnek tűnni, mivel nem is vagyok az, de az objektivitáshoz hozzátartozik, hogy nélkülünk biztos nem lett volna ennyire kolorisztikus ez a nap.

Persze mi sem lettünk volna azok, ha nem vesznek körül bennünket a biztos pontok, vagyis a szervezők, akik újabb fantasztikus túrát eszeltek ki számunkra.

A szegedieknek nem újdonság a Sárga nevezetű üdülőtelep, ahol gólyalábakon állnak a hol szedett-vedett, hol gyönyörűen megépített, kicsempézett oldalú, vagy bádoggal bevont, de egy építész számára mindenképpen fricskának tűnő házak változatos kavalkádja. Mindez köszönhető a Tiszának, aki képes évente kibuggyanni a medréből, hogy az előző évben gyönyörűen rendbe hozott teraszt pillanatok alatt leamortizálja. Ezért sokan már úgy vannak vele, hogy nem is érdemes kiflancolni, jó lesz oda valami annak látszó is, melyről rövid időn belül lehull a lepel és tényleg annak látszik, mint ami.

A sikátorszerű, zegzugos utcácskák között megtalálható Szeged híres étterme is, nem is egy. Egyikük falán olvasható le a pontos adat, mikor a Tisza úgy döntött, hogy ráijeszt a lakosokra. Történt mindez 1970-ben és 2006-ban.

A Sárga nem csak a Tiszáról híres, hanem arról is, hogy rengeteg macska lakja. Van aki kóbor, van aki nem, és ha kiönt a víz, az összes cica az egyik étterem nádfedelére telepszik, lévén ott a környék legmagasabb pontja, és várják a ladikon közlekedő lakosokat, hogy ételhez juttassák őket. Végül is étteremben vannak, vagy mi a szösz, ha nem is a megszokott módon.

Ottjártunkor volt szerencsénk találkozni a Sárga legkülönlegesebb cicájával, kinek egyik hátsó lába valamilyen balesetből kifolyólag (nagyon lapos volt) sínbe került, de ez nem gátolta meg abban, hogy pillanatok alatt fel ne rohanjon a közelben lévő vastag fa törzsére.

A Sárga után egy nevezetes hajóroncsot tekintettünk meg. A hajdanán jobb időket megélt híres, hírhedt Szőke Tisza kultúr- és diszkóhajó, már csak egy roncs, egy váz, semmi sem emlékeztet régi mivoltára, pedig fantasztikus élettörténete volt.

A túra végcélja az autópálya-híd alja volt, de addig még sikerült találkoznunk pár csacsival is. Épp jött etetni őket egy mókus, hozott nekik tököt és almát, és néven szólította egyiküket, ebből mindjárt arra a következtetésre jutottam, hogy nem először teszi azt, amit tesz. Matyi – mert így hívták a névenszólítottat -, azonnal felrohant a meredélyen, nyomában még négy csacsival, kivételt csak egy képezett, ki szemmel láthatóan állapotos volt, ő szép komótosan, kerülőúton érkezett meg a helyszínre. Volt közöttük pirók-szamár is. Aki nem ismeri ezt a fajtát, nem is fogja, mert mi találtuk ki. Onnan az ötlet, hogy bundája nagyon hasonlított a pirók-egér szőrzetére, ami pedig már tényleg létezik, vagyis egy sötét csík húzódik a hátán végig.

Tulajdonképpen itt nem a szamarat akartuk megnézni, hanem a tiszai kompot, melyről túravezetőnk kiselőadást is tartott, a fenti bekezdésben látható, mennyit jegyeztem meg belőle.

Az algyői olajmezők közepette tekeregtünk tovább, de nem olajkútnál, hanem egy pozitív kútnál horgonyoztunk le kis időre. Számomra minden kút pozitív, hisz kellemesen hűs mivoltával gyengéden oltja szomjamat, de aztán megtudtam, hogy nem ettől pozitív, hanem mert anélkül jön fel a földből, hogy bármi módon erre kényszerítenék.

Míg a többiek ittak, addig én futottam, mert amióta felmentünk a töltésre, másra sem vágytam jobban, mint arra, hogy talpammal érintsem a talaját, mely puha volt, de nem saras, egyenletes és hívogató. Sajnos senki sem vállalkozott arra, hogy a biciklimet utánam hozza, így nem volt lehetőségem menet közben futni is, de a tíz perces pihenőt már aktívan kihasználtam…

Eztán már tényleg elértük a végcélt, ahol megebédeltünk, beszélgettünk, csodáltuk a látványos, falra festett graffitiket, kihallgattuk a szemben horgászókat, hiszen a víz rendkívül jól vezeti a hangot, fényképezkedtünk és meditatív jelleggel Tami egy tornyot is épített az erre alkalmas kövekből.

Visszafelé már nem a töltésen, hanem az autópálya melletti szervizúton tekertünk, ahol csupán egy birkanyájjal találkoztunk, kik ijedtükben rossz irányba kezdtek futni, vagyis előttünk, keresztbe, és ahol Anti színes kalapját lengetve integetett a kamionosoknak, kik azonnal vissza is dudáltak neki, vagyis nem tudni kinek, mert én pont akkor és ott cseréltem le a pólóm egy pántosra, teljesen véletlenül.

