L’abito non fa il monaco

Másnap reggeli után el is búcsúztunk Andreitől és folytattuk a programot. Most kicsit kötöttebb volt, mert útközben szerettünk volna pár várost megnézni, ami útba esett. Aquileia érintésével értünk be Velencébe.

Tami kedvéért álltunk meg itt, mert mi már Antival többször is láttuk, persze mindig tud mutatni újat, de most kihagytuk volna, ha lehet, de nem lehetett, mert a lányunknak ezt látnia kellett. Vaporettoval mentünk a St. Márk térig, majd onnan visszafelé gyalog. Az üveg és kristályboltok csalogatták a turistákat, akárcsak a gelateria-k, de leginkább a gondolák hullámzása és a rendkívül változatos hidak nyűgöztek le minket.

A fagyiról muszáj pár szót beszélnem, mert az hogy finom, sőt isteni, nem tömény, nem túl édes, a gyümölcsnek megfelelő ízvilágban készül és már kinézetre is gyönyörű, természetesnek hat, ez szinte mindenütt érvényes, rendkívül fontos számukra a minőség és figyelnek rá. Olaszországban nem gömböt adnak, hanem egy lapáttal kenik a tölcsérre vagy a tálkába. Ebből adódik, hogy nehezebben tudják szabályozni a mennyiséget, viszont az eladókon azt látni, hogy nem is igazán akarják szűkmarkúan mérni. Mi mindig a minimum méretet kértük, ugyanis azt is addig pakolták, ameddig csak bírták, már rá kellett szólni az árusra, hogy basta! vagyis elég legyen már! 

20 órára érkeztünk meg Rovigo-ba. Sajnos a városból nem láttunk már semmit, hisz azonnal a szálláshelyünket kerestük meg, amit úgy hívtak, hogy Girasole, vagyis Napraforgó és ami mellesleg a kedvenc virágom. Egy kertes ház különálló épületében kaptunk helyet, gyönyörűen felújított lakrészben, ahol a tusoló olyan volt, amit lapjára össze lehetett hajtogatni. Ezt ennél jobban nem tudom elmagyarázni, már-már annyira szörnyű volt, hogy vicces. Az ágy viszont felettébb kényelmes.

Míg Tami játszott a kutyával, River-rel, addig mi meghívtuk egy italra a szállásadónkat, aki egyből tromfolt és előhozta az általa főzött sört, hogy kóstoljuk meg. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, tulajdonképpen mindent megtudtunk a családjukról. A lányuk találta ki, hogy kiadják ezt a feleslegessé vált lakrészt, hogy ezzel a bevétellel finanszírozza az egyetemi tanulmányait. Az apuka, Stefano aki egy tanárember volt, a két kezével csinálta meg a szobákat (a tusolónál azért kérhetett volna egy szakitól segítséget). Az anyuka otthonról dolgozott és volt még egy fiuk, aki egy másik város egyetemén volt ösztöndíjas. Tanultam egy új kifejezést is: „L’abito non fa il monaco”, azaz Nem a ruha teszi az embert.

Luciával csak egy pillanatra találkoztunk, mert készülnie kellett a másnapi vizsgára, ezért sajnos nem csatlakozott hozzánk.