2010. március 2., kedd

Csíkkal, dobbal, nádi hegedűvel

Valahogy úgy hozta a sors, hogy én csak idén hallottam először a Csík zenekart élőben. Annyira már ismertem őket az internet jóvoltából, hogy ne sajnáljam a borsos jegyárat kifizetni, és hogy a lányomat is bevonjam a programba.

Kétségtelen, hogy profi zenészek léptek a színpadra, ezért sem értettem, hogy miként feledkezhettek meg arról, hogy a legelső szám nagyban befolyásolja a koncert további hangulatát és soha, egy fellépés alkalmával sem engedhetik meg maguknak, hogy rutinból játszanak. Nem szerencsés egy mélabús, az élettől is elmegy a kedvem típusú, irdatlanul lassú dallal kezdeni. Ha ezt a nótát a koncert közepére sorolják, azt mondom remek, végre egy kis nyugodt, andalító dallam, de így elsőként azt éreztem, hogy te jó ég, ha így folytatják elalszom és nagyon sötéten kezdem látni a világot.

Sajnos rányomta bélyegét a kezdet a folytatásra is, nagyon nehezen lendültek bele. Többször rajtakaptam a zenekart, hogy úgy játszanak, mintha unnák, amit csinálnak, hogy rendben van minden hang, nem lehet senkinek egy rossz szava sem, már annyiszor játszották, hogy el sem tudnák rontani, de többet ne várjon a nagyra becsült. Ezt erősítette az is, hogy a hallgatók többsége ismerősként fogadta őket, talán ezért is számítottak arra, hogy rajongóknak mindegy hogy játszunk, nem kell őket meghódítani. De kell! Minden fellépés új, más, egyszeri és megismételhetetlen!

Tami már a második szám után az oldalára dőlt a széken, csak akkor mozdult ki mélabújából, mikor a mögötte ülő - szintén unatkozó - középkorú férfi néha megcsiklandozta a hanyagul hátratett tenyerét. (Az enyémet senki sem csiklandozta :-).

Ez a zenekar nem csak népzenét játszik, hanem világzenét is. Óhatatlanul belopja magát az ember fülébe egy-egy dallam, hogy aztán az ember csak órák múlva bírjon megszabadulni tőle. Ez nagyban köszönhető Lovasi András, vagy Kiss Tibor szerzeményeinek, melyek tényleg egy-egy gyöngyszemek, na és Majorosi Mariann hangjának, amely olyan üdén és felemelően cseng, hogy az ember legszívesebben levegőt sem venne, mikor ő énekel. Képes egyszerre felállítani a szőrt a hátamon, hogy ugyanazzal a lendülettel le is simítsa. Annyira tökéletesen tiszta a hangja, olyan ügyesen, könnyedén hajlítja leheletnyi finomsággal, akármilyen szomorúan szólalt meg, öröm költözött a szívembe. Az egyedüli baj az volt, hogy többet volt a színpadtól távol, mint azt szerettem volna. Ilyenkor pedig Csík János énekelt. Tagadhatatlan, hogy egyedi az orgánuma, néha illett is a nótához, de azok a bicsaklások – nem nevezhetem hajlításoknak -, melyeket majd minden szó után elkövetett, számomra borzasztó affektálásnak tűnt, és egyre jobban idegesített. Meghallgattam korábbi felvételeket, ahol még csak nyomokban volt tapasztalható ez a szokása, kár, hogy állandosult.

Mint megtudtam egy-egy fellépés alkalmával vendéget szoktak hívni, hogy színesítsék előadásukat. A szegedi vendégfellépő Ferenczi György szájharmonikás volt, akin végre látszott, hogy élvezi, amit csinál. Virtuóza hangszerének, teljesen egybeolvadtak, nem lehetett őket különválasztani. Nem nagyon hallottam még népdalt bluesként megszólaltatni, utóbbi nem is igazán a kedvencem, de a közreműködésével nagyon jól hangzott.

Összességében nem igazán tetszett a koncert, hogy ne boruljak én is Tami ölébe, amikor sem az énekesnő, sem a szájharmonikás nem volt színpadon, a cimbalmost próbáltam kihallani a zenészek közül, akit sajnos méltatlanul tompítottak el a többiek.

Nincsenek megjegyzések: