2021. augusztus 10., kedd

Hazafelé

Hazafelé még beugrottunk Firenzébe, hogy az utolsó pénzünket is elkölthessük egy különleges szendvicsre, amiért fél órát álltunk sorban és mindenkié nagyon finom lett, kivéve az enyémet, ami vega volt. Gondoltam hús helyett kapok bele jó sok zöldséget, de sajnos csak mutatóban tették bele a hozzávalókat. Nem baj, ettem fagyit, ami mindenért kárpótolt.

Itt jutott eszembe az is, hogy a hűtőmágneseken kívül akartam venni egy olasz könyvet is. Könyvesboltot nagyon nehéz találni Olaszországban, nem tudom, miért, de a belvárosban ez lehetetlennek bizonyult, arra pedig nem volt idő, hogy elkezdjünk keresgélni. Ahogy így sétáltunk az étterem felé, ahol még enni akartunk, Anti meglátott a kuka mellé kiszórva rengeteg könyvet. Nem hittem a szememnek. Nem volt semmi bajuk, még csak koszosak sem voltak, egymásra téve feküdtek szerencsétlenek mindenféle témakörben. Kiválasztottam egy krimit és minden szégyenérzet nélkül eltettem. Szegény ember vízzel főz.

Több órás vezetés után eljött a kávézás ideje és a legjobb helyen álltunk meg, a kedvenc olasz sorozatom névadójánál, Montalbano egyik presszójában. Itt volt kavarás bőven, mert valahogy nem akarták megérteni, hogy hány kávét kérek, lehet, hogy én voltam túl fáradt, lehet, hogy Tami is bekavart a „rizstej nincs, akkor nem kérek” rendeléssel, mindenesetre már tologattuk a csészealjakat, hogy kiderüljön mégis mennyi az annyi, de már nevettünk az egészen.

Még az aprót elköltöttük a Conad típusú bevásárló lánc közeli áruházában, természetesen vettem fagyasztott polipot is, ami azért nem ugyanaz, de mégis eszem, csak már otthon elkészítve. Amint besötétedett, azonnal elaludtam és másnap reggel ébredtem fel, hogy Anti szentségel, hogy merre kell menni, elromlott a gps. Nem a gps romlott el, hanem ő fáradt el annyira, hogy rossz irányba fordult. Átvettem a vezetést, ő pedig békésen szunyókált mellettem órákon keresztül.

Hazaérve még volt pár napunk a szabadságból, hogy regenerálódjunk, és azért nagyon örültem, hogy újra látom az itthoni kedvenceimet, akik már nagyon hiányoztak.



2021. augusztus 8., vasárnap

Montegemoli - Case di gello - Montecatini

Montecatinit is többször körbejártuk, annyi volt a látnivaló, akárcsak Montegemoliban, ahová legszívesebben este visszamentem volna, mert mindenütt villanyfüzérek lógtak, gondolom nem véletlenül. Itt volt a művészek kertje is.


Körbejártuk Case di gello-t is, ami már tényleg egy parányi cittadina, függőágyakkal a kertben, friss olivafa ültetvénnyel, a távolban hallottunk játszani egy focicsapatot, bőgni egy tehenet, egy telefonáló embernek intettünk és arra gondoltunk, hogy itt érdemes előre gondolkodni és nem torkoskodni, hogy a következő beszerzőkörútig kitartson az élelmiszer. Bár azt is tapasztaltam, hogy kis furgonnal járnak házról házra, becsöngetnek, a nénike kitopog, átveszi az árut és elbúcsúznak.

Persze a nagyobbacska városokban, melyek azért akkorák nem voltak, hogy egy szupermarket megélhetett volna, másképp találták ki a beszerzést. Montecatiniben két pici élelmiszerbolt volt minden alapvető szükséglettel ellátva, egy bár, ahol fagyizni is lehetett, és két étterem a főtéren. Ezen kívül minden nap más árusok jöttek és érződött a fogadtatásból, hogy ez itt bevett szokás, rendszeresen járnak, gondolom hetente. Első nap a zöldséges jelent meg, gyönyörű és széles választékkal, mint paradicsom, spárga, káposzta és paprika, de volt ott a szilvától kezdve a fügén keresztül az ananászig, kókuszig mindenféle finomság. Másnap a sajtos jött, el nem tudom mondani, hogy milyen illatot árasztva a környezetében, majd a szalámik és kolbászok lógtak az erre kialakított mozgó árusoknál, de megérkezett a műanyagos és papírárus is a főtérre, hogy kiszolgálja az ott lakókat és átmeneti megszállókat, szóval mindenki be tudott szerezni mindent, amire szüksége volt.

Utolsó előtti napon beültünk a helyi vendéglőbe, illetve csak szerettünk volna. Mikor megkérdeztük a pincért, hová ülhetünk, hisz láttuk, hogy rengeteg szabad hely van, visszakérdezett, hogy van-e foglalásunk. Nincs – feleltük. Akkor nagyon sajnálja, de nem tud számunkra helyet biztosítani. Ezen meglepődtünk, mert emberrel alig találkoztunk a nap folyamán és nem gondoltuk volna, hogy ez a kevés is étteremben vacsorázik. Átmentünk a másik trattoriaba, ahol a kérdésünkre ugyanezt a választ kaptuk, viszont felajánlották, hogy ha megfelel, akkor megterítenek nekünk az utcán. Picit ugyan lejt, de hoznak asztalt, terítéket és nagyon szívesen. Mi pedig nagyon köszöntük!

Én vágytam ugyan a polipra, de azt a tengerparton ehettem volna, ott viszont nem jutott eszembe, hisz mindig az utolsó napon szoktam, mivel számíthatok rosszullétre. Itt viszont a helyi specialitás a vaddisznó volt és a polenta, a szarvas és az őz, melyeket viszont nem fogyasztok, úgyhogy maradtam a spenótos, ricottás tagliatellénél, ami nem okozott csalódást, jól megszórva a helyi fűszerrel, vagyis parmezánnal.

2021. augusztus 7., szombat

Mazzolla

Mint már korábban említettem, kicsit elegünk lett a nagyvárosi forgatagból, még ha annyira gyönyörű is, de a tömegtől már kirázott a hideg, így elkezdtük nézegetni a kisebb településeket, melyek egyáltalán nem maradtak alul nagyobb társaiknál, hacsak nem sűrűség tekintetében.

Mazzolla-ba pont szieszta idején érkeztünk. Összesen 4 idős emberrel találkoztunk, akikkel természetesen szóba is elegyedtünk abban a reményben, hátha meghívnak bennünket egy kávéra, de ez sajnos nem következett be. Később utánanéztünk a helységnek és hiába kevés itt a lakos - összesen 41 - a La Pecora Nera szállóban igencsak borsos áron lehet megszállni, már ha van szabad hely. Egy hatalmas torony is található itt, mely természetesen magánterület, úgyhogy csak elképzelhetjük eddigi tapasztalataink alapján, hogy a kívülről puritán fal mögött valószínűleg minden képzeletet felülmúl és általában gyönyörű park tartozik hozzá, sok esetben medencével és pihenőkkel együtt.

Mazzolla-t Mazsolának hívtuk, mert tényleg egy parányi, édes aszalt gyümölcsre emlékeztetett, ahol békésen sétált Mindenki Kutyája, én pedig leültem a panorámát csodálni az erre kialakított korlát elé, ahol két pad és egy asztal helyezkedett el, gondolom nem véletlenül. Itt teljesen megszállt az évszázados falakból és a lankás tájból áradó nyugalom, egyszer csak úgy éreztem, hogy megérkeztem és nem hiányzik már semmi. Becsuktam a szemem és elképzeltem, milyen lehet itt felnőni, ahová jön az iskolabusz és viszi a nebulókat, akik persze mostanra már nem itt élnek és csak látogatóba jönnek az öregekhez, akik naphosszat beszélgetnek a kispadon, érdeklődve és barátságosan fogadják az idegeneket, vagy a saját szórakozásukra csipketerítőt hímeznek, ahogy az egyik fellibbenő ajtó függönye mögött megláttam egy nénikét.

2021. augusztus 6., péntek

Cecina

A sok városnézés után ismét eljött a tengerpart iránti igényünk, amit sürgősen csillapítanunk kellett. Jennifer Cecinát ajánlotta, és mi hallgattunk rá, amit utólag egy percig sem bántunk meg. Cecina azt jelenti, hogy csicseriborsópite, ami nagyon vicces, de a tengerpartjának semmi köze az ételhez, viszont lenyűgöző!


A tenger mellett közvetlenül találtunk ingyenes parkolóhelyet, a szabadstrand pedig nem csak egy sáv volt a fizetős mellett, hanem hosszú kilométereken elnyúló lungomare. A fenyőerdővel övezett partszakasz az árnyékban hűsölőknek kedvezett, a feketének tetsző vulkáni homokos part pedig a Nap szerelmeseinek. Innen benyúlt néhány sziklás, nehézkesen megközelíthető móló, melynek végén isteni volt napozni, ha az ember fel van készülve a hirtelen rázúduló hullámcsapásokból jövő sós permetre.


Sajnos az úszás itt sem jött össze, mert úgy látszik ebben az időszakban folyamatos volt a fergeteges szélfúvás, amitől óriási hullámok kerekedtek, de világossá vált az is, hogy miért van majdnem minden hegycsúcson szélkerék. Nem nagyon lehet leírni ezt a szépséget, talán ez a pár kép részben visszaadja, hogy miről beszélek.


2021. augusztus 5., csütörtök

San Gimignano - Siena

A futócipőmet természetesen hoztam magammal, de az előző szállásnál elővenni sem mertem, annyira meredek volt a hegyoldal, de itt azért előhúztam. Első alkalommal csak feltérképeztem a helyet, hogy mit is bírok és rá kellett jönnöm, hogy a városban lehetetlen a kocogás, annyira meredek minden utca. Végül rátaláltam az ideális helyszínre, ami a városból kivezető mellékutat jelentette nem annyira meredek emelkedőkkel és lejtőkkel, annál csodálatosabb kilátással.


A mai terv 2 közeli város volt. Az első San Gimignano, ahol csak azért nem éreztük magunkat túl jól, mert iszonyú tömeg volt. Parkolóhelyet is csak igen messze találtunk, ami egyébként nem probléma, mert szeretünk és tudunk is gyalogolni. Egyébként egy nagyon érdekes város, teli látnivalóval, finom pisztácia fagyival és egy olasz szendvicsárussal, aki megérezte az olasz kiejtésemen az idegen akcentust, és mikor nem figyeltem oda, angolul kiáltotta az árat, hogy nine, amitől majd’ frászt kaptam és halkan kijavítottam, hogy nove, ami után dőltünk a röhögéstől és elnézést kért, hogy megijesztett.

Sienát már nagyon régóta látni szerettem volna, amióta olvastam az egyik olasz nyelvkönyvben a kagyló alakú teréről, az évente megrendezett lovasversenyéről és a panforte nevű édességről, melyet már többször elkésztettem itthon, de az eredetit még nem kóstoltam. Sokkal kisebbnek képzeltem ezt a várost, pedig hatalmas, a városfalon kívül egy dupla akkora cittá veszi körül, természetesen már modern jelmezben, míg a városfalon belül ismét beléphettünk az ókori történelem színfalai közé.


2021. augusztus 4., szerda

Ponte della Maddalena – Montecatini

Ezen a napon búcsút is vettünk Nutinitől, akitől kaptunk egy üveg siciliai vörösbort, mi pedig hagytunk neki egy csomag szegedi paprikát és egy hűtőmágnest.

Indultunk a következő szállásunk felé, de útközben természetesen megint megálltunk egy kuriózumnál, a Ponte del Diavolo, vagyis az Ördög hídjánál Borgo a Mozzanoban. Azt kell tudni erről a hídról, hogy bár már több, mint 1000 éves, fantasztikusan megőrizték az utókornak. Kb. egy szekérnyi hely van rajta, nem mindenütt egyenes a széle, akárcsak a víznél lévő lyukak is aszimmetrikusak. Hihetetlenül meredek is, de érezni lehetett, amint a talpunk érintette a néhol már csúszóssá simult követ, hogy mennyi terhet viselt már el, hogy lovas harcosok lovagoltak keresztül rajta, akárcsak a vásári komédiások szekerei vagy a kereskedők roskadásig megpakolt lovas kocsijai.


Diecimo-ban megebédeltünk, ami nekem az elmaradhatatlan pisztácia fagylaltot jelentette. Azt egyébként hozzá kell tennem, hogy a 40 fokos magyarországi hőmérséklet után felüdülés volt a tíz fokkal alacsonyabb hőmérséklet itt a hegyekben, vagy a városokban, pont jó volt mind kiránduláshoz, mind strandoláshoz.

Új szálláshelyünkre érkezve egy újabb csúcson találtuk magunkat, de egy kicsivel nagyobb helységben, ahol már jobban összeértek a házak, vagy egy toronnyal volt közös a faluk. Montecatini Val di Cecina volt a városka neve és Jennifer a szállásadónk, aki nagyon otthonosan rendezte be a kétszobás lakást, különböző üzenetekkel és díszekkel, vendégkönyvvel és használati útmutatóval a szemetelési szokásokat illetően, illetve programajánlóval. Az étkező asztalán két fajta szilva kínálta magát a messziről érkezőnek és mint később kiderült a saját földjükről való. A susina típusú szilva hasonlít a mi ringlónkhoz, de csak nagyon messzi rokonság lehet, mert míg a mienk bordó színű, savanykás és a magról sem válik le a húsa, addig az olasz változat színe olyan, mintha még éretlen lenne, de az íze mézédes és roppanós, szóval így leírva, egyáltalán nem is hasonlított rá.

2021. augusztus 3., kedd

Viareggio

Mivel a hegyekben volt a szállásunk, ahhoz, hogy fürödni menjünk muszáj volt egy kicsit autózni. Viareggiora esett a választásunk, talán az volt a legközelebb hozzánk, de olyan hegyi ösvényeken, sokáig csak felfelé, hogy azt hittem, eltévedtünk. A jellegzetes Toscan tájjal egyébként egész idő alatt nem tudtam betelni. Annyira gyönyörű és változatos és képtelen voltam elhinni, hogy egy-egy házban hogy képesek élni az emberek, távol a civilizációtól, ahol a „leugrom a boltba, mert elfelejtettem kenyeret venni” kijelentés kb. 2 órás utat jelent autóval. Sokszor olyan magasan volt az épület, ami inkább kastélynak tűnt, hogy azt gondolnánk nem is vezet már oda út. Épp ilyeneken haladtunk mi is a strandig.

A szabad strand itt nem volt túl széles és bár hétköznap volt, elég sokan is voltak. Nagy lendülettel indultam a víz felé, erreföl akkora hullámokkal találtam szembe magam, hogy derékig bírtam csak bemenni, onnan már fordított is ki a következő hullám. Ha valakinek viszont sikerült beljebb jutnia, azt a vízimentők parancsolták kifelé, ők tudják az okát, miért. Kb. 200 méterenként volt figyelő szempár és a sípot is elég sűrűn használták, ha valaki 2-3 hullámtörésnél beljebb merészkedett.

Tamit mindig vonzották a fekete hölgyek által készített hajfonatok és mivel nekik remek érzékük volt a bizonytalan egyének kifürkészésére, azonnal lecsaptak a lányomra, aki bár sokáig tartotta magát, alkudott is becsülettel – ami kötelező is, mert hatalmas árral indítanak, majd a negyedéért is megcsinálják -, végül beadta a derekát és egy órás ücsörgés után szerintem a bőre is sötétebb lett.

Hazamenetel előtt még egy pizzát is elfogyasztottunk egy olyan étteremben, ahol nagyon alacsonyan tartották az árakat. Indoklásként az volt kiírva, hogy ez azért van, mert helyi hozzávalókból készítik el az összes fogást, valamint nincs külön pincér, aki leszedné az asztalt, ezt a műveletet a vendégekre bízzák. Azért is nagyon hálásak voltak, hogy a kihozott evőeszközöket bontatlanul visszaszolgáltattuk, ha már ilyen környezettudatos étterem és mi nem eszünk késsel, villával pizzát.

2021. augusztus 2., hétfő

Pisa

Reggelre azért kiderült egy hiányossága a szobának. Az ágy katasztrófa volt, hullámzott, ha megmozdultunk, mintha vízágy lenne viszont azonnal éreztük, hogy nem az, mert a szivacs alól a súlyunk alatt kibukkantak a rugók, melyek egyáltalán nem estek jól.

Szokás szerint kevés programot terveztünk el előre. Néhány közelben lévő nagyvárost, melyet kötelező megnézni, akkor is, ha már láttuk őket, mert a fiatalabb korosztálynak még új volt illetve hogy strand is legyen beékelve a napokba.

