Elsőkönyves író lettem!!!

Kedves Olvasóim!

Szerény ember lévén, elég nehezemre esik, hogy magamról írjak, de mivel határtalan büszkeségem túlcsordul, muszáj tudatnom Mindenkivel, hogy megjelent az első mesekönyvem. Címe: Pepe, Tücsök és a három cica.

Sokáig érlelődött bennem ez a történet, ami úgy indult, mint bármelyik gyermekes családnál, ahol fejből mesél az anyuka. A különbség csak az lett, hogy egyre szövevényesebb, egyre hosszabbra nyúlt a történet, heteken keresztül alakult a meseszövés, néha még a lányom is adta az ötleteket, hogy milyen irányba kanyarodjon.

Amikor pedig befejeződött, kérték, hogy írjam le. Leírtam, Nem túlzok, de évekig hánykolódott a fiókomban maga a kézirat, mire elérkezett az a pillanat, hogy nyomtatásban, egy könyv formájában megjelenjen.

Mindezt titokban tartottam, hogy még nagyobb legyen a család meglepetése, a barátok elismerése.

A beavatott először csak az illusztrátorom volt, Bakó Lilla, kedves barátnőm 17 éves leánya. Utána egy másik barátom leellenőrizte a szöveget, több szem többet lát. Végül találtam egy nyomdászt, aki kis példányszámban is szóba állt velem és igényes munkát ad ki a keze közül.

A nyomdai előkészítést - minden apróságával és bonyolultságával együtt - tökéletes magányban végeztem. Ha kellett éjszaka felkeltem és leültem a gép elé, miközben attól rettegtem, hogy felébresztem a páromat, de szerencsére nem buktam le. Mivel az informatikához csak felhasználói szinten értek, igyekeztem olyanok segítségét elnyerni, akik már csináltak ilyet, de talán nem vettek komolyan, vagy nem érezték szívügyüknek, de senkitől sem kaptam konkrét tanácsot. Így letöltöttem egy kiadványszerkesztő programot, amihez találtam a youtube-n egy 20 perces használati útmutatót. Ami nem volt benne, azt pedig kitaláltam, újracsináltam, a hibáimból tanultam, sokszor.

De mindegy is, a végeredmény számít, ami a visszajelzések szerint nem lett rossz.

Aki rendelni szeretne, megteheti az Antikvárium.hu honlapján.

Aki pedig jóban van velem és dedikálva szeretné, szóljon előre, kommentben jelezze és én postázom neki.

Könyv a filmen!

Abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy én A kis herceget felnőttként – de legalábbis közel hozzá – olvastam. Azért vagyok szerencsés, mert szerintem ez a mese nem a legkisebbeknek való.

Persze minden korosztály felfigyel, kiragad, netán meg is ért belőle valamit, de a lényeghez kell némi érettség. A minap megnéztük eme nagysikerű mű filmváltozatát is. Kicsit tartottam tőle, hogy vajon mit tudnak kiragadni belőle, milyen úton-módon sikerül a nem túl hosszú könyv mozzanatait kifordítani a vetítővászonra.

Kellemesen csalódtam.

Mind látványban, mind tömörségben, mind mondanivalóban megállta a helyét, sőt meg merem kockáztatni, hogy túl is mutatott a könyvváltozaton.

A film tulajdonképpen két történet párhuzamos elmesélése, a jelen és a múlt, a fantázia és a realitás, a gyermekkor és a felnőtt világ, és annak kibontása, hogyan lehet ezt a két látszólag nagyon ellentétes, eltérő vonalat egymáshoz közelíteni.

A mai kor egyik legnagyobb problémája, hogy a gyerekeket nem hagyjuk, hogy gyerekek maradjanak. A szülő kényszeríti szerencsétlen kisfiát, kislányát, hogy úgy érezze az a legfontosabb, hogy az iskolában megfeleljen, minél hamarabb, minél több tudást magáévá tegyen. Miért? Azért, hogy majd felnőttként megállja a helyét a világban. De mégis hogy fogja megállni a helyét, ha nem tud elvonatkoztatni? Ha nem lát csak feketét és fehéret, netán szürkét? Ha nem tapasztalja meg az alapvető érzelmeket és ha mégis, akkor nem tud majd, mit kezdeni velük?

Ebben a filmben nem csak a kis herceg története jelenik meg, hanem egy kislányé is, akit egy táblázat irányít, akinek a szoros időbeosztása nem engedi, hogy játsszon, hogy barátai legyenek, hogy éljen! De ez nem az ő álma, hanem az édesanyjáé. Ő akarja, hogy a lánya bekerüljön a számára legjobb iskolába, legalábbis szerinte és átnéz a kislány valódi igényein, nem akarja látni, hogy a nyári szünet nem a felkészülés ideje, hanem a feltöltődésé és becsukja a fülét, mikor a gyereke ellenszegül.

Még az a szerencse, hogy a szomszédban egy idős bácsi lakik, akinek már a háza is mesébe illő, akinél a madarak szívesen költik ki a fiókájukat, akinél a pillangók csakis élénk színűek lehetnek, és aki megismerteti a kislányt a mese, a képzelet fantasztikus világával.

Ez a bácsi nem más, mint maga az író, Exupéry, aki tulajdonképpen szintén magányos, már A kis herceg is ebből az érzésből született, hiszen senki sem képes megérteni különcségét, ezért is örül meg a kislány barátságának, akivel megoszthatja kalandjait.

A film tulajdonképpen túlmutat a könyvön, ugyanis nem fejeződik be ott, ahol a könyvlapok elfogynak, hanem még felnőttként is megismerhetjük az aranyhajú kisfiút, ahogy próbál beilleszkedni a számára oly idegen, csillag nélküli világba.

Bámulatos a képi világ, ahogy a két történet elkülönül egymástól, a kissé fakó, darabos papírmasé könyv és a szürke, csak részleteiben színes, gömbölyű és kézzelfogható film. Itt hívnám fel a figyelmet a rókára, aki a legszeretetreméltóbb és egyben állandó humorforrása a kompozíciónak.

A már jól ismert mondanivaló minden részlete helyet kap a filmvásznon is, de még bővül is a mai világ lassan felkiáltójellel, aláhúzva és kiabálva megjelenő üzenetével: Hagyjátok a gyerekeket élni! a saját ritmusukban! kényszer nélkül! Mi értelme olyan gyorsan felnőni? Inkább éljék meg az álmaikat, bújjanak bele mások bőrébe, időzzenek el az örömben, bánatban, éhségben és jóllakottságban, érezzék át a boldogságot, a jólétet és a lehorzsolt térdet, hogy majd felnőttként tudjanak erre visszaemlékezni, ebből erőt meríteni, különben feldönti őket az első nagyobb szél.

A filmben, ahogy a könyvben is, a szereplőknek nincs nevük. Kis herceg van, róka, rózsa, kislány, anyuka és bácsi. Ez azt sugallja, hogy hőse közülünk bárki lehet! Bárki képes lehet lelassítani egy kicsit és megcsodálni egy rózsát és nem várni tőle, hogy gyorsabban nőjön és illatosabb legyen! Majd az lesz, ha eljön az ideje!

Rókatündér

Lenyűgöző, hátborzongató, elvont, vicces, kedves, rémisztő, megható, brutális, idióta, őrült, abszurd, groteszk, bizarr és ravasz. Nagyon ravasz…

Ritkán tudok ennyi jelzőt felsorolni egyetlen film hatásaként, pedig a Liza, a rókatündér 98 perce alatt ezeknek még fokozatai, árnyalatai is voltak. Sehol egy olcsó poén, egy túljátszott jelenet, a korok és műfajok keveredése pontosan a helyére került, úgy ahogy a nagykönyvben – vagy a jól megírt forgatókönyvben – meg van írva.

Ritkán érint meg egyetlen film ilyen széles spektrumon, főleg ha egy magyar alkotásról van szó, már bocsánat, de ez a mű szinte minden szinten telitalálatnak bizonyult a szememben. Nemcsak a cselekmény, a retró, dúspajeszú, kitalált mégis valamire emlékeztető Csudapest, vagy a Cosmopolitant olvasó romantikus báj, nem csak a főszereplők különcködései, de a jelmezek, a díszletek, a rendezés, a fantázia és valóság dimenzióinak látványa, és a zene(!) egyszerűen nem engedi meg, hogy egyszerű szavakkal jellemezzem.

A meseszerű cselekmény annyira valóságos, Liza játéka annyira igaz, ötletes és hibátlan, hogy egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy ez nem történhetne meg a való életben, netán a környezetemben. Tudtam, hogy moziban ülök, mégis elhittem, amit látok. Ha sűrűbben járnék gyorsétkezdébe, biztos, hogy mostantól kezdve ritkáznám vagy vegetáriánus lennék, mert egy darabig a gondolatától is irtózom, hogy betegyem a lábam egy ilyen helyre.

Kiver a víz, ha arra gondolok, hogy a képzelt barát, akire mindig számítani lehet, gonosz cselszövésének leszek szenvedő alanya, szinte észrevétlen. Akármelyik jelenetet is próbáltam úgy befejezni, ahogy az várható lenne, ahogy azt bárki más tette volna, a film valósága mindegyiket felülírta! Sem a forgatókönyvíró, sem a rendező nem érte be közhelyekkel, talán ezért is adta Reviczky szájába őket, mert így sikerült nem befejezetté tenni őket.

Liza (Balsai Mónika) annyira tökéletesen megszemélyesítette az álmodozó, szerény, hamupipőke-kislány szerepét, annyira tiszta volt a tekintete, hogy a sűrűn potyogó könnyek sem tudták elhomályosítani. Nem engedte, hogy az álnokság megrontsa gyanútlan pongyolalelkét, bár próbált kitörni a megszokott életmódjából, de képtelen volt rá, hisz az már nem ő lett volna. Pedig sejtette, hogy csak úgy tud érvényesülni, úgy képes boldogulni az életben, úgy éli túl saját halálát, ha nem enged a csábításnak, kitart az elképzelései mellett, melyek talán furcsák és abszurdak, talán egy ősi japán legenda kitépett lapjait idézik, de melyet annyira magáénak érez, hogy kétség sincs afelől, hogy igaz lenne.

Henriket (Schmied Zoltán), a kiégett lelkületű nőcsábászt is megszédíti Liza szépsége, amelyet persze csak akkor vesz észre, mikor a kirakatba teszi. Gyönyörűen megszemélyesíti a cinikus, nagyképű, lenéző szoknyapecért, akinek csak „azon” jár az esze. Tomy Tani (David Sakurai) gonosz jókedve az emberben hagy némi borzongást, miközben megpróbálja végleg magáévá tenni Liza naiv, könnyen befolyásolható egyszerűségét, de akkor megérkezik Zoltán zászlós (Bede Fazekas Szabolcs) egy szál törölközővel a derekán, esetlenségében is kedvesen, a kudarcok ellenére is elszántan, hogy akár helyben futva is utolérje és megmentse azt a nőt, akibe szép lassan belezúg, mint egy kisdiák.

Nem mehetünk el szó nélkül a mellékszereplők parádés, bizarr stílusa mellett sem, lett légyen szó Tanaka Márta (Molnár Piroska) húsos bokájáról, Károly (Cserna Antal) utolsó vacsorájáról, Steve (Hajdú István) élénkszínű öltönyéről vagy Inge (Gubik Ági) erotikus labdázásáról és Johnny (Szabó Győző) lényegre törő felbukkanásáról.

Nem is tudom hány különböző, mégis egybehangolódó világ jelenik meg egyszerre, vagy egymás után a filmben, akár a japán cseresznyevirágzásra, akár az űrsétára gondolunk. Talán nem is érdemes sorra venni, hisz így, észrevétlen alakították ki azt az egységet, mely kifejezte az egyedi humoron átáramló mondanivaló mélységét: A pondró is megtalálja a maga pondróját!

Villám, a cica

A minap betévedtünk Tamival a moziba. Tulajdonképpen nem „tévedés” volt, mert a lány megbetegedett és muszáj volt enyhítenem valamivel a fájdalmát. Mintha pont neki találták volna ki a Villám és a varázsló c. animációs filmet!

Már az nagyon kedvünkre való volt, hogy kezdetben egyedül ültünk az egész teremben, köszönhető ez a korai időpontnak és a hétköznapnak. Az is nagyon tetszett, hogy cica-mese volt, mivel a család kedvence ez az állat, bármilyen bugyutaságot képesek vagyunk megnézni ebben a témában, bár nem hátrány, ha értelme is van.

Ennek a mesének volt értelme! Nagyon szórakoztató volt, kiváló figurák jelentek meg, nem csak macskafélék, de a nyúl és az életre kelt izzó is tökéletesnek bizonyult. Egyből feltűnt, hogy nem Walt Disney mesét nézünk, tehát nem kellett minden öt percben a gyereknek zsebkendőért nyúlnia – bár meg volt fázva -, a poénok váratlanok voltak, az izgalmak pedig még az én szívemet is meg-megdobogtatták. Arról nem is beszélve, hogy a 3D-s látvány lenyűgöző volt!

Mennydörgés vagy Villám egy belga cica, akit kitettek az utcára és egy varázsló házában találja magát, de nem mesélem el, mert tényleg érdemes megnézni. Ajánlom minden gyermekes család figyelmébe ezt a filmet – anélkül, hogy az orvos felírná.

Mint a mesében...

Taminak igyekszünk egy olyan gyerekkort biztosítani, ahol nem kényszerítjük számunkra fontos dolgok megtételére, nem írattuk be olyan iskolába, ahol versenylónak érezheti magát és mi sem várunk el tőle annál többet, mint amire képes. Nincs értelme hajszolni, mások elvárásnak megfelelni, csak azért, hogy elvegyék a gyerekkorát és egy megkeseredett, szorongó felnőtt váljék belőle.

Ezért is van az, hogy mindenbe belefog, abbahagy, kipróbál, keresi a közlési formáját, amiben igazán megmutathatja tehetségét. Én minden ilyen megnyilvánulása előtt fejet hajtok, támogatom, a végtelenségig büszke vagyok és bár nem mindig sikerül, de igyekszem nem lökdösni arra, amerre nem szívesen menne.

Most ismét kipróbált valami olyasmit, ami illik hozzá, amiben meg tudja mutatni magát, amit magáévá tud tenni, amihez tehetsége van. Ez a talentum abból adódik, hogy nagyon választékosan beszél, igénye van a szép szavakra, önmagát is kijavítja, ha rosszul használja az ikes igét, netán szóismétlésbe keveredik.

Nemrégiben jelentkezett egy meseíró pályázatra. Aznap, amikor kihirdették, már le is ült az asztalhoz és megírta. Kicsit gyorsnak találtam a dolgot, de nem akartam beleszólni. Egy adott mesét kellett folytatni, Tami teli volt ötlettel és lelkesedéssel. Másnap biztattam, hogy írja tovább, de az előző nap kapott eredménnyel megelégedett. Ráhagytam. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy felhívjam a figyelmét néhány helyesírási hibára. Mire beadta a mesét, már egy gyönyörűen megszerkesztett, illusztrált „mesekönyv” lett belőle.

A minap volt az eredményhirdetés. Aznap elég sok dolgom volt, beleértve azt is, hogy elmenjünk játszani és jól érezzük magunkat egymás társaságában, és ez annyira jól sikerült, hogy a délutáni program teljesen kiment a fejemből. Nincs mit szépíteni a dolgon, egyszerűen elfelejtettem elvinni az eredményhirdetésre!

Majdnem sírva fakadtam, hogy ilyenből kihagytam a gyerekemet, főleg mikor megtudtam, hogy második helyezést ért el.

Persze a díjat később is átveheti, de a ceremóniát nem fogják megismételni a kedvemért. Szóval mielőtt bármit is elvárnék az én kicsi, tehetséges lányomtól, jobb ha előbb magamban tisztázok le néhány fontos dolgot.

Rumini

Tamival lelkes meseolvasók vagyunk. Mindig sikerült olyan mesére lelni, amit a lányom különösen szeretett. Miután elolvastuk az összes magyar népmesét, belecsöppentünk Benedek Elek, Lázár Ervin és Csukás István gyönyörű mesevilágába, akárcsak Török Sándor vagy Rumcájsz kalandjaiba – a lista persze nem teljes, csak hirtelen ezek jutottak eszembe - rátaláltunk Berg Judit cipelő cicáira, na meg Pannára és Csiribíre, a tündér gyerekekre. Többnyire sikerült mindig olyan mesét kiválasztani, amit nem csak Tami, hanem én is felettébb élveztem. Hogy ez annak köszönhető-e, mert még sokszor én is gyereknek érzem magam, vagy mert a mesék a felnőttnek is szólnak, talán azért mert egyforma a lányommal az ízlésünk, vagy én alakítom ki az övét, vagy ő az enyémet, nem tudom pontosan, ezek tudatalatti dolgok inkább.

Rumini számomra ismeretlen kisegér volt, Tamitól hallottam először, ő pedig az iskolából, mikor a tanár néni felvetette, hogy jelentkezzenek a „Keltsük életre a betűket!” című pályázatra. A gyerekek nagyon lelkesedtek az ötletért, akárcsak a szülők többsége. A kihívás arról szólt, hogy miként lehet ezt a mesét, történetet minél kreatívabb formában élővé tenni. Vagyis a betűk életre kelnek a gyerekek által, természetesen némi felnőtt segítséggel.

Rumini egy árva kisegér, aki elszegődik a Szélkirálynő nevű hajóra. Hamar kitűnik talpraesettségével, fondorlatos észjárása sokszor megmenti a hajót a sárkánytól, a poliptól vagy a kalózok támadásától. A vicces és izgalmas jelenetek váltakozása egy percre sem hagyja a gyereket, hogy gondolatban másfelé kalandozzon. Tami annyira élvezte, annyit mesélt róla, hogy itthonra is megvettem a köteteket és másodjára is elolvastuk, de még ekkor is olyan izgatott volt a lány, hogy egy fejezet nem volt elég elalvás előtt, pedig nem is olyan rövidek. (Zárójelben megjegyezném, hogy olyan is volt, mikor Tami már elaludt, de én még tovább olvastam.)

Az iskolában is elkezdődött a tervezgetés. Első lépésben a mesét kellett elolvasni, hogy megismerkedjenek a szereplőkkel, eseményekkel. Mivel a Waldorf-iskolától nem áll távol a mesevilág, ezt könnyen be tudták építeni a tantervbe (kézimunkázás közben, vagy olvasási gyakorlatként). Közben kiötölték, hogy a pályamű egy agyagból készült Szélkirálynő legyen, egerekkel a fedélzetén, na meg a rettenetes sárkány és polip, aki tulajdonképpen csak a fát szereti, de azt nagyon. Hetekig dolgoztak a történet megszületésén, lelkesen, együtt és örömmel.

A végeredményt itt lehet megtekinteni, de ajánlom figyelmetekbe más iskolák pályamunkáit is, persze nem kétséges, hogy ez a legjobb:-).

A szegény ember, a kecske meg a három cica VIII.

8. fejezet - A lagzi

A szegény legény épp, hogy csak turkált az ételben a vacsoraasztalnál. A királylány sem evett éppen sokat, inkább egymás nézéséből táplálkoztak, szinte le sem vették a szemüket egymásról. A cicák pedig az asztalfőn kaptak helyet, számukra készített külön kis fotelekben a királylány és a leendő királyfi mellett. A király kihirdette, hogy holnap megtartják a lakodalmat. Mondta a fiúnak, hogy hívjon meg bárkit, akit csak akar, hiszen ez az ő lagzija. A legénynek csak egy valaki járt az eszében, az ő kedves kecskéje, hisz ő volt az egyetlen, akivel leélt hosszú esztendőket, aki a társa volt, miután a húgának nyoma veszett.

- Köszönöm apámuram. Holnap útra kelek, hogy megkeressem az én kis Tücskömet.

A király mikor ezt meghallotta kissé félrenyelte a bort, amibe éppen beleivott, majd harsányan felnevetett.

- Hogy egy tücsköt akarsz meghívni a lakodalmadra?! Nem bánom.

Másnap a legény és a három cica elindult, hogy megkeresse azt a helyet, ahol ő a város felé indult, míg az öregember az erdőbe. Jól emlékezett a dombra, ahol megpihent a cicáival, hamarosan megtalálta azt a helyet is, ahol elváltak útjaik, majd nekiindult a kerek erdőnek. Bolyongott már órák óta, de nem lelt semmi nyomra, ami bármilyen emberi életnek jelenlétére utalt volna.

- Pincér, Vasrágó, Kardforgató! Nem tudjátok merre lakhat a volt gazdátok? – szólt a cicáihoz végső elkeseredettségében. Erre a cicák leugrottak a ló hátáról, gurguláztak egyet, ahogy csak a macskák tudnak és elindultak. A legény pedig utánuk eredt. A fiú azt sem tudta már, hogy merre jár, mikor kiértek egy tisztásra. Leugrott a lóról, de félve indult el a kalyiba felé, mert körös-körül vadállatok vették körül. A cicák viszont bátran szaladtak a házikóhoz, és az állatok sem futottak utánuk, hát felbátorodott a legény is. A cicák hangos nyivákolására kinyílt az ajtó és előbukkant az öregember.

- Tudtam, hogy nemsokára meglátogatsz – mondta mosolyogva az ősz szakállú, mikor megpillantotta a fiút, majd lehajolt a macskákhoz, hogy üdvözölje őket.

- Akkor azt is tudod, hogy miért jöttem – felelte az ifjú –, de mielőtt folytatta volna előjött egy nagyon szép leány a házból. A haja ébenfekete volt, mint a legénynek, a szeme kék, mint a tiszta forrásvíz.

- Tudom. Persze, hogy tudom – felelte az agg. – Érte jöttél – biccentett a lány felé.

- Nem – mondta a fiú, miután megcsodálta a lányt -, bár gyönyörű leány, de én nekem már van menyasszonyom. – Tücsökért, a kecskémért jöttem. Hol van?

- Hát nem látod? – kérdezte az öregember.

A fiú körülnézett, szeme minduntalan a lányon kötött ki.

- Ugye nem vágtad le?! – förmedt az öregre – hiszen megígérted! Ekkor az öreg félbehagyta a cicák simogatását, felállt és egész közel ment a fiúhoz, úgy nézett a szemébe.

- Én amit ígérek, mindig betartom – mondta nagyon komolyan, majd némileg megenyhülve hozzátette – Nyissd már ki a szemed!

A fiú ismét körül nézett, de nem látott mást, csak erdei állatokat. Ott egy medvét, itt egy farkast, amott egy nyulat, emitt egy őzt. Ekkor szeme megakadt a lányon, aki kíváncsian és szótlanul nézte a fiút.

- Neked olyan a szemed… - dadogta -, mint… az én… Tücsök! Te vagy az?

- Na végre, hogy megismertél drága bátyám – mondta a lány és fivére nyakába borult. Ölelték, csókolták egymást, mintha abba sem akarnák hagyni. Nagy nehezen kibontakoztak egymás karjából, letörölgették a könnyeiket.

- Mit történt veled kis húgom? Hol voltál idáig? De gyönyörű lettél! Annyira hiányoztál! – ömlöttek a fiú szavai, mint megannyi a morzsa, a lány alig bírta összeszedegetni.

- Emlékszel, hogy aznap reggel elmentem a patakhoz, hogy hozzak friss vizet – kezdte a lány, a fiú bólogatott. – Mikor belenéztem a vízbe, egy gonosz boszorka tekintett fel rám és azt mondta, ha nem adom neki a korsómat, állattá változtat. Nem akartam adni, hiszen annyira szegények voltunk, ha még a korsót is elveszítem, miben hozok vizet? Sokáig civakodtunk, végül kitépte kezemből a korsót és kecskévé változtatott. Ezért ment haza helyettem aznap egy kecske, akit te úgy gondoztál, mintha a tulajdon testvéred volna.

- Igen. Úgy szerettem, mintha éreztem volna, hogy a lelked benne lakozik. De most hogyhogy visszaváltoztál?

- Az átok csak addig tartott, míg feleségül nem kéred a királylányt, de nem mondhattam el, bár tudtam beszélni, de ha véled szóba állok, örökre kecske maradok.

A fiú természetesen az öregembert is meghívta a lagziba, aki el is fogadta a meghívást, de amint vége volt a ceremóniának, sietett vissza az állataihoz, mert nem tudott ő már máshol, más körülmények között élni. A királylány nagyon boldog volt, hogy Tücsök tulajdonképpen a vőlegénye húga, mert volt neki egy herceg ismerőse, aki éppen feleséget keresett, mindjárt bemutatták őket egymásnak. A lagziban a legjobban a három cica érezte magát, akik felugráltak a lampionokra, kipukkasztották a karmocskáikkal a lufikat, Pincér pedig élvezte, hogy most őt szolgálják ki.

A szegény legény immár nem volt se szegény, se legény, a lagzi után dióhéjba kerekedtek és a Küküllőn leereszkedtek.

A szegény ember, a kecske meg a három cica VII.

7. fejezet - A harmadik próba

Harmadnap az őr forró kávéval ébresztgette a legényt.

- Ideje felkelni, várja őfelsége! Ezt pedig a hercegkisasszony küldi – nyújtotta át a gőzölgő csészét, és még meg is hajolt a szegény legény előtt.

- Köszönöm – mondta a fiú csodálkozva és lerázta magáról a takaróját, melyek persze a macskái voltak.

A királyleány az ablakból figyelte választottját, mert már tudta, hogy apja nem bír olyat kitalálni, amit ez a fiú meg ne oldana.

A király már türelmetlenül várta az ifjút, mert remélte, hogy most végre olyat eszelt ki, amit nem élhet túl. Maga is meglepődött, mikor a legény nyílt szemébe nézett, amely olyan tiszta volt, mint a patakvíz. Hirtelen rokonszenvet érzett iránta, de gyorsan elhessegette elgyengülését és mondta, amint következik:

- Na, fiam! – kezdte – Nem tudom, hogyan élted túl az első két próbát, de azt tudom, hogy ügyes és bátor legény vagy. A harmadik próba viszont igen nehéz lesz. Az erdő szélén a katonáim már kiástak egy vermet, mely olyan mély, hogy abból kimászni nem lehet. Ide száműzlek egy hétre, de úgy, hogy sem enni, sem inni nem kapsz. Igen ám, de nem elég, hogy éhezned és szomjúhoznod kell, a jókedvedet sem veszítheted el. Minden este kimegy hozzád valaki és ha nem hall kacagni, életed lángja kihuny.

A királylány elsápadt színében, mikor e szavakat hallotta, de a fiú kacsintott egyet felé, nagyot kacagott, kifordult az ajtón és az erdő széléhez igyekezett. Szó se róla, jó mély vermet ástak néki, csak létrán tudott leereszkedni, amit azonnal fel is húztak, amint leért. Nem túl messze tőle letáboroztak a katonák, hogy senki se közeledhessen a veremhez, mert a király tartott tőle, hogy leánya már annyira beleszeretett a legénybe, hogy megpróbál majd neki elemózsiát juttatni.

A legény danolászott egy darabig, majd fütyörészett, aztán elhallgatott és nagyot nyelt, mikor megérezte a katonák táborhelye felől érkező gulyás illatát. Nem kellett már sokáig a nyálát nyelnie, mert amint besötétedett megérkeztek a cicák, akik egy ugrással bent teremtek a veremben. Pincér cica elhalmozta a legényt mindenféle földi jóval, míg Vasrágó és Kardforgató a farkával csiklandozta, hogy ne felejtsen el néha kacarászni.

Így telt el egy éjszaka, majd kettő. A király minden nap jelentést kért, hogy nevet-e még a fiú. Nevet – válaszolták a strázsák. Eltelt a harmadik és a negyedik nap is, amikor már a földi ember nem bírja tovább víz nélkül, de a fiú még mindig kacagott. Eltelt az ötödik és hatodik nap is, de a király újfent azt a hírt kapta, hogy a legény csak kacag, fütyörészik vagy a legvidámabb nótákat dalolja jókedvében. És eljött a hetedik, az utolsó nap. A király és a királyleány díszkísérettel vonult ki az erdő szélére. Mindenki haptákban állt és figyelt, hallják-e a fiú nevetését. Csönd volt. A király odaküldte az egyik katonát, hogy eressze le a létrát. A katona teljesítette a parancsot és a legény feje hamarosan kibukkant a verem szélén. Hatalmasat kacagott széles jókedvében, és odaszaladt a királylányhoz. A leány a nyakába ugrott, majd apjára nézett, akit immár teljesen levett a lábáról ez „senkiházi”.

- Na, fiam – szólalt meg a király – nem tudom, hogyan csináltad, hogyan maradhattál életben egy héten keresztül étlen, szomjan, de most meghívlak egy kiadós ebédre a királyi asztalhoz, mivel mostantól te is közénk tartozol.

A fiú meg sem tudott szólalni a meghatottságtól, de aztán erőt vett magán.

- Kedves királyapám. Hogy miként élhettem túl a három próbát, azt el nem árulhatom, de annyit mondhatok, hogy sokat segített leányod gyönyörű szeme és bizalma, melyet az első pillanattól kezdve érezhettem. Örülök, hogy a Te szíved is megenyhült, mondhatom én mindent megtettem érte, de lenne egy kérésem.

- Mond fiam, holnaptól már kérned sem kell – felelte a király.

- Van nekem három macskám, kik a bajban mellettem álltak. Szeretném, ha ők is beköltözhetnének a palotába és ami nekem jár, abból ők is részesülhetnének.

A király már meg sem lepődött ezeken a szavakon, hisz amióta ismeri ezt a legényt, titokzatosság lengi körül, így hát bólintott, majd vállára tette kezét, hozatott egy lovat a fiúnak is és elindultak a palota felé.

- Mondd fiam! – kezdte a király, miközben tetőtől talpig végig mérte a fiút – Hogy lehet az, hogy te nem hogy fogytál volna, inkább híztál az egy hét alatt?

- Biztosan rosszul emlékszik fenség, egy lyukkal beljebb kellett vennem a nadrágszíjamat – felelte a fiú, magában pedig jót mosolygott.

A szegény ember, a kecske meg a három cica VI.

6. fejezet - A második próba

A fiút reggel megint az őr keltette, de már kevésbé volt vele olyan mogorva, mint előző nap.

- Ébresztő! Eljött az idő – rázta meg a legény vállát, majd bizalmasabb hangon, a fiú füléhez kicsit közelebb hajolva, ezt mondta – lehet, hogy már csak ez lesz az utolsó próbád, lehet, hogy nem, de áruld már el nekem, hogyan nyitottad ki a vasládát, amit hat kovács, hat napon át készített.

- Azt bizony én nem mondhatom el – felelte a fiú, majd felkecmergett, lerázta magáról a macskákat és bement a palotába.

A király és leánya már várták. A fiú most sem bírta levenni a királylányról a szemét, ahogy a leány is egyre többet tekingetett rá, néha azért szégyenlősen lepillantva ruhája szegélyére.

- Na, fiam! – vetett véget a király a fiatalok pillogásának – eljött a második próba ideje. Tegnap megismerhettük az ügyességedet, amit e gyűrű – mutatott a lánya ujjára – bizonyít. Ma vitézségedre vagyunk kíváncsiak. Visszakaphatod a leányomtól ezt a gyűrűt, ha átverekedsz egy regiment katonán. A legjobb vitézeimmel kell kiállnod, akik nem fogják sajnálni, hogy a kardélükkel meglapogassanak. A lányom és én a domb mögött fogunk várni. Ha megérkezel és van benned még lélek, akkor elnyered ezt a gyűrűt – az apa itt elhallgatott és hol a lányára, hol a legényre nézett, akik teljesen elvesztek egymás tekintetében. – Azt azért ne feledd, hogy a lányom kezét még nem, csak a gyűrűjét kapod meg. Most pedig indulj – intett a király és a fiú kioldalgott.

Megindult a domb felé, a cicái a nyomában szökelltek. Kezdte elfogni a félelem, hiszen sem kardja, sem vértje nem volt, sem támadni, sem védekezni nem tudott.

- Jaj istenem, mi lesz most vélem? – mondta fennhangon és félelme egyre csak nőtt, ahogy közeledett a katonák felé, akik – úgy tetszett - egyre többen vannak. Hasított egy botot az út menti fáról, hogy valami azért legyen a kezében, de tudta jól, hogy ez nem ér semmit a csillogó páncélokkal, tűhegyes kardokkal szemben.

Tisztes távolságban állt meg a vitézekkel szemközt és már éppen egyezkedni akart velük, hogy az életét mentse, amikor elhangzott a király parancsa: Támadás!

Mikor egy karnyújtásnyira értek, a fiú becsukta szemét és várta a halált. De a halál késlekedett. Nem értette, hogy miért nem érnek már oda hozzá, miért nem hasítják már ketté, mire várnak?! Csak jajveszékelést, nyöszörgést hallott mindenfelől. Óvatosan résnyire nyitotta az egyik szemét, majd a másikat is, de azt már teljesen. Körülötte földön fekvő vitézek, jajveszékelő katonák, akiket az ő cicája hasogat éppen. Megdörzsölte a szemét, hogy nem álmodik-e, de nem. Pár perc leforgása alatt a fehér cica az utolsókkal is végzett és szaladt vissza a gazdájához, aki még mindig nem tudott megszólalni a csodálkozástól, de arra már képes volt, hogy felemelje, és magához szorítsa megmentőjét, aki ettől majd’ megfulladt.

- Köszönöm – mondta meghatódottan a legény – te vagy a legügyesebb kardforgató macska az egész világon.

A cica megnyalintotta gazdája orrát, majd kiugrott a kezéből és a testvéreihez szaladt. Az az igazság, hogy kicsit elfáradt. A fiú pedig átlépkedett a csatamezőn és megállt a domb tetején, ahonnan a király és leánya már láthatták.

A királylány könnyes szemét törölgette éppen, de mikor észrevette a fiút, könnyei igazgyöngyökké változtak, annyira boldog volt, hogy megmenekült a legény. A király viszont felugrott trónszékéből és odaszaladt hozzá. Lenézett a völgybe és látta, hogy az összes vitéze holtan fekszik egymás hegyén-hátán. Ránézett a legényre és immár minden indulat nélkül ezt kérdezte:

- Hogy csináltad ezt? Hisz kardod sem volt?

- Azt nem mondhatom el királyapám – felelte a fiú -, de most mennem kell. Azzal odaszaladt a királylányhoz, aki majd’ megolvasztotta tenyerében az aranygyűrűt és a fiú ujjára húzta.

A legény mélyen meghajolt, majd odaszólt a királynak:

- Várom a következő próbát, királyapám!

- Jó, jó – felelte még mindig megrökönyödve az uralkodó és legyintett a kezével. Az az igazság, hogy a harmadik próbát még ki sem gondolta, mert úgy vélte, hogy ezen a kettőn úgy sem fog senki túljutni, és most törhette a király a királyi fejét, hogy valami olyat eszeljen ki, ami végképp teljesíthetetlen.

A szegény ember, a kecske meg a három cica V.

5. fejezet - Az első próba

Mikor belépett a kapun, az őrtől kapott egy sorszámot. Két egyes volt rajta, vagyis tizenegy.

- Na, azt hiszem cicák, itt éjszakázunk – mondta a szegény legény bánatosan.

A cicák egy cseppet sem bánták, azonnal elkezdtek szaladgálni, hempergőzve játszottak egymással, majd felfedezték a környéket. A legény keresett egy kényelmes helyet, ahol a hátát megtámaszthatta, a kút kávája pont alkalmasnak tűnt. Letelepedett és nézte a sort, vagyis azt a 10 embert, aki még előtte volt. Megfigyelte, hogy óránként megy be egy, úgyhogy gyorsan kiszámolta, hogy ő 10 óra múlva kaphat bebocsátást. A Nap már alacsonyan járt, hát elővett a tarisznyájából egy párnának alkalmas rongydarabot és elaludt. Másnap reggel egy őr ébresztette.

- Te vagy a tizenegyedik? – kérdezte mogorván.

- Igen – felelte a legény, mosolygósan.

- Akkor rajtad a sor, de jól vigyázz, mert eddig senkinek sem sikerült megoldania a feladatot. Most még elmehetsz.

A fiú lerázta magáról a három macskát, mert hogy ők is vele aludtak, és felpattant.

- Dehogy megyek, nem azért vártam ilyen sokáig! – felelte hetykén.

- Akkor menj, de a macskáidnak maradni kell – felelte az őr szigorúan.

Ezt eléggé bánta a legény, de hát mit volt mit tennie, hiszen mégsem szegülhet szembe a király szolgájával. Elbúcsúzott a cicáktól és bement a palotába. Hosszú lépcsőkön kellett felmennie, míg a trónterembe nem ért. Illendően meghajolt a király előtt, szemét fel sem emelte a földről, míg az uralkodó meg nem szólalt. Akkor viszont meglátta a király mellett a hercegkisasszonyt. Még sohasem látott hozzá hasonló szépséget. A szíve hevesebben kezdett verni, nem is figyelt arra, amit a király mond, csak a leány aranybarna tincseit, mélyen ülő, mosolygós, barna szemeit látta. A királylánynak is megdobbant a szíve, ahogy a fiú szemébe nézett és titkon azt remélte, bárcsak sikerülne neki a próba, de nem nagyon hitt benne, mert ő már tudta, milyen nehéz, és eddig egy vállalkozó sem bírta megoldani.

Közben a király éppen azt ecsetelte, hogy mit kell a fiúnak tennie. A legény füléhez ezek a szavak jutottak el:

- Most az őr lekísér az egyik tömlöcbe. Ott találsz egy vasládikát. Abban van az én kislányom gyűrűje. Azt kell elhoznod. De! – emelte fel a király a mutatóujját jelentőségteljesen – nincs semmi eszköz a kezedben, hogy a skatulyát kinyisd. Sem kulcs, sem kalapács, semmi. A tömlöc ajtaja zárva lesz, ki nem jöhetsz, csak egy óra múlva. Ennyi időd lesz arra, hogy valahogy kinyisd a szelencét. Most pedig menj.

A fiú hirtelen magához tért, már nem a királylányt látta, hanem a saját fejét. A porban. Mire is vállalkozott? Mégsem kellett volna ilyen meggondolatlanul a halálba sétálnia. Most már mindegy, nem tehet semmit – ilyen gondolatok jártak a fejében, míg lekísérték a tömlöcbe és rázárták az ajtót.

Elég sötét volt, csak egy rácsos ablakon szűrődött be némi fény. Miután hozzászokott a szeme a félhomályhoz, akkor látta meg a földön a ládikát, amiről a király beszélt. A fiú lehuppant mellé, elkezdte forgatni, rázogatni, de csak a hatalmas lakat csörgött rajta, kinyitni nem tudta. Fejét kezébe temette és hangosan jajveszékelni kezdett.

- Bárcsak itt lennének az én kis cicáim, hogy legalább elbúcsúzhassam tőlük – sóhajtott. Ekkor egy vékony kis nyávogást hallott az ablak felől. Felnézett, hát ott ült a vörös cica. Zöld szeme csak úgy villogott, ahogy a gazdájára nézett, majd leugrott mellé, és heves dorombolásba kezdett.

- Ez a dorombolás most rajtam nem segít – mondta bánatosan a fiú, miközben simogatta a cica bundáját -, de örülök, hogy itt vagy. Mond el majd a testvéreidnek, mi történt velem. Rajtam már nem tudsz segíteni, hacsak nem tudod elrágni a vasat.

Amint kimondta azt a szót, hogy vas, a cica faképnél hagyta, a dorombolása is abbamaradt. Odament a ládikához, elkezdte szimatolni, praclizni, majd pedig akkorát harapott belé, hogy a vas azonnal kettétört. A fiú nem akart hinni a szemének. Felkapta a cicát és elkezdett vele táncolni, közben nagyokat kurjongatott, fel-fel dobta a macskát örömében - aminek a cica kevésbé örült - és így dalolt:

Az én cicám a legügyesebb,

Nincs párja a világon,

Rácsos ablakon érkezett

Megmenti az életemet,

Neve legyen Vasrágó.

Ezt elénekelte vagy százszor, aztán kicsit kifulladva és megkönnyebbülten térdelt le a ládika mellé. Nagyon vastag vaslemezek voltak, a fiú megint csak elcsodálkozott, hogy a cicája így ketté tudta harapni. Odafordult a macskához, hogy megnézze a fogait, egyáltalán megvannak-e még, vagy kitörtek, de Vasrágó már nem volt ott. Kisurrant az ablakon, nesztelenül, úgy ahogy jött. A fiú kivette a gyűrűt, és zsebre vágta.

Mikor megérkeztek az őrök, a legény zsebre dugott kézzel, fütyörészve várta őket.

- Ilyen jókedvűen mész a halálba? – kérdezte az őr, de a fiú csak mosolygott titokzatosan, nem szólt semmit.

Visszakísérték a trónterembe, ahol a királykisasszony igencsak tördelte a kezeit és suttogott valamit az apja fülébe.

- Na fiam! Hoztál-e nekem valamit? – kérdezte a király.

- Hoztam fenség, hoztam – mondta a fiú.

- Mutasd! – utasította a király, mert sejtette, hogy ez is csak menteni akarja a menthetőt, mint az előző jelentkező, aki a saját gyűrűjét akarta átadni a királylánynak.

A fiú közelebb ment, letérdelt a királylány előtt és átnyújtotta a gyűrűt. A királylány szeme könnybe lábadt, amint meglátta, hogy ez bizony nem csalás és nem ámítás, ez az az ékszer, amit ő rejtett a ládikába. Elnevette magát a leány, felhúzta az ujjára és mutatja az apjának, aki csak bólintott egykedvűen, mert nem igazán szerette volna egy ilyen rongyos senkiházinak adni egyetlen leányát és fele királyságát.

- Jól van fiam, az első próbát kiálltad. Most menj és holnap jelen meg a színem előtt, hogy a második próbát ismertessem véled.

A fiú háttal eloldalgott, egy pillanatra sem vette le szemét a királylány sugárzó arcáról. Mikor az ajtót becsukták nagyot ugrott örömében és szaladt ki az udvarra, kettesével véve a lépcsőfokokat, hogy megkeresse a cicáit, akiknek immár másodjára köszönheti életét.

A szegény ember, a kecske meg a három cica IV.

4. fejezet - A király városában

A szegény legény folytatta útját a város felé. A cicák a lábai között szaladoztak, de néha felengedte egyiket, másikat a vállára is, neki nem volt teher, a cicók viszont kicsit megpihenhettek. A vásárnak már vége volt, mire megérkeztek, nem volt ok a sietségre, nem volt már portékája. A kikiáltó hangja hívta fel a figyelmet magára, mely így hangzott:

- Közhírré tétetik! A király kihirdeti, hogy leánya, a hercegnő eladósorba került. A leány kívánsága szerint nem ragaszkodik, hogy rangjabélivel kössön házasságot, többre becsüli a vitézséget, furfangot és jókedvet, ezért bárki jelentkezhet a királylány kezéért. – Ekkor az összes férfiember, aki még nem volt házas, nagyot kurjantott és magasba dobta a kalapját örömében. – De! – harsant fel ismét a kikiáltó hangja. – Aki veszi a bátorságot, hogy felemelkedjék a gyönyörű hercegnőhöz, három próbát kell kiállnia. Jól gondolja meg mindenki, mert ezek a próbák tényleg próbára teszik a férfiember bátorságát, ügyességét és erejét. Aki elveszejti a próbát, annak feje porba hull.

Itt elhallgatott a kikiáltó, összetekerte a papírt, melyről az imént olvasott és visszanyargalt a várba. Az emberek már nem annyira ujjongtak, de páran azért a kastély felé vonultak. A szegény legény is elbizonytalanodott egy pillanatra. Leült egy kőre, a cicái felé fordult, mintha tőlük várna tanácsot. A cicák pedig mintha bólogattak volna, vagy csak képzelődött? Bárcsak itt lenne a húgom – sóhajtott a legény -, ő biztosan tudna tanácsot adni. Szegénykém, vajon mi lehet vele? Él-e, hal-e? Már több éve annak, hogy elvesztette testvérkéjét, de nem telt el azóta olyan nap, hogy ne gondolt volna rá. Remélem, még dobog a kis szíve - folytatta a gondolatmenetet a cicák felé fordulva – tudjátok, egyik reggel a forráshoz ment vízért, és soha többé nem jött vissza. Talán egy vadállat megette, talán eltévedt és éhen veszett, vagy beleesett a patakba és az magával sodorta, nem tudom. Merengett még egy darabig, majd kisvártatva felpattant és ezt mondta:

- Egy életem, egy halálom, megpróbálom! - és már indult is a hatalmas várkastély felé.

A szegény ember, a kecske meg a három cica III.

3. fejezet - A csodatisztás

Míg a szegény legény a három cicával a város felé közeledett, addig az öregember - mint már mondtam - bevetette magát az erdőbe. Ismerte arra a járást, mert hogy ott lakott, és szeretett is ott lakni! Sokkal jobban érezte magát, mint a zsúfolt városban. Itt nem nagyon találkozott emberekkel, mégis eljutottak hozzá a fontosabb hírek. Egyedül élt az erdő közepén, mégsem magányosan. Nagyon jó volt a szíve, mindenkin segített, akin csak tudott. Látta már ő korábban is a szegény legényt, hogy mennyire sanyarú a sorsa, ezért is gondolta, hogy a segítségére siet. Az erdő közepén volt egy tisztás, azon egy fakalyiba állt, amit az öregember épített még nagyon régen. Amennyi állat csak lakott az erdőben, mindegyik ismerte az öreget, sőt barátságban is volt velük. Soha egy újjal sem bántotta őket, még a gondolataiban sem fordult meg, hogy megegye bármelyiket is, elég volt néki az, amit az erdő kínált: málna, vadkörte, különböző gyógynövények, friss forrásvíz.

Mikor visszaért a házához, temérdek állat várta már. El sem tudták képzelni, hová megy ez az ember, aki még nem igen tette ki a lábát a sűrű fák közül. Meglepődtek, hogy egy igen furcsa négylábú baktat mellette, úgyhogy azonnal körülszimatolták, hátha egy távoli rokon. Az őz megnézte rövid lábait, a nyúl megszimatolta a szarvait, a róka átszaladt a kecske hasa alatt és a többiek is valamilyen úton-módon kapcsolatba kerültek vele. Tücsök először kicsit félt, de aztán az öreg szavai megnyugtatták.

- Tudod kecske, az erdő veszélyes. Egyik állat megeszi a másikat, különben éhen halnának, ez a természet rendje: a nagy felfalja a kicsit. De! Itt a tisztáson ez a szabály nem érvényes. Aki ide belép, azonnal megszelídül. Itt nem eshet senkinek semmi bántódása. Míg itt leszel, békében leszel, de ha kiteszed a lábad a fák közé, már nem vállalok az életedért felelősséget. Megértetted?

- Mek – felelte Tücsök, kicsit mekegve, de azért emberi hangon.

- No lám, hát te tudsz beszélni? – csodálkozott az öreg, de azért nem annyira, mintha te csodálkoznál, amikor a hörcsögöd szólna: „kérek tiszta forgácsot”. – Tudtam én, hogy különleges vagy, láttam a szemeden, de nem gondoltam, hogy beszélni tudsz. Hogy adhatott el a gazdád egy beszélő kecskét?

- Neki csak mekegtem – felelte a kecske.

- Értem. Hát nem bánom, ha akarod beszélgethetünk néha, de most el kell látnom a sérült állatokat, akik rám várnak. Látod azt a szarvast? A múltkoriban beleakadt a szarva egy sűrű ágú fába. Nagyon lehorzsolta és mire kiszabadult, teljesen legyengült. Azt a nyuszit megharapta a róka, pont az, amelyik most mellette áll, de sikerült egérutat nyernie és a tisztásra futnia, viszont az egyébként is rövid farkából csak a fele maradt. Azt a borzot pedig megcsípték a méhek, azért forgolódik a nedves fűben, hogy hűsítse a csípéseit… és még sorolhatnám ki, miért látogatott meg, de sok beszédnek sok az alja, inkább teszem a dolgomat.

Tücsök nagyon örült, hogy végre kibeszélhette magát. Neki ez a két mondat, na jó, másfél is nagy erőfeszítésébe került, hiszen évek óta nem szólt egy szót sem, bár mikor hallotta, hogy milyen gondolatok járnak a szegény legény fejében, kis híja volt, hogy el ne árulja titkát. Lekucorodott a kalyiba elé és figyelte az öregembert, hogy miként serénykedik, milyen ügyesen ellátja minden állat baját, szeretettel és boldogan. Úgy emlékezett, hogy még soha sem látott ilyen boldog embert.

A szegény ember, a kecske meg a három cica II.

2. fejezet - Pincér cica

A szegény legény ment, mendegélt, átvonszolta magát és a három cicát egy nagy dombon, de akkor már összeesett a fáradtságtól és az éhségtől az egyetlen nyárfa alatt, ami a környéken volt. Önkéntelenül megsimogatta a három cicát, akik azonnal az ölébe telepedtek, de csak több perces bambulás után jutott eszébe, hogy hisz ezek a jószágok, nem közönséges macskák, már ha hihet az öreg szavának.

Kézbe vette a vörös macskát és felsorolta neki a kocsma teljes étlapját, hogy teljesítse a kérését. A macska kedvesen nyávogott egyet és megnyalta a szája szélét. Egyéb nem történt.

- Na, jól bevásároltam veled – mondta a legény, de ekkor eszébe jutott, hogy hátha rossz macskának mondta el a kívánságát.

Felvette hát a fehér cicát, ennek is elmondta, milyen ételre vágyna a korgó gyomra, de most sem történt semmi. Nem maradt más választása, mint a fekete cica. Egészen az arcához emelte, és hogy biztosan megértse, szép lassan mondta neki amint következik:

- Már csak te lehetsz a Pincér cica, úgyhogy jól figyelj rám, mert én vagyok a gazdád és rögtön éhen halok, ha nem ehetek, vagy pedig te halsz meg szörnyű halálnak halálával. Kérek egy nagy kerek cipót, olyat ami még meleg. Mellé egy hatalmas kolbászt, na meg szalonnát, somlói galuskát, és palacsintát, spagettit és gulyást és még…

És még be sem fejezte a felsorolást, a macska kiszökött a kezéből, megkerülte a fát és visszafelé már három teli tálcával tért meg, a farkán is egyensúlyozott egyet.

A fiú szeme úgy kigúvadt, hogy félő volt kiesik, de a szeménél még a szája is nagyobbnak bizonyult. Azonnal elkezdte tömni befelé a temérdek ételt, levegőt is elfelejtett venni. Már majd’ megfulladt, de a szája egy pillanatra sem ürült ki, így elég nehéz volt kimondania, hogy hozzon neki Pincér egy kancsó bort is, de a macskának elég volt csak a kezdőbetűt meghallania, már hozta is.

A legény úgy jól lakott, hogy mozdulni sem bírt. Ledőlt a fa árnyékában és egy pillanat alatt elaludt, még a póráz végét is elfelejtette fogni.

Mikor felébredt, álmos szemekkel körül nézett, hol vannak a cicái. Gyorsan kiment az álom a szeméből, mert sehol se látta a három tekergőt. Felugrott, ciccegett, szólongatta őket, minden eredmény nélkül. Körbejárta a fát, lenézett a domb mind a négy oldalán, de egy egérfarknyi nyávogás sem érkezett.

Szomorúan visszaballagott a fához, az ég felé emelte tekintetét, hogy most aztán elmondja a lusta felhőknek minden bánatát, de ekkor a fa koronáján észrevett egy lelógó macskafarkat. Egy vöröset. Aztán meglátott egy feketét is, majd egy fehéret. Úgy megörült nekik, hogy egy ugrással feljutott a fára és össze-vissza csókolgatta a cicáit. A macskák kicsit megilletődtek a furcsa ébresztéstől, de nem volt ellenükre, sőt. Még követelték a simogatást, úgy doromboltak, hogy zengett tőle a nyárfa, mintha megannyi méh duruzsolna a levelek között.

Miután jól kiörvendezték magukat, a legénynek eszébe jutott, hogy ő bizony jól lakott, de a cicák semmit sem ettek. Szólt Pincérnek, hogy amihez csak a foguk fűlik, varázsolja oda, és a fekete kandúr már hozta is a három tányérkát, csordultig teli tejjel. Nem is akármilyen tej volt ez, hanem kecsketej! A legény szíve azonnal keresztbe facsalódott, ahogy eszébe jutott az ő kedves Tücsökje.

A cicák is látták a szemén, hogy merre jár a gondolatja. Dörgölőztek hozzá, hogy elsimítsák szívéből a szomorú érzéseket, meg is nyalintották az orcáját, hogy eltereljék a figyelmét, aztán mindnyájan leugrottak a fáról, mert hogy még mindig az ágakon egyensúlyoztak, és folytatták útjukat a város felé. A fiú levette a cicákról a pórázt, mert tudta, hogy nem fogják elhagyni. Inkább felbuktatják, minthogy eltávolodjanak tőle, hiszen ő a gazdájuk és számíthatnak egymásra.

A szegény ember, a kecske meg a három cica I.

1. fejezet – A szegény legény és a kecske

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény legény. Az erdő szélén lakott a kecskéjével, nem volt egyebe. A kecskét még csak etette valahogy, fűvel, levéllel, néha egy kis gyökeret is kikapart számára, hálából mindig ihatott a gazdája a finom tejecskéből, de egész nap azt inni, azért nem volt mesébe illő, sokszor kopogott a szeme a legénynek az éhségtől. Néha még készített a tejből sajtot, az volt csak a jó élet! Igen ám, de a szűrője, amin át kellett folyatnia a tejlevet, egy idő után nem sok kis lyukból, hanem egy nagyból állt, használni már nem lehetett.

Mondom együtt élt a kecskével, még együtt is háltak, mivel nem volt senkijük egymáson kívül, megbecsülték hát, ami van. Igen ám, de az ember egyre többet gondolt a kecskehúsra. Milyen ízletes is lenne, nyárson megsütni a kecske egyik combját, vagy a másikat, netán mind a kettőt. Attól függően gondolkodott így, mennyire volt éppen éhes. Érezte ezt a kecske is, mert igen jól ismerte a gazdáját, még a gondolatába is belelátott, főleg, hogy a legény álmában többször ki is mondta ezeket a gondolatokat, a kecske ugye ott volt mellette, hát hallotta, de nem szólt semmit, úgy tett, mint aki nem érti.

Szóval, ahogy már mondtam, egyre többet gondolt a nyársra húzott kecskére a legény, de hát ennek a kecskének neve is volt, amit ő adott még neki gyerekkorában, és ugye akinek neve van, azt nem lehet csak úgy megenni. Biztos neked is van otthon állatod, remélem a nevén is szólítod, mert ha nem akkor könnyedén megeheted, de ha Huncutnak, Csikinek vagy Tücsöknek hívják – mint ahogy ezt a kecskét is hívták -, akkor azt már levágni nem szabad. Azt ne kérdezzétek, hogy miért hívták a kecskét Tücsöknek, mert én azt el nem árulom, ha gondoljátok, találjátok ki magatok.

Bucsálódott szegény ember, míg végre az jutott eszébe, ha már le nem vághatja, akkor eladja a vásárban. A pénzen, amit pedig kap érte, egyszer az életében jóllakik, még az is lehet, hogy kecskehússal. Természetesen egy másik kecske húsával.

Másnap kora reggel, mert már nem bírt az ágyban maradni a rettentő nagy korgástól, ami a pocakja felől áradt, elindult a város felé. Tücsök szépen baktatott mellette, beletörődve sorsába, de azért erősen gondolkodott, hogyan evickéljen ki a csávából. Amint így mentek, mendegéltek az út szélén, egyik lábukat tették a másik után, a kecske mindezt duplán, jön szembe velük egy ősz öregember. Meglátja az öreg a fiút, és egyenesen hozzá igyekszik. A legény csak akkor vette észre, mikor árnyékot vetett rá, annyira lógott az orra a föld felé nagy bánatában.

- Hová viszed azt a kecskét fiam? – kérdezte az öregember nagyon lényegretörően.

- A vásárba, öregapám – felelte az ifjú.

- Nagyon messze van még a város, ne vidd tovább. Add el nekem, jó árat fizetek érte.

Megörült erre a szóra a legény, de csak egy pillanatra mámorosodott el, mert aztán eszébe jutott, hogy ha tovább menne, még az is lehet, hogy kiokoskodik valamit, hogy ne kelljen a kecskét eladni, de így ez a remény is elveszett.

- Na? – türelmetlenkedett a nagy szakállú – adod, vagy nem adod?

- Adom, hogyne adnám – felelt kis várakozás után a fiú, meggyőződés nélkül a hangjában. – Mit fizet érte? – kérdezte.

Ekkor az öregember előhúzott a háta mögül három pórázt, mindegyik végén egy-egy macskával.

- Tessék, neked adom mind a három macskát ezért az egy kecskéért. Nagyon jó üzletet csinálsz fiam, csak meg ne bánjam.

A fiú először meg sem tudott szólalni a meglepetéstől, aztán elkezdett olyan hangosan nevetni, hogy az öregember majdnem rossz néven vette. Mellesleg megjegyzem, hogy a fiú nevetése igencsak hasonlított a kecske mekegésére, mondom, sokat voltak együtt.

Az öreg aztán megsokallta a hahotázást, rászólt a gyerekre:

- Ne mekegj már fiam, akarom mondani, ne nevess már ennyire, mert ezek a macskák bizony nagy szolgálatot tesznek néked, ha elfogadod.

- Ugyan mi hasznom származna három nyivákoló macskából, hiszen még őket is etetnem kéne, pedig az én állam is felkopik már az idén.

- Arra ne legyen gondod, mert ezek a macskák nem hétköznapi házicicák! A fekete a legértékesebb, mert ha ennek azt mondod, hogy ennél vagy innál, a föld alól is előkeríti neked az elemózsiát és még azelőtt, hogy befejeznéd a mondatod. Őt úgy hívják: Pincér.

A fiú hitte is, nem is az öreg szavait, de jobban szerette volna hinni, mint nem, és a cicák is nagyon kedves kis szőrmókoknak látszottak, ahogy tekergőztek a madzag végén, hát beleegyezett a cserébe. Csak az az egy kikötése volt, hogy a kecskéjét nem vághatja le az új gazdája, amit az öregember azonnal meg is ígért.

Mindketten nehezen engedték el a póráz végét, de nagy sokára mégiscsak megváltak kedvenceiktől. Azok is szomorúan néztek volt gazdájuk után, de beletörődtek sorsukba. Az öregember az erdőbe vette az irányt, míg a fiú pillanatnyi gondolkodás után úgy döntött, ha már egyszer elindult, bemegy a városba, otthon már úgy sincs maradása.

Csodaországban jártam

Tim Burton és Johnny Depp neve Ollókezű Edwardot juttatja eszembe, amit a ’90-es években láttam és akkoriban a kedvenceim közé tartozott. Az Alice Csodaországban c. film védjegye is ez a két név, ezért is ódzkodtam tőle kicsit, be merjek-e ülni egy kiskorúval erre a filmre. Féltettem a lányom Burton látványvilágától, de végül meggyőztem magam, hogy mégiscsak Lewis Carroll meséjéről van szó, talán nem lesz túlontúl rémisztő. Igazam lett.

Nekem nagyon bejött Burton és a Disney találkozása. Mind a ketten visszafogták magukat annyira, hogy egy gyerekfilm kerekedjen belőle. Nem lett olyan félelmetes, mint azt Burtontól elvárhatnánk, és nem is lett annyira csöpögősen giccses, mint azt a Disney ígérte volna.

Bár már régen olvastam Alice történetét, még a lányomnak sem, mert a könyv elejét kicsit rémisztőnek találtam, és féltem, hogy olyan mint Andersen és Grimm meséinek többsége, melyeket a pszichológusok akkora gyerekeknek ajánlnak, akik már maguk el tudják olvasni. Erre a lányom a legjobb példa. Ki nem állhatja a Jancsi és Juliskát, frászt kap a Piroska és a farkas említésétől is, és mikor a Holle anyót kezdtem el neki olvasni, közölte, hogy ő is bele fog ugrani egy kútba, ha az útjába esik, úgyhogy gyorsan becsuktam a könyvet, és úgy eltettem, hogy már meg sem találnám.

Én olyan nyolc éves lehettem, mikor elolvastam ezt a mesét, úgyhogy már csak az alaptörténet maradt meg a fejemben, és hogy nagyon viccesek voltak a párbeszédek. (Sőt, „francia tudásomat” is ebből a meséből merítettem (Ou est ma chatte?), hónapokig vártam arra az alkalomra, hogy találkozzam egy franciával, akinek végre feltehetem ezt a kérdést, de ez a mai napig nem következett be. A remény hal meg utoljára.:)

A filmben mindez megváltozott. Itt nem egy kislány esik bele az üregbe, hanem egy 19 éves úrilány, akinek éppen megkérné a kezét egy előkelő és emésztési gondokkal küszködő, igen csúnyára sikeredett fiatalember. Alice viszont a lázadó korszakában van, nem hajlandó fűzőt felvenni, mint azt elvárja tőle az arisztokrácia, és nem akar engedni a szülői nyomásnak sem, keresi a kibúvót, ami egy nyúl képében jelenik meg.

Mikor leér a gödör aljába, onnantól kezdve egy másvilágban találja magát, ami kicsit ismerős, de inkább félelmetes az ifjú hölgy számára, hiszen visszatérő rémálmaiban már sokat járt itt, amiről karikás szemei is tanúskodnak, de nem hiszi el, hogy 13 évesen tényleg része volt ennek a mesevilágnak. Alice folyamatosan bizonygatja, hogy őt valóban így hívják, de nem járt itt, Csodaország lakói erősködnek, hogy ő nem lehet Alice, mert aki itt járt, másképp viselkedett és nézett ki. Sokáig tart, mire mindenkit meggyőz, hogy ki ő valójában és méltó arra a nemes feladatra, hogy a Vörös Királynő ellen harcba szálljon.

Lewis Caroll szürreális világa kitűnően mutatott a vetítővásznon, a látvány olyan volt, mintha egy színes illusztrációkkal telezsúfolt mesekönyv lapjairól keltek volna életre (jobb mint az Avatarban) mégsem csöpögős, nem csordul túl, mint amennyit a néző képes befogadni. A groteszk, bizarr és izgalmas történet ábrázolása azonban kicsit lagymatag. Alice már nem az a kislány, aki volt, nincs benne kalandvágy, sem kíváncsiság, nem is merész, inkább egy hűvös és távolságtartó hölgy, az eseményekkel sodródó passzív szemlélő, akit bábként mozgatnak, mindig megmondják neki, mit tegyen és hogyan, és ő hajlandó is bábként viselkedni, holott a valódi életében éppen ebből a szerepből próbál kitörni. A néző is külső szemlélővé válik, nem képes azonosul a hőssel, mert nem érzi annak.

A szereplők viszont fantasztikusak! Legjobban a Vörös Királynő (Helena Bonham Carter) tetszett. Élénk arcjátéka felettébb humorossá tette, bár nem igazán tudtam eldönteni, hogy hol kezdődik a színészi játék és hol végződik a filmtrükk. Kalapos (Johnny Depp) tébolyodott fizimiskája, őrült vigyora egyik pillanatban félelmetesnek hatott, míg a másik percben ártatlan mókázásnak. A Fehér Királynő (Anne Hathaway) affektáló stílusa viszont teljesen hidegen hagyott, akárcsak Alice (Mia Wasikowska) vérszegény mivolta. Természetesen a lányom kedvence Vigyori Úr, a cica volt, aki váratlan megjelenéseivel és humoros szövegeivel felettébb szórakoztatóra sikeredett, de ezen a vonalon nem maradt el Tutyika és Mutyika (Matt Lucas) sem.

A film mondanivalója tulajdonképpen a felnőttéválás problematikája körül mozog, hogy döntéseket kell hozni, és kitartani mellette még akkor is, ha mindenki ellene van, hogy felelősséggel tartozunk tetteinkért és ezt a próbát kiállja Alice: nem megy férjhez a gőgös nemeshez, sőt üzleti vállalkozásba kezd, az apja nyomdokain lépkedve úgy, hogy most már bátran felhagyja a járt utat a járatlanért.