A végállomás természetesen a tápai falu végi kurta korcsma volt, ahol még néhány kutya színesítette az állati repertoárt, és az árnyék józanította ki kábult fáradtságunkat.

A túra 36,5 kilométerre sikeredett.

Túl a körtöltésen, két keréken – Irány a zöldhatár!

Immár második alkalommal vettünk részt a Megálló által szervezett Körtöltésen túl című helyismereti és kulturális csapatépítő biciklitúrán.
Most kevesebb km-t tekertünk, lévén nem kellett a startig mennünk, mivel az útvonal eleje nem messze tőlünk kezdődött, úgyhogy a Vám téren csatlakoztunk a társasághoz.
                          
Az első megálló rögtön Ságvári vagy Kecskés telep után volt, ahol az 1920-as évek végén indított kisvasút maradványait tekinthettük meg. mely egészen Ásotthalomig ment anno, hogy összeszedje a tanyavilág kofáit, kik a városban eladhatták terményeiket.
                         
Eztán megálltunk Szentmihálytelken, hogy megnézzük a készülő kakaspörkölt-verseny részvevőit. Na jó, nem ezért álltunk meg, hanem hogy Krampusz, a túravezetőnk haza tudjon szaladni néhány láthatósági mellényért, melybe senki sem bújt bele, valamint némi rágcsálnivalóért, melyekből nem ettünk.
                 
Ha már megálltunk, legalább megnéztük a kis tóban a fehér hasú, aranyozott halakat és meghallgattuk a településhez fűződő tudnivalókat, mint például, hogy az őslakosok a paprikatermesztés mesterei és az utcaneveik is mind eme termeléshez illenek, mint Eke köz, Hasító utca, Brigád köz vagy Móricz Zsigmond utca.
                              
A következő állomás Nepomuki Szent János szobra előtt történt meg, ki a hidak, folyók és halászok védőszentje, valamint rendkívül fotogén alkat, csipkézett, rokokó stílusú kőruhájában, ami ma már sajnos nem színes.
                           
Itt egy hosszabb szakasz következett, hogy elérjük Röszkét. Röszke határváros, mostanában elég forgalmas is, bár nem kimondottan a határátkelőnél. Maga a város nagyon hosszú, teli szebbnél szebb téglaépületekkel és egy impozáns templommal, melyben épp esküvőre készülődtek, úgyhogy nem mentünk be. Volt látnivaló elég a bejáratban is, ahol Mária szobra található, lábánál két lefejezett angyalfejjel, az elmaradhatatlan kígyóval és almával egyetemben. Akinek mindez nem volt elég, megtekinthette a szegedi Fogadalmi templom hű mását, gyufából kirakva.
                  
A csöndes falun áttekerve eljutottunk országunk határáig. Csupán egy árok választotta el hazánkat Szerbiától.
                             
Nagyon furcsa érzés volt ilyen közelről megpillantani a határkövet, szinte karnyújtásnyira, mely csak egy rusnya, néma kő, bezzeg ha beszélni tudna!
                             
Nem időztünk sokat ezen a helyen, mert már várt bennünket egy röszkei barátunk, Laci, ki a környék szakavatott ismerője, lévén, hisz helyi lakos és nincs autója, és akitől első ránézésre minden anya félti gyermekét, pedig egy kedves, manóbéli, öregedő remete. Ő hívta fel figyelmünket Bacskulin várára, akiről többet nem is mondanék, mert nem tudok, pedig életénél már csak halála volt érdekesebb...
                   
Végre tartottunk egy kis pihenőt az árnyékban, ahol Krampusz a politikai helyzethez illő novellát olvasott fel, mely nagyon érdekes volt, bár nem mindenkit nyűgözött le.
                   
Itt szert tettem néhány kopasz barackra, hogy éhségemet csillapítsam, de inkább a vízszűke okozott mindenkinek problémát. De hát itt volt velünk Laci, a helyi kútfő és hamar egy jeges forráshoz terelt bennünket, ahol hűsíthettük magunkat.
                    
Ezután némileg zötyögősebb szakaszhoz érkeztünk, mely egészen a töltésig vezetett. A hőség a tetőfokára hágott, dönteni kellett a jobbra kocsma, balra Tisza kereszteződésnél, hogy merre tovább. A többség a vizet választotta, így lecsorogtunk a folyamig. ahol csalódás várt ránk, mert a sok szeméttől meg sem tudtuk közelíteni a partszakaszt, úgyhogy mégis a kocsma került ki győztesen.
                     
Ez már az utolsó pont volt számunka, hiszen innen csak pár percre laktunk, hamar el is búcsúztunk a társaságtól, búcsúajándékként mindenkit alaposan lelocsoltunk hideg vízzel. Hálásak voltak érte!
                                 
A túra 32 kilométerre sikeredett.