Reggel nagyon komótosan készülődtünk, hisz nyaralunk, nem sietünk sehová. Azért bennem még működött az otthoni óra, de nem bántam, hogy korán felébredtem, mert így főztem magamnak egy kávét és kiültem a kertbe a tájat szemlélve elmélkedni egy picit távolabb helyezkedve a jeruzsálemi cseresznyétől, bár kutya bajom sem volt, ahogy Gyurinak sem. Fura állathangokat is hallottam a közelben és eszembe jutott, hogy tegnap Nutini mondta, hogy vannak errefelé őzek és vaddisznók. Ahogy a végére jutottam a gondolatmenetnek, elém ugrott egy capriolo. Egymás szemébe néztünk, bőgött egyet válaszként egy másik őznek és tovaszökkent. Azért örültem, hogy nem egy cinghiale-val futottam össze. Még hűvös volt, de már ébredezett a hegy mögött a Nap, vártam, hogy melegítse az arcomat, erre eleredt az eső. Toscana nagyon szeszélyes és meglepő.

Pisát mindenki ismeri a tornyáról és most megnézhettük, ahogy a rengeteg turista készíti a támasztó, lökő, tenyerén hordozó stb. ferde tornyot. A vaskosabb pénztárcával rendelkezők lovas kocsin járhatták körbe a teret, vagy az egész várost, azokat a turistákat viszont egyáltalán nem értettem, akik a gurulós bőröndjüket húzogatva az évszázados köveken csodálták meg a látványosságokat. Innen egyenesen a reptérre mentek volna? Eddig nem volt idejük lefotózni a csipkés toronyságot?

Ragaszkodtam ahhoz, hogy minden városban vegyek hűtőmágnest, erre Luccában elfelejtettem. Érdemes alaposan körbenézni az árusokat, mert 1-5 euró különbségek is lehetnek egy-egy árus között. A másik, amit megfogadtam, hogy minden városban kóstolok egy - vagy több – pisztácia fagylaltot. Ez Luccában is megtörtént, akárcsak itt.

Mivel elég későn értünk a városba, a központi parkolóban éppen lejárt a fizetős idő, így ingyen parkolhattunk. Innen tovább mentünk a tengerpartra, mert azt még egyikünk sem látta Pisában.

Sajnos a telefonom akkumulátora bemondta az unalmast, így volt, amikor nem tudtam használni fényképezésre. Persze a többiek mindig készek voltak arra, hogy fotózzanak, de azért van néhány olyan emlékem, amit csak a fejemben örökítettem meg. Ilyen volt, mikor a pisai tengerparton a gyönyörű fehér változatos méretű kövek és az első sornyi színes lakóépületek között elterülő széles sétányon andalogtunk végig. A köveken szikrázott a napfény, a lehúzott redőnyök mögött sziesztáztak az olaszok, a bárok épp akkor kezdtek nyitni és az egésznek olyan hangulata volt, mint egy romantikus filmben, ahol a főhős épp azt várja, hogy a kedvese kinyissa a spalettát, az utca kihalt, csak a tenger morajlása hallik, ahogy a hatalmas hullámok a sziklákhoz csapódnak.

Épp nagyon szeles volt az idő, nem is nagyon fürdött senki, annál többen szörföztek vagy vitorláztak.

Antinak ma volt a szülinapja, amit már harmadik éve zsinórban Itáliában ünneplünk! Nem rossz szülinapi ajándék! :)

2021. augusztus 1., vasárnap

Lucca - Tempagnano

Tulajdonképpen túl korán érkeztünk meg, ugyanis a szállást csak délután lehetett elfoglalni, mi pedig reggel nyolckor már Luccában voltunk, ahonnan Tempagnano csak egy órányira volt, így már az első napon kirándultunk, várost néztünk, kicsit elgyötörten, de azért lelkesen.

Luccát egy várfal veszi körül, csak hogy még kíváncsibbá tegyék a látogatót, hogy mi lehet odabent. Kerestük az ingyenes parkolóhelyet, mindhiába, így jó pár kör után végre megállapodtunk az egyik városkapunál. Lucca óvárosát hatalmas várfal veszi körül és bár nem túl nagy maga a cittá, rengeteg középkori látnivalóval rendelkezik. Lucca vezetősége megtiltotta, hogy a várost „oda nem illő” dolgokkal csúfítsák el, mint például gyorséttermek, szexshopok illetve kötelezték az éttermeket arra, hogy legalább egy tipikusan toscan ételnek szerepelnie kell az étlapon.

Aztán felhívtuk Nutinit, hogy esetleg mehetnénk-e picit korábban, mert már a pisztácia fagylalt sem volt olyan ízletes, mint amilyennek lennie kellett volna. Természetesen nem hárult akadály a korábbi érkezéshez, mint ezt annyiszor tapasztaltuk. És most láttuk meg az igazi Toscanát, a szerpentineket, az európai cédrusból készített allékat, a rengeteg olivafát, a teraszos földművelés rendezettségét, a kastélyoknak tetsző lakóházakat és még sorolhatnám.

Egy hatalmas hegyre másztunk fel, olyan hajtűkanyarokkal megspékelve, hogy csak egyesben lehetett haladni és rendkívül örültem, hogy nem én vezetek, mert minden másodiknál be kellett csuknom a szemem. Szerencsére a gps jól működött, nem tévedtünk el, a legszűkebb utcákban sem jöttek szembe, tulajdonképpen megérkeztünk… az Isten háta mögé.

Egy hatalmas háznál Nutini fogadott minket, a hegy csúcsán, aminél feljebb már csak egy templomtornyot láttunk, bár körbenézve még mindig volt feljebb ház, amit nem is értettünk, hogyan lehetséges.

Nutini középkorú őszes halántékú és szakállú, mindenre bólogató signore, aki 30 évig dolgozott Romániában, de azt nem sikerült kiszednünk belőle, hogy miért pont ott? Többféle munkakört is betöltött, volt szakács egy olasz jellegű pizzériában, de villanyszerelő is.

A nagy ház egyik külön lakrészét kaptuk meg, ahol két emeletet foglalhattunk el négyen. Belépve a házba megcsapott az öreg bútorok és falak ontotta doh-szag. Volt ott hatalmas utazóláda, amire házigazdánk „viccesen” megjegyezte, hogy ne nyissuk ki, mert hulla van benne. Volt egy kisebb is a hatalmas szobában, abból egy nyakkendő lógott ki… nem kérdeztünk semmit, biztos, hogy nem nyitjuk ki. A szoba sötét volt és kicsit nyomasztó, de ez nem volt meglepő, hisz karnyújtásnyira volt tőlünk az erdő, sűrű növényzettel, mely erősen árnyékolta és jelentősen lehűtötte a levegőt.

A felső szinten viszont világos volt, erkéllyel, a fürdőszobában jakuzzival. Mintha a lépcsők egy másik világba vittek volna. Természetesen nem ez lett a mi szobánk, de mi már ezt sem bántuk, annyira fáradtak voltunk. Csak ki akartam próbálni az ágyat, mennyire kényelmes és 3 óra múlva ébredtem fel.

Még volt annyi idő estig, hogy ismerkedjünk a környezettel. Az udvaron a gyönyörű kilátással egy kis kerthelység lett berendezve. Ha feljebb mentünk, betérhettünk a templomba és megnézhettük a temetőt, ahol olasz szokás szerint minden síron fotó mutatta, ki fekszik benne, és elektromos mécsesek világítottak. Leszaladtunk a faluba is, hogy igyunk valamit, ami csak lefelé bizonyult jó ötletnek, visszafelé, pizzával a kezünkben már nem volt annyira szórakoztató a 3 km-es séta.

Kiültünk a kertbe vacsorázni. Ahogy sötétedett, jöttek a szentjánosbogarak, ami számomra is új volt, még sosem láttam ilyen közelről, hogy ennyire világítottak volna. Tami fogott is egyet, hogy megszelídítse, persze hamar jobb belátásra tért. Volt két nagyobbacska bokor is, rajta piros termésekkel, úgy nézett ki, mint az apró paradicsom. Gyurival megkóstoltuk. Hát nem paradicsom volt, hanem valami sokkal fanyarabb, keserűbb gyümölcs. Később megtudtuk Nutinitől, hogy mérgező. Ezek után már mi is utána néztünk és kiderült, hogy jeruzsálemi cseresznyének hívják, kutyára, macskára azonnali halált okoz – persze ők nem olyan hülyék, hogy megegyék. Emberre gyomorrontás, hányás a jellemző, nagyobb mennyiségben szívbénulás.

Olaszországban meghalni? Gyönyörű! Ettől függetlenül úgy aludtam, mint a tej, a halott nagymamával a ládában és mérgező cseresznyével a gyomromban.