Montecatinit is többször körbejártuk, annyi volt a látnivaló, akárcsak Montegemoliban, ahová legszívesebben este visszamentem volna, mert mindenütt villanyfüzérek lógtak, gondolom nem véletlenül. Itt volt a művészek kertje is.
Körbejártuk Case di gello-t is, ami már tényleg egy parányi cittadina, függőágyakkal a kertben, friss olivafa ültetvénnyel, a távolban hallottunk játszani egy focicsapatot, bőgni egy tehenet, egy telefonáló embernek intettünk és arra gondoltunk, hogy itt érdemes előre gondolkodni és nem torkoskodni, hogy a következő beszerzőkörútig kitartson az élelmiszer. Bár azt is tapasztaltam, hogy kis furgonnal járnak házról házra, becsöngetnek, a nénike kitopog, átveszi az árut és elbúcsúznak.
Persze a nagyobbacska városokban, melyek azért akkorák nem voltak, hogy egy szupermarket megélhetett volna, másképp találták ki a beszerzést. Montecatiniben két pici élelmiszerbolt volt minden alapvető szükséglettel ellátva, egy bár, ahol fagyizni is lehetett, és két étterem a főtéren. Ezen kívül minden nap más árusok jöttek és érződött a fogadtatásból, hogy ez itt bevett szokás, rendszeresen járnak, gondolom hetente. Első nap a zöldséges jelent meg, gyönyörű és széles választékkal, mint paradicsom, spárga, káposzta és paprika, de volt ott a szilvától kezdve a fügén keresztül az ananászig, kókuszig mindenféle finomság. Másnap a sajtos jött, el nem tudom mondani, hogy milyen illatot árasztva a környezetében, majd a szalámik és kolbászok lógtak az erre kialakított mozgó árusoknál, de megérkezett a műanyagos és papírárus is a főtérre, hogy kiszolgálja az ott lakókat és átmeneti megszállókat, szóval mindenki be tudott szerezni mindent, amire szüksége volt.
Utolsó előtti napon beültünk a helyi vendéglőbe, illetve csak szerettünk volna. Mikor megkérdeztük a pincért, hová ülhetünk, hisz láttuk, hogy rengeteg szabad hely van, visszakérdezett, hogy van-e foglalásunk. Nincs – feleltük. Akkor nagyon sajnálja, de nem tud számunkra helyet biztosítani. Ezen meglepődtünk, mert emberrel alig találkoztunk a nap folyamán és nem gondoltuk volna, hogy ez a kevés is étteremben vacsorázik. Átmentünk a másik trattoriaba, ahol a kérdésünkre ugyanezt a választ kaptuk, viszont felajánlották, hogy ha megfelel, akkor megterítenek nekünk az utcán. Picit ugyan lejt, de hoznak asztalt, terítéket és nagyon szívesen. Mi pedig nagyon köszöntük!
Én vágytam ugyan a polipra, de azt a tengerparton ehettem volna, ott viszont nem jutott eszembe, hisz mindig az utolsó napon szoktam, mivel számíthatok rosszullétre. Itt viszont a helyi specialitás a vaddisznó volt és a polenta, a szarvas és az őz, melyeket viszont nem fogyasztok, úgyhogy maradtam a spenótos, ricottás tagliatellénél, ami nem okozott csalódást, jól megszórva a helyi fűszerrel, vagyis parmezánnal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése