Pianoforte

Gyermekkorom nagy része azzal telt el, hogy ültem a zongora mellett és próbáltam egyre szebb zenét megszólaltatni a billentyűk segítségével. Kezdetben sokszor éreztem kényszernek, hiszen nem mehettem annyiszor játszani, mint más gyerek, mert nekem gyakorolnom kellett, de az idő múlásával egyre több örömet is okozott. Mikor felvettek a konzervatóriumba, már úgy éreztem, megtaláltam a helyem és ebben nagy része volt a művész-légkörnek. Bár nagyon nehéz volt két iskolát végezni egyszerre, hisz délelőtt voltak a zenei órák, délután a gimnázium, de csak a vizsgaidőszakban éreztem úgy, hogy megterhelő. Amikor elérkezett a döntés ideje, hogy merre menjek tovább, úgy éreztem, hogy valamivel több szabadságot szeretnék, kitörni a négy fal közül, úgyhogy az utolsó vizsga után úgy döntöttem, hogy nem ülök vissza a zongoraszékre, másfelé veszem az irányt, és csak kedvtelésből, a magam szórakoztatására muzsikálok.

A hangszertől olyan kitartást és erkölcsi értékeket kaptam, melyekre akkoriban nem is gondoltam, csak mikor kiléptem az Életbe, akkor tapasztaltam, hogy nem volt hiábavaló időtöltés, még ha nem is lett belőlem tanár, vagy sokat fellépő zongoraművész. Valahol tehetséges voltam, de nem a szószerinti értelemben. Ha olyan darabot játszottam, ami megérintett, azzal versenyeket nyerhettem volna, viszont, ha épp nem a megfelelő hangulatban léptem fel a közönség elé, akkor csak a lélekjelenlétemen múlott, hogy nem fulladt kudarcba a koncert.

Évekig volt otthon zongorám, és ha időm engedte, mindig odaültem mellé. Aztán az élet úgy hozta, hogy meg kellett válnom a pianínótól, és hosszú éveken keresztül egy billentyűt sem ütöttem le. Mikor véletlenül egy hangszer közelébe kerültem, azonnal lepötyögtem pár ismert dallamot, de éreztem, hogy egyre inkább kopik a tudásom, elfelejtem a soron következő akkordot, nem mozognak úgy az ujjaim, mint annak előtte. Végül, már ha láttam is pianínót, nem mertem használni.

Van ugyan egy zongorám, de sajnos nem fér be a házunkba, így mintha nem is lenne. Múlt pénteken, mikor hazaértem a munkából, Anti rejtélyesen fogadott. Láttam rajta, hogy csak arra vár, hogy belépjek a házba, én meg mintha a teraszon akarnék megöregedni. Mikor végre bementem, egyből szemet szúrt a változás. Hiányzott a szekrény, amiből már korábban félig kipakoltam, mert feleslegessé vált, de még nem szabadultunk meg tőle. Most viszont a helyén egy pianínó állt. Az örömömet nagyon nehéz lenne leírni, mert rég éreztem magam ennyire boldognak! Ez kissé ugyan halványult, mikor leütöttem a billentyűket, mert teljesen lehangolódott szegény, mivel sokáig állt és nagyon messziről érkezett a hangszer. Maga a szállítás története is nagyon érdekes, de csak annyit említek meg, hogy három autó hozta el idáig, jó pár ember erejét próbára téve.

Nem mai darab, a márkája R. Erblich & Söhne, látszik a gyertyatartó helye is, sajnos csak a helye. Egy rajtafelejtett címke szerint egy osztrák iskolában használhatták, de már nagyon régen kivonhatták a forgalomból, és egy egér lakhelyéül szolgálhatott, aki nem volt rest több helyen szétrágni a számára ehetőnek tűnő dolgokat. Antival szétszedtük, én megpucoltam a billentyűket, kiporszívóztam a belsejét. Sajnos a billentyűkről nem bírtam még leszedni a számozásokat, melyeket már gyerekkoromban is nagyon utáltam, ha valakinél felfedeztem. Teljesen felesleges, a gyerek nem fogja ettől hamarabb megtanulni a hangokat, számomra felfoghatatlan, hogy ilyet megengedtek, olyan, mintha egy könyvből tépkednék ki a lapokat. Anti visszaragasztott pár kalapácsot, melyek letörtek, de még sok javítanivaló van rajta, mert a filceket is ki kell cserélni, mivel több helyen lemállott, az elrágott zsinórokat sem lesz egyszerű pótolni, de hétfőn már jön a hangoló, mert jelenleg úgy egy kis terccel van lejjebb.

Viszont most már van zongorám, néhány kottát már ki is készítettem és hamarosan minden szabadidőm azzal fog eltelni, hogy kedvet csináljak a lányomnak a zenéléshez, mert ő pillanatnyilag azt mondja, hogy sohasem fog zongorázni, bár ennek ellentmondott az, hogy mikor meglátta, el sem lehetett ráncigálni előle.

Egy új élet kezdődik a pianoforte életében. Eddig piano-ban állt szegény, most jön a forte korszaka.

Quimby

Amikor ajándékot veszek valakinek, és nem igazán tudom, hogy minek örülne, akkor olyan szempont szerint választok, hogy vajon én örülnék-e neki. Ez általában be szokott jönni, szinte kivétel nélkül az illetőnek is tetszik a választásom (én meg irigykedem:). Ebből a megfontolásból leptem meg Antit két Quimby jeggyel, mert én nagyon el szerettem volna menni.

Nem olyan régóta ismerem a zenekart, legalábbis ahhoz képest, hogy már húsz éves múltra tekintenek vissza, de mióta hallottam tőlük pár számot, az egész repertoárt szerettem volna megismerni (bár a you tube-on elég sok fent van, de csak néhány jó minőségben).

Hihetetlenül tetszik Kiss Tibor orgánuma, a mélyen zengő, kicsit melankolikus, tiszta hang, melyekhez a számok tökéletesen alkalmazkodnak és fordítva. Mivel nem egy egyszerű rock koncertre készültünk, hanem egy színházi előadásra, el sem tudtam képzelni, hogy mi vár ránk. A programajánló azt írta, hogy az előadás gerincét Quimby dalok alkotják, megspékelve groteszk jelenetekkel, helyzetkomikummal, stand up comedy-vel, történetmeséléssel, színházi elemekkel, füzérszerűen szerkesztve egésszé. A fejemben olyasmi kép alakult ki, hogy a zene csak aláfestésként szolgál majd, hogy fellépnek vendégszereplők, akik jobbnál jobb poénokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. Hát nem! Az előadás vezérszálát szerencsére a zene adta.

Ez egy majdnem igazi rock-koncert volt, azzal a különbséggel, hogy ülve kellett végighallgatni. Már a kezdőszámnál eldőlt, hogy én szeretem ezt az együttest, ahogy a sötét színpadon megszólalt az első hang, ahogy kivilágosodott, majd a két kedvenc színem a lámpák segítségével teret nyert és éteri magasságokba emelte a szememben a dallamokat, láttam a kék eget, a zöld füvet, de azt is, ami közötte van.

A zene egy pillanatra sem állt meg, hol simogatott, hol durván a fülembe üvöltött, elringatott, vagy szirénázott, de mindkét megoldás helyénvaló volt, egy esetet leszámítva, mikor annyira hosszan és hangosan húzták a tust, hogy képtelen voltam ép ésszel elviselni. Nem szeretem a se füle, se farka befejezéseket, amikor már csak arra várok, hogy legyen vége és nem is jellemző a zenekarra, hogy elhúznák a számok végét, mindig pontosan és határozottan le tudják zárni, vagy finálé nélkül egy újat indítani, ez egyszer nem sikerült.

Kiváló hangszerelés jellemzi az együttest. Voltam már jó néhány koncerten, ahol vagy a gitárt, vagy az éneket, vagy egyiket sem lehetett hallani, de itt minden jól szólt: a zongora futamai (Balanyi Szilárd), a trombita (Kárpáti József) élesen vonyító hangja, a gitárok csilingelése (Mikuli Ferenc és Kiss Tibor), a dob (Gerdesits Ferenc) és a kongák (Varga Líviusz) ritmusa, na és az ének (Kiss Tibi). Szeretem, ha a zenének humora van - nevét meghazudtolva a komolyzenében van szerintem a legtöbb -, és a Quimby zenéjében rengeteg van, akárcsak irónia és önirónia és egy csipetnyi eszelősség. A váratlan modulációk és virtuóz ritmusok tömkelege teszi színessé az egyébként sem egyszerű, sematikus dallamokat, a hangszóróba beszélés pedig egy másfajta színt kölcsönöz a mondanivalónak. Gondolom a színházi közegnek tudható be, hogy elég sok lassú szám szerepelt a repertoárban, mely elrepített a valóságtól, arra késztetett, hogy egy angyal legyek a saját álmomban, hogy aztán egy sziréna vágjon képen és hozzon vissza a földre.

Mint az idáig kiderült, elég elfogult vagyok a zenekarral szemben, úgyhogy ideje rátérnem a negatívumokra. A legelső szám előtt Dódi, a trombitás monológja adta meg a kezdőlökést az együttesnek. Mi kicsit késve érkeztünk, éppen a helyet kerestem, nem nagyon tudtam figyelni és mire kényelembe helyeztem magam, vége is lett. Később viszont újra megnézhettük a zenekar fúvósának magánszámát. Páran hahotáztak rajta, kicsit színpadiasan, inkább csak azért, hogy legyen kin nevetni, mert Dódin nem sikerült. Lehet, hogy volt valami mondanivalója a szótlan monológnak, de az egyáltalán nem jött át, csak bámultam, hogy hátha találok benne valamit, ami mosolyt csal az arcomra, sikertelenül. Ezek után egyáltalán nem bántam, hogy az elején elmulasztottam a produkcióját. Ezzel szemben Líviusz története nagyon frappánsra és viccesre sikeredett és, ha már stand-up comedy, akkor nem értettem, hogy miért csak egyszer szólalt meg. Biztos volt még a tarsolyában pár elmesélnivaló, akár a gyerekkoráról, akár másról, hiszen érződött rajta, hogy nem először csinálja, gördülékenyen beszélt a mikrofonba, kihegyezve a poénokat, jó helyen alkalmazva a hatásszüneteket. Mint már említettem a fények fantasztikusak voltak, csak… Mivel az erkélyen ültünk, nem egyszer, hanem sokszor be kellett csuknom a szemem, mert olyan erősen világított a szemembe a reflektor, hogy képtelen voltam nyitva tartani. Szerencsére ez egy-két számnál fordult elő, úgyhogy nem hőzöngök, minek vettem az erkélyre jegyet?!

Hogy milyen egy rock koncertet végigülni? Hát nem könnyű, de nem is olyan nehéz. Ha választani lehet, hogy egy kényelmes fotelben ülök, vagy pedig sörösüveggel a kezükben izzadt emberek ugrálnak mellettem és rám, a színpad pedig olyan messze van, hogy semmit sem látok, akkor én inkább ezt választom. Persze a lábtaposásnak is van feelingje, én is néha felálltam volna, hogy ne csak a láb- és a kézfejem fáradjon ki a dobolásban, de úgy érzem, hogy így sokkal jobban tudtam figyelni nem csak a zenére, de a szövegre, a mondanivalóra is. Mert ezeknek a dalszövegeknek olyanjuk is van! Nem közhelyeket sorolnak egymás után, nem önmagukat ismétlik öncélúan, hanem közölnek valamit a hallgatóval, mélyebb igazságokat hoznak felszínre, finoman, nem szájbarágóan, néha első hallásra nem is egyértelműen, dallamosan és változatosan, teljes harmóniában a harmóniával. A zene teli volt improvizációval, vagy csak annak látszódott, nem tudom, ennek ellenére nyoma sem volt a mesterkéltségnek, életre kelt minden hang, másképp szólt az általam unásig hallgatott kedvenc szám most, mint amit megszoktam, újszerűen, mintha most hallanám először, pedig nem. Bár az énekes kissé meg volt fázva, de a hangja így is karakteres volt, ha nem fújta volna az orrát minden szám között, észre sem veszem, hogy influenzás. Líviusz is kezébe vette a mikrofont egy-két szám erejéig, és azokban a számokban tényleg az ő hangja kellett, hogy érvényesüljön, bár inkább rappnek nevezném az előadását, mint éneknek.

A végére hagytam az est csúcspontját, mikor mindnyájan a színpad közepére jöttek, kikapcsolták a hangosítást, és egy szál gitárral, trombitával és marokzongorával adtak elő pár számot. Fantasztikus volt a hatás. Mintha beszabadultam volna a főpróbára, ahol még nem akarják bekapcsolni a drága technikát, de már minden készen áll a megmérettetésre. A két felvonásos, majdnem három órás előadáson egyszer sem unatkoztam, egyszer sem akartam hazamenni, sőt még maradtam volna, amit a közönség próbált is kiharcolni, de két ráadás után már ők is belátták, hogy vége lett. Sajnos.

Csíkkal, dobbal, nádi hegedűvel

Valahogy úgy hozta a sors, hogy én csak idén hallottam először a Csík zenekart élőben. Annyira már ismertem őket az internet jóvoltából, hogy ne sajnáljam a borsos jegyárat kifizetni, és hogy a lányomat is bevonjam a programba.

Kétségtelen, hogy profi zenészek léptek a színpadra, ezért sem értettem, hogy miként feledkezhettek meg arról, hogy a legelső szám nagyban befolyásolja a koncert további hangulatát és soha, egy fellépés alkalmával sem engedhetik meg maguknak, hogy rutinból játszanak. Nem szerencsés egy mélabús, az élettől is elmegy a kedvem típusú, irdatlanul lassú dallal kezdeni. Ha ezt a nótát a koncert közepére sorolják, azt mondom remek, végre egy kis nyugodt, andalító dallam, de így elsőként azt éreztem, hogy te jó ég, ha így folytatják elalszom és nagyon sötéten kezdem látni a világot.

Sajnos rányomta bélyegét a kezdet a folytatásra is, nagyon nehezen lendültek bele. Többször rajtakaptam a zenekart, hogy úgy játszanak, mintha unnák, amit csinálnak, hogy rendben van minden hang, nem lehet senkinek egy rossz szava sem, már annyiszor játszották, hogy el sem tudnák rontani, de többet ne várjon a nagyra becsült. Ezt erősítette az is, hogy a hallgatók többsége ismerősként fogadta őket, talán ezért is számítottak arra, hogy rajongóknak mindegy hogy játszunk, nem kell őket meghódítani. De kell! Minden fellépés új, más, egyszeri és megismételhetetlen!

Tami már a második szám után az oldalára dőlt a széken, csak akkor mozdult ki mélabújából, mikor a mögötte ülő - szintén unatkozó - középkorú férfi néha megcsiklandozta a hanyagul hátratett tenyerét. (Az enyémet senki sem csiklandozta :-).

Ez a zenekar nem csak népzenét játszik, hanem világzenét is. Óhatatlanul belopja magát az ember fülébe egy-egy dallam, hogy aztán az ember csak órák múlva bírjon megszabadulni tőle. Ez nagyban köszönhető Lovasi András, vagy Kiss Tibor szerzeményeinek, melyek tényleg egy-egy gyöngyszemek, na és Majorosi Mariann hangjának, amely olyan üdén és felemelően cseng, hogy az ember legszívesebben levegőt sem venne, mikor ő énekel. Képes egyszerre felállítani a szőrt a hátamon, hogy ugyanazzal a lendülettel le is simítsa. Annyira tökéletesen tiszta a hangja, olyan ügyesen, könnyedén hajlítja leheletnyi finomsággal, akármilyen szomorúan szólalt meg, öröm költözött a szívembe. Az egyedüli baj az volt, hogy többet volt a színpadtól távol, mint azt szerettem volna. Ilyenkor pedig Csík János énekelt. Tagadhatatlan, hogy egyedi az orgánuma, néha illett is a nótához, de azok a bicsaklások – nem nevezhetem hajlításoknak -, melyeket majd minden szó után elkövetett, számomra borzasztó affektálásnak tűnt, és egyre jobban idegesített. Meghallgattam korábbi felvételeket, ahol még csak nyomokban volt tapasztalható ez a szokása, kár, hogy állandosult.

Mint megtudtam egy-egy fellépés alkalmával vendéget szoktak hívni, hogy színesítsék előadásukat. A szegedi vendégfellépő Ferenczi György szájharmonikás volt, akin végre látszott, hogy élvezi, amit csinál. Virtuóza hangszerének, teljesen egybeolvadtak, nem lehetett őket különválasztani. Nem nagyon hallottam még népdalt bluesként megszólaltatni, utóbbi nem is igazán a kedvencem, de a közreműködésével nagyon jól hangzott.

Összességében nem igazán tetszett a koncert, hogy ne boruljak én is Tami ölébe, amikor sem az énekesnő, sem a szájharmonikás nem volt színpadon, a cimbalmost próbáltam kihallani a zenészek közül, akit sajnos méltatlanul tompítottak el a többiek.

Szabadság, szerelem...

Hogy mi kell a boldogsághoz? Azt nem tudom, de hogy köztük van a címben említett két fogalom, az biztos. Ez a két szó szól leginkább arról, hogy jól érezzük magunkat, ha hiányzik az életünkből, nem lehetünk boldogok. Hogy szabadok legyünk, ahhoz a mai, civilizáltnak nevezett életünkben egyre nehezebb megvalósítani. Ahhoz, hogy ne függjünk senkitől, hogy önálló életet élhessünk, ahhoz bizony pénz kell. Nem is kevés. Hogy pénzünk legyen, dolgoznunk kell, hacsak nem nyertük meg a lottón a főnyereményt. Nem is keveset, hogy ne csak az életbemaradás legyen a cél. Ha már dolgozunk, nem vagyunk szabadok. Főnökünk van, aki megköveteli vagy elvárja a teljesítményt, azért, hogy ő jobban éljen. Már nem mi rendelkezünk az időnkkel, csak egy részét oszthatjuk be.

Még sincs már úgy megkötve a kezünk, mint régebben, hisz választhatunk kötetlen munkaidőt, vagy szociális segélyt, elmehetünk remetének, csak éppen nem biztos, hogy túléljük. Viszont azt mondhatunk, amit akarunk, legalábbis szűk körben, azt szidhatunk, akit akarunk, legalábbis barátok közt, oda utazhatunk, ahová akarunk, már ha van miből, a hatalmasok – értsd politikusok - ebbe nem szólnak bele, vagyis nem közvetlenül. A sok kötöttség ellenére, mégis szabadnak érezzük magunkat, ezért is nehéz átérezni, hogy mi is az a szabadság tulajdonképpen. Azt csak akkor tudja meg az ember, ha meg van kötve mind a két keze, amikor a mások által felállított szabályokon próbál átugrani, mikor a következmény súlyos büntetést von maga után, amikor alapvető emberi dolgokat tiltanak meg, például, hogy kimondjuk a b betűs szót.

Amikor mindent szabad és semmit sem tilos (ez nem ugyanaz az ajánlott és nem ajánlott dolgokkal), amikor gátat csak a saját jóérzésünk, belénk nevelt etikai és illemkódexünk, netán prűdségünk szabhat, nehéz lázadozni. Nehéz, mert nincs értelme. Felesleges, mert nincs célja. Se következménye. A múltkor is jól összekevertem a szelektív hulladékot, hogy kitörjek a megszokottból. Ebből csak annyi hasznom lett, hogy elégedetten sóhajthattam és jót mulattam saját ostobaságomon, viszont a műanyag nem égett olyan jól a kazánban.

A ’60-as évek Angliájában, ahol a tenger közepén egy hajó úszik értelme volt a lázadásnak, amivel a szabadságukat próbálták kivívni. Értelme volt, hogy a csökött agyú bürokratákkal, akik minden kiskaput betömtek, nehogy valahol sikerüljön egérutat nyerniük, szembeszálljanak, mert olyan alapvető tevékenységet tiltottak be, mint a rockzene, a véleménynyilvánítás és utóbbi különböző szavakkal való tálalása.

Szinte szellemhajóként ringott a hullámokon, fiatalnak, idősnek, bábként élő titkárnőnek és otthon ülő anyáknak kiutat mutattak a tespedésből, egy szusszanásnyit adtak abból az életérzésből, amit kívántak maguknak, csak nem tudták elérni. Pedig nem csináltak semmit, csak zenéltek, csak kommentálták a zenéket, bolondoztak és borsot törtek a zsarnokok orra alá, akiket annyira bántott, hogy ők nem lehetnek nagyvonalúak, még a karácsonyi vacsoránál sem blamálhatják magukat, hogy azt kell tenniük, amit elvárnak egy tisztes angol polgártól. Addig merészkedtek a nagy önsajnálatban, hogy még attól sem riadtak vissza, hogy a halálukat kívánják.

A Rockhajó című film 2009-ben készült és csak egy szeletet ragad ki a hatvanas évek világából. Egy kis közösséget mutat be, amely rengeteg embert magával sodor, éltet és felkelti a vágyukat. Vágy a szerelem iránt, vágy az összetartozás iránt, ahol nem kell mindenkinek ugyanazt és ugyanúgy éreznie, hanem ahol szabad másképp érezni egy dologról, ki-ki vérmérséklete szerint. Nem mindenkinek ugyanaz a fontos, hisz minden ember más világ, mégis együtt lehet élni a különbözőségekkel, meg lehet érteni, hogy a másik mit akar, vagy ha nem hát jót röhögni rajta.

Az egész filmet áthatja a jellegzetes, pikírt, polgárpukkasztó angol humor, a „mellesleg” robbanó poénok, melyeknek tényleg nem kell nagy feneket keríteni, mert ha röhög a mozi, nem halljuk meg a két másodperc múlva elhangzó sziporkát. A legkilátástalanabb helyzetet is át lehet vészelni egy odamondott poénnal, de még csak mondani sem kell, a szereplők arcjátéka is sokatmondó. Nagyon fáj az embernek, ha az újdonsült ara 17 órával a menyegző után kijelenti, hogy mást szeret. Bosszantó lehet úgy felnőni, hogy nem ismerjük az apánkat, vagy ha az újdonsült barátnő mással fekszik le. Egy férfiember számára a legnagyobb sértés, ha azt mondják neki, hogy „nyuszi vagy”, vagy ha kedvenc lemezünket a tenger fenekére dobják, mégsem lesz tragédia, ha humorral övezzük, a kiutat talán nem is igazán keresve, csak sodródva a hullámokkal, megtaláljuk.

Kedvenc színészem Emma Thompson és Kenneth Branagh. Ami filmet hazánkban játszottak és ők szerepeltek benne, biztos, hogy láttam. Szerencsére jó pár Shakespeare feldolgozásnak is ők voltak a főszereplői. Most Emma csak pár percre bukkant fel a vásznon, de lenyűgözött az alakítása. Kenneth viszont a gonoszt személyesítette meg, nagyon unszimpatikus volt, annyira, hogy a film után már nem is volt a kedvencem. Vagyis persze, hogy az, de sikerült az alakításával elérnie, hogy kiábránduljak belőle.

Mindenkinek ajánlom ezt a filmet, aki ki akar kapcsolódni, el akar hajózni egy másik világba, egy kicsit a múltba, a hippi korba, aki bele akar látni a sokszor együgyű emberek lelkébe, vagy aki csak egy jót akar nevetni. Garantálom, hogy több mint két óráig kuncogni fog.

Elmúltam 30Y

A könnyűzenei koncertek sosem kezdődnek időben. Szerencsére, mert akkor elkéstünk volna. Csodálkoztam is, hogy ilyen kevesen vannak, de aztán úgy egy óra múlva már lépni sem lehetett az emberektől.
Addig leültünk iszogatni, beszélgetni. Ha egyedül vagyok, nagyon szeretem figyelni a körülöttem lévő embereket, az idegeneket. Találgatom kifélék-mifélék, mért vannak most ott, ahol én stb. Vagy a másik véglet, hogy könyvbe temetkezem és megszűnik a külvilág. Most többnyire tudtam, hogy mért vannak itt és egyedül sem voltam, de azért feltűnt néhány említésre méltó arc.
Például az a srác, aki a hosszú sorban állás után két korsó sörrel tanácstalanul álldogált és kereste a szemével a másik sör tulajdonosát. Mindhiába. Eloldalgott, de aztán újra a szemem elé került, az egyik sört kortyolgatta és már nem tűnt olyan elveszettnek, mint az imént, még reménykedett, legalábbis a másik sört érintetlenül hagyta.
Vagy az a lány, aki annyira ki akart öltözni, hogy mindenki rá figyeljen, de most mintha megbánta volna merészségét, szégyenlősen forgatta a fejét, közben meg majd' meggyulladt a vastag kardigánban, mely alá eldugta csillogó blúzát. Sajnos egyre többen jöttek, egyre melegebb lett, már rákvörös volt az arca, érezte, hogy valamit tennie kell, míg az asztaltársaságából valaki meg nem szólja. Minden bátorságát összeszedve, felállt és levette a kabátját. Aranyszínű, nagy dekoltázsú ujjatlan bukkant elő. A fiúk hirtelen elhallgattak, mikor hátat fordított nekik a lány, szerintem kicsit tovább is bíbelődött a felső rögzítésével a széktámlán, mint azt kellett volna, de aztán, mintha mi sem történt volna folyt medrében tovább a beszélgetés. Láthatólag a lány is feloldódott, lehet, ott is felejtette az este ezt a kardigánt.

Amikor asztalunkhoz ült egy idősebb pár, Anti szóba elegyedett velük. Kicsit kilógtak az egyetemista korosztály sorából és ezt ők is érezték, úgyhogy minden bátorítást kedvesen fogadtak, néha szabadkoztak, néha vállat rándítottak. Ha dátum szerint vesszük az életet, akkor már nekünk sem lett volna semmi keresnivalónk ezen a helyen. Sokszor engem is elkeserít a tény, hogy minden nappal egyre öregebb leszek. Hiába küzdök az öregedés ellen, a végén úgy is én veszítek. Nem azt mondom, hogy túlzásba viszem az álcázást, mert a sminket sosem szerettem, az ősz hajszálaim is csak másokat zavarnak, de ők már engem is zavarnak. A sportolás ugyan fiatalít, a lelkemet is ápolja, de már az sem esik olyan jól, mint régen. Érzem, hogy már nem vagyok olyan fiatal, mint voltam. És ez a felismerés kicsit megriaszt. Hogy már nem kell szemüveget felvennem, hogy komolyan vegyenek, hogy egyre többször magáznak ismeretlenek, mint tegeznének, hogy nehezebben lépek ki a valóságból, mikor Tamival játszom, hogy túl fáradt vagyok sokszor a szórakozáshoz is. Hogy egyre kritikusabb vagyok magammal, egyre szomorúbbá tesz bármilyen rajtam észlelhető apró változás. És ez már az öregség jele.

A 30 Y-nak viszont most sikerült visszahoznia a fiatal éveim egy-két szeletét. Ugyanúgy csápoltam, táncoltam, rekedtre kiabáltam magam és együtt éltem a zenével, mint a körülöttem lévők, na jó nem az első pár sorra gondolok, ahol vég nélkül hullámzottak a fejek. A számok hatására felrémlett a múltamból jó pár fontos részlet, amit magammal hordozok, míg élek. Ez egy időutazás volt számomra, néha a szöveg végig, néha csak egy-két jó helyen elhelyezett szó, máshol csak a dallam, vagy ezek együtt váltották ki belőlem az érzéseket. Pár szilánkot jegyzek fel csak, bár ennél sokkal több eszembe jutott, de talán ezek megörökítése számomra is lényeges, hogy megmaradjon, mert így, vagy úgy, de hozzám tartoznak.

Eszembe jutott egy tábor, a Balatonnál. Tizenegy-két éves lehettem, még furcsálltam, hogy mért sikongatnak a lányok a tusolóban, miközben fiúk kukucskálnak az ablakon. Egyik alkalommal a társalgó foteljében ültem és olvastam. A szemem sarkából láttam, hogy mellém telepszik egy fiú. Felfigyeltem már rá korábban is, nagyon helyes volt. Elkezdtem a szék karfáján dobolni az ujjammal. Nem zavaromban, hanem inkább szokásom volt ez akkoriban, hogy akkor is zongoráztam, ha nem volt hangszer a közelemben. A fiú nézte az ujjaim táncát, majd egyszer csak rátette a tenyerét a kezemre. Felnéztem és egymásra mosolyogtunk. Nem húztam el a kezem. Amikor nem voltak kötelező programok mi a tábor melletti parkban sétáltunk, hatalmas fák árnyékában. Rengeteget beszélgettünk és nevetgéltünk, ma már nem tudnám megmondani miről, de egyikünk sem akart túl sokáig távol lenni a másiktól. Olyankor szép volt minden. Aztán eljött a búcsú ideje és ez a fiú először - és utoljára - megcsókolt. Soha többé nem láttam.

A másik helyszín, ahová gondolatban elrepültem, mikor első alkalommal kimaradtam otthonról, és csak azután értem haza, miután apám már elment dolgozni. (Mindig is túl korán járt.) Anyukám mondta, hogy nagyon mérges volt, amiért még nem voltam itthon. Hiszen betöltöttem a 18-at, vetettem oda foghegyről. Akkor is hívd fel, hogy megnyugodjon – javasolta anyám. Lesétáltam a fülkéig, mert még nem hogy mobil, de vezetékes telefonunk sem volt. Felhívtam, tudtam, hogy nekem már nem fog hőbörögni, anyámnak már minden mérgét kiadta, de azért próbált szigorú hangot mímelni. Jó, de máskor azért szóljál – dörögte.
Ennyit a lázadásról.

Felrémlett egy történet, mikor angol nyelvű nyári táborban voltam. Tulajdonképpen ugyanúgy zajlott ez is, mint az iskola, csak hosszabb szünetek voltak az órák közt és az amerikai tanárok a fejükbe vették, hogy megtanítják szegény magyar gyerekeket krikettezni. Reménytelen vállalkozásnak tűnt. Még tartott az óra, ha jól emlékszem Elvisről beszélgettünk, mikor az ajtóban megjelent egy srác, hatalmas csokor vörös rózsával a kezében, hasonló színű arcát takargatva vele. Mindenki felhördült, ahogy kell, csak én nem, mert tudtam: hozzám jött. Elnézést kértem angolul – tulajdonképpen csak ennyit tanultam a két hét intenzív oktatás alatt – és kimentem az ajtón. Nagyon szépeket mondott nekem, hogy a szíve úgy izzik, mikor lát, mint a fahasábok. Sajnálom – mondtam a fiúnak. Azonnal porrá égett minden.

Eszembe ötlött egy tanárom is. Egy időben a konziban azzal a kérdéssel zaklattam a tanáraimat, hogy miért hívják a komoly zenét komolynak, hisz rengeteg vidám, pörgős, játékos klasszikus is van. Mindenki mást mondott, de nem elégítettek ki a válaszok, míg Huszár tanár úrnak nem szegeztem ezt a kérdést, aki jellegzetes kézmozdulatával, ami abból állt, hogy bal karját a hasa előtt keresztbe tette, míg a jobbjával rákönyökölt, és tenyerével az arcát birizgálta, hosszú perceken keresztül nézett rám, majd azt mondta: azért komoly a komolyzene, mert hallgatni csak fül kell hozzá, de megérteni csak szívvel lehet. Ezen aztán nagyon sokáig gondolkodtam és nem kérdeztem meg senki mást. Mert ez olyan szép volt. Akkor még azt hitték híres zongoraművész leszek, de aztán annyi lett a szülői terveknek.

Sok romantikus csalódásban volt részem, akárcsak a korombelieknek, melyek után annyira jó volt telesírni a százas csomag papír zsebkendőt és elpanaszolni a legjobb barátnőnek vagy beleírni a Naplóba, elhatároztam, hogy nem veszem komolyan a fiúkat. Ekkor jött Ő. Sokáig ismerkedtünk egymással, ennyit szerintem egy lánynak sem udvarolt, mint nekem, és én értékeltem a kitartását, egyre vonzóbbá tette a szememben, mire észbe kaptam, fülig szerelmes lettem belé, és csak arra tudtam gondolni, hogy talán vele jó lenne egyszer. Még azért egy darabig titkoltam az érzéseimet, de végül már nem volt hozzá erőm.

Az öregségben csak az a jó, hogy sok mindenre vissza lehet emlékezni, például erre a koncertre is, majd egyszer.

Sajnos nem mindegyik történethez találtam meg a neten a hozzáillő zeneszámot. Próbáltam valami hasonlóval pótolni.

Buli

Vasárnap reggel arra ébredtem, hogy a macska iszonyúan kaparászik valamit. Ahogy tisztult a tudatom, rájöttem, hogy a wc-ből jön a hang, ahol a macskák is végzik a dolgukat, de nem a dobozból, hanem kívülről. A vakarászás papírcsörgéssel párosult, úgyhogy hamar összeillesztettem a kettőt: megint a megmaradt alom papírzacskójába végezte a dolgát. Ránéztem az órára, két egyest láttam rajta, gyorsan összekapcsoltam, hogy 11 óra, tehát ideje felkelni.
Bementem a ház legkisebb helységébe és a látvány felért egy korty méregerős kávéval. Már máskor is előfordult, hogy Csiki a doboz helyett a papírba végezte a dolgát, de eddig mindig olyan ügyes volt, hogy benne maradt a cucc, még csak egy csöpp sem ment mellé, akármilyen kicsi volt is a nyílás. Most viszont a papírzacskó tetejét teljesen szétszaggatta, az alom fele kiborult a kőre, Csiki pedig nem csak kaparta a melléktermékét, hanem forgott benne, közben lökdöste a nagyobb szemeket, majd kirohant a lábam mellett, be az ágyba, magával sodorva egy maroknyi almot, aztán visszafutott, megint meghempergőzött, csúszkált benne és ezt így folytatta volna unásig, ha én hamarabb meg nem unom. Nem igazán így képzelem a vasárnap reggelemet, de nem volt más lehetőségem, mint hogy takarításba kezdjek, ami először a porszívózást, majd az ágynemű cseréjét, mosását jelentette.Pedig fülemben még a tegnap esti buli hangjai zsongtak, ami a Sardinelli zenekar jóvoltából egy időre dobhártyámra nyomódott. Másodjára hallottam őket, úgyhogy van viszonyítási alapom és most sokkal jobbak voltak, mint az előző fellépésen. Sancika hozta a formáját, tőle ez nem volt meglepő, a gitár életre kel a kezében, gyönyörű hangokat tud kihozni a hangszeréből, látszólag minden erőlködés nélkül, tekintete ilyenkor teljesen átszellemül, megszűnik körülötte a világ, csak a zene van, a gitár és ő. A dobos srác is profi zenész, ő is nagyon otthon volt abban, hogyan kell felcsigázni a közönséget. Jani pedig egyszerűen önmagát adta, tekergette a mikrofont és rekedtes – Szikkadt – hangjával próbálta megragadni a lényeget. Egyik lírai számnál olyan gyönyörűen énekelt, hogy ki kellett nyitnom a szemem, hogy megnézzem, nem kapta-e ki valaki a kezéből a mikrofont. Táncolni ugyan nem táncoltam, de minden porcikám zizegett a ritmusra.
A klub, ahol felléptek nem a kiváló szellőztetéséről híres. Az odajáró közönség pedig nem a füstmentes napok lelkes szervezői. Ebből következik, hogy már az első fél órában iszonyúan csípte a szememet a füst, de tűrtem, mert már az idejét sem tudom, mikor voltunk együtt régi barátainkkal. Ekkora áldozatot bármikor megtennék értük. Jó volt újra beszélgetni velük, vagy hallgatni a hülyeségeket, melyek sokszor csak egy kívülálló számára tűnnek annak, de aki ismeri ezeket az embereket, van egy kis fogalma az életükről, tudja, hogy ezek a történetek csak látszólag olyanok, mintha egy sóhajtással kifújnák magukból, csak úgy mellékesen, egyébként pedig az életük fontos része. Még Anti is meglepett egy-két anekdotával, melyet nem ismertem.Boldog szülinapot Jani!

SZIN

Véget ért a négy napig Szegeden tomboló ifjúság ámokfutása. Pedig lehetett volna hosszabb is, akkor legalább nem fedték volna a programok egymást. Mivel ez hétköznap zajlott, a dolgozó ifjúság – vagyis mi – több programról lemaradtunk, hol mert későn értünk oda, hol mert egy időben volt két vagy három kedvenc zenekarunk is, de azért minden nap elmentünk egy kicsit szórakozni, hogy az éjszakába nyúló kikapcsolódást másnap kipihenhessük.
Két napon Tami is velünk jött. Nem érte váratlanul az alternatív zene, itthon eddzük és szereti is, akárcsak Grieget, mert ahhoz meséket sző, Csajkovszkijról nem is beszélve. Szóval nem érte meglepetésként az egymást érő színpadokból korlátokat nem tűrve kiszabaduló hangzavar, bár néha megjegyezte, hogy neki ez túl hangos. Kijjebb álltunk.

Azért egy kicsivel jobban érezte magát a szarvasvadászaton, ahol két „vadász” festékpisztollyal lövöldözött két beöltözött szarvasra, akik ki sem láttak a jelmezből, úgyhogy estek-keltek. Tami is szeretett volna szarvas lenni, de azért a találatok nem voltak annyira simogatóak, úgyhogy lebeszéltem, viszont legalább kapott egy szarvasbőgést utánzó dudát. Aztán találtunk egy létrát, amire fel lehetett mászni és a magasban egy falról plüssöket levadászni. Persze jól ki volt ez találva, annyira mozgott a kötélhágcsó, hogy mindenki lepottyant róla már a második lépcsőfokon. A lányomnak viszont sikerült feljutnia, mert összefogott a tulajjal, aki biztos kézzel tartott a létrát, míg felért, sőt még azt is megmondta, hogy melyik plüsst szedheti le. Ez volt a baj. A lány mikor odaért, lepottyant örömében, mert mindkét kézzel a lila tehenet markolászta, aztán pedig sírva fakadt, mert ő a plüss labdát szerette volna. Hiába magyaráztam neki, hogy azt el sem lehetett volna vinni, mert az volt a fődíj és egy hordó sörre cserélték volna, értette ő, de sírni akart.
Feledtette kicsit a kellemetlen élményt az egyik sátorban, ahol rajzolni lehetett, mi pedig új ismerősökkel beszélgetve múlattuk az időt. Én voltam a sofőr, úgyhogy italozásról szó sem lehetett, de az én jókedvemhez nem szükséges az ital, anélkül is jól tudom érezni magam, talán Anti sem bánta, mert ő már tudja, hogy ha iszom, akkor nagyon kacér tudok lenni, akár még idegenekkel is, de ezt most nem engedtem meg magamnak.
Mivel majdnem minden színpadon, ahol jó zene szólt, tömeg is volt, Tami nem sokáig élvezte a sokaságot, inkább nyuszivá változott és szellősebb helyeken rohangált. Elővigyázatosságból a karjára írtam a telefonszámomat, és a lelkére kötöttem, hogy ha elveszne, persze nem fog, akkor mi a teendő. Ismerte már ezt a trükköt, mikor a Tokaj Hegyaljai fesztiválon töltöttünk el két napot, bár ott talán kevesebben voltak, és mintha kicsit világosabb lett volna (vagy csak azért emlékszem így, mert nappal is ott voltunk). Itt nagyon sok volt az eldugott, sötét zug, ahol észrevétlenül eltűnhet. Szerencsére nem kellett senkinek sem megtudnia a számomat. Lehetett volna fürödni is, mivel a SZIN helyszíne a partfürdő területe, és ahol éppen nem szólt a reggie, ott üzemelt a medence is, de strandoláshoz mindig későn értünk, törölközőt sem vittünk, és nekem rossz élményeim vannak ezen fürdő vízének tisztaságáról, úgyhogy nem erőltettem. Az embermosót viszont szívesen kipróbáltam volna, de az sem működött állandóan, csak néha láthattuk, ahogy habtól fehéren kászálódnak ki az emberek.
A Blues B.R.Othersre – ahol volt iskolatársam a frontember – nagyon jót rokyztunk Antival, bár engem a táskám akadályozott a mozgásban, Antit pedig Tami a nyakában, de azért élvezte a lány is a forgásokat, viszont széles jókedve egy csapásra elmúlt. Hirtelen olyan szomorú lett az arca, mint akinek elvették a játékát. Egyből eszembe jutott egy másik buli, ahol szintén hárman vettünk részt és hívtuk Tamit táncolni, de nem akart. Antival pörögtünk pár ütemet, de nem bírtam nézni a lányom, ahogy bánatosan, könnyel átitatott szemmel ücsörög egy padon. Kérdeztem mi baja? Hát hogy Áron – akkori szerelme – nincs ott és így nem is táncol vele. Akkor nem tudom mivel feledtettem búját, most vigaszdíjként kapott egy tetovált macskát a combjára, minek után felhúzott szoknyában járt-kelt, nagy büszkén.

Harmadik nap úgy döntöttünk, hogy Tami nem jön velünk, nekünk is kell az önfeledt kikapcsolódás, hogy ne azt tegyük, amit ő akar – bár általában azt akarja, amit mi, csak nem olyan sokáig –, hanem amit mi szeretnénk. A kapuőr csodálkozott is, hogy gyerek nélkül jövünk. Pont a leghidegebb nap volt, amire nem igazán voltam felkészülve, de a fagyoskodás ellenére élvezet volt hallgatni a jobbnál jobb zenekarokat.
Először a Belmondóra kukkantottunk be. Épp egy régi Nyers számot játszottak (nem ezt), ami - hogy is mondjam - csapnivaló volt. Czutor Zoliból nem néztem ki ilyen igénytelenséget. A hideg ellenére ebben a sátorban a légkondi is be volt kapcsolva, úgyhogy mikor már a harmadik lábujjam is lefagyott, kimentünk. Ahogy a nagyszínpadhoz közeledtünk, világossá vált, hogy mért nem voltak a Belmondón többen. Épp a 30Y szórakoztatta a közönséget és tényleg nagyon jó volt. Tetszik a stílusuk, nem szokványosak a szövegek, agresszív és egyben barátságos a zene és az énekes gesztikulálásai felülmúlhatatlanok.
Bele-belehallgattunk a Sub Bass Monster és a Vad fruttik előadásába is. Utóbbi csalódás volt, a tőle hallott számok sokkal jobban szólnak konzervből, mint élőben, de a Sárga zsiguli azért így is magával ragadta a közönséget.
Végül visszatértünk a nagyszínpadhoz, ahol a Kis Pál koncert épp a végét járta, de azért az eltékozolt idő bosszúságát feledtetve még jókedvre derített. Akartunk még egy kis Péterfy Borit is hallani, de a szervezők nem voltak teljesen tisztában a zenekar ismertségével kapcsolatban, túl kicsi sátorban léptek fel, még el sem kezdődött a koncert és már nem lehetett beférni. A Belgánál majdnem így jártunk, a tömegtől csak annyit láttam, hogy a fullasztó melegben, sapkában nyomják. Hallani viszont többet is hallottam a kelleténél, úgyhogy számomra befejeződött a SZIN, sajnos Kaukázus nélkül.

Óda az örömhöz

A napokban Anti meglepett két Varnus Xavér koncertjeggyel. Tegnap este jött el a várt esemény, sietve indultunk a Zsinagógához. Másfél órával hamarabb érkeztünk, mert a jegyre az volt írva: helyfoglalás érkezési sorrendben. Még nem is voltak sokan, úgyhogy beálltunk a sor végére, így is közel a kapuhoz. Korábbi tapasztalataink alapján vittünk kispárnát, ami nagyon jó szolgálatot tett a későbbiekben, már a kapu előtt is szorosan ölelgettem, olyan hideg volt. Az emberek jöttek és jöttek, a gléda vége már az utca sarkánál kanyarodott, ekkor a később jövők egy új sort nyitottak, közelebb a kapuhoz, egészen ki az úttestre, ami nagy szemtelenség volt a hátul rostokolókkal szemben, de nyilván ők jártak jobban. Kezdés előtt fél órával nyitották ki a kaput és kezdődött a lökdösődés, nyomakodás, a tömeg hömpölygött, de mi sem hagytuk magunkat.

Az első sorban foglaltunk helyet, pont az orgona mögött. Volt még idő megcsodálni ezt az építészeti remeket, általában szeretem a templomokat, van bennük valami fenséges, ugyanakkor valami rideg üresség is, még ha teli is van. A zsinagóga különösen gyönyörű, az oltár, a kupola, de már igencsak látszik rajta az idő vakolatrágó foga.



Xavér beszéd helyett rögtön egy darabbal kezdett, de két mű közt – szokásához híven – érdekes történetekkel hozakodott elő és pont időben, mielőtt a vastaps erőre kapott volna. Utalt egy hölgyre, aki már 11 éve minden szegedi koncertjén jelen van és hízelgett a szegedieknek, hogy ő már szinte hazajön a Tisza-parti városba, gondolom akárcsak Budapestre vagy Torontóba.
Mikor konzis voltam, a zeneelmélet tanárom feltette hanglemezen Debussy egyik arabeszkjét, és megkérdezte, hogy szerintünk ez komoly zene? Beugratós kérdésnek véltük, úgyhogy rávágta az osztály: nem! Xavér most ugyanezt akarta bebizonyítani, szerinte nincs könnyű- és komolyzene, csak jó és rossz. Ez igaz lehet, bár azért én hozzá tenném, hogy van igényes és igénytelen zene és sokkal több az utóbbi a könnyű műfajban, mint a klasszikusban, de azért ott is megtalálható jó pár fércmű. Sosem tudtam megtanulni azokat a darabokat, melyek nem tetszettek, függetlenül a technikai nehézségektől.
Az este folyamán én csak jó zenét hallottam, néha szomorú, komor volt, de nehézségei dacára is inkább könnyed, szórakoztató. Nem volt izzadságszagú, nem érződött rajta a mögötte álló rengeteg gyakorlás, pedig aki kicsit is ért a zenéhez, tudja, hogy nem egyszerű előadni egy Bach prelúdiumot, Wagnert, vagy akár a Vangelist. Azt hiszem az orgona az egyik legnehezebben behódoló hangszer. Én, aki előnnyel indulok, mert tudok kicsit zongorázni, megrettenek a pedáloktól, a regiszterektől, a három soros billentyűzettől.
Xavér játékában az tetszett a legjobban, hogy a komolyzenét sem vette komolyan. Képes volt közben mosolyogni, de nem játszotta túl magát, tehetségét nem kell külsőségekkel kompenzálnia. Személyisége minden hangnál érződött és ettől lett annyira egyedi, xavéros.
Kipróbálta a Zsinagóga orgonáját is három Bach erejéig, a h-moll preludiumnál becsuktam a szemem, és szinte láttam az angyalokat alászállni a kupola kék üvege alól. Itthon nem szeretek Bachot hallgatni, olyan mintha egy rock zenekar lépne fel a konyhában. Kell hozzá a templomi atmoszféra és akusztika, a meghittség és a képzelet, hogy a barokk korban vagyok. Utána már a saját hangszerén játszott, a rézfúvósok és az ütősök gyűrűjében. A karmester az orgonista mögött állt. Mikor először megpillantottam, arrébb akartam állítani, mert nem láttam tőle a klaviatúrát, még szerencse, hogy nem küldtem el, valószínűbb, hogy engem dobtak volna ki.
Xavérhoz méltón, nem volt váratlan fordulatoktól mentes a koncert. A szünet után jött a meglepetés: Jean Michel Jarre és a Csillagok háborúja. Több mint furcsa volt egy zsidó templomban az Oxygene-t és a Star Warst hallgatni, de nagyon jó volt a hangszerelés, az ütősökről szinte le sem tudtam venni a szemem, annyira átélték az űrbéli támadást. Remek összhangban voltak a zenészek.
A két és fél órás koncert végére már teljesen megfeledkeztem a kényelmetlen padról, a hidegről, a múlté volt a sorban állás, csak mikor kihúztam Anti feneke alól a tönkölybúzával töltött párnát, hogy kipróbáljam, akkor éreztem át, hogy nem mindenkinek lehet olyan felhőtlen jókedve, mint nekem.
Az utolsó akkord után még sokáig ülve maradtunk, megvártuk, míg a tömeg távozik, figyeltük, ahogy elpakolják a hangszereket. Aztán kicsit elromlott a kedvem, miután az előcsarnokban megnéztük két fotós kiállítását az izraeli zsidókról, '45-ből. A képek szépek voltak és borzasztóak, felkavaróak és meghatóak egyszerre. Nem tudom leírni, látni kell, ahogy Xavér orgonázását sem tudom megjeleníteni, hallani kell.