- fejezet – A szegény legény és a kecske
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény legény. Az erdő szélén lakott a kecskéjével, nem volt egyebe. A kecskét még csak etette valahogy, fűvel, levéllel, néha egy kis gyökeret is kikapart számára, hálából mindig ihatott a gazdája a finom tejecskéből, de egész nap azt inni, azért nem volt mesébe illő, sokszor kopogott a szeme a legénynek az éhségtől. Néha még készített a tejből sajtot, az volt csak a jó élet! Igen ám, de a szűrője, amin át kellett folyatnia a tejlevet, egy idő után nem sok kis lyukból, hanem egy nagyból állt, használni már nem lehetett.
Mondom együtt élt a kecskével, még együtt is háltak, mivel nem volt senkijük egymáson kívül, megbecsülték hát, ami van. Igen ám, de az ember egyre többet gondolt a kecskehúsra. Milyen ízletes is lenne, nyárson megsütni a kecske egyik combját, vagy a másikat, netán mind a kettőt. Attól függően gondolkodott így, mennyire volt éppen éhes. Érezte ezt a kecske is, mert igen jól ismerte a gazdáját, még a gondolatába is belelátott, főleg, hogy a legény álmában többször ki is mondta ezeket a gondolatokat, a kecske ugye ott volt mellette, hát hallotta, de nem szólt semmit, úgy tett, mint aki nem érti.
Szóval, ahogy már mondtam, egyre többet gondolt a nyársra húzott kecskére a legény, de hát ennek a kecskének neve is volt, amit ő adott még neki gyerekkorában, és ugye akinek neve van, azt nem lehet csak úgy megenni. Biztos neked is van otthon állatod, remélem a nevén is szólítod, mert ha nem akkor könnyedén megeheted, de ha Huncutnak, Csikinek vagy Tücsöknek hívják – mint ahogy ezt a kecskét is hívták -, akkor azt már levágni nem szabad. Azt ne kérdezzétek, hogy miért hívták a kecskét Tücsöknek, mert én azt el nem árulom, ha gondoljátok, találjátok ki magatok.
Bucsálódott szegény ember, míg végre az jutott eszébe, ha már le nem vághatja, akkor eladja a vásárban. A pénzen, amit pedig kap érte, egyszer az életében jóllakik, még az is lehet, hogy kecskehússal. Természetesen egy másik kecske húsával.
Másnap kora reggel, mert már nem bírt az ágyban maradni a rettentő nagy korgástól, ami a pocakja felől áradt, elindult a város felé. Tücsök szépen baktatott mellette, beletörődve sorsába, de azért erősen gondolkodott, hogyan evickéljen ki a csávából. Amint így mentek, mendegéltek az út szélén, egyik lábukat tették a másik után, a kecske mindezt duplán, jön szembe velük egy ősz öregember. Meglátja az öreg a fiút, és egyenesen hozzá igyekszik. A legény csak akkor vette észre, mikor árnyékot vetett rá, annyira lógott az orra a föld felé nagy bánatában.
- Hová viszed azt a kecskét fiam? – kérdezte az öregember nagyon lényegretörően.
- A vásárba, öregapám – felelte az ifjú.
- Nagyon messze van még a város, ne vidd tovább. Add el nekem, jó árat fizetek érte.
Megörült erre a szóra a legény, de csak egy pillanatra mámorosodott el, mert aztán eszébe jutott, hogy ha tovább menne, még az is lehet, hogy kiokoskodik valamit, hogy ne kelljen a kecskét eladni, de így ez a remény is elveszett.
- Na? – türelmetlenkedett a nagy szakállú – adod, vagy nem adod?
- Adom, hogyne adnám – felelt kis várakozás után a fiú, meggyőződés nélkül a hangjában. – Mit fizet érte? – kérdezte.
Ekkor az öregember előhúzott a háta mögül három pórázt, mindegyik végén egy-egy macskával.
- Tessék, neked adom mind a három macskát ezért az egy kecskéért. Nagyon jó üzletet csinálsz fiam, csak meg ne bánjam.
A fiú először meg sem tudott szólalni a meglepetéstől, aztán elkezdett olyan hangosan nevetni, hogy az öregember majdnem rossz néven vette. Mellesleg megjegyzem, hogy a fiú nevetése igencsak hasonlított a kecske mekegésére, mondom, sokat voltak együtt.
Az öreg aztán megsokallta a hahotázást, rászólt a gyerekre:
- Ne mekegj már fiam, akarom mondani, ne nevess már ennyire, mert ezek a macskák bizony nagy szolgálatot tesznek néked, ha elfogadod.
- Ugyan mi hasznom származna három nyivákoló macskából, hiszen még őket is etetnem kéne, pedig az én állam is felkopik már az idén.
- Arra ne legyen gondod, mert ezek a macskák nem hétköznapi házicicák! A fekete a legértékesebb, mert ha ennek azt mondod, hogy ennél vagy innál, a föld alól is előkeríti neked az elemózsiát és még azelőtt, hogy befejeznéd a mondatod. Őt úgy hívják: Pincér.
A fiú hitte is, nem is az öreg szavait, de jobban szerette volna hinni, mint nem, és a cicák is nagyon kedves kis szőrmókoknak látszottak, ahogy tekergőztek a madzag végén, hát beleegyezett a cserébe. Csak az az egy kikötése volt, hogy a kecskéjét nem vághatja le az új gazdája, amit az öregember azonnal meg is ígért.
Mindketten nehezen engedték el a póráz végét, de nagy sokára mégiscsak megváltak kedvenceiktől. Azok is szomorúan néztek volt gazdájuk után, de beletörődtek sorsukba. Az öregember az erdőbe vette az irányt, míg a fiú pillanatnyi gondolkodás után úgy döntött, ha már egyszer elindult, bemegy a városba, otthon már úgy sincs maradása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése