L'ultimo cena

Torre Miletoban az utolsó estén vettük a bátorságot és betértünk az egyetlen étterembe vacsorázni. Tamara bolognai spaghettit fogyasztott, Anti rákot rendelt én pedig valami ismeretlen nevűt, ami biztos, hogy nem rák, legalábbis a pincér szerint. Aztán kihozott egy óriási rákot. A végére már belejöttem a pucolásába, de továbbra sem szeretem, bármennyire is egészséges és az ujjaim is büdösek lettek tőle.

Egy kicsit lehűlt a levegő, mert tegnap este hatalmas vihar volt. Be is ázott a sátrunk, állandóan fordultam, hogy ne csöpögjön rám a víz. Reggelre viszont szépen kiderült az idő, csak a hullámok jelezték, hogy mi történt.

Másnap reggel készültünk hazafelé. Délig el kellett hagyni a kempinget, különben ki kellett volna fizetni még egy napot, viszont csak este, kicsit hűvösebben akart Anti vezetni. Összepakoltunk hát és leparkoltunk a tengerparton. Azt terveztük, hogy egész nap strandolunk, pihenünk, na és elköltjük a néger árusoknál a maradék készpénzünket. Gyönyörű ruhákkal és rengeteg hűtőmágnessel felpakolva tértünk vissza a bázisra. Az alkudozás - ami kötelező, mert az árusok nem szégyellik kimondani az irreális árakat, amiket tulajdonképpen ők sem hisznek el, hogy bárki is kifizetné - egy idő után már könnyen ment, szinte féláron, vagy ugyanannyiért, de dupla mennyiséget vettünk. Néha megjátszották magukat, hogy felháborodtak a kimondott összegen, de mi is elég jó színészek vagyunk és mikor látták, hogy szó nélkül továbbállunk, már egyből marasztalni próbáltak, míg kompromisszumot nem kötöttünk. Még estefelé visszaszemtelenkedtünk a kempingbe tusolni, a srác csak nevetett és jóváhagyta, mondjuk fizettünk érte, egy szava sem lehetett.

Beérve az első városba, Termoliba, megvacsoráztunk egy cukrászdában, ami finom fagylaltot, süteményt és kávét jelentett. Hatalmas élet volt még ilyen kései órán, hétköznap is.

Éjfél után megállított minket a rendőr. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem érti, amit mond, de tényleg nem igazán volt érthető, hogy mit akar. Anti szerint nem látott még ilyen autót, elsősorban a kíváncsisága vezetett odáig, hogy feltartóztasson minket. Persze a kötelességét is teljesítette, úgyhogy elkérte a papírokat is, mint például a kocsi zöldkártyáját. Kiderült, hogy az nincs, Anti elfelejtett elhozni, csak a tavalyit találta meg. Ekkor a nem filmsztár kinézetű rendőr közölte, hogy folytassuk inkább gyalog az utunkat. Ezt már el is mutogatta, úgyhogy nagyon hülyének kellett lennünk, hogy ne értsük. Egyébként be volt fizetve minden, csak kinyomtatni felejtette el Anti a papírt, amit én el is mondtam, úgyhogy végül továbbengedett minket. Hajnalban aludtunk a kocsiban pár órát, majd folytattuk az utunkat. Ekkor megint megállított egy carabinieri, de őt csak az érdekelte, hogy hányan vagyunk az autóban és hová megyünk.

Riminiben néztük a napfelkeltét, és próbáltunk átjutni a településen, de állandóan útlezárásokba és egyirányú utcákba botlottunk, mert a gps úgy gondolta, hogy a 30-as övezetben szeretnénk megöregedni. Nagy nehezen eljutottunk Rovigo-ba, ahol Stefano már várt minket. Végre a kényelmes ágyban pihenhettünk ismét, a megszokott környezetben. Most volt időnk kicsit jobban szemügyre venni a városkát, és bár szép volt, a kényelmes kávézóival és a főtéren lévő piacával, nagy benyomást nem tett rám.

Másnap Andrei-nál aludtunk Corno di Rosazzo-ban, ahol ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Andrei azóta megtanult pár magyar szót, de folyamatosan szerette volna bővíteni a szókincsét. Már kedvenc szava is volt, amit boncolgatott és jókat nevetett rajta, a görögdinnye.

Tamara szerette volna Nannerlt megajándékozni valami olasz játékkal, és hihetetlen, de 4 km-re a határtól találtunk egy kisállatkereskedést, ami még két percig nyitva volt. Ezután jöttek a szerpentinek, amit most már annyira nem élveztünk, főleg, hogy az autó elkezdett fura hangokat kiadni az egyik kereke környékén. Anti persze ura volt a helyzetnek, de azért az autó kerekedett felül rajta.

És végül szerencsésen hazaértünk erről a feledhetetlen utazásról, hogy tervezzük a következőt! Az egyetlen baki, amit elkövettem csak itthon derült ki, lefekvéskor. A kedvenc, pöttyös párnámat Andreinál felejtettem. Legyen az én bánatom az ő öröme!

Kirándulás

Torre Mileto egy nagyon érdekes szigetnyúlvány, aminek az egyik oldalán a tenger, a másik oldalán egy tó van. Nevéből kiindulva található rajta egy torony is, de sajnos felmenni nem lehetett. A kemping mellett egy élelmiszerbolt, egy bár és egy étterem volt csupán. A bárban lehetett fagyizni és kávézni, amit mi meg is tettünk, de csak egyszer, ugyanis förtelmes volt mindkettő. Nagy valószínűséggel a konkurencia hiánya okozta ezt a minőségromlást, ami a borzalomig süllyedt, úgyhogy soha többet nem fogyasztottunk ott készült élelmiszert, csak dobozos vagy üveges terméket vásároltunk. Viszont többször jött egy bácsika, utánfutós kocsival, amiről bio zöldséget és gyümölcsöt kínált. Tőle már szívesen vásároltunk.

Pár napot csak pihenéssel töltöttünk, és a környező falvakba kirándulgattunk, mint Foce Varano – ahol az egyik legfinomabb polipot ettem, sütve, nem rágósan és tulajdonképpen a szemem előtt készült el, sőt a halászt is láttam, aki a reggeli fogással együtt hozta -, vagy Gargano Blue. A tengerpart mindenütt gyönyörű volt, tiszta és kék. Egyszer megálltunk egy ösvénynél és szaladtunk a tengerig, mert égette a talpunkat a forró homok. Egy gyönyörű partszakasznál kötöttünk ki, ahol csak azért nem maradtunk tovább, mert épp egy csókolózó párt zavartunk volna meg a jelenlétünkkel.

Aztán egy nagyobb lélegzetvétel következett, Molfetta. Itt nem titkolt célunk volt, hogy megtaláljuk az őseimet. Miután körbejártuk a várost, bementünk a temetőbe és az volt a baj, hogy túl sok őst találtam, nem igazán tudtam eldönteni, melyikük lehet az enyém. A neve biztos, Mauro Altomare, de annyi ilyen családnév létezik Molfettában, hogy erre egy egész nyaralást szánni kell, hogy talán közelebb jussak a megoldáshoz, úgyhogy elterveztük, hogy a következő projekt majd ez lesz.

Viszont körbejártuk az egész várost, ami nem túl nagy, de annál gyönyörűbb. Az óvárosban elbeszélgettünk egy hölggyel, aki odáig volt Tamara szépségétől. Mesélt egy kicsit a városról, a lakókról, a felújításokról és érdeklődve hallgatta az őseim történetét.

Láttunk egy esküvőt is, amit már az étterem teraszáról fotóztam. Épp a pálmafa alá terelgette a családot a fényképész, hogy készítsen egy közös fotót, mikor egy nő elkezdett felém integetni és kiabálni, hogy Angela, vieni! Nem értettem, kinek mondja, hisz én nem vagyok Angela, körbenéztem, de mellettem nem állt senki. Eztán, odaszaladt hozzá a másik oldalról valaki, gondolom Angela, hogy nyugodjon meg, ő ott van. Engem viszont kirázott a hideg, ugyanis a dédmamámat, aki itt született Molfettában, Angelának hívták.

Antiékat viszont a menyasszonyi kocsi nyűgözte le, hiszen olyan, mint amivel jöttünk, csak egy jóval korábbi - és szebb - kiadás.

Lent délen

Az utolsó hosszabb út következett a célig, vagyis Torre Mileto-ig. Végig a tengerparton mentünk, viszont olyan forgalmassá vált ez az útszakasz, hogy sokszor csak lépésben tudtunk haladni. Aztán megérkeztünk és egy kicsit megijedtem. Egy kihalt, sok helyütt kiégett vagy kifosztott lakóépület mellett haladtunk el a kempinget keresve. Némelyik házból kiüvöltöttek, néhol félmeztelen gyerekek rohangáltak hatalmas szemétkupacok mellett és nagyon nem tudtuk, hogy hol vagyunk, de reméltük, hogy rossz helyen.

Az út mellett lapátolt egy férfi. Anti megállt mellette, hogy megkérdezzem, merre van a Little Campeggio. Rám emelte a tekintetét, de szerintem nem is látott, dőlt belőle a piaszag és ugyan mozgott a szája, de fogalmam sincs, mit mondott, pedig egyáltalán nem beszélt gyorsan, sőt, mintha újra nekifutott volna egy-egy szónak, én viszont mondtam Antinak, hogy adjon gázt. Legközelebb egy nőt kérdeztünk meg, aki már el tudta magyarázni, hogy túl korán fordultunk le a főútról. Végre kivilágosodott, eltűntek a putrik és egy gondozottabb, bár szerény kivitelű nyaralóövezetbe érkeztünk, ahol egymás mellett két kemping állt. Az egyiknél több lakóautót, sátrat láttunk, míg a miénk szinte üres volt. Nem akartunk semmi messzemenő következtetést levonni ebből az információból.

A főnök helyett az anyukája fogadott bennünket, aki nagyon kedves volt és tudta, mit kell tennie, bár a papírmunkát a fiára bízta. A nénit egyébként mindig lehetett látni a bejáratnál, ugyanis a porta mellett volt a saját kis háza, aminek a teraszán hol krumplit pucolt, hol újságot olvasott, de sosem felejtett el inteni nekünk. Szerintem ő volt a térfigyelő kamera.

Elfoglaltuk a helyünket, majd még a sátor felállítása előtt lementünk a tengerhez. Homokos volt, hosszú, végeláthatatlan partszakasszal, ahol kedvemre kocoghatok, akár már holnap reggel.

Gondoltuk nem indult be még a szezon, ezért vannak ennyire kevesen, és valóban később több autó és lakóautó érkezett, fiatalokkal, vagy egész családokkal, de sosem maradtak olyan sokáig, mint mi. Persze a hatalmas alapterülethez képest elhanyagolható volt a foglalt helyek száma. Egyszer a mellettünk lévő placcon egy cica is letáborozott, pórázon volt szegény, de csak így lehetett egy helyben tartani. Egyébként az egész szigeten nem voltak macskák, viszont annál több kutya.

Pár nap eltelte után a tulaj úgy döntött, hogy egy kis plusz bevételhez akar jutni, így a korábban ingyenes tusolókra pénzautomatát szerelt. 3 napig szerelte, mire mindegyiket sikerült beüzemelnie. Nem sajnáltuk tőle az 1 eurót, annyiba került egy sör is.

Bár csendes környéken voltunk, főleg, hogy alig szálltak meg vendégek, de azért csend sosem volt. A tenger zúgását nem nevezném zajnak, az állandó hullámzás hangja inkább megnyugtató. Napközben a kabócák cirregése, berregése biztosította az alapzajt, akik csak napnyugtakor csendesedtek el, amikor - vagy éppen ezért - kezdődött az élet a parton és a bárban, ahol pedig zenés-táncos esteket rendeztek a 60-as évek zenéjéből. Valamiért sosem mentünk le mulatni egyet.

Lungomare

Kicsit késve startoltunk el, de aztán egy jó olasz ristretto felpörgetett minket. Ravennán keresztül vezetett az utunk és én nagyon fel voltam ettől dobva, hogy látni fogom Júlia erkélyét. Furikáztunk fel s alá, kerestem a táblát, ahol ki van írva, merre kell kanyarodni, és már eltelt egy csomó idő, mire Anti megkérdezte, hogy véletlenül nem Veronában van az a híres erkély? A homlokomra csaptam, pedig Antiéra szerettem volna, hogy nem szólt hamarabb és persze ezt a tévedést már nem moshattam le magamról. Innentől kezdve folyamatosan ezzel cikiztek, sosem mulasztottak el egyetlen alkalmat sem, hogy eszembe juttassák, úgyhogy a végén már én is csak röhögtem.

Ezután egész közel sodródtunk a tengerparthoz, az autóból már néha láttuk is. A következő szállásunk Marina di Montemarciano-ban volt, ami egészen a tengerhez közel helyezkedik el. Felhívtam Federicót, aki közölte, hogy még dolgozik, várjuk meg a ház előtt, siet.

Megvártuk és Tamival nem akartunk hinni a szemünknek, mikor megérkezett. Piros, vízimentő ruhában, izmos fiatal srác, barna bőrrel és hófehér fogakkal. Egyáltalán nem nézett ki olasznak, viszont a természete nagyon is az volt. Egy gyönyörű tengerparti lakásba vezetett fel bennünket, körbe erkéllyel, külön szobákkal és konyhával. Folyamatosan kérdezgetett minket, hogy mire van még szükségünk, mit szoktunk reggelizni és amit mondtunk, azonnal nézte, hogy van-e itthon. Kávé nem volt, ezért rohant is a boltba. Próbáltuk visszatartani, de mindenképp menni akart és Anti felajánlását sem fogadta el, hogy elviszi kocsival, hisz ő sportember, pillanatok alatt megjárja biciklivel is. Közölte, hogy feltétlenül együtt akar vacsorázni velünk, merthogy ő is itt lakik, átmenetileg a nappaliban húzza meg magát, és náluk ez így szokás, hogy a család együtt eszik.

A vacsoráját nem akartuk megenni, ezért mindenki hozta, amit enni akart, ő sütött valami panírozott húst. Kiültünk a hosszú erkélyre, ami karnyújtásnyira volt a másik ház erkélyétől és mivel egyidőben ültünk le étkezni a szomszédokkal, természetes, hogy integettünk egymásnak és jó étvágyat kívántunk. Federico rengeteget mesélt az életéről, a szüleiről, a munkájáról és a terveiről. Nagyon sokat nevettünk, mert néha próbált angolul elmondani néhány szót, de az nem igazán sikerült. Ez egyébként jellemző az olaszokra, hogy még ha tudnak is angolul, egyszerűen nem szívesen szólalnak meg, bár ennek a fordítottját is tapasztaltam, mikor egy idős urat szólítottam meg egy szerelőműhelyben, és érezve, hogy nem vagyok olasz, folyékonyan válaszolt angolul.

Szerettük volna a tengert is látni még ma, amit utólag megbántunk, mert a kései órán elszaporodtak a medúzák és visítva futottunk ki a vízből néhány piros folttal a karunkon. Este "kihallgattam" Federicot, mikor az anyukája felhívta, hogy mi újság, hogy boldogul az idegenekkel és jól esett hallanom, mikor elmondta, hogy minden rendben, mert a mamma – vagyis én – beszél olaszul. Federico kérte, hogy visszafelé is nézzünk be hozzá, de sajnos nem így terveztük, pedig szívesen megszálltunk volna nála ismét.

L’abito non fa il monaco

Másnap reggeli után el is búcsúztunk Andreitől és folytattuk a programot. Most kicsit kötöttebb volt, mert útközben szerettünk volna pár várost megnézni, ami útba esett. Aquileia érintésével értünk be Velencébe.

Tami kedvéért álltunk meg itt, mert mi már Antival többször is láttuk, persze mindig tud mutatni újat, de most kihagytuk volna, ha lehet, de nem lehetett, mert a lányunknak ezt látnia kellett. Vaporettoval mentünk a St. Márk térig, majd onnan visszafelé gyalog. Az üveg és kristályboltok csalogatták a turistákat, akárcsak a gelateria-k, de leginkább a gondolák hullámzása és a rendkívül változatos hidak nyűgöztek le minket.

A fagyiról muszáj pár szót beszélnem, mert az hogy finom, sőt isteni, nem tömény, nem túl édes, a gyümölcsnek megfelelő ízvilágban készül és már kinézetre is gyönyörű, természetesnek hat, ez szinte mindenütt érvényes, rendkívül fontos számukra a minőség és figyelnek rá. Olaszországban nem gömböt adnak, hanem egy lapáttal kenik a tölcsérre vagy a tálkába. Ebből adódik, hogy nehezebben tudják szabályozni a mennyiséget, viszont az eladókon azt látni, hogy nem is igazán akarják szűkmarkúan mérni. Mi mindig a minimum méretet kértük, ugyanis azt is addig pakolták, ameddig csak bírták, már rá kellett szólni az árusra, hogy basta! vagyis elég legyen már! 

20 órára érkeztünk meg Rovigo-ba. Sajnos a városból nem láttunk már semmit, hisz azonnal a szálláshelyünket kerestük meg, amit úgy hívtak, hogy Girasole, vagyis Napraforgó és ami mellesleg a kedvenc virágom. Egy kertes ház különálló épületében kaptunk helyet, gyönyörűen felújított lakrészben, ahol a tusoló olyan volt, amit lapjára össze lehetett hajtogatni. Ezt ennél jobban nem tudom elmagyarázni, már-már annyira szörnyű volt, hogy vicces. Az ágy viszont felettébb kényelmes.

Míg Tami játszott a kutyával, River-rel, addig mi meghívtuk egy italra a szállásadónkat, aki egyből tromfolt és előhozta az általa főzött sört, hogy kóstoljuk meg. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, tulajdonképpen mindent megtudtunk a családjukról. A lányuk találta ki, hogy kiadják ezt a feleslegessé vált lakrészt, hogy ezzel a bevétellel finanszírozza az egyetemi tanulmányait. Az apuka, Stefano aki egy tanárember volt, a két kezével csinálta meg a szobákat (a tusolónál azért kérhetett volna egy szakitól segítséget). Az anyuka otthonról dolgozott és volt még egy fiuk, aki egy másik város egyetemén volt ösztöndíjas. Tanultam egy új kifejezést is: „L’abito non fa il monaco”, azaz Nem a ruha teszi az embert.

Luciával csak egy pillanatra találkoztunk, mert készülnie kellett a másnapi vizsgára, ezért sajnos nem csatlakozott hozzánk.

Készülj Itália! Jövünk!

Amikor autóval vágunk neki az útnak, sokkal több előkészületre és felkészülésre van szükségünk, mintha repülővel mennénk. Utóbbinál természetes, hogy gyorsan odaérünk, és elég egy szálláshelyet lefoglalnunk, hiszen csak a tömegközlekedési eszközök állnak rendelkezésünkre, ha helyet akarunk változtatni, és tulajdonképpen elég egy bankkártya, míg autóval nekivágni az útnak a bankkártyán kívül sokkal több mindenre szükségünk van. Miért is ne lenne, hisz elfér szinte minden egy WV Transporter feneketlen bendőjében. Ezen kívül sokkal mobilabbak vagyunk, nincsenek távolságok és tulajdonképpen ez benne a legjobb, hogy bárhová mehetünk, nem csak oda, ahová eredetileg készültünk, vagy ahol letáboroztunk.

Idén is ez volt a terv, ami rengeteg szervezést igényelt, ugyanis egy veterán autóval indultunk útnak, tehát bármi előfordulhatott a képességeivel, viszont Anti úgy ismeri az autóját, mint a tenyerét, úgyhogy teljes biztonságban érezhettük magunkat.

Egy elég távoli helyszínt néztünk ki végcélnak, ami az olasz csizma alsó tájékán található, viszont odáig eljutni több napot vett igénybe, ezért több szállást is le kellett foglalnunk, ahová pedig fontos, hogy időben érkezzünk. De mindent a maga idejében!

Szlovénián keresztül mentünk, amely ország mindig lenyűgöz, hogy milyen tiszta és rendezett és ha jobban szeretném a rendet és a hegyeket, akkor bele tudnék szerelmesedni, de számomra inkább üresnek hat.

Sokkal jobban szeretem a tengert, mint a hegymászást – egyébként az autó sem rajongott a túl magas emelkedőkért - ezért is lopta be magát a szívembe első állomásunk Trieszt.

Eddig sosem álltunk meg ezen a helyen, pedig hiába északi város, azért már nagyon olasz is a sikátoraival, a gyönyörű épületeivel, tereivel, szökőkútjaival és a részletekben megbúvó extravaganciájával - mint a magányos, kicsit szerencsétlenül kinéző oroszlán és a mindkét oldalán kifaragott ablakkitámasztó - vagy az egyszerűen finom gelato-jával.

Mikor indultunk tovább, parányit eltévedtünk, vagy inkább figyelmetlenségből adódó kitérőnek nevezném. A kikötői raktárak közé keveredtünk be, az elhagyott, üresnek tűnő konténerek és épületek közé, ahol - gondolom a vasárnap miatt -, egy teremtett lélek sem tartózkodott és talán nekünk sem kellett volna. Kanyarogtunk egy jó ideig, mire megtaláltuk a kiutat és végre elmúlt a szorongásunk.

Az egyetlen hegyesebb kitérőnk az első szálláshelyünk volt, Corno di Rosazzo. Annyira közel voltunk a felhőkhöz, hogy el is eredt az eső, és míg itt tartózkodtunk el sem akart állni. Hívtam a szállásadónkat telefonon, de nem vette fel. Álltunk és vártuk, hogy visszahívjon, ki tudja, milyen tevékenységben volt éppen. Néztük a lakótelepet, találtunk egy pizzériát - ez később jól jöhet. Andrei viszont nem hívott, úgyhogy fogtam magam és becsöngettem. Antiék nem szálltak ki az autóból, hiszen esett. Andrei azonnal felengedett. Valamiért nem fordult meg a fejemben, hogy talán ezzel a módszerrel cserkészi be az áldozatait, és soha többet nem látom a családomat, pedig akár ez is lehetett volna.

Az ajtóban egy mosolygós, szemüveges férfi fogadott, kicsit álmos tekintettel. Mint később kiderült - merthogy hajnalig beszélgettünk -, ő egy orosz középkorú pasi, aki otthonról dolgozik, mint fordító. A lakás gyönyörűen be volt rendezve ennek megfelelően, az erkélyen egy olvasószoba, a nappaliban könyvektől roskadozó polcok, laptop, kikapcsolódásra alkalmas szintetizátor, amin tudott játszani is. Egy olasz nőt vett el feleségül és bár elváltak, ő megszerette az olasz mentalitást és itt maradt.

Rendkívül érdekelte a nyelv, vagyis a magyar nyelv, és fantasztikus volt vele beszélgetni olaszul, mert nagyon tudta, hogy fogalmazzon meg egy mondatot, hogy könnyen megértsem. Imádta Anti szójátékait is, mint a burro muro vagy az uomo uovo.